26. FEJEZET

A rendcsinálók gyűlése

Jones kellemetlen helyzetbe kerül

Csel csel ellen

Ugyanaznap reggel meglehetősen sok farmer és vadász gyűlt össze Bowittsnál. A házba azonban nem mentek be, ott két néger asszony dolgozott, reggelit adtak a távolról jötteknek, és főzték az ebédet. A rendcsinálók egy terebélyes fa alatt tömörültek, a pálinkásüveg kézről kézre járt, mégis komolyan, szinte ünnepélyesen hallgatták azt a félvért, aki élénk taglejtésekkel valami láthatólag igen érdekes dologról beszélt.

Elmondta, hogy messzi földről jött ellopott lovak nyomában, innen öt mérföldnyire azonban elveszítette a nyomokat, s most éppen hazakészül. Miután azonban hallott a rendcsinálók gyűléséről, ide jött, hogy felhívja figyelmüket az ő esetére.

A félvér kanadainak mondta magát, alacsony, de erőteljes férfi volt, hosszú fekete hajjal, sötét szemekkel, villogóan fehér fogakkal. Arccsontjai kissé kiálltak, orra lapos, arcszíne azonban alig volt sötétebb a többiekénél.

Öltözete teljesen indián öltözet volt.

A rendcsinálók éppen azon tűnődtek, hogy csodálatosképpen a nyomok mind ide a környékre vezetnek, s itt aztán titokzatos módon eltűnnek, amikor Brown, Cook és Jones megérkezett. Szívélyesen üdvözölték őket. Ugyanakkor érkezett meg Husfield is. A kanadai az újonnan jötteknek is elmondta a titokzatos lótolvajlást. Egyszerre csak Jones beleszólt a beszélgetésbe, és megkérdezte a félvért, nem volt-e a lovai között egy fehér ló fekete hátsó lábakkal.

Az idegen meglepetten és örömmel mondott igent.

– Én láttam a lovaidat – mondta Jones.

– Hol?

– Innen mintegy tizenöt mérföldnyire. Tegnap este. Késő volt már. Fenn a hegygerincen, mely a Mamelle-t ettől a folyótól elválasztja.

– És merre mentek? – kérdezte a kanadai. – Az úton mentek vagy…

– Éppen keresztezték az utat, amikor megpillantottam őket – válaszolta Jones.

– Hány ember volt velük?

– Én csak egyet láttam.

– Úgy van! Azok voltak! – kiáltott fel a félvér örömmel. – Egy odavaló farmer is mondta, de az embert nem tudta leírni, mert csak messziről látta. No, akkor nem lopom itt tovább az időt! Mondd csak: meg tudnád mondani, merre akadhatnék a nyomaikra?

– Az eső meg a szél eltüntette már a nyomokat – válaszolt Jones –, de ha elmész a hegyig, s onnan még négy-öt mérföldnyire előre, s rájuk nem lelsz, úgy véleményem szerint a legjobban teszed, ha átkelsz a folyón, a parton álló bódékban biztosan tudnak neked valami útbaigazítást adni.

– Köszönöm a jó tanácsot. Good bye! – a lovához rohant, és fel akart rá ugrani, de Brown elkapta a karját.

– Maradj még egy fél órát – szólt Brown. – A nyom nagyon bizonytalan, lovad is kimerült. Tölts még itt el egy órát, aztán kölcsönadom a lovamat, azzal behozhatod az elvesztegetett időt. Visszajövet majd újra lovat cserélünk.

A kanadai beleegyezett.

– Uraim! – szólt Brown az összegyűltekhez. – Legelőször is bemutatom önöknek ezt az urat, akit Mr. Rowson mutatott be nekem mint missouribeli rendcsinálót. Azért jött közénk, hogy összeköttetést teremtsen köztünk és az északi államok rendcsinálói között. Miután máris útbaigazítást adott egyik jelenlevőnek ellopott lovait illetően, azt hiszem, nem kell őt ajánlgatnom önök előtt. Mindannyian szívesen fogadjuk. Egyetértenek velem, uraim?

– Egyetértünk! – szóltak az egybegyűltek egyhangúlag.

– Komolyán gondolod ezt? – kérdezte Cook Browntól, és egy kicsit félrehúzódott vele.

– Ne hagyd magára egy pillanatra sem! – suttogta Brown gyorsan. – Ő is a bandához tartozik. Pszt! Egy szót se többet! Mondd meg Wllsonnak is. Tartsátok szemmel! Van pisztoly nálad?

Cook igenlően intett fejével, aztán gyorsan megkérdezte:

– Hogy a lopott lovakat látta, az is hazugság tehát?

– Pszt! Ide néz. Nem szabad elárulnunk magunkat.

Elváltak, de Cook rövidesen ismét Brown közelébe került. – Itt az ideje! Cselekedjünk – mondta.

– Beszéltél Wilsonnal? – kérdezte Brown.

– Beszéltem. Légy nyugodt.

E pillanatban Husfield közeledett Brownhoz, és felszólította, hogy kezdjék meg a gyűlést.

Brown felkérte az egybegyűlteket, hogy jöjjenek közelebb, felállt egy rönkre, hogy mindenki láthassa, s ő is lásson mindenkit, aztán beszélni kezdett. Először összejövetelük céljáról szólt.

– Azért jöttünk itt ma össze, barátaim – mondta Brown, és végignézett a férfiakon –, hogy elejét vegyük a sok lótolvajlásnak, egyéb lopásoknak, melyek miatt oly rossz hírünk van mindenfelé. Nyíltan és erélyesen léphetünk fel azok ellen, akik bennünket is nyíltan támadnak meg, de bajos dolog fellépni azok ellen, akik mint barátok vagy jószomszédok hazug játékot játszanak velünk. Vendégül látnak, hízelegnek – éjszaka pedig meglopnak. Hogyan lépjünk fel ezek ellen? Hogyan leplezzük le őket? Sokan talán azt mondják erre, kilátástalan harc ez, reménytelen küzdelem. Pedig az igazság előbb-utóbb mindig kiderül, a gazság kitudódik. Halljátok hát, hogyan jutottam én akaratom ellenére a titok nyitjára, mely talán a helyes nyomra vezet bennünket.

– Hol? Milyen titokról van szó? Kik hát azok a gazemberek? Itt élnek közöttünk? – kiabáltak összevissza a gyűlés résztvevői.

Jones pedig, aki eddig egy fához támaszkodva állt, ijedten nézett körül. Azt mérlegelte, hogy ha sor kerül rá, hogyan juthatna leggyorsabban lovához. Eközben pillantása Cookéval találkozott. Cook egész közel állt hozzá, és barátságosan így szólt:

– Éppen a legjobbkor jött, ugye? Missouriban ugyancsak csodálkozni fognak, ha meghallják az itt történt dolgokat.

– Igen… a legjobbkor – felelte kissé akadozva Jones. – A legjobbkor jöttem. Nagyon kíváncsi vagyok… igazán kíváncsi vagyok, kire gondol – s közben elfordult Cooktól, és az ellenkező irányba pillantott, ott azonban Wilsont látta. – Igazán sajnálom, hogy nem ismerem az ittenieket

– Bizonyára lesz alkalma megismerkedni velük – szólt Cook. – De hallgassuk már Brownt!

– Azonnal megtudtok mindent, barátaim – nyugtatta meg a fiatalember a türelmetlenkedőket. – Mindent megtudtok, csak egy kis türelem. Néhány héttel ezelőtt véletlenül tanúja voltam, hogyan talál egymásra két idegen ember a megbeszélt jelszavak és szólások segítségével.

– Hova, hova? – kérdezte Cook Jonest, aki ebben a pillanatban észrevétlenül el akart surranni mellette.

– Nagyon megszomjaztam – suttogta Jones –, rögtön visszajövök.

– Ne fáradjon, kérem. Lyddy, hozz egy pohár vizet Mr. Jonesnak! – kiáltotta Cook hangosan, hogy mindenki csodálkozva feléjük nézett. Brown néhány pillanatra megszakította beszédét. Nevetett. Jones halottsápadttá vált. A néger asszony futva hozta a korsót és a poharat. Jones megköszönte, ivott. Most a körön kívül állott, de Wilson közelebb lépett hozzá, s ő is kért egy ital vizet Lyddytől.

Brown észrevette mindezt, és folytatta:

– Egy kérdés: merre van Fourche-la-Fave, egy másik: vannak-e jó legelők errefelé, és harmadiknak egy kérés: egy pohár víz… Ezek voltak azok a jelek, melyekről egymásra ismertek. És mit gondoltok, ki volt közülünk az áruló?

Néma csönd, mindenki lélegzetvisszafojtva hallgatott.

– Jól figyeljetek! – szólt a rendcsinálók vezetője felemelt hangon. – Tegnap este eddigi szomszédunk házában, Atkinsnél voltam. Ő az áruló!

– Furcsa – suttogta Cook, és bizalmasan Jones vállára tette a kezét –, nagyon furcsa, ugye?

Jones tudta, hogy felismerték, látta, hogy Brown egyre csak őt nézi. Tisztában volt vele, hogy csak egyetlen lehetősége van: menekülni. Jobb kezével egy villámgyors mozdulatot tett, ruhája alá rejtett kését rántotta elő, még egy gyors pillantást vetett a lova felé…

– Az a fickó pedig – folytatta Brown, és karját az idegen felé emelte –, aki titokban településünkre lopakodott, és mint missouribeli rendcsináló közénk is befurakodott, itt áll közöttetek!

Mindenki döbbenten és felháborodva fordult Jones felé, aki éppen ezt a pillanatot akarta menekülésre felhasználni, felemelte széles vadászkését, hogy azzal vágjon utat magának. A férfiak, akiket váratlanul ért az idegen támadása, ijedten nyitottak utat előtte, Wilson azonban már akkor átlátta Jones tervét, amikor az késéért nyúlt, most hirtelen rávetette magát, és a következő pillanatban már földre is terítette.

Megkötözték, és a rendcsinálók elé állították. Makacsul megtagadta a választ minden kérdésre.

– Üssétek a kutyát!

– Kössétek egy fához!

– Uszítsátok rá az ebeket!

Efféle jóindulatú tanácsok hallatszottak. Jones sápadtan állt közöttük, dühében ajkát harapdálta, és szemmel láthatólag mindenre el volt készülve.

Brown azonban közbelépett, nyugodtan szólt:

– Hagyjatok békét neki! Hátha szót értünk vele erőszakos eszközök nélkül is. Atkins még szabadon van, pedig ő többet tud a dologról, mint ez a fickó, hiszen tegnapelőtt még nem is ismerték egymást.

– Az is hazugság hát, hogy látta a lovaimat. Csak tévútra akart vezetni! – kiáltotta mérgesen a félvér.

Brown felelt neki:

– A lovaidat bizonyára látta, én egy pillanatig sem kételkedem abban, hogy ő maga hozta őket idáig.

– Menjünk Atkinshez! – szólt Husfield. – Ha nála találjuk a lovakat, kezünkben a bizonyíték!

– Nem hiszem, hogy ott lennének a lovak – szólt Brown. – Ma reggel még nála voltam, mindent alaposan megnéztem. Lehet, hogy a lovak rá vannak bízva, de nem tartja őket a házánál. Valahol a nádassal-sással benőtt völgyben kell lennie egy helynek, ahol elrejtette őket.

– De oda sem juthatunk másként, csak az ő farmján keresztül – szólt Husfield türelmetlenül.

– Az igaz – felelte Brown –, de nem vonhatjuk felelősségre a törvény előtt ajkért a lovakért, melyek a kerítésen túl, az erdőben szabadon vannak…

– A törvény előtt! – szólt Smeiers dühösen. – De hiszen nem azért jöttünk itt össze, hogy megbeszéljük, mit szólnak mindehhez a törvények! Mi csak a saját igazságunkat akarjuk, és a bennünket ért sérelmeket akarjuk megtorolni. Ezért választottunk meg téged vezetőnek. De ha te másként gondolod, hát csak szólj! Majd átveszi más a vezetést.

Brown. már éppen válaszolni akart, amikor előlépett Husfield, és Smeiers felé fordulva így szólt:

– Azt hiszem, egytől egyig jól ismertek. Nem mondhatja senki, hogy kevesebb buzgalom van bennem a dolog iránt, mint Smeiersben, és mégis most azt mondom, Brownnak van igaza. Nem elég rajtaütnünk most Atkinsen, hogy orgazdaságának bizonyítékait megtaláljuk. Mindenekelőtt azzal kell tisztába jönnünk, hogyan dolgozik. Hogy többen a kezére járnak, ez világos. Úgy hallom, Atkins nagyon ritkán megy el hazulról, a cinkosai bizonyára ott laknak a közelében.

– Johnsonnak van egy kunyhója, egészen közel hozzá – szólt Wilson.

– A gazfickó – folytatta Husfield. – Az is egy húron pendül vele, az biztos! Annak idején valami hamissággal kicsúszott a kezeim közül, de kapjam csak el!… De azt hiszem, a meggondolatlan cselekvés most többet árt, mint használ. Többet ér most a nyugalom és a csel, mint az erőszak. Én Brownnal tartok, alaposan meg kell gondolnunk a dolgot. Kérjük meg őt, adja elő terveit.

– Szívesen – szólt a fiatalember. – Az egész nagyon egyszerű. Ismerjük a jelszavakat, melyek utat nyitnak nekünk az orgazdánál. Küldjünk hozzá még ma este olyan embert lovakkal, akit nem ismer… A kanadai volna, azt hiszem a legalkalmasabb.

Ez a fejét rázta.

– Én már voltam nála. Ma reggel. Kérdezősködtem a lovaim után.

– Van egy ötletem – szólt Cook. – Az öregnek igazán mindegy, ha egy-két nappal későbben ér oda, különösen ha jól tartjuk addig, egész családjával.

– Miféle öregről beszélsz? – kérdezték többen egyszerre.

– Nem találkoztál az úton ma reggel egy kocsival, Wilson? – kérdezte Cook.

– Nem. Én már tegnap óta itt vagyok. De miért kérded?

– Legfeljebb kétmérföldnyire juthattak – szólt Cook. – Egy öreg farmer a családjával, két felnőtt fia van. Ezek segíthetnének rajtunk. Őket nem ismeri Atkins, s így talán tőrbe ejthetjük a vén rókát.

– Ki lovagol utánuk? – kérdezte Wilson.

– Legjobb volna – szólt Brown –, ha te, Cook, magad vállalkoznál erre. Te már ismered őket, s könnyebben rá tudod venni az öreget, hogy segítsen nekünk.

– Rendben van – felelte Cook.

– Evvel tehát készen volnánk – szólt Curtis. – De mit tegyünk a fogollyal?

– Vigyáznunk kell rá – felelte Brown –, nem szabad, hogy hírt vigyen a cinkostársainak.

– Jól meg van Jones kötözve? – kérdezte Bowitts, és odalépett hozzá, hogy megvizsgálja a kötelékeit. Jones azonban, aki úgy látszik, közben valahogy kiszabadította magát, felugrott, és rohanni kezdett az erdő felé. De nem jutott messzire. Wilson utána vetette magát, s csakhamar utolérte. Jones dühében rugdalózni, kapálózni kezdett, karmolt, harapott, s Wilsonnak minden erejét és ügyességét össze kellett szednie, hogy az eszeveszetten küzdő embert leterítse. Kezét-lábát jól megkötözve bevitték a házba, mely köré négy felfegyverzett őrt állítottak.

Cook közben felnyergelte a lovát, és elindult a folyó felé, hogy felkeresse tegnapi ismerőseit. Brown és Husfield minden irányban őröket állítottak, hogy a távolabbi települések felől a közlekedést elvágják, s így megakadályozzák, hogy Atkins valami hírt kaphasson.