27. FEJEZET

Visszatérés a gyűlésről

A nyugat vad rengetegeiben élő telepesek sokra becsülték a szomszédságot. Jó barátságban éltek egymással, nemcsak a társaság, a közös időtöltés kedvéért, hanem azért is, mert minden nagyobb munkánál szükségük volt egymásra. Az erdőirtás, a szűzföldek feltörése, a házépítés, a kenukészítés, mind olyan munkák voltak, melyeknek elvégzésére az egész szomszédság összefogott. De ha az ilyen nagyobb, nehezebb munkákra összegyűltek a férfiak egy-egy háznál, még inkább összefutottak az asszonyok, minden lehető és lehetetlen orvossággal megrakodva, ha valahol betegség ütötte fel a fejét.

Atkinsnét nem nagyon kedvelték a szomszédok, ritkán járt látogatóba, és az imaórákon is csak hébe-korba lehetett látni. Annál feltűnőbb volt, hogy most, éjszakának idején, segítségért fordult szomszédaihoz. Bizonyára nem kért volna segítséget tőlük, ha a kicsit nem fenyegeti komoly veszély, márpedig egy kisgyermek megmentését senki sem tagadhatta meg. Senki sem gondolt most a haragra, s mire a nap delelőre hágott, tizenegy asszony gyűlt össze a házban, a legkülönbözőbb porokkal és labdacsokkal felszerelve.

Mialatt az asszonyok Atkinsné szobájában a gyermek szenvedéseinek enyhítésével voltak elfoglalva, a Bowittstól Atkinshez vezető úton három rendcsináló lovagolt lépésben. Időről időre megálltak, mintha még várnának valakire. Amikor végre éppen egy dombra értek fel, a szemközti magaslaton egy lovas jelent meg, aki sebes vágtában közeledett feléjük, s már jó messziről integetni kezdett kalapjával, mintha azt akarta volna jelezni, hogy várják be.

Cook volt. Kis lováról ömlött a hab a sietségtől, mikor végre utolérte a három lovast: Brownt, Curtist és Wilsont.

– Mi az ördögnek rohantok annyira? – kérdezte. – Mintha attól félnétek, hogy elkéstek valahonnan! Tönkretettem miattatok a lovamat.

– A magaslaton akartunk megvárni, Cook – szólt Curtis –, mert…

– Nem lett volna éppen olyan jó Bowittsnál? Azt hiszitek talán, hogy az a tennessee-i farmer az úton ülve éppen rám várt?

– Nos, beleegyezett? – kérdezte gyorsan Brown.

– És ha nem egyezett volna bele? – kérdezte Cook. – Akkor hiába csináltátok volna ezt a szép kirándulást, mi?

– De eljön, ugye?

– El – nevetett Cook. – Stevenson eljön, mégpedig idősebb fiával és három lóval. De halljam, mi a tervetek!

– Nem mondta el Husfield?

– Nem.

– De azt se mondta, hogy Curtisnak és neked Atkinsnél kell tölteni az éjszakát?

– Azt igen. De semmi mást.

– Hol van a tennessee-i?

– Bowittsnál. A fiával együtt. Az öreg tele volt lelkesedéssel, mikor tervünket elmondtam neki, s először mindhárom fiával azonnal jönni akart, de végül az asszonyok ellenkezésére belátta, hogy a két kisebbet a család védelmére ott hon kell hagynia. Állig felfegyverezte őket. De most halljuk a tervet!

– A terv nagyon egyszerű – szólt Brown. – Stevenson estig Bowittsnál marad, és sötétedés után egy órával beállít Atkinshez. Ti ketten, Cook és Curtis, Atkinsig kísértek bennünket, s valami űrüggyel bementek hozzá. Mi ketten; Wilson meg én, továbblovagolunk.

– De miért jöttök már most velünk? Bowittsnál is maradhatnátok – mondta Curtis.

– Nehogy Atkinsben gyanú ébredjen – válaszolta Wilson. – Ha azt látja, hogy nyugodtan hazalovagolunk, azt hiszi, minden rendben van. Mivel Brown a fourche-la-fave-i rendcsinálók vezetője, hazatéréséből természetesen arra fog következtetni, hogy a gyűlés minden különösebb eredmény nélkül szétoszlott.

– És mit csináltok közben?

– Wilson házáig lovagolunk, ott hagyjuk a lovakat, és gyalog jövünk vissza.

– Legyen gondotok Curnealesre! Teljesen megbízhatatlannak tartom – intette Cook Brownt.

– Mi is – felelte Wilson. – Hogy félrevezessük, vállra vetett puskával a sózó felé fogunk tartani, mely házamtól délre fekszik. Onnan aztán még idejében megérkezünk.

– És hol fogtok elrejtőzni?

– Wilson azelőtt sokszor járt Atkinsnél, és körülbelül tudja, hol van rejtekajtó. Bárhogy legyen is, annyi bizonyos, hogy a búvóhely Atkins házától a folyóig terjedő nádasban van, máshol nem is lehet.

– Hányan vesznek részt a rajtaütésben?

– Tizennyolcan. Ennyi éppen elég.

– És mit mondunk, ha Atkins Jones után kérdezősködik?

– Azt mondjuk neki, hogy Husfield Jonest Petit Jeanneba vitte, mert holnap ott lesz a rendcsinálók gyűlése. A folyó Missouri államhoz közelebb fekszik valamivel, és Atkins rendben levőnek fogja találni, hogy embereink egy részét oda küldjük, az a vidék jobban ki van téve a rablótámadásoknak. Példálózhatsz előtte arról is, hogy maga Jones beszélt erre rá bennünket, s azt fogja hinni, hogy cimborája így akarta figyelmünket az erre kóborló tolvajokról elterelni. Ha aztán benn vagytok a házban, és meghalljátok jeladásunkat: egy éles füttyöt, azonnal kerítsetek hatalmatokba minden fegyvert, mert lehetőség szerint nem akarunk vért ontani.

– Hát az a sok asszony, akik ma reggel még mindig ott voltak?

– Ezen már nem segíthetünk. Ha még egyáltalán ott lesznek éjszaka is, bizonyára a másik házban alszanak, és nem akadályozhatnak meg bennünket tervünk valóra váltásában.

– És a mulatt fiúra gondoltatok? Az be van avatva mindenbe, és ha teheti, értesíteni fogja cinkosait.

– Elállunk minden kijáratot – mondta Curtis –, és nyakon fogjuk csípni.

– És ha az erdőn át igyekszik majd menekülni?

– Ilyen sötétben? Alig hiszem – válaszolta Brown –, de hát az sem változtat a dolgon semmit. Ha egyszer az orgazdát rajtakapjuk, ki fogja vallani cinkosai nevét. Megtudjuk tőle, kik hajtották el Husfield lovait, és közöttük lesz, meg vagyok erről győződve, az indián asszony gyilkosa is.

– Menjünk hát – szólt Cook –, ha még sokáig maradunk itt a dombon, könnyen észrevehet valaki, és gyanút foghat. Kár, hogy az indián még mindig nincs itt. Ma igazán nagy hasznát vehetnénk. Már én is kezdem hinni, hogy vissza se jön többé; tizenegy napja, hogy nem hallottunk róla.

– Mullins azt állítja, hogy tegnap az erdőben találkozott vele – mondta Curtis.

Közben folytatták útjukat, és közeledtek Atkins házához. A farmer, úgy látszott, már várta őket, mert az ajtóban állt, és egészen a kerítésig elébük jött.

– Hogy van a kicsi, Mr. Atkins? – kérdezte Brown.

– Köszönöm, megvan. Attól tartok, elpusztul szegény kis jószág… Vége a gyűlésnek?

– Igen, vége. A szomszédasszonyok még mind itt vannak, ugye?

– Majdnem mind, legalább tizenegyen… Határoztak valamit?… Nem akarnak egy kicsit megpihenni, uraim? – szakította félbe Atkins önmagát. – Hiszen van idejük bőven. Vagy talán nálam maradnak éjszakára is?

– Nem, köszönöm, Mr. Atkins – mondta Brown –, legalábbis a magam részéről nem. Nagybátyám Robertsékhoz lovagolt át, nekem haza kell mennem, meg kell etetnem az állatokat. Majd máskor, köszönöm.

– Akkor hát elválnak útjaink, Brown – szólt Curtis. – Én itt maradok éjszakára. Semmi dolgom otthon.

– Jó, akkor én is maradok, ha ugyan van még hely – szólt Cook.

– Hely van elég, Mr. Cook. Szálljanak csak le! Különben is nagyon kíváncsi vagyok, mi újság. De hol marad el tegnapi vendégem?

– Husfielddel ment el a Petite Jeanne-ra – válaszolt Cook, és leszállt a lóról, lecsatolta a nyerget, és a kerítésre akasztotta. Curtis követte példáját. Brown elköszönt tőlük, aztán Wilson után lovagolt, aki már előbb előrement.

Atkins a házba vezette vendégeit, ahol a tűzhely mellett egy idegen fiatalember ült. A házigazda mint unokaöccsét mutatta be Westont, aki azért jött ide, mert ezen a vidéken akar letelepedni, és egy ideig valószínűleg nála fog lakni.

– Ha nem tévedek – mondta Curtis –, már találkoztunk valahol. Vagy talán összetévesztem valakivel?

– Nem, nem. Valóban lehet, hogy találkoztunk – mondta Weston zavartan. – Éppen Little Rockba igyekeztem akkor, és itt töltöttem néhány napot. Úgy emlékszem, egy vadászaton találkoztunk.

– Csakugyan – mondta Curtis. – Most már én is emlékszem. Arra fönt, a folyóparton tanyázott ön akkor. Tehát mégsem tévedtem.

– Említette, hogy Mr. Jones a Petite Jeanne-hoz lovagolt – szakította félbe Atkins –, hosszabb ideig marad?

– Nem – felelte Curtis –, azt üzeni önnek, hogy legkésőbb holnaputánra itt lesz.

– A Petite Jeanne-i rendcsinálók is gyűlést tartanak?

– Azt hiszem, holnap reggel. Husfield többeket magával vitt Fourche-la-Fave-ból.

– Azt hittem, hogy néhány gyanús alakot akarnak itt elfogni és kivallatni – mondta Atkins, és látszott rajta, hogy nagyon kíváncsi a válaszra.

– Igen, volt szó erről – mondta Cook közönyösen –, de még nem tudtunk ebben a kérdésben megegyezni. Először is senkit sem terhel megalapozott gyanú, azonkívül pedig Brown és Jones nem helyeselték a dolgot.

– Mr. Brown sem?

– Nem. De a jövő héten történnie kell végre valaminek, mert az akasztófáravalók kinevetnek bennünket.

– Weston, kérlek, légy olyan jó, és nézz az urak lovai után – szólt most Atkins a fiatalemberhez. – Aztán menj át a feleségemhez, mondani akar neked valamit.

Weston intett a fejével, hogy minden rendben lesz, megkerülte a házat, de ahelyett, hogy a kis istállóba ment volna, ahol a lovak álltak, átugrott a sövényen és a következő pillanatban már el is tűnt az erdőben.