31. FEJEZET

Az asszonytársaság – Különböző gyermekbetegségek

melyeket az anya vigasztalására sorolnak fel

Meglepetés

 

– Ó, kedves Mrs. Mullins, kérem szépen töltsön még nekem egy csészével abból a tejeskávéból – mondta özvegy Fulwealné, aki éppen a síró gyermeket vette ki a függőágyból. – Milyen forró a fejecskéje!

– Istenem, istenem! – sopánkodott Atkinsné. – Egyre betegebb lesz, még az éjjel meghal szegénykém!

– Ó, dehogy hal meg! Ne gondolja, Mrs. Atkins – vigasztalta Smithné. – Sok gyermeket láttam én már. Prestonék bébije is sokkal rosszabbul volt, mint ez a kicsi, s mégis teljes öt napig élt.

– De meghalt? – kérdezte aggódva az anya.

– Meg, meg szegénykém. Pedig mindent elkövettünk érte!

– Stewarték picinye is éppen így köhögött, mielőtt meghalt, mint a mi kis betegünk – mondta Mrs. Smith. – Reggel még makkegészséges volt, s estére már meg is halt.

– Most meg kék foltok jönnek ki rajta – mondta Bowittsné a baba fölé hajolva.

– Hol? – kérdezte megrémülve az anya. – Miféle kék foltok ezek? – Mit jelent ez? Ö, istenem, meghal az én kis gyermekem!

– A kék folt, egy idegen orvos mondta egyszer nekem, nagyon veszedelmes tünet – sipította a fiatalabbik Heifer kisasszony. – György bátyánk leánykáján is volt, csak másnap reggelig élt.

– A foltok jelentéktelenek – mondott ellent Mrs. Hoster –, csak ne zihálna úgy a kis tüdeje, mikor köhög. Szegény kis Kittym, aki a múlt nyáron halt meg, éppen így zihált.

Az anya rémületében az ágy szélére ült, és tördelte a kezét.

– Igazán nem értem, hölgyeim – szólt most Mrs. Kowles –, miért rémítgetik annyira szegény anyát. Sem a kék foltok, sem a zihálás nem biztos jelei még…

Félbe kellett hagynia a mondatot, mert egy éles dörrenés elnyomta a hangját.

– Nem biztos jelei még a halálnak – fejezte be a mondatot Mrs. Kowles, amikor a mennydörgés elült. – Magam is tudok két esetet, amikor a gyermek életben maradt. Minek rémüldözni, amikor messze még a veszély?

– Azt hiszi, hogy meggyógyul? – kérdezte Atkinsné.

– Miért ne? Éppen elég orvosságot kapott, és ha nem lenne olyan sárga a szeme fehérje…

– Sárga? – kérdezte a rémült anya, és gyertyával rohant a kis beteg felé. – S mit jelent az, Mrs. Fulweal? Ön tapasztalt asszony, azt hiszi talán?…

Ekkor újabb villámlás vakított, majd iszonyatos dörgés hallatszott. Néhány pillanatig halálos csend uralkodott a szobában, aztán a legfiatalabb Heifer kisasszony azt suttogta a mellette ülő Mrs. Mullins fülébe:

– Éppen ilyen szörnyű idő volt akkor is, amikor Houstonék első gyermeke halt meg.

– Miben halt meg a legkisebbik gyermeke, Mrs. Mullins? – kérdezte most a legidősebb Miss Heifer. – Azt mondták, himlőben. Nagyon meg is ijedtünk ettől a hírtől.

– Az isten áldja meg, kedves Miss Heifer, himlőben! – válaszolta Mrs. Mullins. – Ki mondta ezt az ostobaságot? Ó, az én aranyoskám! Vérhas kínozta, s még ma sem tudom, hogyan kaphatta meg. Nem evett az semmi egyebet, csak néhány zöld szilvát meg barackot, nagyon szeretik a gyerekek nyáron az ilyesmit. Az csak nem árthatott meg neki?

Most Atkinsné hirtelen felugrott, s feszülten hallgatózott kifelé.

– Mi az? – kérdezte Mrs. Mullins, aki még nem fejezte be a mondókáját. – Hallott valamit?

– Mintha füttyentést hallottam volna – válaszolta Atkinsné.

– Ugyan már – mondta Fulwealné –, ki járhatna odakinn ilyen időben?

Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, és berontott Weston. Az asszonyok rémülten ugráltak föl. A fiatalember rekedt hangon kiáltotta:

– Rejtsenek el! Rejtsenek el, kérem, különben el vagyok veszve! – S hirtelen egy ugrással elérte a sarokban levő ágyat, és alája bújt.

– Az isten szerelmére, Weston, mi történt? – kérdezte Atkinsné rémülten. De Westonnak már nem volt ideje felelni, mert ebben a pillanatban megjelent üldözője. A félvér állt a nyitott ajtóban, és így kiáltott:

– Ide szaladt be! Hol bujkál?

– Hol? Ki? – kérdezte nagy lélekjelenléttel Fulwealné, aki jó viszonyban volt Westonnal és Cottonnal, és félig-meddig megértette, mi történhetett. – Önöknél így szokás egy idegen házba bebocsátást kérni? S méghozzá egy olyan szobába, ahol asszonyok és betegek vannak?

Mielőtt a meglepett kanadai szóhoz juthatott volna, kituszkolta a szobából, és az ajtót becsapta mögötte.

– Így, ni! – mondta elégedetten, és a tolózárat rátolta. – Most már nézzük csak meg közelebbről a foglyunkat.

Ekkor kívülről valaki megragadta a kilincset, és bezörgetett.

– Ki az? Mit keres itt ilyen késői órában? – kérdezte özvegy Fulwealné. – Talán nem tudja, hogy itt egy beteg gyermek fekszik?

– Hölgyeim, csak egy kérdést engedjenek meg – mondta egy hang, melyben Atkinsné ijedten ismert rá Brownra. – Nem ebbe a szobába menekült be egy fiatalember?

Mrs. Fulweal kérdve nézett szét társnőin, mielőtt válaszolt volna, az asszonyokban azonban a Weston iránti részvét győzött, és általános fejrázással feleltek a kérdő pillantásra. Erre Fulwealné éles hangján méltatlankodva kiáltotta:

– Igazán szeretném tudni, hogy mit akar! Éretlen tréfára alkalmasabb időt is választhatott volna. Éppen lefeküdni készültünk, s szeretnénk, ha nem háborgatna tovább bennünket! Jó éjszakát!

Ezzel az ügy be volt fejezve. Brown, úgy látszott, beérte ennyivel, mert elment az ajtótól. Az asszonyok még némán hallgatóztak egy ideig. De semmi nesz nem hallatszott. A társaság figyelme most Atkinsnéra terelődött, aki görcsösen kapaszkodott a szék támlájába, és szemmel láthatóan mindent megtett, ami erejéből tellett, hogy viharzó érzelmei le ne győzzék. Rövid küzdelem után azonban ájultan rogyott barátnői karjába.

Ezalatt a másik szobában is vad jelenetek zajlottak. Alighogy Curtis figyelmeztette barátját, berontott Atkins. Azonnal észrevette, hogy puskái ellenségei hatalmában vannak. Az ágy azonban még érintetlennek látszott, diadalordítást hallatva ugrott oda, kirántotta a pisztolyokat, csövüket előreirányozva Cookra rohant, aki az ajtónál elállta az útját. Azt hitte, hogy Cook a pisztolyok láttára utat enged neki, de mivel a farmer nem mozdult, meghúzta a ravaszt.

Vége! Ez volt az utolsó reménysége. A pisztoly csütörtököt mondott.

Atkins vadul a másik ajtó felé nézet, de e pillanatban beléptek üldözői. Cook és Curtis rávetették magukat, és Atkins tudta, hogy minden ellenszegülés hiábavaló. Megkötözték.

– Hol a másik? – kérdezte Brown.

– Odaát, a másik szobában – válaszolta a félvér. – Saját szememmel láttam, hogy oda menekült, de az asszonyok nem akarják kiadni.

– Na, majd magam próbálom meg!

Mi már tudjuk, Brown vállalkozása sikertelen maradt. Mikor visszajött, így szólt:

– Barátaim, nem szabad, hogy ez a fickó meglépjen, ő is a bandához tartozik, s lehet, hogy része volt a gyilkosságban is. Körül kell vennünk a házat, de csendben, hogy azt higgye, szabad az út! A mulatt fiút elkaptátok?

– Nem – felelte Bowitts. – Azt hiszem, sikerült neki az erdő felé menekülnie, másként mindenképpen belénk kellett volna botlania.

– Elég baj az. Hírt visz a többieknek. No, de ezen már nem segíthetünk – mondta Brown. – Vidd a foglyot a tűzhöz, Cook, hadd melegedjen fel egy kicsit, a ruháit is meg kell szárítania.

– Jó – felelte Cook. – Egyébként Stevenson és a fia vigyázhatnának rá. Curtis és én itt ültünk egész éjszaka a tűz mellett, fel kellene váltsuk őket odakint, már biztosan egészen átnedvesedtek.

– Helyes! – válaszolta Brown.

A két Stevenson e percben meg is jelent az ajtóban, majd tudomásul véve új feladatukat, elhelyezkedtek a tűz mellett. A többiek kimentek a szabadba, és mindenki elfoglalta kijelölt helyét. Brown, aki még meg akart beszélni valamit az öreg Stevensonnal, éppen indult kifelé, de hirtelen ijedten hőkölt vissza, mert nedves, lógó hajjal, vad tekintettel, büszke, egyenes tartással az indián állott előtte.

– Asszovaum! – kiáltott Brown örömmel. – Megjöttél végre? Míg odavoltál, sokat tettünk ügyedben.

– Jól van így. De… miért fogtátok el ezt? – kérdezte az indián halkan, és kezével, melyben íjat és nyílvesszőket tartott Atkinsre mutatott.

– Ő volt a banda orgazdája. Rövidesen mindent megtudsz. De előbb mondd el, hol voltál ennyi ideig. Megtudtál valamit?

– Egy foglyot ejtettem.

– Kit? Hol?

– Johnsont. Kint van az erdőben.

– Bűnös?

– Ismered ezeket a fegyvereket! Ezekkel lopózkodott Asszovaum tanyájához, és meg akarta ölni.

– Az átkozott! Jól megkötözted?

– Meg.

– Nem szökik meg?

Asszovaum mosolygott és azt suttogta:

– Akit Asszovaum kötöz meg, moccanni se tud.

– De hol jártál ennyi ideig? Voltak, akik azt gondolták, megszöktél.

– Te nem tartozol közéjük – válaszolta az indián. – De talán azt gondolja az én testvérem, hogy ezalatt tétlenkedtem? Tudom, kik ölték meg Heathcottot!

– Tudod? Kik voltak? Beszélj! – kiáltotta Brown izgatottan.

– Johnson és… Rowson – mondta Asszovaum.

– Rowson! – kiáltotta Brown elszörnyedve. – Tehát… nem, ez nem lehet! Rowson gyilkos!

– Johnson és Rowson – ismételte az indián határozottan. – A sápadt férfiú részes a lólopásban is.

– Asszovaum, tudod, kit vádolsz?!

– A prédikátor gyilkos és tolvaj – mondta Asszovaum. – Lehet, hogy Alapahát is ő gyilkolta meg, de ez még nem biztos. A fehér embert azonban ő ölte meg. Négy napja tudom.

– És miért hallgattál?

– Ha a fehér emberek Rowsont az egyik gyilkosság miatt felakasztanák – mondta Asszovaum mosolyogva –, nem törődnének többé a másik gyilkossággal, és Asszovaumnak át kellene engednie másoknak a bosszút. De Asszovaum férfi, nem bízhatja másokra a bosszút asszonya haláláért.

– Hol van a foglyod?

– Kint az erdőben. Azt hitte, álmában lepheti meg a főnököt. Látott-e már az én testvérem jaguárt, mely álomra hunyja be szemét?

– Akkor tehát… De mi ez? Már harmadszor hallom a bagoly huhogását. Ez valami jeladás lehet.

Az indián hallgatózott. Ismét felhangzott az ember- és fénykerülő madár hangja. Három ízben felelt neki az erdők rézbőrű fia. Erre megszűnt a huhogás.

– Bagoly lehetett – mondta Brown.

– Talán – válaszolta az indián. – Talán nem. Ez a férfiú itt jól ismeri a jelt – és Atkinsre mutatott.

Atkins aggodalmasan nézett az ajtó felé, és amikor Asszovaum felelt a madárhangra, rémületében fel akart ugrani. Most azonban, hogy a hamis válaszra nem jött újabb jeladás, gúnymosoly suhant át sötét képén, és nem válaszolt egyetlen kérdésre sem, melyeket Brown intézett hozzá.

Közben az indián több rendcsináló kíséretében elhagyta a házat. Mintegy fél óra hosszat teljes volt a csend, aztán hirtelen rémületes ordítás hallatszott. Röviddel azután Wilson és Bowitts behozták az elfogott Westont, aki szökni próbált, és kézre került.

Kisvártatva ismét Asszovaum jelent meg két farmerral, és a sápadt, megfélemlített Johnsont lökték be a szobába. Itt az első, akivel szembekerült, legelszántabb ellensége, Husfield volt.

– Tehát mégis? – kérdezte Husfield. – Te is a bandához tartozol? Ki fogta el?

– Az indián – felelte Cook.

– Asszovaum! – kiáltott Husfield, aki most találkozott a rézbőrűvel először. – Jó, hogy végre ismét itt vagy, s mindjárt milyen remek bizonyítványt állítasz ki magadról. Bár tudnám, mivel hálálhatnám meg! Megér ez nekem legalább ötszáz dollárt. Nesze, itt az ezüstveretű puskám, a tied nem sokat ér, s már régóta vágytál egy jó fegyverre. Fogd hát, és használd egészséggel. Te pedig, Johnson, ez alkalommal nem menekülsz meg. Mikor utoljára találkoztunk, nagyon legénykedtél.

– Hogy dögölnétek meg valamennyien! – átkozódott Johnson.

Husfield rá akart rohanni, de Brown visszatartotta.

– Csak hadd járjon a szája, úgyis tudja, hogy mellettünk az. igazság, erre tanú Asszovaum, akit gyáván lesből akart megölni. Ez az első vád ellene, a többi majd következik. Most azonban azon igyekezzünk, hogy e mérges kígyók másik fészkét is szétrugdossuk. Ki ismeri az utat?

– Én! – mondta Asszovaum. – De miért gondolja az én testvérem, hogy a medve visszatér a barlangjába, ha a vadász nyomait érzi a bejáratnál? A bagolyhuhogás az itt lakóknak szólt, nem tudtunk felelni rá, így a cinkosok figyelmeztetést kaptak. A barlang minden bizonnyal üres.

– Igazad lehet, Asszovaum – szólt Brown. – Mégis meg kell próbálnunk. Ha aztán üresen találjuk a barlangot, meg kell keresnünk azt a másikat, akit bűnösnek tartasz.

– Ki az a másik, akiről az indián beszél? – kérdezte Stevenson.

– Majd holnap megismerkedik vele – válaszolta sötéten maga elé nézve a rendcsinálók vezére.

– Kit kerestek még? – kérdezte most Husfield is.

– Cottont és Rowsont!

– Rowsont?

– A prédikátort?

– A lelkészt? – hallatszottak mindenfelől a csodálkozó, megdöbbent kérdések.

– Rowsont, a metodista prédikátort – válaszolta Brown nyugodtan.

– S ki vádolja őt? – kérdezte Mullins megütközve.

– Asszovaum!

– Vér tapad a kezéhez – mondta az indián halkan –, vér folyik a nyomában, és sem a Petite Jeanne, sem a Fourche-la-Fave hullámai nem tudták ezt a vért lemosni.

– Holnap akar házasságot kötni az öreg Roberts lányával! – kiáltotta Cook elnémulva. – Lehetetlen! Az indián téved.

– A kegyes Rowson! – csóválta Mullins hitetlenkedve a fejét.

– Itt nem érnek semmit a szavak – mondta Brown határozottan. – Cselekedni kell! Ha a vád hamis, a lelkész jó híre megköveteli, hogy minél előbb meggyőzhessen bennünket igazáról. Most azonban először fogjuk el azokat a fickókat, akik itt vannak a közelben, és valószínűleg már figyelmeztetést is kaptak. Vezessen tehát Asszovaum bennünket Johnson kunyhójához, onnan aztán együtt Robertsékhoz indulunk, hogy holnap hajnalban ott lehessünk.

– Nem tudom elhinni – szólt Mullins. – Az indián is csak ember, és…

– Heteken át kutatta Asszovaum a nyomokat, meg is mérte és össze is hasonlította azokat – válaszolta komoran az indián. – A sápadt férfiú gazember!

– Elég a szóból! – szólt Brown. – Rowson vád alatt van, és…

– De ki vádolja? – szakította félbe Brownt Mullins. – Az indián sohasem szenvedhette a lelkészt, mert Alapahát a keresztény hitre térítette. Ezért vádolja most! Egyetlen szavára fogjunk el egy istenfélő keresztény embert? Fogjuk gyanúba és sértsük meg? Előbb bizonyítékot kérünk! Addig nem adom beleegyezésemet!

– Szembesítsétek velem! – válaszolta Asszovaum büszkén. – Szembesítsétek velem, és ha elviseli tekintetemet, engem akasszatok föl! Meg vagytok ajánlatommal elégedve, férfiak?

– Meg! – mondta Husfield komolyan. – Nem látom be, miért adjunk többet egy fehér ember szavára, mint egy rézbőrűére. Én magam sem szeretem ezt a metodistát, és egyáltalán nem csodálkoznék, ha báránybőrbe bújt farkas volna. Ő is csak éppen olyan, mint bármelyik más ember; az, hogy prédikál – az én szememben legalább –, nem jelent különösebb érdemet.

– Mi történjék a foglyokkal? – kérdezte Cook Atkinsre, Westonra és Johnsonra mutatva.

– Legjobb lesz, ha még ma éjjel elvisszük őket – mondta Brown. – De hova?

– Hozzám – javasolta Wilson. – Curneales, meg vagyok győződve róla, nem meri visszautasítani a rendcsinálók és foglyaik átszállítását. De őrségről gondoskodnunk kell!

– Ez az én dolgom – szólt Curtis. – Néhányan biztosan szívesen velem maradtok, s hogy a jómadarak nem fognak megszökni, arról a puskám kezeskedik.

Negyedóra múlva a három fogoly hat felfegyverzett férfi őrizete alatt már úton volt ideiglenes börtöne felé. Pelter és Hoster Atkins házában maradtak, a többiek Asszovaum vezetésével a kunyhó felé indultak, hogy Rowsont és Cottont elfoghassák, vagy legalábbis újabb adatokat gyűjthessenek a foglyok bűnösségére nézve.

Éjfél volt. A faóriások csúcsai még zúgtak, a keleti láthatáron néha még távoli villámlás fénye villant fel, a mennydörgés már halk morajjá szelídült.

Ekkor egy sötét alak suhant át a Johnson kunyhóját körülvevő kerítésen.

Cotton volt az.

A nyitott ajtón át az épület belsejébe osont, gyorsan összekapkodta holmiját, néhány tárgyat egy faodúba rejtett el, a kandallóban parázsló fahasábokat az ágy alá vitte a sarokba, még egyszer körülnézett, aztán ahogy jött, gyorsan és zajtalanul eltűnt a sűrű erdőben.