13. FEJEZET

Alapaha leleplezi a prédikátort

A menekülés sikerül

– Hol van Asszovaum? – kérdezte halk, de határozott hangon a prédikátor, amikor egyedül maradt a fiatal indián asszonnyal. Úgy látszott azonban, mintha Alapaha nem is hallotta volna, de lehet, hogy nem akarta hallani. Nem törte meg semmi az éjszaka csendjét, csak a szegény asszony zokogása és a lelkész nehéz lélegzése.

– Hol van Asszovaum? – kérdezte Rowson másodszor is, és megragadta a síró nő karját. Mintha kígyó csípte volna meg, úgy ugrott föl a szerencsétlen, szabaddá tette magát, és hátrálva kiáltotta:

– Takarodj! Takarodj! Lélegzeted méreg, érintésed halál, két nyelved van! Istened is hazug, mert ha igaz volna, elküldte volna már villámát, hogy agyoncsapjon téged, te átkozott! Pusztulj innen!

– Hol van Asszovaum? – kérdezte ismét rekedten a prédikátor, ügyet sem vetve az átkokra.

– Ó, bár itt volná, ellátná a bajodat! – szólt szenvedélyesen Alapaha, egész magasságában felegyenesedve. – Ha itt volna, számon kérné tőled azt a gyalázatot, melyet feleségére hoztál. Jaj neked, ha rád talál! Üldözni fog. Csatakiáltása füledbe harsog majd. Ó, te nem láttad őt még harci pompájában – folytatta büszkén, amikor az amerikai gúnyos pillantását észrevette. – Te nem láttad őt még, amikor csillogó tomahawkját forgatja, csatakiáltással az ajkán, szemében ellensége halála, skalpfüzére lobog, és lándzsája villog. Te nem láttad még őt, mikor harci táncát járja, arcán a halált hozó jelek, a megöltek vérével van festve, övében a legyőzöttek skalpjai. Te nem láttad még őt így, de jönni fog, vissza fog térni!

– Mikor? Mikor? – kérdezte a lelkész gyorsan.

– Mikor? – nevetett győzelmesen az asszony. – Mikor? Számodra túlságosan is hamar. Mielőtt a nap keleten kétszer felkel, itt lesz, és jaj neked, ha útja a tiédet keresztezi!

– De hol van most?

– Hogy reszketsz, te nyomorult, ha erős karjára és éles fegyverére gondolsz. Hogy reszketsz, mert attól félsz, hogy bármely pillanatban előléphet a bokrok közül. Én csak asszony vagyok, de ha rád pillantok, büszke vagyok magamra.

– Hol van most? – kérdezte Rowson fogcsikorgatva, de még mindig reszketve, mert sehogy sem tudta elhinni, hogy Alapaha egyedül, férje oltalma nélkül van itt az erdő közepén.

– Hol van most? – kérdezte vissza gúnyos mosollyal Alapaha. – Nem egyedül fog ide visszatérni… Vele lesz az erős kéz, aki lesújtja azt, aki megsértette! Reszkess, mert istened nem védelmez téged!

– Úgy! – kiáltott fel Rowson, és pokoli öröm rángott végig arcán. – Tehát társáért ment. Mindjárt gondoltam. Jó! Akkor most véged, és sem ég, sem pokol nem menthet meg!

– Eressz! – kiáltotta az indián asszony megrémülve, amikor Rowson le akarta fogni, és a kunyhó felé menekült. – Vissza, te ördög!

– Véged van! – nevetett fel Rowson vadul. – Nem félek attól a rézbőrű gazfickótól… Jöhet! És hogy te el ne árulhass, arról gondoskodom.

– Adjon hát nekem népem Manituja erőt! – kiáltotta Alapaha, és még egyszer kiszakította magát a férfi karjaiból, és tomahawkja után nyúlt, melyet az oldalán hordott. – Halj meg átkozott, egy asszony kezétől, keselyűk és farkasok hordják szét csontjaidat! Pusztulj el!

E szavakkal vadul ráugrott a visszatántorodó férfira, de megbotlott a sarkából kifordult ajtóban, elesett, és a következő pillanatban már teljesen ellensége hatalmában volt.

– Ha Rowson véget nem vet egykettőre ennek a lármának – morogta bosszúsan Cotton maga elé –, még a nyakunkra talál hozni valakit. Délután egy lövést hallottam, és nem teljesen lehetetlen, hogy a rézbőrű itt csatangol az erdőben.

– Jöhetne már Rowson – szólt Weston szintén mérgesen. – Múlik az idő, és ár ellen haladni nyugtalankodó lovakkal, nem megy éppen a leggyorsabban.

A két férfi hallgatózott néhány pillanatig, majd ismét az indián asszony éles segélykiáltása hasított bele az éj csendjébe.

– Az ördög vinné el! – kiáltott Cotton. – Istenemre, szeretném, ha a nő megmenekülne, és főként ha mi magunk legalább vagy ötven mérföldnyire lennénk már innen.

– Csak nem gyilkolja meg? – kérdezte Weston elborzadva. – Remélem, tartózkodik a vérontástól!

– Bolond! – morogta Cotton. – Saját nyakadat akarod talán a hurokba dugni? Kedvedre volna, ha a rendcsinálók valami kényelmes tölgyfaágra magasztalnának fel? Rowson azt teszi, ami elkerülhetetlen. Ha vérontás nélkül is megoldható, annál jobb. Magam sem vagyok barátja, de ha másképp nem megy…

– Ó, csak vért ne! – kiáltotta Weston ijedten. – Arra szövetkeztem veletek, hogy lovakat lopjunk, ez még nem gyilkosság, de vért nem akarok magamra venni… Ez meg különben is egy nő volt…

– Annál veszedelmesebb – válaszolta Cotton –, legalábbis akkor, ha hallgatni kell. De nyugodj meg! Rowson elsimítja a dolgot… Ügyelj a lóra, talajt érez a lába alatt, és ki akar ugrani a partra! Hogy a fene vinné el! Már bele is nyomta a patáját az iszapba! Ügyelj, Weston, nem tudhatjuk, ki fogja követni a nyomainkat.

– Az ördög tud mindenre vigyázni – válaszolta Weston dühösen. – Minek marad el Rowson ennyi ideig? Az állatok türelmetlenkednek, s már a karjaim is teljesen elhaltak, ahogy tartom őket.

– Ott van már a hely, ahol csatlakozni akar hozzánk – szólt most Cotton. – Látod ott azt a gyökeret a vízben?

– Valaki áll ott a gyökér mellett – suttogta Weston.

Ebben a pillanatban a bagoly huhogása hallatszott, és rögtön azután Rowson ugrott fel a kőről, melyen állt, és a néhány ujjnyi vízen át a csónakok felé gázolt.

– Egyetek! – mondta rekedt hangon, és egy köteg nyársra fűzött szarvashúst lökött eléjük a csónakba. – Remek vadpecsenye.

– Hol van az indián asszony? – kérdezte Weston.

– Biztonságos helyen – válaszolta Rowson, és elfordult, hogy elkerülje Weston kémlelő pillantását.

– Biztonságos helyen? Remélem, nem bántottad.

– Ostobaság! Semmi közöd hozzá! Törődj csak a magad dolgával! Add át nekem a lovakat, és evezz egy darabig. A víz itt mélyebb, gyorsabban haladhatunk.

– Milyen messze van az a hely, ahol kikötünk? – kérdezte Cotton.

– Három mérföldnyire, inkább valamivel többre.

– És meddig jössz velünk?

– Még körülbelül két mérföldre. Weston, gyere csak ide, és fogd a lovakat! Cotton, nincs nálad egy régi kendő vagy valami efféle?

– Minek? A nyaksálam jó lesz?

– Kösd csak rá itt fent a karomra!

– Jó, de akkor le kell vetned a kabátodat, nem férek jól hozzá, úgy inog ez az átkozott csónak… Csak fel ne boruljunk.

– No, nem baj. Várok egy negyedórát vele, amíg a gázlóhoz nem érünk, majd ott kiszállok, és a csónak mellé állok, úgy talán jobban boldogulsz vele.

– Mi lelte a válladat? – kérdezte Cotton, miközben Rowson levetette a kabátját, és felgyűrte az inge ujját.

– Az a kis boszorkány magam sem tudom, hogyan, egyszer csak felkapta a tomahawkját… No de nem tesz semmit. Ott lent, ahol úgy csillog a víz, ott már sekélyebb. Ott majd be tudjuk kötözni.

Némán folytatták útjukat a megjelölt helyig, ahol Rowson óvatosan megmérte rövid evezőjével a víz mélységét, azután kiszállt. A lassan haladó csónak mellett ment, jobb kezével a csónakba kapaszkodva. Cotton közben bekötözte elég jelentékeny sebét.

– Ha legalább holdfény volna – szólt Weston –, hogy könnyebben megismernénk azt a helyet, ahol ki kell kötnünk.

– Még holdvilág is kéne neki! – zsörtölődött Cotton. – Pont az hiányzik! Én jobban szeretném, ha felhőszakadás volna.

– Már nem vagyunk messze a céltól – szólt Rowson –, ott lent elválok tőletek. Te, Cotton, jól ismered a helyet, ugye, ahol partra szálltok?

– Ne félj, nem tévedünk el! – felelte Cotton. – Egynegyed mérfölddel lejjebb ismét egy hasonló hely van. De állj! Mi az? Tűz a parton! Valaki ott tanyázik.

– Csendesen! – suttogta Rowson. – A fák árnyéka minden kíváncsi szem elől elrejt bennünket

A partról kutyák csaholása hallatszott, és egy hangot is hallottak, mely a kutyákat csitította. Sűrű nádas szegélyezte a partot, és Rowsonnak is igaza volt, a hatalmas fák koronájának árnyéka lehetetlenné tette, hogy észrevegyék őket. A csónakok némán siklottak a vízen.

– Nézzétek csak, hogy kapkodnak a lovak – suttogta kis idő múlva Cotton.

– Ideje már, hogy partra vigyük őket – válaszolta Rowson –, különben is itt van a hely, ahol én is partra akarok szállni. Úgy!… Húzzátok egy kicsit közelebb, hogy kiugorhassak… És most csak okosan!

E szavakkal a himbálózó csónakból egy kőre ugrott, még egyszer búcsút intett, és eltűnt a sötétben.

Cotton ügyes hajós volt, Rowson ugrását biztos kézzel egyensúlyozta ki, egy csepp víz sem loccsant be a csónakba. Weston némán dolgozott, az indián asszony segélykiáltásai megfélemlítették. Egyetlen szó nélkül érték el a Rowson által megjelölt pontot.

– Csak kapálózzatok – nevetett Cotton az állatokra –, nemsokára elég melegetek lesz. Fogd csak a lovakat egy pillanatra, Weston! Az egyik kenut el kell süllyeszteni, nehogy ráismerjen valaki, a másik hadd ússzék csak, azt nem ismeri senki.

A nyugtalan lovakat partra vezették, Cotton az egyik kenut kövekkel rakta meg, a mélyre evezett vele, és elsüllyesztette.

– Így – mondta, mikor ismét partra ért –, ez senkinek sem fog hamar a szeme elé kerülni. Most aztán el innen, ég a talaj a talpunk alatt!

– Valóban jól ismered az utat? – kérdezte Weston aggódva.

– Nyugodt lehetsz. Egy ideig a hegygerincnek kell tartanunk, mert arra nem olyan sűrű a bozót. Az utat nem is lehet eltéveszteni.

– Bár tudnám biztosan, hogy Rowson nem bántotta az indián asszonyt! – mondta Weston sóhajtva.

– Hagyd már azt az asszonyt! Mi közünk hozzá? Ördög és pokol, ismét esni kezd, de nekünk talán jobb is így! Különösen Johnsonnak előnyös, mert így senki meg nem állapíthatja, merről jött a lovakkal.

Weston eközben felugrott az egyik lóra, a másik kettőt pedig kantárszáron vezette, és követte társát, aki behatolt a sűrű bozótba, és azonnal el is tűnt a homályban. Néhány pillanatig még hallható volt a száraz nád recsegése-ropogása, amint a lovak keresztülgázoltak rajta, aztán ez is megszűnt. Halotti csend volt a vadonban, és az éjszaka sötétje mindent eltakart.

Nem sokkal azután, hogy a négy szövetséges a fák sötét árnyai alatt eltűnt, az üldözök vágtatva közeledtek, fáklyákkal a kezükben, a Pettyville-ben hozzájuk csatlakozott farmerekkel együtt.

– Itt mentek le! – kiáltotta Husfield, és lehajolt a nyeregből, hogy amennyire csak lehet, a földhöz közel tartsa a fáklyát. – Ezek az én lovaim. De várjatok csak, gazfickók, ez egyszer nem ússzatok meg szárazon!

– No, abban kételkedem, hogy várnak – válaszolta Cook. – A nyomok sem mutatnak arra. Ugyancsak vágtatnunk kell, Husfield, ha holnap utol akarjuk érni őket.

– Hát hajtsuk meg a lovainkat, nem sajnálom őket, de el akarom kapni a gazembereket, látni akarom, hogyan lógnak a fán! Fel kell akasztani a gazfickókat! Enélkül nem tudok nyugodtan aludni.

– Mintha kiáltást hallottam volna, mikor a kidőlt bükkfa mellett lovagoltunk el – szólt Curtis. – Nem hallottátok?

– De igen – válaszolta Husfield. – Én is hallottam valamit, de talán csak egy jaguár volt. Azt hiszem, van itt éppen elég a környéken.

– Hogyne – mondta Cook. – Talán nyolc napja, hogy lepuffantottam egyet.

– Milyen itt a gázló? – kérdezte most Husfield, hátrahajolva nyergében. – Nincsenek mély részei?

– De igen, a túlparton – felelte Curtis. – Engedjetek előre, én jól ismerem.

Ezzel lassan leereszkedett lovával a parton, és megindult a gázlón át a túlpartra. A többiek egyenként követték.

– Vannak ott nyomok? – kérdezte Husfield, aki utolsónak ért át.

– Igen! – kiáltotta vissza Curtis. – Természetesen. Máshol föl sem mehettek. Egyenesen mentek az útra, olyan igaz, mint ahogy Curtis a nevem!

– Nem volna jobb, ha most megszabadulnánk a fáklyáktól? – kérdezte Cook. – Ha valóban a közelükbe jutunk, messziről észreveszik a fényt.

– Igaz – erősítette meg Curtis, és nem várva meg a többiek beleegyezését, fáklyáját a nedves avarba hajította. Cook követte példáját, csak Husfield keresgélt tovább fáklyája fényénél a földön.

– Erre jöttek fel – szól oda neki Curtis –, hiszen itt az úton vannak nyomok.

– Jó, akkor hát előre – válaszolta Husfield, és maga is eldobta a fáklyákat. – Előre! És aki közületek először érinti a gazfickók bármelyikét, egy hordó whiskyt kap.

Az emberek ujjongtak a kitűzött díj hallatára, és vágtatva indultak a melegforrások felé – Johnson nyomain.