7. FEJEZET
Két valódi őstelepes Bahrens és Harper történetei
Az öreg az ajtóban állt, és láthatólag a vadászokat várva arra a pontra nézett, ahol ki kellett bukkanniuk az erdőből. Mellette Asszovaum guggolt, éppen mokaszinjait húzta ismét fel, melyeket vízi útja előtt levetett, és a puskája mellé kötözött.
– Halló – kiáltott Roberts –, használható a gázló?!
– Az igen! – volt a válasz. – Térdig érő.
A férfiaknak ennyi elég volt, lovaikkal leereszkedtek a folyóhoz. Curtis azonban, aki elöl lovagolt, kicsiben múlt, hogy rá nem fizetett a tréfára, mert azonnal elmerült, s lova kénytelen volt partra úszni vele.
– Hogy szakadjon meg az a jó szíved! – átkozódott nagy mérgesen, amikor végre ismét szilárd talajt érzett a talpa alatt. – Ezt nevezed te térdig érőnek?
– Hát persze! Nem látod ott azt a fát a folyóban? Annak talán még bokáig sem ér! Igaz, megvan legalább hét láb.
Roberts azonnal megállította a lovát, amint Curtist a hullámokban elmerülni látta. Curtis most már a túlsó partról kiáltott át neki:
– Lovagolj csak lefelé egy kicsit, Roberts! Ott, ahol olyan kavicsos, azt hiszem, szárazon átkelhetsz.
– Ha olyan jól ismered a gázlót – szólt Bahrens –, miért nem lovagoltál te is oda, he?
– Mert olyan bolond voltam, hogy hittem neked – válaszolta, és felvágtatott a meredek parton, leugrott a lóról, és barátságosan kezet rázott az öreggel.
Bahrens igazi vadnyugati őstelepes volt. Öt éve telepedett meg Poinsett Countyban, a legborzasztóbb mocsárban, húsz mérföldnyire minden lakott helytől. Ott boldogan élt egy ideig, és vadászgatott. Ekkor azonban olyasmi történt, amit ő „családi körülményeknek" nevezett, és nem szívesen emlegetett. Ez arra kényszerítette, hogy elhagyja a környéket. Rebesgették ugyan, hogy lovakra is „vadászik", de a mendemondák ellenére Bahrensról mindig bebizonyosodott, hogy becsületes ember. Leginkább marhatenyésztéssel foglalkozott, csak egy kis darab, mintegy ötholdnyi földet művelt, hogy a kukoricát ne kelljen pénzért beszereznie. Lovai is voltak, de nem tartott sokat. Feleség, két lány és egy fiú: ennyiből állt a család, a fiú azonban már nem élt otthon, két évvel ezelőtt továbbvándorolt, és mivel sem írni, sem olvasni nem tudott, azóta hírét sem hallották.
Háza a nyugaton oly gyakori fakunyhó, melyet faragatlan és gyalulatlan fatörzsekből róttak össze, a tetőt rövid deszkákból eszkábálták, a kéményt agyagból rakták.
Bahrens éppen fát hasogatott, amikor a vadászok a háza elé érkeztek.
– Bahrens, ez itt a barátom, Harper. Szomszédom, és szeretne megismerkedni veled – szólt Roberts. – Harper… Bahrens… – mutatta be őket egymásnak. – Azt hiszem, meg fogtok barátkozni. Kezet ráztak.
– Hallgass csak ide, Bahrens – szakította félbe az ismerkedési jelenetet Curtis. – Holnap hajnalban vissza kell térnünk arra a helyre, ahol az a három kiszáradt fa áll. Gyilkosság! Legalábbis minden jel arra mutat.
– Gyilkosság? Borzalmas!
– Alighanem. A nyomok félreérthetetlenek, de nem volt időnk alaposabban megvizsgálni a dolgot. Egyébként nem esik messze innen, és hajnalban könnyen tisztázhatjuk. A tetteseket ma már úgysem tudnánk üldözni.
– Hű, az áldóját! – kiáltott fel Bahrens. – Ez aztán furcsa! Én éppen ma reggel jártam arra, és semmit sem vettem észre… No de kerüljetek beljebb, fiúk! Úgy látszik, ma nagyon nedves, ködös idő lesz, kellemesebb itt benn a kandalló mellett.
– Jó estét, Mrs. Bahrens – köszönt a házba belépve Roberts. – Hogy van? Rég nem láttam már. Még mindig olyan fürge?
– Fürge kell legyek, hogy ezt a tenger munkát bírjam – válaszolta az asszony barátságosan. – Derék dolog, hogy végre meglátogat bennünket, legközelebb majd én megyek át magukhoz. Sajnos, az uramat nem lehet hazulról kimozdítani.
– Feleségem már régen várja önt és a lányokat, Mrs. Bahrens – válaszolta Roberts. – Mit csinálnak a kislányok itt a bozót mélyén? Vagy talán megszokták már a magányos életet? Bizonyára ismerik Strongot, akinek az a nagy farmja van. Nos, ők a mocsár legtermékenyebb részén telepedtek le, és mégis…
– Elég! Az ég szerelmére, elég! – vágott közbe Bahrens. – Már megint úgy nekiengedte a gyeplőszárat, hogy ha nem szólok közbe, fogadom, öt perc múlva már a forradalmi háborúknál tart. Roberts, veled már egy értelmes szót sem lehet váltani!
– Hanem, Harper, oly szótlanul ülsz itt, mintha megnémultál volna. Még mindig a gyilkosságon jár az eszed? – kérdezte Curtis.
– Igen, őszintén bevallom, nem tudom elfelejteni azokat az iszonyú vérnyomokat…
– Iszonyú, Mr. Harper? Lakott volna csak odabent a mocsárban – szólt Bahrens. – Annyi holttestet láttunk. Minden napra jutott belőle.
– Hagyjátok csak a történeteket a vacsora utánra – szólt Roberts. – Előbb lássuk el a lovakat, úgy jobban esik az étel.
A szót tett követte, és mire a férfiak visszatértek, már terített asztal várta őket, melyet durva székeken, hordókon, tuskókon ültek körül. A vacsora fénypontja sült medveborda és vékony szeletekre vágott pecsenye volt, kukoricakenyeret, tököt, mézet és tejet kaptak hozzá. A whiskysüveg körbejárt. Az ételt senki sem dicsérte, de a kések zörgése és az egyre szaporodó csontmaradványok bizonyították, hogy a vacsora mindenkinek ízlett.
Amint a férfiak közül valaki befejezte, felállt, hogy az asszonyok is helyet foglalhassanak az asztalnál. Az öreg Bahrensnén még látszottak fiatalkora nem mindennapi szépségének nyomai, szép barna haja és sötét szeme alig veszítette még el fényét.
Miután az étkezést befejezték, és a tányérokat is leszedték Bahrens kissé hátrébb lökte az asztalt, hogy a különböző ülőhelyek ismét félkört képezzenek a kandalló körül, és vidáman így szólt:
– Mindjárt, barátaim! Most jön a java. A stew1!
– De hiszen nincs vajunk – szólt a felesége.
– Hogy az ördög… Igazad van. De sebaj! Van medvezsírunk. Whisky és medvezsír sokkal jobban illenek egymáshoz. Csak itt lehet élni, itt Arkansasban. Ez aztán az ország!
– Nono, Mr. Bahrens! – szólt közbe Harper, aki jobb kedvre hangolódott, mert megcsillant előtte a remény, hogy hozzájuthat kedvenc italához. – Nincs egészen igaza. Hát Missouri mit vétett? Hosszú ideig éltem ott, és…
– Missouri? – kérdezte Bahrens csodálkozva. – Missourit hasonlítja ön Arkansashoz?
– Ha jól tudom, szomszédosak!
– Szomszédosak? Mintha a jóisten lángpallossal vágta volna el egymástól ezt a két államot, hogy az egyik termékeny, a másik meg terméketlen legyen. Missouri? No, ne szólj szám, nem fáj fejem! Mióta lakik ön Arkansasban?
– Mintegy hat hete.
– Vagy úgy! No, az egészen más, akkor még nem tudhatja. Itt nálunk, uram, olyan zsíros a föld, hogy ha gyertyára van szükségünk, a belet csak egy kis iszapba mártjuk, és már kész is a gyertya. Ha valaki itt szorgalmasan és gondosan műveli a földjét, számíthat rá, hogy száz bushelt2 arat holdanként.
– Nem sok az egy kicsit?
– Még hogy sok? Semmi! Ha meg se munkálja, akkor is terem ötvenet. Ezt a földet nem lehet tönkretenni.
Harper fészkelődni kezdett a ládán, melyen ült, Roberts és Curtis lopva összenéztek.
– És ami a legcsodálatosabb – folytatta Bahrens –, a kukoricát például csak júniusban kell elvetni, olyan gyorsan nő. És a tök, akkorák teremnek, hogy tíz ember is körülállhat egyet.
– Bámulatos ország! – szólt Harper. – Minden olyan nagyszerű itt; akkora moszkitókat és ennyi szitakötőt soha nem láttam még sehol.
– Minden nagyszerű? – kérdezte Bahrens, és teljesen belemelegedett kedvenc beszédtémájába. – Minden nagyszerű? Meghiszem azt! A moszkitók forró nyári napokon olyan sűrűn repülnek, hogy néha összeragadnak, és nagy fürtökben potyognak a földre. Saját szememmel láttam, hogy a szitakötők első lábukra támaszkodva magasra emelik fejüket, és úgy hallgatják a tehénkolomp hangját. A bolhák meg úgy járnak esténként a folyóra inni, mint a marhacsorda. De volt-e már valamelyikőtök Missouri déli részein?
– Alighanem mindannyian – felelt Roberts.
– Az Elevenpoints felső folyása mentén is? No, hát igazán nem akarok túlozni, de arra olyan sziklás a vidék, hogy kénytelenek voltunk a juhokat egyenként a hátsó lábuknál felemelni, hogy az éles kövek közül azt a kis füvet kiharaphassák. A farkasok úgy lesoványodtak, és olyan gyengék voltak, hogy egy fához kellett támaszkodniuk, ha üvölteni akartak. Hát ez a különbség Missouri és Arkansas között. Itt a jó kövér legelő kellős közepén ülünk, és a vadászat…
– No, ami a vadászatot illeti – vágott közbe Harper –, ebben nem engedem Missourit bántani. Annál jobb vadászterület nincs sehol!
– Sehol? – nevetett Bahrens gúnyosan. – Ha itt a medve szalonnája csak háromujjnyi, már sovány. A szarvasokat…
– A lábuknál fogják meg – nevetett Roberts. Bahrens csodálkozva nézett rá, Harper pedig rendkívül barátságos arcot vágott.
– No de jön is már a stew – örvendezett Roberts.
A beszélgetés most néhány percre megakadt, a férfiak teljesen a remek ital élvezetének adták át magukat.
Végül Curtis vetett véget az ünnepélyes csendnek.
– Furcsa képet vágna Mrs. Roberts és Mr. Rowson, ha most látna téged, amint itt ülsz, és vedeled az italt – szólt mosolyogva Roberts felé.
Roberts már a harmadik pohárnál tartott, egy pillanatra abbahagyta az ivást, és így szólt:
– Rowson csak menjen… legelni. A feleségemmel meg a lányommal csak tegyen, amit akar, illetve amit azok akarnak, de annyit mondok, abba már semmi beleszólása nincsen, hogy én mit teszek.
– Hanem, emberek – szólalt meg végre a szatócs is –, ideje volna már lefeküdni, holnap hajnalhasadtával már talpon akarunk lenni.
– Bizony, későre jár – mondta Roberts, és az ajtóhoz lépett, hogy egy pillantást vessen a csillagos égre –, tíz is elmúlhatott már.
– Ágyba hát gyorsan! – egyezett bele Curtis. – Hol alszunk, Bahrens?
– Majd csak beosztjuk valahogy – válaszolta a házigazda. – Három ágyunk van mindössze, az egyik a lányoké, a másikban én pihenek az asszonnyal, a harmadikon megosztozhat a két legidősebb, tehát te, Roberts, és Mr. Harper. Ti pedig, Curtis, Hartford és te, Asszovaum, találtok elég bőrt. Reggel pedig mielőbb talpra!
– Melyik részében szeretsz a legjobban aludni az ágynak? – kérdezte Harper Robertstól.
– Mindegy – válaszolta az.
– No, akkor feküdj gyorsan az ágy alá – kacagott Harper.
Roberts azonban nem értett egészen egyet e dologban Harperrel, nemsokára egymás mellett hevertek a szarvasbőrökön, s rövid Idő múlva csak a tűz csendes pattogása és az alvók egyenletes lélegzése hallatszott.