9. FEJEZET

A négy jómadár üzleti tanácskozása

Rowson felháborodása a gyilkosság miatt

és Marion gyengesége

Ahhoz a bozóthoz kell visszavezetnünk az olvasót, ahol elbeszélésünket kezdtük, és ahol ugyanaznap reggel, amikor a vadászok Petite Jeanne habjaiból a holttestet kihalászták, a négy cinkostárs újra találkozott, hogy tervük végrehajtásában megállapodjanak. Cotton és Weston érkeztek először, de Johnson és Rowson sem várattak sokáig magukra, és amikor megérkeztek, a másik kettő harsány hurrával fogadta őket.

– Pszt, pszt – csitította őket Rowson –, ne lármázzatok úgy, mintha az országúton volnátok, és mintha kutyába se vennétek, ha valaki meghallja!

– Nos, hát én kutyába se veszem! – nevetett Weston. – Mi baj származna abból, ha valaki itt meglátna bennünket?

– Rád nézve semmi, de az én anyósom rendkívül vallásos asszony, és nem tartaná valami megtisztelőnek, hogy titeket ismerőseim közé sorozlak.

– Anyósod? – kérdezte Cotton meglepetten. – Hát mégis igaz, hogy feleségül akarod venni Roberts lányát? Hallottam már harangozni róla, de nem akartam elhinni.

– És miért ne, Cotton? Ez az utolsó ilyenféle üzlet, melyben együttműködünk. Becsületes ember akarok lenni.

– Éppen ideje – gúnyolódott Cotton –, sőt egy kissé talán késő is már.

– Hagyjátok már abba – szólt Johnson –, nem azért jöttünk ide, hogy ingereljétek egymást… Hogyan sikerült a vadászatod, Cotton?

– Négy szarvas és egy róka.

– És a tied, Weston?

– Két szarvas és három pulyka.

– Akkor az enyém a legkevesebb – szólt Johnson. – Van

ugyan mentségem. Tegnap reggel legurultam egy meredek lejtőn, illetve egy darab kő kilazult a lábam alatt, és elcsúsztam. Tulajdonképpen még szerencsém is volt, hogy csak a karomat roncsoltam össze. Ez a sérülés természetesen nagyon hátráltatott a vadászatban.

– Az mindegy – szólt Weston. – A lóversenyen se veszik tekintetbe, ha futtatás közben valamelyik ló lesántul.

– Jó, jó, rendben van. Szóval Rowson meg én, mi kezdjük a táncot. Csak huszonnégy óra előnyünk legyen, bottal üthetik egész Arkansasban az állatok nyomát! Rowsonnak remek terve van. Csak el ne felejtsétek a helyet… Hoswell csónakja felett. Te meg, Weston, várj bennünket a lovakkal este, a hordecreeki rozoga kunyhónál, és lehetőleg kevés nyomot hagyj magad után. No, de hiszen okos gyerek vagy te!

– És én hol rejtőzhetem el addig legelőnyösebben? – kérdezte Cotton. – Már tudom: Atkinshez megyek. Ott egy kicsit kipihenhetem magam. És a rendcsinálók?

– Ha tervem sikerül – válaszolta Rowson –, tőlük nem kell tartanunk. Hamis nyomra vezetjük őket, és ha egyszer az egyik kutya szagot fog, a többi is csaholva rohan utána. Remek vicc volna, ha Husfieldet bolonddá tehetnénk!

– No, ami tőlünk telik, megtesszük. Mikor indultok?

– Azonnal – felelte Johnson. – Minél előbb túl vagyunk rajta, annál jobb. Most kezdődnek a rendcsinálók gyűlései, és ha ezek az átkozott semmirekellők az egész országot fellázítják, akkor már késő.

– Nekem mindenekelőtt még egyszer Robertsékhez kell mennem – vetette ellen Rowson –, mégpedig ma reggel. Egyébként nem is nagy kerülő. Johnson mehet az erdőn át, és majd a Ciprus forrásánál találkozunk.

– Mikor találkoztok? – kezdte Weston. – Hogy ne ácsorogjak olyan hosszú ideig a lovakkal.

– Péntek este előtt semmi esetre sem – felelte Rowson –, vagyis ha semmi sem jön közbe. Ha csütörtök estéig, mert gyalog előbb nem érhetünk oda, nem kínálkozik megfelelő alkalom, lehet, hogy szombat este lesz belőle. De ha minden úgy megy, mint a karikacsapás, akkor péntek este naplementekor már ott leszünk. Tehát a mielőbbi szerencsés viszontlátásra!

– Viszontlátásra! – fogadták a köszönést Cotton és Weston, és eltűntek a bokrokban. Rowson utánuk bámult egy ideig, aztán fejcsóválva szólt társához:

– Ez az utolsó eset, Johnson, hogy ezzel a fickóval, Cottonnal kezdünk valamit. A szigeten sem akarnak hallani felőle, meghallották, hogy gyakran leszopja magát, és ilyenkor összevissza fecseg, kötekedik.

– Ez a Weston kölyök se valami kedvemre való – válaszolta Johnson –, azt hiszem, ha erősebben az orrára koppintanának, eljárna a szája. Nem bízom benne.

– Reméljük, nem lesz rá alkalom, hogy kipróbáljuk, tud-e hallgatni – felelte Rowson komolyan. – De induljunk. Te menj egyenest az erdőn át, én meg az országúton: jobb, ha nem látnak együtt bennünket.

Rowson nyeregbe ugrott, és gyeplőt eresztve ügetett mindaddig, amíg fel nem tűnt előtte menyasszonya otthona. Nem sokáig időzött Robertséknál, tudtukra adta, hogy csak azért jött, mert néhány napra búcsút kell vennie tőlük. Részben hivatása kényszeríti erre, mert a körzet északi részében is hirdetnie kell az Isten igéjét, részben pedig saját ügyei, mert az Arkansas partjára kell mennie, hogy ott felvehesse pénzét.

– Drága Marionom – folytatta, miközben a lányka kezét gyöngéden a sajátjába fogta –, nemsokára teljesül legforróbb óhajom, és az Úr Jézus segítségével együtt fogjuk megteremteni otthonunkat. Mert nem jó az embernek egyedül lennie. De addig is isten legyen veled, kedvesem, óvjon az ég! Mielőtt távoznék, fohászkodjunk még egyszer az Úrhoz, hogy áldja meg gyarló fáradozásainkat.

E szavakkal elővette zsebéből fekete kötésű kis imakönyvét, és elkezdte az áhítatoskodást

– Vakard csak meg egy kissé azokat a lovakat – hallatszott Roberts hangja, amint a néger fiúhoz szólt. – Gyere be hozzám egy percre, Harper, és pihenj meg egy kicsit…

Rowson meghallotta a két férfi érkezését, és félbeszakította imáját, amikor a néger fiú a szobába lépett. A férfiak is megjelentek az ajtóban.

– Jó reggelt, hölgyeim! – köszönt Harper, sápadt volt és megviselt, szemei beesettek, térdei reszkettek, lábai alig bírták el. Kimerülve rogyott le egy székre.

– Az istenért, Harper úr! Mi lelte?

– Semmi. Elmúlik.

– Gyilkosság történt – szólalt meg most Roberts, és közelebb húzta székét a kandallóhoz. Mereven maga elé nézett. – Rettenetes gyilkosság. Heathcott halott.

– Heathcott?! – kérdezte Rowson meghökkenve. Látszott rajta, hogy nem hisz a fülének. – Heathcott? Kitől hallotta?

– Én magam láttam a hullát. Brown lőtte agyon. De ugyan, mi van ezzel a lánnyal? Nem most emlegetnek először gyilkosságot előtte.

Rowson egy pillanatig úgy állt ott, mintha mély imába merült volna, aztán sóhajtva pillantott fel, és irtózattal a hangjában így szólt:

– Borzasztó, rettenetes… ilyen fiatalon máris gyilkos és tolvaj!

– Tolvaj? – robbant ki Harper vadul.

– Nem jelentette-e hát Heathcott ki e helyen, hogy jelentős összeg van nála? Azt hiszik talán, hogy a gyilkos a pénzt áldozatával együtt ásta el? Heathcott bűnös ember volt – folytatta Rowson szigorú hangon –, de ilyen halált halni, ily bűnökben jutni a másvilágra, ez borzasztó. Hol történt ez a borzalom, Mr. Roberts?

– A Petite Jeanne partján. Rábukkantunk a nyomokra, és Asszovaum felhozta a hullát a folyóból.

A lelkész elhallgatott, töprengve bámult maga elé, aztán hirtelen megkérdezte:

– De hát honnan tudja ön, hogy Brown a gyilkos?

– Reggel látták azon a vidéken – felelt sóhajtva Roberts –, egyébként ketten voltak. Brown előző nap összeveszett az áldozattal, aki akkor veszedelmesen megfenyegette.

– Gyalázat! – kiáltott Rowson kegyes felháborodással. – Magam akarok a Petite Jeanne partjára menni. Talán még utolérhetnénk a gyilkost.

– Mr. Rowson, Mr. Brown és Mr. Heathcott között éppen ön miatt tört ki a viszálykodás – szólalt meg most Marion komolyan, vőlegényére pillantva. – És mégis ön tör pálcát felette?

– De Marion – utasította rendre az anyja, meglepetten a gyermek merészségétől –, hogy merészelsz!

– Én pedig azt mondom – szólt Harper –, hiába is próbálná unokaöcsémet elfogni, mi valamennyien készek vagyunk esküvel bizonyítani, hogy Heathcott életveszélyesen megfenyegette. Az esküdtszék felmentené. Egyébként nyolc nap múlva itt lesz, és megvédelmezheti magát.

– Visszajön? – kérdezte Rowson gyorsan.

– Hála istennek – szólt Marion –, hiszen akkor ártatlan.

– Marion kisasszony, úgy látszik, mély részvéttel viseltetik a fiatalember iránt – jegyezte meg Rowson.

– Minden ártatlan iránt – felelt meg neki a lányka.

– Ez szép és dicsérendő valóban – mondta a prédikátor kenetteljesen. – Áldjon meg érte az Úr, drága gyermekem, és tartson meg a te szent hitedben. Neked még nincsenek olyan keserű tapasztalataid, mint nekem… de ne is legyenek!

Aztán Robertsnéhoz lépett, akivel halkan közölt valamit, majd menyasszonyát tiszteletteljesen homlokon csókolva követte a két férfit, akik néhány búcsúszó után ismét a nyeregbe vetették magukat. Rowson is felkapaszkodott kis pónijára, és a kukoricaföldeken át lassan lovagolt északnyugat felé, az Arkansas irányába.

– Anyám – szólt Marion rövid és kínos szünet után –, anyám, én nem tudom ezt a férfit szeretni! Szívem nem ismeri azt az érzelmet, melyet az oltár előtt majd színlelnem kell.

– Gyermekem! – kiáltotta ijedten az asszony. – Imádkozz! Nincs biztonságosabb a forró imánál, ha a kísértés közeleg! Tudod, hogy Mr. Rowsonnak ígéretet tettünk, egész boldogsága függ ettől az ígérettől. Egy ilyen nemes férfiú oldalán elérheted a lelki tisztaság legmagasabb fokát. Ezenkívül Mr. Rowsonnak, mint mondta, megvan minden reménye arra, hogy rövidesen rendezni tudja ügyeit, és így még a kitűzött időnél korábban is megtarthatjuk az esküvődet. Légy jó és szófogadó kislány, mint eddig, és olyan boldog leszel, amennyire megérdemled.

Marion sírva anyja nyakába borult.