17. FEJEZET

Az indián asszony temetése

 

Harper kunyhója alig százlépésnyire állott a Fourche-la-Fave partjától. A két férfi, Brown, és nagybátyja nemrégen kezdte csak művelés alá fogni a házhoz közel eső területet. A kunyhó körül még frissen vágott, faragatlan fatörzsek hevertek. A ház maga talán valamivel kényelmesebben volt berendezve, mint a többi farmeré, egyik ablaka valódi üvegből volt, a folyó közelsége ellenére kút is tartozott hozzá.

A kunyhó előtti szabad területen gyűltek össze most azok a férfiak, akik előző nap Mullinsnál találkoztak, s Robertsnak különösen szemébe tűnt, milyen magányos és barátságtalan ez a hely. Gyorsan a nyitott ajtóhoz lovagolt, leugrott a lóról, és valóban azt találta, amitől a leginkább tartott.

Kemény, durván ácsolt ágyán, lázas hánykolódásban takaróját is lelökve találta a különben vidám, jó kedélyű öreget, akit mindenki nagyon kedvelt a környéken. Most betegágyán teljesen magára hagyták, nem volt senki, aki akár csak egy pohár vizet is adott volna neki láza enyhítésére.

Roberts és Bahrens megilletődve léptek a szenvedő ágyához. Roberts megfogta a kezét, de a beteg nem ismerte meg. E pillanatban érkezett Rowson, aki már ismét egészséges volt, és teljesen visszanyerte biztonságát is. A beteg, amint Rowsont meglátta, felült ágyában, és rákiáltott:

– Menj innen!… Mosd meg a kezeidet, vértől mocskosak… Mosd le a késedet is… könnyen árulóddá lehet. Hah! Golyód biztosan célba talál, szörnyű sebet tép… A sebet nehéz meggyógyítani… Éppen az agyvelőt ütötte át!

Rowson sápadtan tántorodott hátra. Roberts azonban anélkül, hogy tekintetét a betegről elfordította volna, halkan így szólt:

– Az unokaöccséről beszél… vétkesnek tartja, és félti az életét.

– Vad lázképek – suttogta a lelkész, és gyorsan lehajolt a beteghez. – Mr. Harper! – szólt aztán barátságosan hozzá, hideg tenyerét annak forró homlokára téve. – Térjen magához. Barátai vannak itt.

– Nagyon beteg – mondta Bahrens részvéttel, miután az öreg nem tért magához, és továbbra is lázban hánykolódott – , hozok neki egy ital vizet; az állatokat is meg kell etetnem, nem bitangolhatnak éhesen és gazdátlanul odakint.

Szó nélkül hozzá is látott, és mielőtt a férfiak a holttesttel kikötöttek volna, ő már gondoskodott az állatokról, rendbe tett mindent, borogatást tett Harper fejére, megigazította az ágyát.

Mindezzel kissé otthonosabbá és emberibbé tette a házat. Rowson ezalatt a beteg ágyánál ült, míg végül Harper több órai lázálom után – talán a kimerültségtől – elszunnyadt.

Rövidesen megérkezett a kenu, és Brown meg Wilson partra hozták az indián segítségével a holttestet.

– Hová ássuk a sírt? – kérdezte Mullins Brownhoz lépve. Az indián némán kézen fogta, és vagy százlépésnyire távolodott el vele Brown házától, közel a saját wigwamjához, egy régi indián sírhoz vitte, amilyen számtalan van Arkansasban, és így szólt:

– Hadd nyugodjék itt a Prérik Virága.

Az emberek gyorsan megásták a gödröt a kijelölt helyen, aztán a holttestet az éjszaka készített koporsóba akarták helyezni, de ebben Asszovaum megakadályozta őket. Wigwamjából finoman cserzett bőröket hozott elő, azokkal borította be Alapaha tetemét, aztán Brown segítségével elhelyezte feleségét végső otthonában, a fakoporsóban. Mullins le akarta szegezni a tetejét, de az indián ezt sem engedte, bőrszíjakkal kötötte át a koporsót, melyeket azonban leoldott róla, mikor a föld magába fogadta a rézbőrű asszonyt.

Ekkor Rowson a nyitott sírhoz lépett, és Asszovaum már egy mozdulatot tett a keresztény szertartás megakadályozására, de közben tekintete a keresztre esett, melyet a pap a kezében tartott, s amelyet halott felesége annyira tisztelt. Arcát a kezébe rejtve letérdelt a sír mellé, és most először tört ki belőle az elnyomott, férfiasan visszatartott fájdalom.

A metodista prédikátor eközben halk, remegő hangon szónokolni kezdett, halotti beszédet mondott az indián asszony holtteste felett, akit saját véres kezével gyilkolt meg. Dicsérte jóságát és vallásosságát, magasztalta buzgóságát, mellyel az egy igaz Istenhez ragaszkodott; kiemelte szorgalmát és szeretetét, mellyel férjéhez ragaszkodott, és szolgált neki, s végül kegyelmet kért az égtől a meghalt számára, és bocsánatot a kéznek, mely – tán haragjában – ártatlan vért ontott.

De még be sem végezte imáját, amikor Asszovaumot valami sajátságos vad tűz járta át. Lassan elvette kezeit az arca elől, és amikor tekintete Rowsonéval találkozott, a lelkész megrettent a harcos szemében lobogó lángtól, és elhallgatott. Asszovaum büszkén felemelkedett Jobbjával magasba emelte felesége tomahawkját, balját kinyújtva a metodista prédikátorra mutatott és erős, telt hangján így szólt:

– Alapaha halott. Lelke a fehér emberek mennyei vadászmezőin vándorol, szíve elfordult a Nagy Szellemtől, s ezért ő megbüntette. De miért kéri a sápadt férfiú istene kegyelmét Alapaha számára, aki mindent elfelejtett, hogy a fehérek istenét szolgálhassa? Törzse vallását is megtagadta, hogy a fehérek istenéhez imádkozhassék. Neki nincsen kegyelemre szüksége! Ha a ti istenetek igazságos, akkor Asszovaum feleségének nem kell kegyelmet kérnie még istentől sem. Ha a ti istenetek igazságos, meg kell jutalmaznia a szerencsétlent, aki érette mindent elfelejtett, ami szent és kedves volt neki.

Rowson félbe akarta szakítani, de az indián kemény tekintete visszatartotta.

– A te ajkad bocsánatot kér a gyilkos számára. Nem! Nincsen bocsánat! Átok a gyilkosra! Asszovaum meg fogja őt találni. Asszovaum életének egyetlen célja most már, hogy megbüntesse a gyilkost!

Rowson csak nagy erőfeszítéssel tudta az indián fenyegető pillantását állni, s most szótlanul, mintegy csendes imába merült, majd felemelte kezét a hosszú, áhítatos szünet után.

– Bocsáss meg neki, Uram, bocsáss meg a szerencsétlennek, mély fájdalmában a gyűlölet ad szavakat ajkára, melyek nem tetszőek teelőtted. Bocsáss meg neki. Uram… Bocsáss meg mindnyájunknak, kik megrendülten állunk itt, mert az indián nő halála is a te kifürkészhetetlen bölcsességed műve. Bocsáss meg nekünk, mert mi talán a bosszú gondolataival foglalkozunk, világíts meg bennünket, hogy megérthessük, csak a te kegyelmedben van üdvösség, mely erőt ád, hogy szemeinket hozzád emelve, ó. Mindenható, tiszta szívűekké váljunk, ámen.

– Ámen – suttogták a többiek utána. Csak Asszovaum állt sötéten hallgatva, még mindig jobbjában tartva a tomahawkot. A koporsót leeresztették a sírba. Ekkor az indián büszkesége is megtört, ismét leomlott, s mire újból felemelkedett, már behantolták a sírt, s Rowson a keresztet fejtől a földbe tűzte.

A temetés véget ért. Mindenki hazafelé igyekezett, csak Bahrens és Wilson maradtak Brownnál, hogy segítségére legyenek a beteg ápolásában. Brown Rowsonhoz lépett, megköszönte fáradozásait, felajánlotta neki, hogy maradjon itt, hiszen tudja, hogy ő maga is gyengélkedik. Rowson megköszönte, de visszautasította a meghívást, arra hivatkozott, hogy közelgő házassága miatt még sok elintéznivalója van, nem is gondolhat egy egész nap elvesztegetésére. Aztán áldást mondva, mély alázattal és kegyességgel a szemében, búcsút vett a fiatalembertől.

Amint az éj leszállt, Asszovaum ételt vitt a sírhoz, tüzet gyújtott mellette, melyet szorgalmasan táplált. Aztán halk, síró hangon énekelni kezdte törzse halottat sirató énekét:

 

Ó, hol, ó, hol

vagy most, kedves? Látod, nyílnak

itt a völgyben

a virágok. Csak te nem nyílsz.

Ó, hol, ó, hol

cseng most hangod? Úgy szerettem.

Halld csak: cseng most

százezer hang, csak te nem szólsz.

 

Ott fent, ott fent

egy nagy madár,

ott énekli panaszdalát,

a magas tölgy sudarán ül.

Ott fent, ott fent

leng a lelked. Nem hallhatom

már sohasem

a te kedves, szép hangodat?

 

Itt lent, itt lent

földön fekve azt fülelem,

lent a völgyben.

És a sírból hallom hangod!

Itt lent, itt lent

a te kedves, drága hangod!

Szólsz hát végre, bosszúm kéred.

Megyek, kedves, bosszút állok!