1. FEJEZET

Az olvasó négy érdemes emberrel ismerkedik meg,

és megtud egyet-mást életkörülményeikről

A vad tavaszi viharok után gyönyörű május jött. A vastag, sárga avar alól, melyet csak itt-ott szakítottak meg üde zöld pázsitfoltok, illatozó virágok dugták ki fejüket. Bimbók és virágok hintáztak a fákról lógó buja liánfüzéreken is, melyek kertté varázsolták a vadont, és megtöltötték édes illatukkal az óriás tölgyek és fenyők által beboltozott erdei szentélyt. Az indák, folyondárok és bokrok e sűrű összevisszasága csak ritkán bocsátotta át a nap egy-egy eltévedt sugarát. Ezzel, úgy látszik, igen meg volt elégedve az a három alak, aki egy hatalmas fenyő alá telepedett le, mert az egyik, végtagjait kinyújtóztatva, így szólt:

– Alig találhatnánk pompásabb helyet bizalmas összejövetelünk számára. Egészen kitűnő hely, mintha csak erre a célra készült volna!

– A tocsogós mező a folyó mellett, azt hiszem, mindenkit visszariaszt, és: a tüskés bozót idefent sem valami hívogató, ha valaki éppen erre őgyelegne… Másért meg miért jönne vajon, hiszen arról éppen eléggé gondoskodtunk, hogy semmiféle vad ne tartózkodjék a közelben.

A férfi, aki ezeket mondta, magas ember volt, izmos testalkatú, nyílt tekintetű. Szemei azonban, melyekben ijesztő vadság kifejezése ült, nyugtalanul kalandoztak egyik pontról a másikra. Külseje elhanyagoltságot árult el. Puskája mellette hevert a földön. Lábait agyonfoltozott bőr lábszárvédő és marhabőrből készült mokaszin fedte.

Társa, ki a fatörzsnek támaszkodva mellette ült, és egy hosszú késsel farigcsált, durva szomszédjától előnyére különbözött, öltözete tisztább volt, egész külseje azt mutatta, hogy jobb nevelést kapott, vagy legalábbis, hogy nemrég hagyhatta el a szülői házat. Ez utóbbit valószínűvé tette fiatalsága. Alig lehetett több tizenhétnél.

A harmadik teljesen elütött a másik kettőtől, mintha szelídségével és barátságosságával ki akarta volna egyenlíteni vadságukat és közönséges mivoltukat. Ruházata tehetős farmernak mutatta. Egyik lábát a másikra vetve, egy fiatal tölgy törzséhez támaszkodott, és elgondolkozva nézett a beszélőre, aki, miután befejezte szavait, fejét ismét hanyagul a fa gyökereit fedő mohára hajtotta.

– Most is inkább arról gondoskodnátok, Cotton – felelte orrhangon –, bár egyáltalán nincs rendjén, hogy kényszerítő szükség nélkül még az Istennek szentelt napon is az erdőt cserkészitek, és leterítitek az erdő békés vadjait.

– Ördögbe a prédikációddal, Rowson! – szólt a vadász félig dühösen, félig nevetve, mialatt a fiatal fickó egy gúnyos pillantást vetett rá. – Takarékoskodj intő szózataiddal addig, míg a telepre nem érsz. Kímélj meg minket a badarságaidtól! De hol marad ez a Rush? Vigyen el az ördög, ha értem!

– Istent káromló átkozódásaiddal nem fogod idevarázsolni – felelte fejcsóválva a másik –, de szerintem is sokat késik. Tízre a gyülekezetben kell lennem, s hogy odaérjek, közben még hat mérföldet lovagolnom is kell.

– Milyen remekül összefér nálad a kétféle üzlet – mondta a vadász, és megvetően nevetett –, prédikálni és lovat lopni… Hm, valóban jól összeillenek!

– Ne féljetek, nem sokáig leszek már terhetekre vele – válaszolta a farmer. – De nézd csak, hogy hegyezi a fülét a kutyád, szimatot kaphatott.

A szürke-fekete csíkos véreb az egyetlen napsütötte folton hevert, néhány lépésnyire a férfiaktól. Egy pillanatra felemelte az orrát, halkan morgott, miközben alig észrevehető kísérletet tett arra, hogy a farkát csóválja, majd ismét eredeti pihenőhelyzetébe ereszkedett vissza. Gazdája, akinek figyelmét mindez nem kerülte el, elégedett arccal ugrott fel.

– Végre! Éppen ideje, hogy jöjjön! Deik nagyon jól ismeri, de nem akarja meleg helyét otthagyni. Halló, már itt is van! Nos, Rush, azt hiszed, nyaralni jöttünk ide a moszkitók közé? Mi a hóhér tartott vissza, hogy idejében itt légy?!

Rush középkorú férfi volt, rendesen és tisztán öltözködött, mint a farmer. Tölténytáska is lógott az oldalán – bár egyébként nem volt vadásznak öltözve –, vállán pedig hosszú, vontcsövű puska.

– Jó reggelt, uraim – fordult most az őt üdvözlő férfiakhoz –, ne haragudjanak, hogy várniuk kellett rám, de… nem jöhettem előbb. Az a fiatal széltoló Brown meg az öreg Harper azzal az átkozott rézbőrűvel utamba kerültek, s nem szívesen kötöttem volna az orrukra, hogy erre tartok. Ezek a jó emberek kezdenek nekem nagyon is okosak lenni, és az a két lábon járó, ólálkodó skalpkés mindig itt vizslat az erdőben. Miért tűrjük ezt az indiánt itt a szomszédságban? Az az érzésem, hogy már megöntötték azt a golyót, mely az örök vadászmezőkre juttatja.

– Magam is azt hiszem, Rush – mondta Cotton –, hogy az az ólomdarab igazán nem veszne kárba.

– Hallod-e, Cotton – fordult az újonnan jött a vadászhoz hagyd már ezt az elátkozott nevet! Ha egyszer idegenek jelenlétében is ki találod szalasztani a szádon, elszabadul a pokol. Hívj Johnsonnak, akkor is, ha egymás közt vagyunk… Így jobban megszokod.

– Hát felőlem – válaszolta ez nevetve –, nekem úgy is jó, Rush vagy Johnson, a kötelet úgysem kerülheted el, éppoly kevéssé, mint mi.

Ezzel egy kis whiskysüveget húzott elő, és ajkához emelte. Miután már eleget ivott, Rowson felé nyújtotta, és így szólt:

– Nesze, erősítsd meg magadat a mai prédikációhoz, szükséged lesz rá.

– Köszönöm – mondta Rowson, visszautasítva az italt –, nem szeretném, ha ma délelőtt pálinkaszagú lennék. Add az üveget Johnsonnak, olyan vágyódó pillantásokat vet rá.

– Nincs is jobb reggel egy korty italnál – mondta ez.

– Az idő múlik, uraim – szólt közbe Rowson kissé türelmetlenül –, és nekem mennem kell. Egyébként ez egyáltalán nem olyan biztos hely, ha igaz, hogy Johnson az indiánt és a másik kettőt a környéken látta csavarogni. Javaslom tehát, hogy késedelem nélkül lássunk hozzá, és határozzunk abban az ügyben, amiért voltaképpen idejöttünk.

– Helyes, nagy próféta – kiáltotta Cotton.

– Hála azoknak a nyüzsgő gazfickóknak, akik nemcsak a telepen, hanem az egész körzetben, sőt az egész államban keresztül-kasul kószálnak, és mint „rendcsinálók" pöffeszkednek – folytatta Rowson –, hetek óta egy fityinget sem kerestünk. Tegnap, mint tudjátok, egy küldött járt itt a szigetről, aki néhány jó lovat sürget szárazföldi szállításra, vagy mit tudom én, mire, mi meg itt veszteglünk ölbe tett kezekkel. Ez így nem mehet tovább. Pénzre van szükségem! Jó hírem révén igen sok farmerhoz van bejárásom, így természetesen alkalmam volt marha- és főként lóállományuk felől tájékozódni. Véleményem szerint nincs jövedelmezőbb környék számunkra Springcreeknél, a Petite Jeanne túlsó oldalán. Husfieldnak ott pompás állatai vannak, és meg vagyok győződve, hogy egyedül az ő farmjáról nyolc lovat hajtunk el, s amellett még kétnapi egérutat is garantálok.

– Nem is rossz – vélekedett Johnson –, hogy így ismét ötven mérföldnyire kerülünk messzebb a Mississippitől.

– Legfeljebb harmincötre – válaszolta Rowson és két nap meg két éjszaka előnyünk lesz. Itt a környéken számolnunk kellene azzal, hogy még ugyanabban az órában a nyomunkban vannak.

– Mi volna, ha a jövő hétre halasztanánk a dolgot? – javasolta Johnson.

– Badarság! – ellenezte Rowson. – Ne pazaroljuk a drága időt, amelyre rövidesen oly nagy szükségünk lesz.

– Átkozottul sürgős lett neked egyszerre! – ' állapította meg csodálkozva Cotton.

– Pénzre van szükségem – mondta Rowson kurtán. – A föld ki van mérve, és ha június első hétfőjéig az egész összeget ki nem fizetem, mint ahogy mindannyian jól tudjátok, könnyen elhalászhatják az orrom elől. Ezenkívül él ezen a vidéken néhány őszinte jó barátom, akiknek igen nagy örömet okozna, ha ezt a szívességet megtehetnék nekem. Itt van többek között ez a Mr. Harper… hogy a fene enné meg!

– Hahaha, Rowson! – nevetett Cotton. – Ha Mrs. Roberts hallaná, hogy keresztény felebarátodat a fenébe küldöd, bizonyára meginogna kegyes véleménye, melyet rólad alkotott magának.

– Csak gúnyolódj, Cotton, jogod van hozzá, ez a mindennapi kenyered. De ha nem igaz az, hogy élnek itt néhányan, akikbe én a kést gyönyörrel… De ez nem tartozik ide – folytatta, gyorsan elharapva a szót. – Nyilatkozzatok hát! Követitek-e tanácsomat, vagy nem? Nyolc nap alatt koponyánként háromszáz dollárt kereshetünk.

– Jó! Nem bánom! – kiáltotta Cotton. – Most azonban ti ketten mentek; Weston meg én előző alkalommal vittük vásárra a bőrünket.

– Igen, igen – helyeselt élénken Weston –, most rajtatok a…

– Lassabban a testtel! – szakította félbe Johnson. – Először a tervben kell megállapodnunk. Aztán meg, kérem az urakat, gondolják meg, hogy én még mindig nem szabadultam meg a gyanú árnyékától. Először tehát a terv… Te hogyan gondolod, Rowson?

– Figyeljetek hát! – válaszolta ez. – Kettő közülünk puskával és három vagy négy kötőfékkel a folyón átkelve a springcreeki malomnak tart. A kötőféket azért említem, nehogy megint olyan bosszúságunk legyen a lovak eladásánál, mint az előző alkalommal. A malomtól Husfieldék már nincsenek messze, legfeljebb néhány mérföld az út. Körülbelül huszonkét lova van, ezek közül rendszerint nyolcat abrakol. Ezekhez nem szabad nyúlnunk, mert már másnap reggel észrevenné, ha hiányzanak, és sokkal jobb vadász annál, semhogy nyomunkat vesztené. A többi ló egy fiatal mén vezetésével a mezőre van kicsapva.

– De melyikünk megy? – dörmögte Cotton bosszúsan; – Olyan jó tanácsokat osztogatsz itt nekünk, mintha magad nem is tartoznál hozzánk.

– Azt javaslom – mondta Rowson –, hogy te és Johnson vállaljátok az ügy első részét. Weston és én aztán majd biztos helyre tereljük a lovakat.

– Nem! – kiáltotta Johnson. – Annak a gyalázatos Husfieldnak nem lépek önként a földjére. Inkább döntsön a sors. Húzzunk fűszálat.

– Ej, mit! Fűszálat! – morogta Cotton. – Majd a vadászszerencse dönt. Holnap hajnalban mind a négyen – vagy inkább hárman, hiszen Rowson önként vállalkozott – különböző csapásokon indulunk, és kedden reggel újra itt találkozunk. Aki holnap a legtöbb szarvast lövi, vagy egyáltalán a legnagyobb zsákmányra tesz szert, az szabad.

– Jó – kiáltotta Rowson –, ez remek gondolat, és én is veletek megyek, már csak a tréfa kedvéért is!

– Nem bánom – szólt Johnson –, mind a négyen jó vadászok vagyunk, döntsön hát a vadászszerencse!

– Most már igazán itt az ideje, hogy odébbálljunk – mondta Rowson. – Tehát, uraim, a közeli viszontlátásra!

– Várj! Még egyet! – kiáltotta Cotton. – Nem szabad addig elválnunk, míg el nem határoztuk, mit teszünk, ha az átkozott rendcsinálók a nyomunkra bukkannak.

– Majdnem elfelejtettem – fordult vissza Rowson –, de hogy Cotton éppen a rendcsinálókat emlegeti, eszembe jutott.

– Mi? – kérdezte Johnson.

– Csak annyi, hogy a Pulaski kerület seriffje a mi jó Cottonunk elfogatási parancsát hordozza a zsebében.

– Ördög és pokol! – rázkódott össze Cotton. – És miért?

– Ó, nem is tudom, mi van benne tulajdonképpen, de egy ötvendolláros bankjegyről rebesgettek valamit meg egy eltűnt emberről, akinek végre megtalálták a hulláját, meg egyéb apróságokról.

– Ördögbe is! – kiáltotta lábával dobbantva a vadász. – És ezt majdnem elfelejtetted? Nem bántad volna, ha gyanútlanul betrappolok a telepre, mi? Éppen ideje már, hogy elpárologjak innét. De annyi baj legyen, néhány nap alatt befejezzük a dolgot, és akkor pénzzel jól ellátva eljuthatok a Mississippiig, onnan meg kényelmesen átsétálhatok Texasba. Egyébként is nemcsak rám pályáznak, hanem rátok is.

– Rám nem – mosolygott Rowson. – A kegyes, istenfélő metodista lelkészben senki sem gyanít farkast

– Nem? – kérdezte Cotton kajánul. – Mit is mondott nemrégiben Heathcott? Nem hazugnak és gazfickónak nevezett?

Rowson elsápadt, a kése után nyúlt.

– Miket is mondott rád? – fogta halkabbra a szót a vadász, és egy lépéssel közelebb lépett a dühtől reszkető Rowsonhoz. – Na? Nem a lélekkufár szót használta? És te mindezt nyugodtan tűrted! Pfuj! Helyetted én szégyelltem magam…

– Cotton – szólt Rowson, és alig tudott uralkodni magán –, most elevenemre tapintottál: ez az ember nagyon veszélyes. Nemcsak azt sejti, hogy én ki vagyok, de nemrégiben Atkinst is gyanúsítgatni kezdte.

– Na és Atkins! Még sohasem volt benne egyetlen lopásban sem, háborítatlanul támogat bennünket a farmján.

– Éppen ezért, ördög tudja, hogyan jött rá a gazfickó. És hogy én akkor a sértegetéseit lenyeltem, annak is megvolt az alapos oka. Ha lelkész létemre felfortyantam volna…

– Leütött volna – vágott a szavába Cotton nevetve.

– Sokat árthatott volna ez nekem és istenfélő híremnek – folytatta Rowson.

– Hagyjátok végre a kötekedést! – csattant fel Johnson. – Nem azért vagyunk itt, hogy ostobaságaitokat hallgassuk. Rowsonnak igaza van: ha már egyszer papol, paphoz illően kell viselkednie…

– És lovakat kell lopnia – nevetett a javíthatatlan Cotton.

– Elegem van belőletek! – kiáltotta Rowson dühösen, – Azért jöttünk ide, hogy egy közös tervben megegyezzünk, s nem azért, hogy egymást bántsuk. Még többet is tudok: a rendcsinálók ma vagy holnap itt gyűlnek össze.

– Itt? Hol? – kérdezték.

– Robertséknál, Wilkinséknél vagy másutt, mit tudom én… De hogy összejönnek, az biztos. És akkor, el ne felejtsétek, meg fogják újítani a lincsjogot.

– Azt nem tehetik – kiáltotta Cotton –, mert szembekerülnek a törvénnyel!

– Mit meg nem tehet itt Arkansasban húsz vagy huszonöt ember, ha összefog, és komoly a szándéka? – kérdezte Rowson. – Azt hiszitek talán, hogy a kormányzó katonákat küldene ellenük? Nem, istenemre, nem! És ha megtenné is, mit segítene az? Mindent megtehetnek, amit akarnak, és bennünket igazán ki akarnak irtani, hogy lovaik esténként teljes számban érkezzenek haza, és ne kelljen többé ügyelniük az olyan emberekre, akik a ruhájuk alatt kést, pisztolyt és könnyű kötőféket rejtegetnek.

– Alapjában véve ezt nem is nagyon vehetjük zokon tőlük – mondta Johnson –, de mivel ez egyáltalán nem fér meg az életről alkotott nézeteinkkel… De mi lelte ezt az állatot? Néhány perce oly különösen emelgeti az orrát… Talán közeledik valami?

– Nem, semmi – mondta Cotton, oldalról a kutyára pillantva, amely most ismét megnyugodott. – Talán pulykakakast jelez anélkül, hogy követné.

– Mivel tehát, mint mondom – folytatta Johnson –, ez nem egyezik meg a nézeteinkkel, erőszakot vagy cselt kell alkalmaznunk. Az erőszakhoz gyengék vagyunk, csellel kell élnünk tehát, és azt hiszem, hogy Atkins segítségével, aki jobb helyen nem is lakhatnék, valamennyit az orránál fogva vezethetjük, még akkor is, ha ez az ostoba Heathcott lesz a vezetőjük.

– Heathcott? – kérdezte Rowson.

– Igen, legalábbis Harper azt mondta nekem.

– Ezek lesznek az utolsó lovak, amelyeket itt a szomszédságban szerzünk – mormogta Rowson tűnődve. – Itt mégiscsak nagyon bizonytalan. A következőket majd Missouriban. Igen, uraim – emelte fel a hangját –, meggondoltam magam. Nem vihetjük a lovakat egyenes úton a szigetre, így könnyen megeshetnék, hogy a nyomunkba erednek, s nemcsak magunkat, de még a komposokat is veszélybe sodornánk. Várakozzatok tehát Hoswell kenujától mintegy fél mérfölddel feljebb. Kitűnő tervem van, hogyan fogjuk onnan kezdve üldözőinket az orruknál fogva vezetni, míg mi magunk biztonságosan előrejutunk. Hamis nyomra akarom ugyanis terelni őket, és ez csak a folyóparton lehetséges. Ne legyen Rowson a nevem, ha nem váltom be a szavamat!

– Sokat ér ez az eskü – gúnyolódott Cotton –, néhány hét múlva isten tudja, mit nem adnál azért, hogy ne legyen Rowson a neved. De most még esküdjünk meg, hogy egymást sem veszélyben, sem halálban el nem áruljuk, gazember, aki csak egyetlen pillantásával, egyetlen lélegzetével is árulóvá lesz, érje azt utol a többiek bosszúja, ha anyja ölelő karjaiba menekülne is!

– Vérében fetrengve pusztuljon el az áruló – kiáltotta Weston, széles kését tokjából előrántva –, száradjon el a karja, vakuljon meg mindkét szemére!

– Ez már aztán eskü – mondta Johnson –, de azért benne vagyok.

– Én is – szólt Rowson –, de remélem, nem kerül rá a sor, saját hasznunk is megteszi, és ez erősebb minden esküvésnél. De most már igazán itt az ideje, hogy eltűnjünk innen. Minden jót, uraim!

Rowson hamarosan eltűnt a bozótban.

Cotton egy ideig némán nézett utána, aztán egyetlen szó nélkül vállára vette fegyverét – és ő is menni akart.

– Nem bízol Rowsonban? – kérdezte most Johnson élesen rápillantva.

Cotton megállt, néhány pillanatig vizsgálódva nézett társára, aztán határozottan így szólt:

– Nem! Őszintén szólva, nem! Ez a sunyi alak, aki még a legdurvább sértéshez is barátságos pofát vág, nem kelthet bizalmat. Persze, itt most saját magáról van szó, ezért azt hiszem, megbízhatunk benne; semmiképpen nem válhat hasznára, ha elárulna bennünket, mert nem tűztek ki még díjat a fejemre. Hahaha, abban reménykednek a tintanyalók, hogy Cottont az erdőben elfogják! Ahhoz korábban keljenek fel. Áruló kellene hozzá.

– Nagyon rossz véleményed van Rowsonról – nyugtatta Johnson. – Vannak hibái, de ugyan ki tökéletes? Egyébként azt hiszem, megbízható, és szilárdan meg vagyok győződve arról, hogy a rendcsinálóknak nagyon meg kellene őt kínozniuk, ha csak egyetlen barátja nevét is ki akarnák szedni belőle.

– Igen, de akkor előbb be kellene bizonyítani, hogy én a barátai közé tartozom – nevetett Cotton. – Persze te jót akarsz, Johnson, tudom, és rád számíthat az ember a bajban is. Na, minden jót! Holnapután reggel újra itt találkozunk, és legyen csak néhány száz dollár a zsebünkben, mindjárt jobban és biztonságosabban élünk.

Cotton és Weston együtt mentek a folyópartig, Johnson azonban északnak vette útját.

A „lókupecek" gyülekezőhelye, ahogyan ők maguk nevezték, csendes volt és elhagyatott. De hirtelen, anélkül hogy a legkisebb neszt okozta volna, a bokrok közül előlépett egy indián sötét alakja. Óvatosan hallgatózott minden irányba, aztán tekintetét a talajra szegezve, hangtalan léptekkel megindult a tisztáson át. Egyszerre csak megállt, valószínűleg a sok lábnyomra lett figyelmes, és kémlelve nézett körül a kis térségen. Különös figyelemmel szemlélte meg azt a helyet, ahol a kutya feküdt, aztán nagyobb körben járta körül a tisztást, mintha meg akarta volna számlálni a továbbvezető nyomokat.

Erőteljes, szép termetű volt az országnak e rézbőrű fia: vékony, tarka vászon vadászingét, mely felsőtestét fedte, sok helyen megszaggatták a tüskék, és így nem takarta el teljesen széles vállát és inas karját. Az inget bőröv szorította a testhez, benne rövid tomahawk és a fehérek szokása szerint egy széles kés. Lábszárain sötét, széles szegélyű védők, nyakában nagy, pajzs alakú ezüstérem, melyre egy rénszarvas alakja volt vésve. Más ékszere nem volt, jobbján lógó tölténytáskáján sem voltak üveggyöngyök, tarka szíjcsíkok. Feje födetlen, hosszú, fekete, csillogó haja fürtökbe rendeződött halántéka körül, és gazdagon omlott hátra a vállára, melyre egyébként egy közönséges amerikai hosszú puskát vetett.

Még percekig vizsgálódott, aztán felegyenesedett, hátrasimította homlokából előreesett haját, még egy kémlelő pillantást vetett körül, aztán eltűnt a bozótban.