30. FEJEZET

Cselvetés

Alighogy Weston elment, a két vendég kényelembe helyezte magát Atkinsnél. Curtis az ajtóhoz lépett és felnézett a sötéten gyülekező felhőkre.

– Nem csodálkoznék rajta, ha erre tartana a vihar – mondta Atkins melléje lépve. – Csak ne hurrikán legyen belőle! Hat évvel ezelőtt White Rivernél is így kezdődött, s aztán mintha ezer ördög szabadult volna el.

– Ön hat évvel ezelőtt White Rivernél volt? – kérdezte Cook.

– Igen. Két mérföldnyire laktam a Memphistől Batesville-be vezető úttól.

– A White River-i férfiak szigorúan alkalmazták a törvényt, úgy tudom – mondta Cook nevetve. – Azt a lótolvajt… na, hogy is hívták csak, nem jut eszembe, jól fölmagasztalták.

– Senki sem veheti rossz néven tőlük – mondta Curtis. – Lótolvajokkal jóravaló ember nem bánhat másképp, különösen az olyan ember, aki maga is tart lovakat, ugye, Mr. Atkins?

– Ön, úgy látom, nem gyakorolná az igazságszolgáltatást minden önérdek nélkül – felelte Atkins kitérően. – De bizonyára megéheztek. Majd szólok…

– Köszönjük – szólt Curtis –, jól beebédeltünk. Nem olyan sürgős.

– Akkor talán világosságot hozok. Erősen sötétedik. És hogy üvölt a szél odakint! – E szavakkal elhagyta a szobát. A két rendcsináló egyedül maradt.

Cook törte meg először a csendet:

– Igazán sajnálom, hogy ez az Atkins is a gazfickók közé tartozik!

– Halkabban! – figyelmeztette Curtis. – Ördög tudja, nem rejtőzködik-e odafönn valaki. Egyébként én is úgy vagyok vele, mint te: alapjában véve rendes fiú, mindig kedveltem. Hanem a nézése, az már aztán ravasz fickóra vall.

– Kíváncsi vagyok, mitévők lesznek vele – folytatta Cook elgondolkozva. – Remélem nem fogják felakasztani, a büntetést megérdemli ugyan, hiszen véget kell vetni orgazdaságának, de hát akasztani…

– Nem. Felakasztani nem kellene, hanem…

– Hallgass! Jön – szakította félbe barátját Cook.

A házigazda viaszból és szarvasfaggyúból öntött gyertyával tért vissza, az asztalra állította és meggyújtotta.

– Sokan voltak a Petite Jeanne-i gyűlésen? – kérdezte Atkins.

– Nem nagyon – felelte Cook. – Abban reménykedtek, hogy holnap talán már többet fognak tudni. Volt ott egy idegen, aki elveszett lovait kereste…

– Egy félvér? – kérdezte Atkins közbevágva. – Nálam is járt és kérdezősködött. Sajnos, semmi útbaigazítást nem tudtam adni neki.

– Nyomát sem látta azoknak a lovaknak? – kérdezte Cook, és merően Atkins szeme közé nézett.

– Nem! Hogy is láthattam volna? – válaszolta Atkins. – Két hét óta ki sem mozdultam hazulról.

– Igazán? – nevetett Curtis. – De mi lelte a kutyákat? Hogy nekidühödtek hirtelen!

– Talán egy rendcsináló jön, aki a közelgő vihar elől ide akar bemenekülni – mondta Cook.

– Az lehet – válaszolta Atkins. – Mindjárt utánanézek.

Kilépett a szobából.

– Vigyázz! Ez Stevenson – súgta Curtis Cooknak. – Rossz időt választott, mindenképpen meg kell várnunk, amíg a vihar elmúlik.

– Milyen messze van innen Fourche-la-Fave?! – kiáltotta túl most odakinn egy hang a kutyák mérges ugatását.

„A fene vinné el! – morogta Atkins magában, és leugrott a lépcsőkön. – Veszettül gyorsan kellett mennie a dolognak, ha ez már a második szállítmány, Jones azt mondta, hogy legalább egy hét telik még el…"

– Itt folyik a közelben! – kiáltotta hangosan a férfi felé, aki bő köpenybe burkolódzva ült a lován. – Kicsoda ön, uram? Atkins a nevem.

– Jó-e erre a legelő? – hangzott a második kérdés.

– Honnan jön ön? – kérdezte Atkins suttogva.

– Nem kaphatnék egy pohár vizet?

– Az ördögbe is! Jones azt mondta nekem, hogy legalább nyolc nap múlva…

– Gyorsan, gyorsan! Helyezzük biztonságba a lovakat – suttogta az idegen –, a fiam van mellettük, és igen erős vihar készül.

– Az eső nem árt nekik – válaszolta Atkins. – Vendégeim vannak, nem hagyhatom itt őket.

– De hiszen az eső elmossa most a nyomokat – vetette ellen a másik.

– Igen. Mennyit hozott?

– Hármat.

– Csak? Jones hétről beszélt.

– A többi holnap jön. Nem akartunk széles csapást hagyni magunk után.

– A fiú itt marad, hogy továbbszállítsa a lovakat?

– A fiú? – Vagy úgy… igen. Mindent tud.

– Helyes! Egy pillanat, odabenn majd azt mondom, hogy saját maga akarja a lovát ellátni vagy valami ilyesfélét… Halló! Ki az?

Egy férfi közeledett. Hamarosan kiderült, hogy Weston.

– Épp jókor jössz, Weston – szólt Atkins. – Ez az idegen lovakat hozott… Tudod. Menj vele körül, és helyezd a lovakat biztonságba. Aztán gyere be a házba. Nem szívesen hagyom a két rendcsinálót egyedül.

– Rendcsinálók vannak odabenn? – kérdezte Weston ijedten.

– Csak vendégek, akik nálam töltik az éjszakát – nyugtatta meg Atkins. – De csakugyan várakozni kell, amíg a vihar kidühöngi magát. Mindjárt lecsap ránk. Ha a lovak a patakban állnak, semmi bajuk sem lesz.

– A patakban? – kérdezte az idegen. – De hiszen nem a patakban állnak! Fenn hagytam őket a mező sarkánál.

– Hogy az ördög vinné el! Miért nem a régi helyre vitte?

– Most vagyok itt először.

– Akkor inkább vezessük be őket – mondta Atkins bosszankodva –, nem szeretném, ha valaki holnap reggel ott fenn a mező sarkánál lónyomokat találna. A félvér még a közelben van. Kísérd az idegent a hátsó kapuhoz, Weston. Én egy percre még bemegyek. Mindjárt jövök.

– Bocsássanak meg, uraim – szólt a két rendcsinálóhoz, amikor a szobába lépett és behúzta maga mögött az ajtót –, egy idegen jött, furcsa ember lehet, ragaszkodott hozzá, hogy maga akar a lováról gondoskodni. Mindjárt itt lesz. Most tört ki a vihar! Hogy zuhog! Hogy csapkod, sistereg a villám!

– Hová akar menni, Mr. Atkins? – kérdezte Curtis.

– Át kell néznem a feleségemhez. Asszonyok könnyen megijednek ilyen időben, ha magukra hagyja őket az ember. Mindjárt jövök.

A két rendcsináló ismét egyedül maradt. Curtis körülnézett a szobában.

– Két puska is van itt, mind a két ajtó fölött egy-egy. Ezt nevezem aztán elővigyázatosságnak! Legjobb lesz, ha ártalmatlanná tesszük őket – mondta, és felállt egy székre, először az egyik, aztán a másik fegyvert emelte le a szögről. – Mind a kettő töltve van. Fújjuk ki a puskaport belőle! Így, ni! Újratölteni, azt hiszem, nem lesz ideje. Van-e még fegyver valahol?

– Nem látni… – mondta Cook. – Talán eldugta valahova…

– Nézd csak meg az ágyban. Alul. Semmi?

– Nem, azt hiszem, semmi. De itt! Két pisztoly. Nem rossz! Jó, ha keze ügyébe esik az embernek, ha valami baj van. Na, várj csak, Atkins! Most megtréfálunk egy kicsit!

– Nem hallasz semmit? – kérdezte Curtis.

– Semmit. De talán most… Alig hall az ember a vihartól. De ez mégiscsak a füttyjel lehetett. Most aztán jól vigyázz! Kezdődik a tánc!

– Gyorsan! –, suttogta Atkins a sövénynél a rá várakozó embernek. – Jobb, ha mielőbb túlesünk rajta, mert a zivatar minden nyomot elmos. Hanem átkozott dolog ilyen időben kint mászkálni. Jones azt mondta, hogy csak nyolc nap múlva jöttök.

– Minek az a sok beszéd? – morogta az öreg. – Ráérünk fecsegni, ha majd fedél alatt leszünk!

– Hol vannak a lovak?

– Ott fenn valahol a mező sarkánál. A fiam van mellettük – s azzal ujját szájába dugva, rövid, éles füttyentést hallatott.

– Mit csinál? – kérdezte Atkins rémülten.

– Nem hallja? Már felelt is.

– Ha máskor is lovakkal jönne, lovagoljon még vagy száz lépést felfelé, és egyenesen bele a patakba. Ott fenn, látja?

– Hogy látom-e? Ilyen időben még lássak is? De itt a fiú a lovakkal. Hé, Ned! Gyere csak! Élsz még?

– Élek apám – suttogta a fiú. – Hanem ez a vihar! Borzasztó!

– Ostobaság, majd megszárítjuk a ruháinkat. Gyere, kövess bennünket. A lovak nyugodtan maradtak?

– Nyugodtan. Csak a barna bokrosodott meg minden villámlásnál.

– Hát persze. Melyik ló tűmé nyugodtan az ilyen mennykőcsapkodást? – mondta az öreg. – De mit csinál? Letöri a sövényt!

– Le bizony, készakarva nem nyitottam átjárást itt fenn, túlságosan sok a kíváncsi ember errefelé – mondta Atkins. – Jöjjenek csak, de vigyázva, néhány ledöntött fatörzs hever itt.

– Messze van még ide a hely, ahol a lovakat őrzi?

– Nem többre száz lépésnél… Mindjárt ott is vagyunk.

Ekkor Stevenson ismét éleset füttyentett, és abban a pillanatban vakító villámfény cikázott át a sötétségen. Atkinst félig megvakította a fény, de azért látta, hogy sötét alakok ugranak elő, és érezte, hogy az idegen súlyos karja a vállára nehezedik.

– Ördög és pokol! – kiáltotta. – Mit csinál?… Árulás!… – És a következő pillanatban már ki is siklott az öreg kezéből, s egy következő villámlás már menekülő alakját világította meg. Weston is menekülni igyekezett, majdnem két másik ember karjaiba futott, de végül mégis sikerült megszöknie. A ház felé futott, de nagy csodálkozására onnan dulakodás zaját hallotta. Mitévő legyen? Útja minden irányban elzárva! Végső kétségbeesésében az asszonyok szobájába rohant, akik rémülten ugráltak fel székeikről.