21. FEJEZET

Wilson vallomása – A szép mosónő

Arkansasi bölcső – A visszavonulás

 

Alig hagyta el Roberts Harper kunyhóját, Brown is készülődni kezdett, hogy Bowittshoz lovagoljon a rendcsinálók gyűlésére. Egy darabig Cook is együtt lovagolt vele, de aztán letért balra, hogy otthon töltse az éjszakát. Hajnalban aztán ő is Bowittshoz megy majd. Bahrens Harper mellett maradt, aki egyébként égre-földre esküdözött, hogy ez volt az utolsó nap, melyet az átkozott házban szobafogságra kárhoztatva tölt.

– Ha zöld füvet érzek a talpam alatt, és lombot látok a fejem felett, azonnal meggyógyulok! – bizonygatta.

Megegyeztek tehát, hogy másnap Bahrenshoz lovagolnak együtt, s az öreg majd ott tölt egy hetet. Az út odáig a láztól legyöngült ember számára megerőltető lett volna, ezért úgy határoztak, hogy az első éjszakát Robertséknál fogják tölteni, akik már régen meghívták őket.

Brown mintegy másfél órai lovaglás után elérte Wilson farmját; a farmer éppen lóra akart ülni, mikor a fiatalember odaért.

– Halló, Wilson! Hová készülsz? A rendcsinálók gyűlésére? – kiáltott rá Brown barátságosan.

– Igen – válaszolt Wilson, de ugyanakkor észrevehetően elpirult. – Te merre tartasz?

– Ide, tehozzád jöttem… Hát te?

– Én? Atkinshez akartam…

– No jó, akkor téged máskor látogatlak meg. Együtt mehetünk Atkinshez, ott maradunk estére is. Úgyis át kell adnom Roberts üzenetét.

Wilson még valami ellenvetést akart tenni, de Brown nem törődött vele, vagy nem hallotta, mert csak mosolyogva intett barátjának, szálljon fel a nyeregbe. Már egymás mellett lovagoltak, amikor Wilson megtörte a csendet:

– Üzenetet hozol Robertstől? Bizonyára Rowson ügyében. Rowson meg akarja venni Atkins farmját, legalábbis azt beszélik, mert Atkins valószínűleg elköltözik innen.

– Valószínűleg? Hát ez még nem biztos?

– Ki tudja? Az öreg zárkózott és néma, mint a sír. Nekem legalább nem mondott semmit.

– Miért mondta volna neked? – kérdezte Brown nevetve.

– Wilson hallgatott egy darabig, már-már úgy látszott, adós marad a felelettel, de aztán barátságos hangon így szólt:

– Mindent elmondok neked, Brown. Talán tanácsot is tudsz adni. Atkinsnek van egy fogadott gyermeke… Egy leány. Kinevetnél, ha róla beszélnék, éppen ezért el sem mondom, milyen kedves, milyen szép. Egy éve már, hogy beleszerettem, de az apja nem akarja hozzám adni. Csak mostohaapja, de jól nevelte, derék lányt faragott belőle. Most férjhez akarja kényszeríteni valakihez, aki a lánynak nem tetszik, s akinek semmiképpen nem akar a felesége lenni.

– Ez bizony kellemetlen – mondta Brown. – Mennyi idős a lány?

– Ó, sajnos, csak tizenhét – sóhajtott Wilson. – Volna csak huszonegy! Meg se kérdeznénk az öregeket.

– Így meg van még idő – vigasztalta Brown a fiút –, a szülők szíve idővel bizonyára meglágyul majd, belátják tévedésüket, és akkor nem áll semmi akadály előttetek.

– Igen, ha valóban volna idő – szólt türelmetlenül Wilson. – Rowson holnap nősül, s a lakodalom után Ellen is odamegy, hogy segítsen a fiataloknak a gazdaság vezetésében.

– Holnap? – ijedt meg Brown.

– Igen. Holnap délután – folytatta Wilson. – És ha Atkins eladja a farmot, Texasba készül, s Ellennek vele kell mennie.

– Menj velük te is – mondta Brown, de már alig tudott arra figyelni, amit a másik mond.

– Nem mehetek – válaszolt a fiú –, nagyanyám idegeneknél él Tennessee-ben. Őt magamhoz kell vennem, nem akarom, hogy idegenek között haljon meg.

– Így persze semmit sem tehetek érted – sóhajtott Brown szórakozottan. – Atkinst alig ismerem, csak egyszer találkoztunk, és nem hiszem, hogy hallgatna rám.

– Nem is Atkinsnek kellene szólnod.

– Hanem kinek?

– Hát… Robertsékkel nagyon jóban vagy, és úgy hallom, Marion sokra tart téged. Ha szólnál neki érdekemben, bizonyára mindent elkövetne.

– Igen… – szólt Brown halkan, mélyen elgondolkozva.

– Tudna ő segíteni?

– Nagy befolyása van Atkinséknél – bizonygatta Wilson. – Amikor tavaly nyáron Atkinsné beteg volt, heteken át virrasztott náluk Ellennel a betegágy mellett. Az ő kedvéért mindent megtesznek. Marion nagyon kedves lány. Mi a véleményed?

– Barátom – szólt Brown félig elfordulva társától –, jobb volna, ha ebben az ügyben máshoz folyamodnál. Azt hiszem, Rowson hasznosabb pártfogó lenne.

– Igen – válaszolta Wilson bosszúsan –, tudom, de ki nem állhatom azt az embert. Egy évvel ezelőtt jött ide, ő maga bevallja, hogy semmije sincs, nem dolgozik semmit, csak prédikál, szenteskedik, azért sem kap senkitől egy pennyt se, pénze mégis mindig van. Addig jön-megy itt közöttünk, míg egyszer csak feleségül veszi Ellen után a legszebb lányt a környéken. Nem is mondhatok rá tulajdonképpen semmit, nekem nem volt vele semmi bajom, legfeljebb annyit mondhatok, hogy gyáva. De hát mi közöm hozzá? Ez az ő baja. Szívességet nem kérnék tőle soha, még ha a boldogságom függne tőle, akkor sem.

– Atkinstől kérted már a lány kezét?

– Kértem, de a vénasszony, gonosz egy némber, megfenyegetett, hogy kilök az ajtón, ha még egyszer ott talál.

– S most mégis oda akarsz menni?

– Oda, de nem a házba – nevetett Wilson. – Annyira nem estem a fejem lágyára. Nem, Ellen ma lent mos a pataknál, néhány száz lépésre a háztól. Ez az egyetlen lehetőség, hogy zavartalanul beszélgethessek vele. Aztán, ha a lány elvégezte a munkáját, átlovagolok Bowittsékhoz… De gyere csak, nem vagyunk már messze… Itt jobbra kell fordulnunk… Állj, itt hagyjuk a lovakat, a mocsáron nem gázolhatunk át velük. Így. Ott van ő. De vigyázzunk, csendben lepjük meg.

Lábujjhegyen lopakodtak közelebb, míg végül a patak kanyarulatánál, valóban meglepetve az eléjük táruló kedves látványtól, megállottak. A patak partján, két favillára támasztva, lobogó tűz fölött hatalmas fekete üst állt, félkörben kis deszkapadokon a szétválogatott, tisztára mosott fehérnemű. Ellen pedig egy asztalszerű emelvény előtt állva sulykolta a ruhát, és közben ezüstcsengésű hangon énekelt. Nem messze tőle két fatörzshöz kötve kis függőágy himbálózott, melyben egy piros arcú csecsemő aludt békésen. De most kinyitotta nagy, sötét szemét, lebiggyesztette száját, s már-már kétségbeesett sírásra fakadt. Ellen nem feledkezett meg róla, amint észrevette ébredését, letette a sulykolóját, óvatosan meglökte az ágyat, és az elcsendesedő gyermeknek halk hangon egy bölcsődalt énekelt.

Megrettenve ugrott fel, amikor az utolsó versnél Wilson hozzálépett, és átölelte a derekát.

– Ne haragudj – suttogta Wilson –, elhoztam magammal egy barátomat, aki…

Ellen hirtelen megfordult, és el akart szaladni, de Wilson még jókor elkapta a karját, és visszatartotta.

– De Ellen, jó barátom, és tudja, hegy szeretjük egymást! De különben is – folytatta évődve –, szabad-e a kis dadának elfutni, és védtelenül itt hagyni a picit? Ugye, nem?… Beszéltél-e anyáddal? – fordította most a szót komolyra a fiú.

– Beszéltem – válaszolta a lány –, de ő azt mondta, hogy ahhoz a goromba Cottonhoz kell feleségül mennem.

– Cottonhoz? – kérdezte csodálkozva Brown.

– Sajnos, igen. Anyám szigorúan megtiltotta ugyan, hogy vőlegényem nevét megmondjam. De hát miért ne? Inkább meghalok, de nem leszek a felesége.

– Nem is kell, hogy a felesége légy.

– Mikor látta, kisasszony, Cottont? – fordult most Brown fa lányhoz.

– Régen. Talán négy napja, hogy visszatért, azt hiszem, Mississippitől. Két hete mehetett oda. Hozzánk mindig csak este jön. Ki nem állhatom azt a titkolódzó, utálatos képét! Ön is ismeri?

– Azt hiszem, igen. De nem tudom biztosan… Hova lett Wilson?

Wilson, mint a kígyó, hirtelen csúszott be a bozótba, és |néhány pillanat alatt nyomtalanul eltűnt. Furcsa visszavonulása csakhamar érthetővé vált, mert a ház felé vezető ösvényen hirtelen megjelent Mrs. Atkins alakja.

– Halló, kisasszony! – kiáltotta a katonás léptekkel, felszegett fejjel közeledő asszony gúnyosan. – Férfitársaság? Már vagy egy jó negyedórája nem hallom a sulykolót. A ruha magától fog megtisztulni?

– Kérem, asszonyom, bocsásson meg az én kedvemért az ifjú hölgynek – szakította félbe Brown az asszonyt, és barátságosan üdvözölte. – Üzenetet hozok Roberts és Rowson uraktól, és az éjszakát is szeretném önöknél tölteni. Az erdőn át jöttem, és itt a mocsárnál nem tudtam, jobbra térjek-e vagy balra. Ezért zavartam meg munkájában az ifjú hölgyet néhány pillanatra.

– Ifjú hölgyet? Kérem, ne verjen ilyen bolondságokat a lány fejébe! A férjem odafönn van, a házban. Hol van a lova? Érte küldöm a fiút.

– Ott áll a ciprusfánál – felelte Brown, aki most arra törekedett, hogy a mérges asszonyt magával vigye, és az elmenekült Wilson számára így ismét szabaddá tegye a terepet.

– Jó, jó. Jöjjön hát! – szólt Atkinsné. – Te pedig láss hozzá, még a fele sincs kész. Szégyen-gyalázat! Pedig már több mint két órája itt vagy. Alkonyat előtt kész legyen! S mit csinál a pici? – kérdezte anyai gyöngédséggel, és a függőágyhoz lépett. – Ez tetszik neki, ugye? Hintázni, egész nap hintázni! Éjszaka meg nem alszik, hajnalig dajkálni kell.

Csókot intett a csecsemőnek, aztán megindult Brown előtt a nem messze fekvő ház felé.