23. FEJEZET

A bűnszövetkezet – Váratlan vendégek

Új tervek

 

Johnson egy kis fakunyhóban tanyázott az erdő kellős közepén. A házat alig egy éve vásárolta egy vadásztól; húsz dollárt, egy gyapjútakarót meg egy kést adott érte. Ritkán lakott benne s minthogy elég nehezen lehetett ráakadni a házra az erdőben, ritkán tévedt arra valaki, így Johnson teljesen magányosan és háborítatlanul élhetett A szomszédságban lakók közül csak Atkinsszel és ennek mulatt szolgájával tartott kapcsolatot. A fiú be volt avatva gazdája titkaiba, és gyakran vitt üzeneteket Atkins és Johnson között.

A magányos kunyhó éppen nem volt elhagyott ezen az estén. A kandallóban vidáman pattogott a tűz, fölötte vasrúdon egy fazék függött, a tűz közelében pedig ott ült Johnson és Cotton, élénk beszélgetésbe merülve, és szemmel láthatóan alig várták, hogy a víz fölforrjon a fazékban.

– Már gyöngyözik, Johnson – szólt végre a goromba Cotton türelmetlenül –, siess, még meg akarom inni! Igyekeznem kell, mert különben lehet, hogy nem találom Atkinst otthon.

– Várj még egy kicsit – válaszolta a másik –, gyönge lesz nagyon, ha nem forr rendesen a víz. De várj!…

– A mindenségit! De meleg! – kiáltott fel Cotton, amint a bádogpoharat a szájához emelte. – Ebben a bádogpohárban nem is fog kihűlni…

– Ja, arról nem tehetünk – nevetett Johnson. – Üveg vagy porcelán itt nincs… Az ördögbe is! Ki jön?

– Hol? – kiáltotta Cotton izgatottan, és egyetlen ugrással a létrára ugrott, mely a kunyhó felső részébe vezetett.

– Maradj már! – szólt Johnson, aki egy hasadékhoz lépett és kinézett. – Ez Dan, Atkins mulattja.

– Mi az ördögöt akar? – kérdezte Cotton.

– Majd kiderül – felelte Johnson, és kinyitotta az ajtót. – No, Dan, mi újság?

– Mr. Cotton maradjon itt – válaszolta a fiú. Mr. Brown van odaát, ott is fog aludni.

– Brown? – bosszankodott Cotton. – Mi szél hozhatta ezt éppen ma erre? Fontos volna, hogy Atkinsszel beszéljek…

– Holnap rendcsináló gyűlés lesz Bowittsnál – folytatta a mulatt.

– Gyűlés? Hogy pusztulnának el, valahányan csak vannak! – dühöngött Cotton.

– Üzent a gazdád még valamit? – kérdezte Johnson.

– Nem uram. Mást nem. Holnap korán reggel átjön.

– Mondd meg hát neki, hogy várjuk, hallod? – ripakodott rá Johnson. – Na, nesze, igyál, aztán eredj a pokolba!

– Köszönöm – morgott Dan, és egyetlen hajtásra kiitta a forró italt, egy biccentéssel elbúcsúzott tőlük, és a következő pillanatban már el is tűnt a sűrűben.

– No, legalább nyugtom lesz ma este – dörmögte Cotton, és kényelmesen letelepedett. – De ez a Brown… Rendcsináló gyűlés! Hogy dögölnének meg ezek a…

Szavait közeledő lódobogás szakította félbe, és egy ugrással ismét a létrán termett, hogy szükség esetén elbújhasson.

– Rowson! – kiáltotta meglepetve Johnson, aki utánanézett, ki jöhet ilyen váratlanul. Cotton visszatért a tűzhöz, Johnson pedig ajtót nyitott. Rowson már éppen dörömbölni kezdett az ajtón, úgy látszott, nagyon sietős neki.

– De türelmetlen vagy! – szólt nevetve Cotton, mikor a lelkész végre belépett.

– Sietnem kell – felelte Rowson ingerülten. – Az indián visszatért.

– Ne izgulj annyira – vigyorgott gonosz képpel Johnson –, a nyomok rég eltűntek, nélkülük pedig semmit sem tud kezdeni az a rézbőrű gazember.

– De ez még nem minden – folytatta dühösen a lelkész. – Holnap rendcsináló gyűlés lesz és él ezen a vidéken néhány gyanús ember, akiket el akarnak csípni, és ki akarnak vallatni. Hát ehhez mit szóltok?

– Ördög és pokol! – kiáltotta Johnson. – Akkor, azt hiszem, egy kis levegőváltozás nekem se tenne rosszat. Bizonyára ide jönnek legelőször. Csak azt nem értem, miért éppen te izgatod magad ezért? Téged nem gyanúsít senki.

– Engem csak az indián aggaszt – szólt Rowson. – Csak tudnám, hogyan lehetne észrevétlenül eltenni láb alól!

– Nem könnyű dolog – szólt Cotton elgondolkozva –, de meg lehet próbálni…

– Mit érnénk vele? – szólt közte Johnson dühösen. – Éppen elég vér folyt már, legjobb lenne eltűnni innen, mielőtt még ránk zúdul a zivatar.

– Azt hiszem; túlságosan sötétnek látjátok a helyzetet – szólt bele Cotton is a beszélgetésbe. – Ha nekem olyan jó hírem volna a környéken, mint neked, Rowson, jól ki tudnám használni. Ha meg mégis annyira félsz, miért nősülsz meg?

– Már nem léphetek vissza. Ez gyanút keltene – felelte lelkész. – De ha mindezt már ma reggel tudtam volna… Még lehetett volna segíteni a dolgon. Egye meg a fene, ha megházasodom, az asszonynak követnie kell, bárhova megyek is, és azt hiszem, ez rövidesen meg is történik. Öreg nagynénémtől éppen a napokban kaptam levelet Memphisből. Még egyszer látni szeretne, mielőtt meghal. Ez a levél jó ürügy lesz, s ha egyszer sikerült meglépnem innen, beszélhetnek, amit csak akarnak… Csak az indián… csak ez a rézbőrű ördög aggaszt engem…

– Hagyd már azt a nyomorult indiánt! – szólt mérgesen Johnson. – Nem tőle, a rendcsinálóktól kell nekünk félnünk. Mit gondolsz, Rowson, részt tudsz venni a gyűlésükön?

– Remélem. Egyelőre nincs semmi okuk kételkedni bennem. Nem lehet semmi kifogásuk az ellen, hogy itt legyek. Mindenesetre megpróbálom.

– Helyes – folytatta Johnson –, így hát egyelőre semmi okunk az aggodalomra. Te mindenről értesülsz, így nekünk sem kell tartanunk, hogy rajtunk ütnek.

– Atkins birtokát nem merem megvenni – szólt Rowson. – Az ördög nem alszik. Csúnyán megjárhatnám.

– Attól függ – felelte Johnson –, hogy állsz pénz dolgában. Ha csak úgy a mellényzsebedből kifizetnéd a hétszáz dollárt, már ezzel a vétellel sok fecsegőt elhallgattatnál, akik esetleg egyébként gyanúba foghatnának.

– Igazad van! – szólt Rowson hirtelen elhatározva magát. – Megveszem a birtokot, mégpedig mindjárt hétfőn. Mától fogva pedig távol tartom magam minden új vállalkozástól. Megpróbálok végre becsületes emberként élni és nyugodtan aludni.

– Éppen ideje – nevetett Cotton gúnyosan. – De én azt a tanácsot adnám a lelkész úrnak, hogy ifjú nejével költözzék a szigetre… Az remek hely volna egy misszionárius számára.

Rowson elkomorodva fordult el. Most Johnson vette fel a beszélgetés fonalát:

– Ha már Cotton éppen a szigetet említi, jó volna, ha valami közelebbit hallanánk róla. Csak annyit tudok, hogy a Mississippiben van, de még nem voltam ott soha, pedig már kétszer is szállítottam nekik lovakat A gazfickók, akik átvették a szállítmányt, nagyon titkolóztak, nem tudtam kiszedni semmit belőlük.

– Engem is otthagytak Westonnal a parton – szólt Cotton –, be nem eresztettek volna a csónakba a világ minden kincséért se. Jó két órát kellett várakoznunk, míg végre visszajöttek a pénzzel. Ha a rendcsinálók a nyomunkban lettek volna, minden bizonnyal hurokra kerülünk.

– Figyeljetek hát ide – szólt suttogva Rowson, mintha attól tartott volna, hogy valaki kihallgatja őket. – A szigetet ismeritek… legalábbis az oda vezető utat Lejjebb van egy másik is, tele titkos rejtekhelyekkel, hogy ha esetleg megtámadnák vagy meglepnék a felső sziget lakóit, legyen hova menekülniük. Azelőtt Mowell parancsnoksága alatt álltak, de ő most a philadelphiai fegyházban van. Jelenleg a sziget egyik lakója a parancsnok, a neve… a neve titok. Megesküdtem, hogy ki sem ejtem a számon.

– Egy jól szervezett rablóbanda? – kérdezte Cotton.

– Igen, és ami a legfontosabb, leleplezéstől szinte nem is kell tartaniuk, mert mindenki, akivel kapcsolatban állanak, teljesen a kezükben van, és az árulásból semmi haszna sem származna.

– És hogyan bonyolítják üzleteiket, hogy teljesen a háttérben tudnak maradni?

– Összeköttetéseik leginkább a Mississippitől távolabb eső területekkel vannak, ezért kellenek nekik a lovaink.

– Minden nagyobb városban vannak ügynökeik, akik megtudják, milyen hajók tartanak a folyón lefelé, s milyen áruval vannak megrakva. Ha a hajó olyasmit szállít, amit a déli államokban hamar és jó áron el lehet adni, az ügynökök elszegődnek a hajóra kormányosnak vagy evezőslegénynek, aztán kimódolják, hogy a hajó éjszaka a sziget partján zátonyra fusson. A megbeszélt jelre aztán megjelennek a szigetlakók, rajtaütnek a hajón, a legénységet elteszik láb alól.

– Ördög és pokol! – kiáltott Cotton. – Most már értem, miért visz a Mississippi annyi hullát!

– Igen, remekül értik a mesterségüket – szólt Rowson –, de elég véres üzlet ez, nekem nem volna kedvem hozzá.

– Nem, nem. Nekem se! – szólt Cotton borzadva. – Valóságos mészárlás. És ha asszonyok is vannak a hajókon?

– A fiatalját megtartják maguknak, nagyon vigyáznak rájuk, nem szabad a sziget belsejéből elmozdulniuk.

– Nem ölik meg őket? – kérdezte Johnson.

– Mit tudom én, mit csinálnak velük – válaszolta Rowson. – Az a fontos, hogy végszükségben mindig számíthatunk a szigetre.

– Ki tudja – szólt Cotton –, nem szorulunk-e rájuk hamarosan?

– De attól a perctől – mondta Rowson –, hogy a szigetre tettétek a lábatokat, menthetetlenül a szigethez tartoztok. Visszaút nincs többé!

– Voltál már ott? – kérdezte Johnson.

– Nem, még soha – felelte röviden a lelkész. – De hol lehet Weston? Nem volna jobb, ha őt is értesítenénk a veszélyről?

– Atkins küldte el a felső településekre – szólt Johnson. – Holnap idejön.

– Na jó – zárta le a beszélgetést ásítozva Cotton. – Fáradt vagyok, lefekszem.

Szarvasbőrt meg egy ócska gyapjútakarót vett elő a sarokból, lefeküdt a kemény padlóra, és néhány pillanat múlva már aludt is.

Johnson és Rowson némán ültek egymás mellett, és a tűzbe bámultak. Mindkettőnek lehetett még valami mondanivalója, de egyik se akart belekezdeni. Végül is Johnson törte meg a csendet:

– Mit gondolsz, rájöttek már?

– Nem hiszem – felelte halkan a lelkész. – Nem. De azt hiszem, hamarosan rájönnek.

– Hogyan?

– Attól tartok, hogy az indián gyanút fogott Úgy nézett ma rám, mintha mindent tudna.

– Neked van okod rá, hogy az indiántól tarts – suttogta Johnson. – Mindent tudok, úgy cselekedtél, ahogy kellett, magam sem tettem volna mást. De remélem, a nyomokat eltüntetted.

– Fölösleges kérdés… A ruháimat még éjjel kimostam, bár eléggé nehezemre esett a sérült karommal. A lyukat, amelyet a kis boszorkány tomahawkja szakított a ruhámon, befoltoztam, a késemet pedig egy hétre elástam.

– Mi van a másik késsel? Megtaláltad?

– Nem – súgta Rowson –, az a kis kés Roberts kezébe került. Saját szememmel láttam. Meg is kérdezte, láttam-e már. Majdnem elárultam magam.

– Az Arkansas mentén egy fickótól ezer dollárt vettek el – szólt Johnson most, éles pillantást vetve a lelkészre –, te éppen azon a vidéken jártál akkor. Nem hallottál róla valamit?

– Ne beszélj ostobaságokat! Azt hiszed, minden rablásról tudok? Törődj a magad dolgával, és hagyj ki engem a játékból. Biztos vagy abban, hogy Weston tartja a száját? Nem kellett volna őt egészen a szigetig küldeni.

– Weston megbízható fickó – válaszolta Johnson. – Persze, ki lát az emberek szívébe?… S te holnap valóban megnősülsz?

– Igen, de sajnos, nem a legkellemesebb körülmények között, mégis ez a legjobb, amit tehetek. Ha meg kitudódik a dolog, akkor az lesz a legkevesebb, hogy megfeledkezem az asszonyról.

– Tettél előkészületeket otthon, ha netalán menekülnöd kellene?

– Ismersz. Mindig előrelátó voltam – felelte Rowson. – A ház mögött a nádasban van elrejtve egy kenu, benne egy táska a legszükségesebb holmival… fegyvereim is rendben vannak. A titkos utat meg, azt hiszem, ismered.

– Hány embert bír meg a kenu?

– Négyet… Szükségből ötöt is. Három evezővel hat óra alatt elérjük Arkansast

– Rendben van! Nagyon előrelátó vagy. Bár ne lenne szükségünk rá! Ha most kicsúszunk a rendcsinálók kezéből, nem kell többé tartanunk tőlük. De későre jár, feküdjünk le. Ott a matrac, heveredj rá, én kimegyek… a lovak után nézek.

Rowson nagyon fáradt volt, örömmel engedelmeskedett Johnsonnak, rövidesen már csak a két alvó nehéz lélegzését lehetett hallani a szobában.

Kint néma, mozdulatlan éjszaka.

Egyszerre az ablak előtt bagolyhuhogás hallatszott. Aztán még egyszer, sőt harmadszor is. Johnson feltápászkodik, és az ajtóhoz megy.

– Mit mászkálsz itt? – kérdi Rowson, akibe Johnson belebotlott a sötétben.

– Nem hallod a baglyot?

– Na és? Csak nem akarsz késő éjjel éppen bagolyra vadászni?

– Pszt! – pisszegett Johnson, és negyedszer is megszólalt a bagoly. – Ez Atkins! Mit kereshet itt éjnek idején?… Gyere csak, gyere – szólt a küszöbről –, csak jó barátok vannak itt.

– Jó estét, Johnson! – szólt Atkins, amint az ajtóhoz ért. – Késői vendégek, nemde?

– Vendégek? Ki van veled?

– Egy barátom, aki lovakat szállít. Szeretne megismerkedni veletek. De mondd már: kik vannak nálad?

– Cotton és Rowson.

– Rowson? – kérdezte a sötét köpenyébe burkolózó alak. – Ki hitte volna, hogy még ma éjjel régi ismerőssel találkozom!

– Régi ismerős? – dörmögött a lelkész odabenn. – Ki lehet az? – Aztán amint közelebb lépett, és az idegent megpillantotta, hirtelen támadt örömmel ragadta meg a kezét. – Jól látnak szemeim? Hokker, te vagy az? Mi az ördög hozott újra Arkansasba? Talán égni kezdett a talaj Missouriban a lábad alatt?

– Mindenekelőtt semmi Hokker! – válaszolta az idegen nevetve. – A nevem Jones, el ne feledd, különösen ha valaki meg találná kérdezni.

– Jó, jó – hagyta rá Rowson –, nekem aztán mindegy. De mondd csak: hogy kerülsz ide?

A beszélgetésből kiderült aztán, hogy Jones a régi időkben igen kedves cimborája volt Rowsonnak, elmondta, hogy Missourit, „néhány félreértés miatt" kellett elhagynia, és székhelyét nyugatabbra tette át. Csak arrafelé lehet fehérekkel és indiánokkal egyszerre „kereskedelmi összeköttetésben állni". Jelenleg éppen egy bizonyos „üzlet" miatt jött erre a vidékre, és most néhány napot itt szándékozik tölteni.

Rowson különös figyelemmel hallgatta régi barátja elbeszélését, közbe-közbe helyeslően intett fejével. Most, hogy befejezte, kezét nyújtotta feléje, és így szólt:

– Akarsz-e közénk állni? Mert ha van kedved szerepet vállalni ebben a vígjátékban, amit éppen most adunk elő, szívesen beveszünk. Már holnap reggel felléphetsz.

– Eddig sem tétlenkedtem – szólt Jones mosolyogva. – Azt hiszem, nem vagyok alkalmatlan az efféle szerepre. Itt a kezem, ha hasznomat vehetitek, csak mondjátok meg, mit tegyek.

– Mindjárt megmondom – felélt Rowson kezeit dörzsölve. – Holnap rendcsináló gyűlés lesz. Te részt veszel a gyűlésen.

– Én? No, erre nem számítottam – szólt Jones meglepve.

– Pedig részt kell venned – folytatta Rowson, nem zavartatva magát, Az itteniek közül nem ismer senki. Holnap reggel bemutatlak Brownnak, azt mondom, hogy egy missouribeli rendcsináló vagy, és azért jöttél, hogy felvedd a kapcsolatot az itteniekkel, hogy így a két állam egyesült erővel több sikert érhessen el.

– Remek! – ujjongott Atkins, – Ez igazán pompás terv!

– Jó, jó – szólt elgondolkozva Jones –, de hát elhiszi-e majd Brown ezt a sok hazugságot? Ma este már találkoztam vele. Persze egy szót sem szóltam a missouribeli rendcsinálókról.

– Mert még nem tudtad, hogy ő is az – szólt Johnson –, s ilyesmit nem lehet bárki orrára kötni. Egyébként én már hallottam arról, hogy Brownék kapcsolatot keresnek a szomszéd államokkal, így bizonyára nagyon megörülnek neked.

– Tehát kémkedjek? – nevetett Jones maga elé, – Odadobtok a rendcsinálók közé, hogy hallgassam ki őket? Nem rossz! Szórakoztató kaland.

– Vállalod? – kérdezte Rowson.

– Természetesen – válaszolta Jones.

– Ha holnap valami fontosat határoznának – szólt Rowson elgondolkozva –, Jones mindenesetre menjen el Atkinshez, ő elküldheti ide a mulattot a hírrel. Nekem holnap reggel fontos elintéznivalóim vannak, és estére Robertsnél kell lennem. Vasárnap reggel kilenckor azonban itt leszek a kereszttel jelölt tölgyfánál. Te, Atkins, ismered ezt a fát Én mindenképpen ott leszek, küldjétek oda Dant feltétlenül, mert lehet, hogy nekem lesz üzennivalóm.

– Megállapodtunk! – felelte Atkins. – Gyere, Jones, nehogy otthon feltűnjön a távollétünk. Tele van a ház vénasszonnyal a beteg kicsi miatt…

– Ne eresszétek el Brownt reggel addig, míg oda nem érek – figyelmeztette őket Rowson még egyszer.

– Jó, jó, de ne gyere nagyon későn.

Halkan jó éjszakát kívántak egymásnak. Atkins és Jones eltűntek a sötétben, a többiek pedig újra lefeküdtek aludni, hogy ha lehet, pótolják a késői vendégek miatt elszalasztott álmot. Cotton bosszúsan dörmögött magában:

„Ha valaki még egyszer fölver, annak, istenemre, kitekerem a nyakát!"

A következő percben mindhárman elaludtak.