34. FEJEZET
Az ostrom
– Látjátok, mégis igazam volt. Itt a ház! – mondta Roberts, amikor a kis társaság a tisztás szélére ért, és az egyszerű épület előtt megállt. – Nos, Marion, hogy tetszik? – kérdezte lánya felé fordulva az öreg. – Kissé elhanyagolt és magányos, nem?
– Valóban, magányosnak látszik – mondta Marion halkan. – Nem tudom, mi okozhatja, de én olyan ridegnek és komornak érzem.
– Hiányoznak az állatok, ez teszi – mondta Bahrens. – Ez egészen természetes. Ahol nem hallatszik a tehénkolomp hangja, ahol a tyúkok és malacok nem rajcsúroznak az udvaron, ahol néhány kutya nem ugrándozza körül az embert, az ilyen házat nem is érezhetjük otthonosnak és barátságosnak.
– De miért is tartott volna Mr. Rowson állatokat? – vetette ellen Harper. – Hiszen nyolc-tíz nap múlva el akar költözni innen.
– Márpedig én azt mondom – felelte Bahrens –, hogy ha csak egy-két napig laknék is egy helyben, legalább egypár tyúkomnak és néhány malacomnak kellene lenni, hiszen a hulladékot is hasznosítani kell valahogy.
– No, most majd másként lesz minden! – mondta Roberts nevetve. – Az asszony mindent megváltoztat és átformál.
– Mi bajod, Ellen? – kérdezte Marion, mikor barátnője halkan felsikoltott. – Mi volt az?
– Semmi, semmi – válaszolta a fiatal lány zavartan, de még mindig ijedten pillantgatott a ház felé. – Semmi, azt hiszem, tévedtem. Mintha ott fenn, a deszkarések között egy villogó szempárt láttam volna.
– Hol? Ott fenn? – nevetett Bahrens. – Oda ugyan nehezen szállásolhatta be magát valamilyen vendég. Aki itt akarna lakni, ebben a házban, lenn kényelmesebb helyet talál. Gyertek, az ajtó nyitva van.
– Méghozzá micsoda ajtó! – mondta Harper, aki először lépett a házba. – Feltűnően erős, mintha Rowson, isten tudja, micsoda kincseket őrizne itt benn. No, úgy látom, meglehetős rend van idebenn, már amennyire egy legényembernél rend lehet. Az asszonyok bizonyára találnak kifogásolnivalót bőven.
– Hát csak befelé, lányok! – mondta Roberts, aki követte a két férfit. – Ez most már a ti birodalmatok, gazdálkodjatok kedvetekre! Mi azalatt tüzet gyújtunk odakint, bográcsot akasztunk föléje, mert itt nincs konyha, amint látom.
A férfiak nevetgélve és beszélgetve végezték a dolgukat, a lányok pedig egyedül maradtak a szobában. Marion most már nem tudott uralkodni érzelmein, és sírni kezdett.
– Mi bajod. Marion? – kérdezte Ellen. – Valami bánt, mán régen észrevettem.
– Hogy mi bajom, mi bánt, azt kérdezed? Minden… minden széles e világon! Barátság, szerelem, remény… igen, még reményem sincs! És most… most már késő. Nincs visszaút többé.
– Marion, megijesztesz! – suttogta a barátnője. – Mit jelentsenek ezek a rejtélyes szavak?
– Neked megmondom az igazat – válaszolta Marion. – De mi az?… Mi baj van?
– Nézd, nézd csak! – mondta elámulva a lány. – Nem Mr. Rowson van ott? Úristen, talán megvadult a ló alatta? Nézd, hogy vágtat!
– Halló, Rowson! – kiáltotta Bahrens és Roberts az erdőszélen, amikor megpillantották. – Mi az ördög történt már megint?
– Hogy a fenébe! – kiáltotta Harper, és oldalt ugrott, mert a lihegő, tajtékzó állat majdnem eltiporta. – Mi van ezzel a lóval, Rowson? Talán az ördög bújt bele?
Rowson azonban válaszra sem méltatta őket, rájuk sem nézett. Leugrott a lóról, be a házba, becsapta az ajtót, két vasrúddal megerősítette, leakasztotta fegyverét a szegről, mintha erősen eltökélte volna magában, hogy aki útjába áll, azt keresztüllövi.
– De Mr. Rowson! – kiáltotta Ellen halálra rémülten. – Mit csinál? Meg akarja ölni a menyasszonyát?!
– Cotton! – kiáltotta Rowson rekedten, mikor meggyőződött róla, hogy a férfiak közül senki sincs a kunyhóban. – Cotton!
– Itt vagyok! – mordult az le felülről. – Itt vagyok! De… vigyázz! Ott lent! Jön az indián!
– Gyere le! Gyorsan! – üvöltötte parancsolóan a lelkész, miközben lőréseket és kémlelőlyukakat nyitott a kunyhó fából épített falán. – Siess! Rövidesen lesz dolgunk bőven. Vendégeink is vannak.
A vadász macska módjára csúszott le a durva fatörzseken. Mikor Ellen megpillantotta a férfit, akitől a legjobban félt a világon, s aki most ilyen titokzatos körülmények között jelent meg, elborzadva fordult el.
– Mit jelentsen ez? Az isten szerelmére, Mr. Rowson, engedjen ki bennünket! – könyörgött Marion, aki most értette csak meg, hogy gonosztevők kezébe kerültek. – Engedjen, kérem, apámhoz. Mit jelent mindez?
– Mindjárt megtudod, kedvesem – válaszolt a vadász gúnyosan, s közben még egy puskát akasztott le a tűzhely feletti falról. – Idejében megtudod. Az ördög vinne el, Rowson, szép kis csapdába juttattál! Ó, én esztelen, minek is másztam föl oda! Már a kenuban ülhetnék, s csak nevetnék üldözőimen!
– Vissza! – üvöltött Rowson a résen át, rá sem hederítve cinkosa szemrehányásaira. – Vissza! Vagy a halál fiai vagytok!
Ebben a pillanatban lenyomta a ravaszt, félredobta kiürített fegyverét, egyetlen ugrással az ágynál termett, lerántotta a derékaljat, és egymás után négy töltött puskát húzott elő.
– Megállj csak, te átkozott rézbőrű – morogta magában – , most aztán elveszem a kedved a kémkedéstől! Vissza az ajtótól! – kiáltott most a lányokra. – Ez halálosan komoly dolog. Vissza, ha kedves az életetek!
– Mit kezdünk ezekkel a lányokkal? – kérdezte Cotton bosszúsan.
– Túszként itt tartjuk őket – mondta a metodista. – Az ő életük biztosítja a miénket. Ha csak alkonyatig tartani tudjuk magunkat, meg vagyunk mentve!
– Hogy képzeled? – kérdezte kételkedőén a vadász. – Este tüzet gyújtanak a ház körül körben, vagy talán ránk is gyújtják.
– Ezért vannak itt a lányok – mondta Rowson nevetve. – No nézd csak, ott jön Roberts, egyedül, fegyvertelenül. Vissza akarja kapni a gyermekét. No, abból semmi sem lesz, öreg!
A három férfit nagyon meglepte Rowson megjelenése, és mint Ellen, ők is azt hitték először, hogy a lelkészt elragadta a ló. Alig tűnt el azonban a máskor oly nyugodt Rowson a házban, mikor ismét lódobogás ütötte meg a fülüket. Meglepetten néztek hátra, és az indián máris közéjük ugratott. Jobbjában a puskája, baljában a hosszúra eresztett kantárszárat tartotta, egészen előrehajolva vágtatott, hogy a nyomokat jobban lássa.
– Asszovaum! – kiáltották ijedten. – Mi történt? Mit akarsz a lelkésszel? Mit tett?
– Az életét akarom! – válaszolta az indián, leugrott a lóról, rohanni kezdett a kerítés felé, felmászott rá. Ekkor dördült el Rowson fegyvere, és Asszovaum lebukott, de mielőtt a három férfi magához tért volna a rémülettől, hirtelen felugrott, és egy vastag fatörzs mögött keresett menedéket, ahonnan lövése nyílt a házra, és elvághatta a menekülők útját a folyó felé.
Bahrens és Harper feléje indultak.
Roberts azonban a ház felé ment, erősen elhatározta, hogy gyermekét kiszabadítja az üldözöttek kezéből. Még nem tudta, mit követhetett el a lelkész, de rejtélyes viselkedéséből sejtette, hogy rosszban sántikál.
– Vissza! – kiáltotta Rowson a házból. – Vissza! Ha kedves az élete!
– A gyermekemet! – kiáltotta vissza Roberts. – Engedd ki a két lányt a házból! Semmi közöm a dolgotokhoz, de ez nem fiatal lányoknak való hely!
– Vissza! – ordította Rowson fenyegetően, és felemelte fegyverét. Marion a karjaiba vetette magát, és könyörögni kezdett:
– Az isten szerelmére, meg akarja ölni az apámat?
– Szedd le a nyakamról ezt a nőszemélyt, Cotton! – kiáltotta a prédikátor bosszúsan. – Meg kell a lányokat kötözni, csak akadályoznak bennünket, és ha nem maradnak csendben, a szájukat is betömjük. Nincs sok időnk, s ami kevés van, azt jól ki kell használnunk.
– Rablók! Gazemberek! – dühöngött tehetetlenül Roberts, és kétségbeesetten döngette az ajtót. Bahrens is barátja segítségére sietett, sőt Harper is, aki betegsége miatt nem volt ugyan még valami jó erőben, megragadott egy vastag karót, hogy segítsen az apának. De mielőtt elérték volna az ajtót, Marion és Ellen már meg voltak kötözve, és
Rowson fenyegetően kiáltotta:
– Ha még egyszer kiáltotok, úgy lelövöm azt az izgága vén bolondot, mint egy kutyát!
– Kegyelem! – könyörgött Marion rémülten.
– Lőj csak ki, Cotton, de ne sebesíts meg senkit – szólt oda a vadásznak Rowson, ő maga pedig a hátulsó rések egyikéhez lépett, és az indiánt kereste szemével. Asszovaum azonban sejtette a pap szándékát, és esze ágában sem volt életét kockáztatni. Testét teljesen fedezte a vastag fatörzs, és úgy határozott, hogy biztos helyzetéből megakadályozza a két gazfickó menekülését, és bevárja, amíg a rendcsinálók megérkeznek. Élve akarta elfogni Alapaha gyilkosát.
Cotton golyója letépte Bahrens fejéről a kalapot, ez figyelmeztette a férfiakat a veszélyre, melynek kitették magukat. Roberts lemondott arról, hogy a nehéz ajtót betörje.
– Egyedül és fegyvertelenül akarok eléje állni – mondta. – Házamban mindig csak jóban részesült, nem tagadhatja meg most kérésemet. Menjetek hát, hagyjatok magamra – folytatta, amikor látta, hogy Bahrens vonakodik. – Menjetek. Még nem adtam fel a reményt, hogy békés úton is elérem célomat.
Amikor Bahrens és Harper visszavonultak, Roberts a lőréshez közeledett, amely mögött a lelkészt sejtette, és éppen meg akarta szólítani, amikor Rowson gúnyosan rákiáltott:
– Ne fáradjon, tisztelt uram! Sokkal többet papoltam magam is, semmint az ilyen céltalan fecsegésekben kedvemet lelném.
– Úgy, úgy gúnyolódj csak! – kiáltotta az öreg keserűen. – Hittünk álszenteskedésednek, de jaj neked, ha a lányoknak a hajuk szála is meggörbül!
– Üres locsogás! Én…
– Hallgass! – kiáltotta Roberts. – Úgy látszik, borzasztó dolgokat követtél el, de bármint volt is, nem kutatom. Van még idő a menekülésre. Segíteni akarok rajtad. Vidd az egyik lovat… pénzt is adok… de add vissza a lányomat! Engedd szabadon mindkettőt.
– Fogadd el az ajánlatot – kiáltotta Cotton –, ennél kedvezőbbet nem nagyon kaphatunk!
– Nem! – szakította félbe társát a lelkész. – Megőrültél? Azt hiszed, hogy az indián ott a fa mögött törődik valamit azzal, amit ez a vén bolond fecseg? Nem, nem, ezek az ígéretek csak csapdába ejthetnének bennünket. Várnunk kell, míg besötétedik, addig semmit sem tehetünk.
– Miért nem törünk át erővel? Ezek hárman fegyvertelenek.
– Nem látod, hogy az egész folyópart az indián ellenőrzése alatt van?
– És ha megérkeznek a rendcsinálók?
– Csodálom, hogy még nincsenek itt! – kacagott fel gúnyosan Rowson.
– Na látod! Szeretném tudni, hogyan akarsz este megszökni, ha körülveszik a házat!
– Őrtüzeket nem gyújthatnak – suttogta Rowson –, sorra leszedhetnénk őket. Ha pedig sötétben maradnak, meg vagyunk mentve. Egy szűk alagút, melyet annak idején Johnsonnal ástunk, itt indul a padló alatt, és egészen odáig vezet, ahol a kenut elrejtettem…
– Akkor meg miért nem indulunk most mindjárt? – kérdezte türelmetlenül Cotton.
– Te, úgy látszik, megvakultál az izgalomtól! – válaszolta Rowson. – Hát nem látod, hogy a rézbőrű éppen azon a ponton áll, mely alatt a nádasban a kenu van? Onnan fentről nem láthatja ugyan, de nem tudnánk úgy eloldani, hogy el ne áruljuk magunkat.
– De a rendcsinálók?
– Mindent megtesznek majd, ami hatalmukban áll, de nem merik a házat megostromolni, amíg puska van a kezünkben, és amíg a lányokat túszként fogva tartjuk.
– Nos?! – kiáltotta Roberts odakinn. – Megfontoltad az ajánlatomat? Látom, többen vagytok. Menjetek el szabadon és bántatlanul mindannyian. Most még lehet, a rendcsinálók még nincsenek itt.
– Ha rábeszéled az indiánt, hogy fogadja el a feltételeket, akkor én is elfogadom. Ha nem, az első kísérletnél, melyet e ház megostromlására tesztek, mindkét lány életének saját kezemmel vetek véget.
– Asszovaum bele fog egyezni! – kiáltotta Roberts örömmel. – De… mindenható isten. Már késő. Ott jönnek!
Igaza volt. Máris húsznál több ló tompa dobogását lehetett hallani, és a következő pillanatban Brown és Husfield vezetésével meg is érkeztek a rendcsinálók. Amint a házat körülvették, Asszovaum felujjongott:
– Most a kezembe kerül!
Rowson jól tudta, hogy elsősorban az indiántól kell félnie: még a rendcsinálóktól sem rettegett úgy, mint Asszovaumtól. Amikor az indián az örömtől elfeledkezett magáról egy pillanatra, és kissé oldalt lépett a fa mögül, Rowson ismét rálőtt, és másodszor horzsolta golyója az indián bőrét.
A rendcsinálók ekkora merészség láttán feldühödve ugrottak le lovaikról, de mielőtt bármit tehettek volna, Roberts útjukat állta, és mindent elmondott nekik.
– Úristen! – kiáltotta Brown. – Marion a gazfickók kezében! Mit tegyünk?
– Rohammal bevesszük a kunyhót! – hirtelenkedett Husfield. – Kiűzzük belőle a gazembereket! Merészeljenek csak akár egy ujjal is a lányokhoz nyúlni, keservesen meglakolnak érte! De ha megadják magukat, akkor egyszerűen csak felakasztjuk őket. Itt vannak a kötelek!
– Hagyd csak a szónoklatot! – gúnyolódott Rowson, aki mindent hallott. – Ha valaki tízlépésnyire megközelíti a házamat, halál fia! Hatan vagyunk, és tizennyolc puskánk van. De ha olyan kevésre becsülitek az életeteket… a ti dolgotok! Megesküszöm az örök istenre, akihez minden vasárnap óbégattok és imádkoztok, hogy akkor a lányoknak meg kell halniuk. Nem tréfálok!
– Vigye el az ördög ezt a szemtelen gazembert! – kiáltotta Husfield. – Utánam, férfiak! Öt perc alatt kifüstöljük őket!
– Állj! – kiáltotta Brown, Wilson és Roberts egyszerre. – Állj! Ez gyilkosság volna! Ezzel mi magunk ölnénk meg az ártatlan lánykákat. Szorult helyzetükben ezek a latrok mindenre képesek!
– Így meg továbbra is a kezükben maradnak!
– Meg kell beszélnünk a dolgot – mondta Brown. – Hol van Asszovaum?
– Engedjetek szabad elvonulást nekünk! Legalább huszonnégy óra előnyt adjatok, és a lányokat szabadon engedjük! – hallatszott belülről Rowson hangja.
– Jó, legyen – mondta Brown gyorsan.
– Nem! – tiltakozott Husfield. – Most, hogy a szegény Heathcott gyalázatos gyilkosai végre kezünkben vannak, engedjük futni őket? Nem! Ilyen könnyelműen nem szalaszthatjuk el a lehetőséget. Én ellene vagyok. Egyébként is e dologban szavaznunk kell. Kérdem tehát: azt akarjátok-e, arkansasi férfiak, hogy a gazfickók megszökjenek, csak azért, mert azzal fenyegetőznek, hogy a kezük közt levő lányokat megölik? Vagy…
– Nem! Nem! – kiáltottak a rendcsinálók, Harper, Wilson, Brown és Roberts kivételével.
– Férfiak! – emelte fel hangját Roberts. – Gondoljatok gyermekeitekre! Ti is apák vagytok.
– Roberts! – szolt most Stevenson, aki eddig hallgatott. – Ne féljen, nem lesz a lánynak semmi baja, de az valóban esztelenség volna, ha puszta fenyegetésre futni hagynánk a rablókat. Hallgassátok meg tervemet, arkansasi férfiak! Idegen vagyok ugyan köztetek, de ebben a dologban szívvel lélekkel veletek tartok. Mindenekelőtt állítsatok őröket, nehogy valamelyik megszökjön, amíg vitatkozunk.
– Az indián szemmel tartja a folyópartot – szólt Brown.
– Oldalt az erdő irányában már őrszemek állnak, itt meg mi vigyázunk. Nem menekülhetnek semerre.
– Halljátok hát a tervet – folytatta Stevenson. – A házban levők, akárhányan vannak is, tudják, hogy nem érhetik el az erdőt alkonyat előtt. Sötétedésig várniuk kell. Erőszakkal semmit sem érhetünk el, cselhez kell folyamodnunk. Mihelyt besötétedik, tüzeket gyújtunk, s a tüzek fényében leginkább az indiánnak kell mutatkoznia, hogy a házból észrevegyék.
– Harmadszor is kitegye magát a golyónak? – vetette ellen Cook.
– Tűzfénynél nagyon bizonytalan a célzás – válaszolta az öreg. – Egyébként is óvakodni fognak attól, hogy ők kezdjék a harcot. Egyetlen reményük a folyó, ha van valahol elrejtve kenujuk; ha nincs, az erdő.
– Kenut nem láttunk sehol – mondta Wilson.
– Jó – folytatta az öreg –, annál valószínűbb, hogy a kis folyón akarnak majd átúszni, hogy így veszítsük el a nyomaikat. Őröket kell hát állítanunk az erdőszélre, de úgy, hogy a házból észre ne vegyék; így a nyakamat teszem rá, hogy elkapjuk őket, amikor az est beállta után a folyópart felé lopózkodnak.
– Annyi ideig tűrjem, hogy gyermekem rablók kezében van? – siránkozott Roberts.
– Ez semmiképpen nem megy – mondta Husfield. – Legfeljebb tizenegy óra lehet, és… ördög vigye el, alig várom, hogy azt az álszent fickót lógni láthassam!
– Magam is! – mondta Stevenson. – Nekem is hosszú lesz ez a nap, de hát mit tehetünk egyebet? Szabadon nem engedhetjük őket, ha meg kárt okoznak a lányokban… arról jobb nem is beszélni! Itt jön az indián! Nézzék csak, hogy ügyel, nehogy célpontot mutasson. Úgy látszik, azok ott benn nagyon fenik rá a fogukat!
Kígyó módra kúszott Asszovaum a heverő fatörzsek, bokrok és facsoportok mögött, mikor pedig a tisztásra ért, futásnak eredt. Óvatossága nem is bizonyult feleslegesnek. Alig érte el a tisztást, a harmadik lövés is eldördült a házból, s ez azt bizonyította, hogy minden mozdulatát figyelemmel kísérik odabent.
Brown bekötözte Asszovaum jelentéktelen sebét.
– Miért olyan dühös rád a lelkész? – kérdezte Brown. – Idáig mindhárom golyóját neked szánta.
– Ismer! – mondta büszkén az indián. – Tudja, hogy bosszúm utol fogja érni. Ő gyilkolta meg Alapahát!
– Mit? Rowson? – kérdezték a férfiak döbbenten.
– Ő gyilkolta meg Alapahát! – ismételte Asszovaum. – Az ő vére festette pirosra ezt a tomahawkot.
– Rowson megérett az akasztásra! – kiáltotta Husfield. – Kár minden percért, bűn akár egy órát is várni tovább!
– Várjatok! – mondta az indián. – Ha megrohanjátok a házat, a sápadt férfiú meghal. De ő most már a Szárnyas Nyíl tulajdona, nem szabad meghalnia. Rowson az enyém! Várjatok napnyugtáig. Asszovaum fog vezetni titeket.
– Legalább szórakoztassuk egy kicsit a gazfickókat – szólt most Wilson. – Ki tudja, elvetemültségükben mire nem képesek? Úgy láttam, Cotton is köztük van, az minden gazságban elöl jár.
– Atkins mulattja is kicsúszott a kezeiből – mondta Cook –, lehet, hogy az is odabent van.
– Rowson azt mondta, hatan vannak – szólt közbe Curtis.
– Dicsekvés! – válaszolta Stevenson. – Hencegés, semmi egyéb! Csak meg akart félemlíteni bennünket.
– Szólítsuk fel őket újra megadásra – mondta Brown –, s fenyegessük meg őket egy rohammal, hogy legalább kissé rájuk ijesszünk. Ki megy oda hozzájuk?
– Majd én – mondta Bahrens. – Ami tőlem telik, megteszem.
– De ni csak, ki jön itt vágtatva?
– A négered, Roberts – mondta Cook. – Szegény feleséged bizonyára halálfélelmeket áll ki odahaza, mert mikor arra lovagoltunk, halálsápadt volt, és csak azt kiáltotta utánunk, hogy mentsük meg a gyermekét.
– Küldd vissza, és mondd, hogy a lányok biztonságban vannak – javasolta Harper.
– Természetesen. Az asszonynak nem szabad megtudnia, hogyan állnak a dolgok a valóságban – felelte fejcsóválva Roberts. – Vajon tudja-e már, hogy Rowson…
– Azt kiáltotta utánunk; „Mentsétek meg a gyermekemet a lelkész kezéből!" – mondta Curtis. – Honnan tudta meg, nem tudom.
– Rowson önmagát leplezte le – szólt közbe Asszovaum. – De az idő sürget. Ott fenn egy keselyű köröz. A keselyű megérzi a prédát. Most mi is keselyűk vagyunk, és estig itt kell köröznünk a kunyhó körül. A sápadt férfiú Asszovaumra irányozza fegyverét, de ha az est leszáll, ütött az órája.