4. FEJEZET

A rendcsinálók – Civódás és párbaj

Az állampolgárok önkényes bíráskodása, az úgynevezett lincsjog Arkansasban rövid idő alatt újra igen elterjedt. Ennek meggátlására a törvényeket nagyon megszigorították, keményen megbüntették az önként alakult esküdtbíróságokat. Ez azonban édeskeveset használt egy olyan államban, mint Arkansas, ahol még utakat is alig törtek a vadonban, s a törvény keze nem érhetett el az őserdőkben elrejtett telepekig. Emellett Arkansas ez idő tájt rablóbandák gyülekezőhelye lett: ezek előbb Missourit, Illinois-t, Kentuckyt, Tennessee-t és a Mississippi vidékét nyugtalanították, s a telepesek teljes joggal fogtak össze ellenük. Ám minden dolognak megvan a maga árnyoldala, így ennek is. A rendőrség körülményesebb, lassúbb munkája mellőzésével és bíróság nélkül törvény elé lehetett állítani a gonosztevőket, de gyakran előfordult, hogy a személyes bosszú és a gyűlölködés ártatlanokat hurcolt meg.

A lovasok, legnagyobbrészt farmerek, vadászinget viseltek, puskával, késsel, pisztollyal és tomahawkkal voltak felszerelve. Heathcott, ez a durva, kötekedő fickó, akit lehetőleg mindenki került, annyira felcicomázta magát gyilkolószerszámokkal, hogy valósággal igazolta Roberts kijelentését, aki Brown felé fordulva kalózhajóhoz hasonlította, mely minden fegyverét a fedélzetre gyűjtötte a támadás előtti pillanatokban.

– Halló, uraim! – kiáltotta Roberts. – Hova, hova? Talán támadnak az indiánok, hogy így felfegyverkeztek?

– Indiánok? Nem! – felelt Heathcott. – Sokkal rosszabb. A lótolvajok megint elszemtelenedtek, az Arkansas felső vidékén Rowlove bírótól négyet loptak el. A nyomok délkeletre vezetnek, bár ez az átkozott eső elmosta őket, s így hiába kutattuk át az erdőt. Most Wilkins felé tartunk, hogy megbeszéljük a további teendőket. Nem tart velünk valamelyikőjük?

– Köszönjük – szólt Roberts –, ezt csak intézzék el maguk, fiatalok. Az én öreg csontjaim már elszoktak az erdei barangolástól.

– Pedig maga is sok lovat tart. Ki tudja, mikor jut eszükbe a gazfickóknak, hogy meglátogassák, azután már bizonyára velünk tartana – nevetett Heathcott

– Jó, jó – felelte Roberts –, csak ne fessük az ördögöt a falra… De hát kerüljenek beljebb, uraim! Talán akad egy kis harapnivaló is nálunk.

– Köszönjük, élünk vele – felelte Heathcott lováról leugorva, s a többiek követték a példáját.

Brown ezalatt kezet rázott, és elindult velük a ház felé.

– És ön, Mr. Brown? – kérdezte most Heathcott a fiatalember felé fordulva. – Nem volna kedve önnek a jó ügy szolgálatába állni? Mi sohasem vagyunk elegen.

– Bocsánatot kérek – felelte Brown –, de csak átmenetileg vagyok e vidéken, alig ismerem az erdőt, aztán meg… őszintén bevallom, nem sok örömem telne a bíráskodásban, mely gyakran igazságtalankodássá fajul.

– Remélem, uram, elismeri, itt mi tudjuk a legjobban, hol szorít a cipő – mondta Heathcott, barátságtalan oldalpillantást vetve a fiatalemberre –, az afféle urakkal pedig, mint maga, akik állandóan az egyik államból a másikba csatangolnak, sohasem tudhatja az ember, hányadán van. Ma Missouriban vannak, holnap Texasban, mindenütt élnek ismerőseik, barátaik… Talán éppen ismerőseire való tekintettel nem tart velünk?

– Mr. Heathcott – szólt Brown igen komolyan, de udvariasan –, célzásait nem kívánom elérteni, mert nem érzem találva magam. Ami pedig utazásaimat illeti, ezekről senkinek nem tartozom számadással.

A többi farmer is beleavatkozott a szóváltásba, és nem engedték, hogy Heathcott tovább sértegesse a fiatalembert, akit nagyon megszerettek, vezetőjüket viszont nem tisztelték, inkább féltek tőle.

– Tessék, uraim! Tessék! – kiáltotta Roberts az ajtóból. – Be kell érniük annyival, amit hirtelen készíttetni tudtam, hogy ne kelljen ebédig várakozniuk. Kérem, üljenek hát le, és lássanak hozzá.

A férfiak nem kérették magukat, és miután az asszonyokat üdvözölték, asztalhoz ültek. Éppen hozzá akartak látni, amikor Rowson, aki eddig Robertsnéval a tűzhely mellett állt, az asztalhoz lépett, és összetett kézzel asztali áldást mondott. A farmerek, akik nagyrészt metodisták voltak, visszatették az asztalra késeiket, és áhítatosan az üres tányérokra meredtek. Heathcott azonban mérgesen pillantott fel a lelkészre, aki, úgy látszik, őt észre sem vette, és zavartalanul folytatta kötelessége teljesítését, ahogy prédikátori ténykedéseit nevezni szokta.

Ha a férfiak egymás között lettek volna, Heathcott bizonyára szabad folyást enged dühének, így azonban elfojtotta, vagy legalább kedvezőbb alkalomra halasztotta, és hozzálátott az ételhez, még mielőtt Rowson az ámenig ért volna. Hogy ez a viselkedés Robertsnét a legmélyebben sértette, azt talán említeni is fölösleges. Bosszankodva hintaszékébe ült, és a „durva, bűnös emberekről" suttogott valamit magában.

– Mrs. Roberts, talán csak nem fogyott ki a whisky a házban az utolsó cseppig? – kérdezte Heathcott egy kis szünet után, miközben bőr vadászinge ujjával megtörülte a száját. – Odaát Bowittsnál oly átkozottul erősét ittunk, hogy még most is égnek tőle a belső részeim.

– Nem tartok itthon whiskyt – válaszolta Robertsné ingerülten. – Mrs. Bowitts is jobban tenné, ha nem tűrne meg effélét a házában.

– Igen, ezt én is mondtam neki – nevetett Heathcott, szándékosan félreértve Robertsné szavait –, pedig Petite Jeanne-ban a kereskedőnél egy dollárért a legjobbat kaphatná.

– Heathcott úrnak észre kell vennie – avatkozott bele Rowson –, hogy a whiskyről folytatott beszélgetés nem a legkellemesebb Mrs. Roberts számára.

– Mr. Rowson pedig jobban tenné, ha a saját dolgaival törődne – felelte Heathcott élesen.

– Enni adattam a lovaknak, urak! – kiáltott be az ajtón Roberts, aki Harperrel és Brownnal éppen a lovaktól jött.

– Köszönjük, köszönjük! – felelte Smith és Heinze, és mindketten örültek, hogy felállhatnak az asztaltól, és félbeszakíthatják a társalgást, mely csak kellemetlenebbül végződhetett volna.

Smith egy pillanatra még hátramaradt, mikor a többiek kiléptek a szobából, és barátságosan a ház asszonyához fordult.

– Ne vegye rossz néven Heathcott-tól a goromba szavakat. Egész délelőtt keményen vágtattunk, és Bowittsnál kissé többet is ivott a kelleténél.

Robertsné nem válaszolt. Rowson ellenben megköszönte a szomszéd jóakaratát, és biztosította őt, hogy egyáltalán nem táplál haragot Heathcott ellen.

– Meggondolatlan fiatalember – folytatta jóindulatúan nevetve –, és nem is úgy gondolja egészen, mint ahogyan kiszalad a száján.

– Lekötelezne, ha nem tisztelné meg a házamat többé – pattogott Robertsné –, én istenfélelemre nevelem gyermekemet, és nem tűröm, hogy a saját házamban lásson rossz példát, nem tűröm…

– De anyám! – kérlelte Marion.

–… nem tűröm, hogy istenfélő embereket – folytatta az asszony –, akik Isten igéjét hirdetik, az én házamban sértegessenek. Mondja meg ezt, kérem, Mr. Heathcottnak.

Smith nyugodt és békeszerető ember volt, maga is metodista lévén, nagyon is egyetértett Robertsné szavaival, éppen ezért nem is tett semmi ellenvetést, némán indult a többiek után az ajtó felé. Kint a férfiak nagy része székekre és farönkökre ülve arról beszélgetett, ami a legközelebbről érintette őket: az egyre nagyobb arányúvá váló lólopásokról.

– Kell, hogy a gazfickóknak a környéken valahol orgazdájuk legyen, másképpen nem tudnának bennünket minden alkalommal tévútra vezetni – mondta Mullins.

– Igen, de rejtély előttem, hova viszik az elhajtott lovakat! – kiáltott Roberts. – Egy ilyen gebe nem madár, hogy nyom nélkül elrepüljön.

– Türelem, csak türelem – bizonykodott Heathcott –, mindennek eljön az ideje. Majd éppen akkor csípjük nyakon a fickókat, amikor a legkevésbé számítanak rá. Akkor aztán átkozott legyek, ha csak egynek megkegyelmezek közülük! Felelőtlen dolog, hogy tavaly a lótolvajlásért járó halálos ítéletet megszüntették itt Arkansasban… Ezzel-világosan azt akarták mondani a népnek: „Segítsetek magatokon, mi nem segítünk többé."

– Nem tudom, de nekem túlságosan is szigorú törvénynek tűnik egy lóért emberéletet oltani ki – vetette közbe Brown.

– Szigorú?! – kiáltotta Heathcott, és nagykését belevágta a rönkbe, amelyen ült. – Aki ellopja a lovamat, életem egy részét veszi el. Most hármat adtam el éppen, nálam van az áruk. Ez úgyszólván egész vagyonom, mellyel a jövőmet akarom megalapozni. Aki ellopta volna a lovaimat, tönkretett volna teljesen, és ez talán rosszabb, mintha agyonlőtt volna. Nem! Halál a gazfickókra! Észre kell venniük, hogy milyen komolyan gondoljunk ezt, és akkor – azok, akiket nem akasztottunk fel – menekülni fognak Arkansasból.

– Úgy látszik, nem sokra becsül egy emberéletet – szólt közbe ismét Brown.

– Nem bizony – válaszolta Heathcott, és tovább játszott a késével.

– A sajátját sem becsülheti túl sokra – szólt Harper nevetve –, különben nem kockáztatná minden csavargó miatt.

– Elég sokra ahhoz, hogy megkóstoltassam kilenchüvelykes acélomat mindenkivel, akiről fel kell tételeznem, hogy veszélyes lehet rám nézve – felelte Heathcott, és vadul körülnézett. – Ez itt szabad ország, és mindenkinek megvan a maga véleménye, de verjen meg az isten, ha nem a magamét tartom a legtöbbre! Lám csak, ismét itt van Mr. Rowson – gúnyolódott, amint megpillantotta a férfiú méltóságteljes alakját az ajtóban, kalappal a fején, imádságoskönyvével a hóna alatt. – Ez is a báránybőrbe bújt farkasok közül való.

Rowson úgy tett, mintha nem hallotta volna, és megkérte a néger fiút, hogy hozza a lovát. Heathcott azonban, akit felbőszített a prédikátor egykedvűsége, felugrott, és fenyegetően így kiáltott:

– Nos, Mr. Ördögűző, azt hittem, legalább válaszra méltat, még ha csak bűnös halandó vagyok is!

Mielőtt azonban Rowson egy szót szólhatott volna, Brown felugrott, mellen ragadta Heathcottot, és olyan erűvel lökte vissza a helyére, hogy az a rönkben megbotolva véresre zúzta magát. A többiek mind ijedten ugráltak fel, Heathcott is azonnal felugrott, villámgyorsan megragadta a kését, mely melléje esett, egyetlen ugrással átugrott a rönkön, és éppen támadójára akarta vetni magát, amikor Brown, egy tapodtat sem mozdulva helyéről, egy felhúzott háromcsövű pisztolyt szegezett neki. Heathcott erre nem számított, visszakozott a puskájáért. A többiek azonban lefogták a karját, és egyhangúan kiáltozták, hogy el nem tűrik itt a gyilkosságot.

– Hagyjatok! – ordította Heathcott. – Hagyjatok! Elbánok ezzel a kölyökkel! Ez vért kíván!

– Engedjétek el – mondta Brown most, a pisztolyt visszadugva a helyére, és egy, a Heathcottéhoz hasonló kést húzott elő a ruhája alól. – Engedjétek el! Mindjárt meglátjuk, ki az ügyesebb!

– Az isten szerelmére, Harper úr, ne tűrje ezt a borzalmas dolgot! – könyörgött Marion, aki halálsápadt arccal rohant elő a házból, és reszketve kereste az öregember kezét. – Ez a felbőszült Heathcott megöli.

– Csillapodjék le, kedves gyermekem – csitította Harper –, és mindenekelőtt térjen vissza a házba. Ez itt most nem fiatal lányok számára való hely… Ha egyszer a golyó kiröpült a csőből, senki sem tudhatja, merre tart.

– Megöli – aggódott tovább Marion.

– Kit? A vőlegényét? Nem. Heathcottnak az öcsémmel van baja.

Marion egy kendő mögé rejtette könnyes arcát, és nem állt ellen, amikor Rowson hozzálépett, hogy a házba vezesse.

– Hagyjatok, mondom! – üvöltötte Heathcott teljesen felindulva. – Adjátok a puskámat! A puskámat akarom!

– Engedjétek – ismételte Brown hirtelen feltámadó harci kedvvel. – Engedjétek szabadon, elég sok késsel körültűzködte magát ahhoz, hogy tisztességesen megmérkőzzék velem. Félre, arkansasi férfiak!

– Jó – szólt Mullins –, verekedjetek meg, de puska nélkül. Gyilkosságot nem tűrünk. A párbaj, az más.

Heathcott a következő pillanatban szabad volt, és a férfiak körülállták őket, de az imént még vad férfit lehűtötte Brown merész tekintete, és bár görcsösen szorongatta kését, és villámló szemeket meresztett ellenfelére, mozdulatlan maradt, és nem támadott. Kínos csend állt be.

Heathcott kellemetlen helyzetbe került, szemmel láthatóan félt ellenfele késétől, de talán még jobban társai gúnyos megjegyzéseitől, melyre joggal számíthatott, ha a kihívást nem fogadja el.

Ekkor a többiek közbeléptek, és az ellenfeleket elválasztották egymástól.

– Gyere, Heathcott – mondta Heinze. – Egyikőtöknek sincs igaza, és gyalázat, hogy két rendes fickó összevagdossa egymást, hiszen van még elég lókötő az erdőben, azokon töltsétek ki a bosszútokat. Gyere, itt az ideje, hogy elinduljunk, és nem is helyénvaló, hogy elrontsuk azoknak a vasárnapját, akik vendégszeretettel fogadtak bennünket.

– Csak ez tartott eddig vissza, hogy megtanítsam ezt a tacskót – mondta fogcsikorgatva Heathcott. – De csak várj, kölyök, jössz te még az én utcámba, és isten irgalmazzon neked, ha a puskám elé kerülsz!

– Heathcott, Heathcott – intette Mullins –, gonosz és veszedelmes, nagyon veszedelmes szavak ezek!

– Hagyjátok – mondta Brown megvetően, és tokjába visszatolta kését. – Hadd hencegjen, hadd legyen neki is vasárnapja!

– Gyere, Bill – mondta Harper, és magával vonszolta a házba. – Gyere, hadd menjenek el előbb. Te eleget tettél a becsületnek, örülök, hogy az unokaöcsém ilyen bátran viselkedett. De ebből elég ennyi. Gondolj az asszonyokra. Marion az előbb majd elájult.

– Marion? – kérdezte Brown gyorsan. – Ja persze, itt van a vőlegénye. Erre nem gondoltam. Azóta bizonyára magához tért már.

A rendcsinálók ezalatt elmentek, és Rowson is indulni készült. Harper elfogadta Roberts meghívását, és ott maradt, hogy másnap egy vadászaton vehessen részt, és meglátogathassa az öreg Bahrenst, akiről már oly sokat hallott.

Mielőtt Rowson lóra ült, még mondott egy hosszú imát, részben hogy a Mindenható bocsánatát kérje a neki szentelt nap megsértése miatt, részben pedig hogy hálát adjon neki a vérontás nélkül befejezett ellenségeskedésért. Mielőtt nyeregbe ugrott volna, odalépett Brownhoz, és így szólt hozzá:

– Ön ma pártomat fogta, köszönöm. Ha ez a fickó bosszút forralna is ön ellen, ne féljen, az ég meg fogja oltalmazni. Erre számíthat.

– Köszönöm, Mr. Rowson – felelte Brown nyugodtan – de inkább számítok e fickó gyávaságára és saját erőmre, mint bármi másra. Kerülni fog ez engem, nem kell tartanom tőle, meg hát nem is vagyok kötekedő természetű. Aligha fogunk még egyszer találkozni.