20. FEJEZET

Rowson Robertséknál – Asszovaum

Közel három hét telt el azóta, hogy Brown búcsút vett Mariontól. Meg is esküdött akkor, hogy soha többé nem látja, és esküjét meg is tartotta. Sokat szenvedett emiatt, de semmiképpen sem akart azon a vidéken élni, ahol saját szemével kellett látnia, hogyan áldoznak fel egy leányt, akivel ő boldog lehetett volna. Mielőtt azonban végképp elment volna, helyre akarta állítani régi jó hírnevét.

Marion ugyan nem tartotta őt képesnek ilyen gazságra, ebben biztos volt, de ő azt akarta, hogy arkansasi barátai is elhiggyék ártatlanságát. Mert ezek, bármennyire szerették is, mégis bűnösnek tartották. Sőt még mentegették is, azt mondták, önvédelemből, kényszerhelyzetben ölte meg Heathcottot. Ha a pénzről került szó, csak vállat vontak.

– Mi haszna lett volna belőle a halottnak, ha magával viszi a pénzt a folyóba?

Meg kellett tehát találnia az igazi gyilkost, meg kellett bosszulnia az indián asszonyt, aztán már nyugodtan itt hagyhatja ezt a vidéket, ahol csak fájdalom és bánat várna reá.

De mit érzett, mit érezhetett Marion? Ő a kötelességteljesítés érzésében nyugodott meg. Szavát adta Rowsonnak, igaz, hogy akkor még nem ismerte Brownt, aki az első pillanatban szerelmet ébresztett benne, de szavát önként, rábeszélés és kényszer nélkül adta, vissza tehát – úgy érezte – nem léphet. Úgy gondolta, nincs joga törvényes vőlegényét boldogtalanná tenni Brown kedvéért. Hiszen Rowson néhány napja is azt mondta, hogy földi boldogságát csak benne találhatja meg, hogy jelenléte olyan jótékony hatást tesz rá, mint a növényre a napfény, hogy kétségbeesne, ha valaha is elfordulna tőle.

Ismét péntek volt, éppen két héttel Alapaha meggyilkol tatása után. A nap még magasan állott a májusi zöldben pompázó fák csúcsai fölött.

Robertsék háza előtt vidám élet pezsgett. Marion, kis kosárral a karján, a baromfit etette, távolabb, a kerítés mellett pedig visító és röfögő malacok keresték mohón a rést, melyen át betörhetnek az udvarba, hogy részt vegyenek a pompás lakomában.

Az anya mosolyogva nézte a vidám nyüzsgést, amikor Marion hirtelen felkiáltott, és az üres kosarat, amelyet éppen vissza akart vinni a házba, elejtette.

Rowson állt a sövénynél, és mosolyogva, barátságosan intett a lánynak. Elintézte ügyeit, és azért jött, hogy menyasszonyát hazavezesse.

– Mi van veled? – kérdezte az első pillanatban ijedten Robertsné, de aztán észrevette Rowsont, és kezét nyújtotta feléje. – Örülök, Mr. Rowson, hogy végre ismét itt van! Már nagyon vártuk.

– Marion is? – kérdezte a lelkész mosolyogva, miközben kezet fogott a piruló lánnyal.

– Örülök, hogy ismét egészségesen láthatom – válaszolta Marion. – Tudja, hogy mindig szívesen látjuk.

– Szívesen láttok a házban, de vajon a szívedben is szívesen látsz-e, Marion? – folytatta Rowson, majd hosszabb szünet után: – Mostani utamban Isten áldása volt velem, most már van rá módom, hogy otthont építsek itt. Marion, akarsz-e a feleségem lenni?

– Igen – szólt az anya megindultan, és átölelte a szólni nem tudó lányt –, igen, uram, megvallotta nekem, hogy vonzódik önhöz, a többi pedig megy magától. Ön minden bizonnyal boldoggá fogja tenni a lányomat.

– Amennyire tőlem, szegény bűnöstől telik, asszonyom – szólt a prédikátor, szemét az ég felé fordítva. – Azt hiszem, erről Marion is meg van győződve.

– Halló, Rowson! – kiáltotta Roberts, aki ebben a pillanatban került elő. – Megtartottad a szavadat. Nos, hogy állnak a dolgaid?

– Kitűnően, kitűnően – válaszolta a lelkész –, jobban, mint hittem volna, s most azért jöttem, hogy áldásukat kérjem a házasságunkra, s talán a jövő vasárnap meg is tarthatnánk az esküvőt.

– Jó, jó, de nem lesz az váratlanul hamar Marionnak? – kérdezte Roberts.

– Beleegyezett – válaszolta az anya. – Mi szükség volna hosszas előkészületekre? Hogy áll ön lakással, Mr. Rowson?

– Éppen arra akartam kérni önöket – szólt a lelkész –, hogy holnap reggel szenteljenek erre néhány órát. Jöjjenek el és nézzék meg. Elég szűken leszünk, az igaz, de csak addig, míg meg nem kötöm Atkinsszel az üzletet.

– Nem volna jobb – vetette közbe Roberts –, ha addig várnátok a lakodalommal? Kevesebb baj lenne a költözködéssel, így kétszer kell hurcolkodnotok, és bizonyára Marion is jobban szeretné, ha mindjárt saját birodalmában rendezkedhet be.

– Igaza van – felelte Rowson –, de bizonytalan, mikor tud Atkins kiköltözni. Lehet, hogy négy, sőt esetleg nyolc hét is beletelik, én meg már türelmetlenül várom, hogy Marion az enyém légyen.

– No, hát akkor. Isten nevében – mondta Roberts –, vidd, és legyetek boldogok egymással.

– Köszönöm, szívből köszönöm! – kiáltott fel Rowson. – Azt kívánom, sohase bánja meg Marion, hogy rám bízta a sorsát. Most azonban isten velük, kedves szüleim, engedjék meg, hogy ezentúl így nevezhessem önöket…

– Nem akarsz inkább itt maradni ma este? – szólt Roberts. – Oly sokáig voltál távol.

– Az idő rövid – válaszolta Rowson. – Remélem, holnap estig mindent el tudok intézni.

– Jó, jó – bólintott Roberts –, megértem. Több mint egy hétig távol voltál, van most rendbeszednivalód bőven. Akkor hát holnap este találkozunk újra, vagyis hétfőn. Együtt megyünk Atkinshez, ugye?

– Természetesen.

– Na jó – folytatta Roberts –, meg is kértem Brownt, hogy jelentsen be bennünket. Holnap reggel éppen arra jár, mert részt kell vennie a rendcsinálók gyűlésén, Bowittsnál.

– Úgy hallottam, hogy a rendcsinálók szövetsége felbomlott – szólt Rowson kissé idegesen. – Útközben hallottam. Egészen biztosra mondták.

– Dehogy bomlott fel, éppen most erősödött meg! Többeket gyanúba fogtak a környéken.

– Nem lehetne egyszer részt venni a gyűlésükön? – kérdezte Rowson.

– Miért ne? De akkor be kell előbb lépned közéjük, pedig úgy tudom, nagyon ellenük vagy.

– Azt hiszem, nekik nagyon is szükségük volna egy olyan emberre – szólt Rowson, gyorsan feltalálva magát –, aki túlzásaikat és kicsapongásaikat mérsékelné. Ilyen értelemben, én sem tartanám hivatásommal összeegyeztethetetlennek, hogy hozzájuk csatlakozzam. Egyébként persze szövetségüket ma is jogtalannak tartom, mert törvénytelen…

– De hát… – akart ellentmondani Roberts.

– Hát persze – vágott közbe Robertsné –, Mr. Rowsonnak teljesen igaza van. A fiatalok eltúlozzák a dolgot, én nem mondom, hogy rossz szándékból, azt hiszik, hogy a legjobbat cselekszik, és néha mégis a legégbekiáltóbb igazságtalanságokat követik el. Mr. Rowson helyében én is…

– Nem fogadnak be senkit maguk közé – szólt közbe most Roberts, és egyre Rowsont figyelte, aki szemmel láthatólag zavarban volt –, csak olyanokat, akik személyesen részt vesznek akcióikban. Nem hiszem, hogy eltűrnének maguk között valamiféle tanácsadót, még ha szükségük volna is rá.

– Talán mégis meg lehetne próbálni – felelte Rowson, aki közben már visszanyerte biztonságát. – Holnap, hacsak tehetem, odamegyek, és csak akkor jövök el, ha elkergetnek, így teljesítettem kötelességemet.

– Ez már helyes beszéd! – szólt Roberts.

– Ki most a vezetőjük?

– Brown… Legalábbis Fourche-la-Fave-ban. A körülmények kényszerítették rá, hogy tevékeny részt vegyen a szövetségben. Őt vádolták Heathcott meggyilkolásával, s most az az egyetlen célja, hogy a valódi gyilkost kézre kerítse. Igaz, hogy neki nézeteltérése volt Heathcott-tal, mert annak a szerencsétlennek igazán nem volt valami sima modora, jól emlékszem még a dologra…

– Azt hittem, hogy a rendcsinálók csak a lótolvajok felkutatásával foglalkoznak – szólt Rowson elsápadva.

– No, természetesen azzal is, de ha holnap jelen leszel a gyűlésükön, mindent megtudsz.

– Ó, bár megtalálnák a szegény Alapaha gyalázatos gyilkosát! – szól Robertsné. – Nem is hiszi, Mr. Rowson, menynyit imádkoztam már ezért. Az a szegény asszony oly vallásos és jó volt, s önt is mennyire tisztelte. S ilyen fiatalon így kellett elpusztulnia.

– Igen, valóban szörnyű – szólt Rowson megindultan, de természetesen egészen más okból. – De kedveseim, most már igazán mennem kell. Jó éjszakát, jó éjszakát, Marion! Hova lett a leány?

– Gyere csak, Marion! – kiáltott utána az anyja. – Mr. Rowson szeretne jó éjszakát kívánni.

– Hagyja csak, asszonyom – szólt a lelkész szabadkozva. – Van most bőven min gondolkoznia, és bizonyára Istenével van elfoglalva. Holnap, remélem, vidámnak és jókedvűnek fogom látni.

Még egyszer szívélyesen búcsút vett mindkettőjüktől, lovára ült és elügetett.

Mikor eléggé eltávolodott Robertsék házától, és már nem kellett tartania attól, hogy megfigyelhetik, leszállt lováról, kantárszáron vezetve gyalog ment tovább az ösvényen, mély gondolatokba merülve.

„Forró már a talaj itt Arkansasban a talpam alatt – gondolta. – Az ördög nem alszik, s könnyen napvilágra kerülhetnek rólam olyan dolgok, melyek nem szolgálják a jó híremet e vidék lakosai között. Menekülnöm kell innen. Atkins majd csak túlad a farmján valahogy, én nem láncolhatom ide magamat az üldözők kénye-kedvére. Igaz, hogy az indián eltűnt, és nélküle aligha tudnak meg valamit; persze nem tudom, hogy Asszovaum segítségével is mire mennének, hacsak… A kés!"

A ló a fülét hegyezte, és az indián hirtelen ott állott előtte.

– Jó napot, Mr. Rowson – köszöntötte halkan, amint kilépett a bozótból, és elhaladt mellette.

– Asszovaum! – kiáltott fel Rowson holtsápadtan. – Hol jártál ennyi ideig? Hiányoztál a telepen.

– A sápadt férfiú is távol volt – felelte az indián, és le nem vette szemét a prédikátorról. – Asszovaum visszatér neje sírjához.

– És megtudtál-e valamit a gyilkosról?

– Nem! – felelte Asszovaum tompa hangon. – Még nem. A Nagy Szellem visszatartotta a szent madarat, és nem súghatta fülembe a gyilkos nevét. Asszovaum ezért népe szellemével olyan helyen beszélt, melyet nem érintett még fehér ember lába. Most várja Manitu szavát.

– Bárcsak kedvező lenne – mondta a lelkész, megfeledkezve az indián bálványimádása iránt érzett utálatáról. Asszovaum köszönt és továbbindult. A prédikátor nyeregbe ugrott, megsarkantyúzta lovát, és elvágtatott.