2. FEJEZET

Több új személy jelenik meg a színen

A „kis ember" csodálatos vadászkalandja

Ugyanaznap reggel, alig ötszáz lépésnyire az előbbi fejezetben leírt bozóttól, két lovas haladt. Szemmel láthatólag a vidék jobb módú farmerei közé tartoztak. Bármennyire elütöttek is egymástól, egész lényüket és külsejüket tekintve mégis jól összeillettek, mert mindkettő igen jó kedvében volt. A fiatal, karcsú férfi mindenesetre, aki egy kis tüzes, barna pónin ült, gyakran és hangosan kacagott alacsony, köpcös társa tréfáin és megjegyzésein.

Ez a férfi negyvenévesnek látszott, vörös és kerek képű volt, kedélyes és barátságos arcvonásokkal. Tetőtől talpig hófehérbe volt öltözve, tükörfényesre tisztított cipőit kivéve. A kabátját a legnagyobb erőlködéssel sem tudta volna elöl összegombolni, talán mert a mosásban összement, de ami még valószínűbb, azért, mert vaskos alakja annyira „elpolgármesteresedett" – hogy ezt a szót használjuk, amellyel maga is szívesen illette elhízását. Arcát széles karimájú sárga szalmakalap árnyékolta be, nyitott ingnyakát pedig hasonlóképpen sárga, vékony nyakkendő fogta össze elöl, úgyhogy széles, napbarnította melle is látható volt.

Kísérője daliás termetű, őszinte, nyílt tekintetű, égő szemű fiatal férfi. Ruházata hasonlított a többi nyugat-amerikai farmeréhez; kék gyapjúkabátból, hasonló nadrágból és fekete csíkos mellényből állott. Fejét fekete, eléggé viseltes filckalap fedte, kezében vastag lovaglókorbácsot tartott. Cipő helyett indián szokás szerint egyszerű, de jó kidolgozású mokaszin volt a lábán, és ez, valamint nem nyugtalan, de állandóan körbejáró és mindenre figyelmes pillantása elárulta a vadászt. Egyébként sem ő, sem társa nem hordott fegyvert.

– Átkozott egy fickó a bátyám! – kiáltott nevetve a köpcös emberke, valami elbeszélést folytatva. – Az a bolondériája, hogy ócska holmikat vásárol össze. Múlt ősszel Cincinnatiban voltam, akkor elpanaszolta nekem a felesége, hogy az egész ház tele van már régi bútorokkal, szerszámokkal és edényekkel. A tizedrészét sem tudja használni, de az az istencsapása mégis mindennap árverésekre rohangál, és mindent összevásárol, ami olcsó. Amit egyszer megvett, arra többé rá sem néz. Azt a tanácsot adtam sógorasszonyomnak, hogy a limlomok egy részét titokban vitesse el az árverésre, hogy megszabaduljon tőlük. Az így szerzett pénzen aztán később valami hasznosat vehet. A terv jó volt, én rendeltem meg neki a kocsit. Mikor a bátyám délután elment, az egész cuccot magam vittem a Frontstreetre, és még mielőtt beesteledett, mindent elszállítottunk. Sógorasszonyomnak nagy kő esett le a szívéről, és amikor a férje este fél tíz körül – a szokott időben – rózsás kedvvel tért haza, még egy kitűnő puncsot is főzött nekünk. Kérdezgettem a bátyámat, mitől van olyan jókedve, de ki nem rukkolt vele egy istennek se. Másnap reggel ismét elment hatkor, s képzeld csak, három kocsirakománnyal állít be hamarosan. Visszahozta az egész szemetet, amit én előző este elvitettem! Egyetlen darab sem hiányzott, és ő igen nagyra volt vele, milyen jó vásárt csinált.

– Nem is rossz, bácsi – mosolygott a fiatalember, egy gyors oldalpillantást vetve rá –, sőt óriási, ha valóban igaz!

– Átkozott kölyke! Mikor hazudtam én neked? Soha! Jobb lesz, ha nem hunyorgatsz, és nem húzogatod a szádat ezentúl, ha valamit mesélek, hallod!

– De aranyos bácsi, nem kell rossz néven venni! Hiszen én minden szavát elhiszem. De nézze csak… ott, a kidőlt fenyőn túl… az eperfa és a tölgy között!

– Hol? Igen, ott. Igen, egy szarvas. Ha Asszovaum itt volna egy puskával, könnyen elejthetné. A fák mögött ötvenhatvan lépésnyire megközelíthetné.

– De hol is marad el Asszovaum? – kérdezte most a fiatalember türelmetlenül, kissé felemelkedve nyergében és az útra visszatekintve, mintha azt várná, hogy ott az indián alakját fogja megpillantani. – Az előbb hirtelen az erdőbe surrant, azt hittem, valami vadat vett észre, de csak a jóisten tudja, hova lett! Micsoda pompás lövés esnék innen! – folytatta kissé fojtottabb hangon. – Bár magammal hoztam volna a puskámat!

A két férfi ezalatt egészen a szarvas közelébe jutott. Az állat a Fourche-la-Fave mindkét partján, de különösen az északin található sózók egyike mellett állt, és szemmel láthatóan nem is sejtette a közelgő veszélyt.

– Hol a pokolban lehet ez az indián. Bill? – szólt Harper, mert 6 volt a köpcös férfi. – Azt hiszem, öt lépésre meg lehetne közelíteni észrevétlenül ezt a buta állatot.

– Ha ott a hickorytőke mögé bújna, bácsi – suttogta a fiatalember –, azt hiszem, sikerülne.

– Ostobaság, fiú! Azt hiszed talán, hogy öreg csontjaimmal, ünneplő ruhában csúszkálni fogok az erdőben, és rémítgetem az ártatlan vadat? Eszem ágában sincs!

Szavait meghazudtolva, Harper mégis leszállt a lováról, amely türelmesen, mozdulatlanul állva maradt. A köpcös, fehérbe öltözött ember lábujjhegyen a szarvas felé lopózkodott, látszólag csupán azzal a szándékkal, hogy az állat riadt menekülésén jól mulasson, amikor az végre tudomást szerez közelségéről. A szarvas azonban nem kapott szimatot – valószínűleg a szél miatt, mely éppen felőle fújt –, csak egy pillanatra emelte fel a fejét, aztán ismét a sót kezdte nyalni.

William Brown – vagyis Bill, ahogy bátyja a rövidség kedvéért nevezni szokta – feszült figyelemmel nézte Harpert, aki most mindössze tízlépésnyire lehetett az állattól. Itt egy pillanatra megállt, visszapillantott unokaöccsére, az arcán megjelenő nevetséges vigyorral, mintha azt akarta Volna mondani: „No, Bill, milyen fiú vagyok?" Még habozott néhány pillanatig. Talán maga is meglepődött a fiatal szarvas óvatlanságán, vagy restellt ragyogóra fényesített cipővel továbbhaladni, mert ott kezdődött a sózó, melynek környékét a patak vize feláztatta, és az odajáró barmok és vadak a talajt sűrű, cuppogós sárrá dagasztották. Régi vadászszenvedélye azonban legyőzte megfontolásait, most először villant agyába a gondolat, hogy a szarvast valóban elfoghatja, mégpedig kézzel. Belelépett hát a sárba, óvatosan közelített az állathoz. Brown felemelkedett nyergében, és lélegzetét visszafojtva figyelt. Harper szíve úgy vert – ahogy később százszor is elmesélte –, hogy minden dobbanásnál attól félt, meghallja a szarvas. Az állat hirtelen fölvetette a fejét, mielőtt azonban a fehér alaktól való rémületében összerándultak volna az izmai, Harper, vasárnapot és ünneplő ruhát feledve, előrevetette magát, és megragadta az állat két hátsó lábát. Ez csak ebben a pillanatban ugrott meg, hogy a veszélyből meneküljön, de már későn! Az öreg mintha vaskapcsokkal volna hozzákötve, az állat kétségbeesett igyekezetében maga után vonszolta, belehempergetve a fröcsögő sárba, miközben Harper azon igyekezett, hogy legalább a fejét emelje ki az iszapfürdőből.

– Tartsa! – kiáltotta Brown. – Tartsa, bácsi! Éljen az öreg, ezt nevezem vadászatnak!

A biztatás fölösleges volt, mert Harpernek eszébe sem jutott, hogy a vadat elengedje, most, amikor nemcsak vasárnapi ruháját, de önmagát is feláldozta. Segítségért kiáltani nem mert, ilyen körülmények között a száját kinyitni kellemetlen következményekkel járt volna, inkább vasakarattal kitartott. Olyan erősen kapaszkodott a szarvasba, mintha a lelke üdvössége függött volna tőle.

Brown azonnal segítségére akart sietni, de a látvány, ami eléje tárult, oly mulatságos volt, hogy a sózó szélén hahotázva a fűbe vetette magát, még a könnyei is kicsordultak a nevetéstől, és beletelt néhány perc, amíg összeszedte magát. Amikor végre ismét felugrott, egy puska dörrenését hallotta. A halálra sebzett állat még egyet rándult, a magasba akart ugrani, aztán összerogyott, kirántva lábait a férfi szorításából.

A puskalövést Harper is hallotta, és a sárból feltápászkodva dühösen kiáltotta:

– Ki lőtt?! – és eközben, mivel szemét kinyitni nem tudta, rossz irányba fordult: arra, amerre nem volt senki, s ezzel Brownt újabb hahotázásra ingerelte.

A rejtőzködő vadász nem váratott soká magára. A bozótból az indián lépett elő, és amint az egyébként komoly és tiszteletre méltó férfi siralmas alakját megpillantotta, ahogy szétfeszített ujjakkal és behunyt szemmel állt ott, az ő szájából is előtört a csodálkozás kifejezése:

– Vah!

– Bill, Bill! Átkozott kölyök, Bill! Gyere már, és vezess a forráshoz! Hogy a mennykőbe is, talán egész nap itt álljak, míg a sár annyira rám keményedik, hogy még az ördög sem kapargathatja le rólam többé? Bill, hallod? Gazfickó! Vagy talán cserben akarod hagyni nagybátyádat?

Billnek azonban néhány másodpercre volt szüksége, hogy összeszedje magát, aztán a sártenger szélére lépett, egy száraz ágat nyújtott a nyomorult ember felé, amit az azonnal megragadott. Bill aztán a patakhoz vezette, ahol Harper először is a szemét mosta meg, hogy láthassa, mi történik körülötte.

Az első, akit meglátott, az indián volt, aki komoly arccal újratöltötte fegyverét.

– Mr. Rézbőrű, ön, úgy látszik, azt hiszi, azért fetrengek vasárnap reggel a sárban, hogy a szarvasokat a hátsó lábaiknál fogva mindaddig megtartsam, amíg ön kegyeskedik közelebb lépni és lelőni őket, mi?

– De bácsi, két másodpercnél tovább úgysem tudta volna tartani!

– Én ne tudtam volna? Mit ért ahhoz egy zöldfülű! A bátyám egyszer egy medvét egész napon át…

– Csak nem elevenen akarta a szarvast hazavinni? – szakította félbe az unokaöcs, aki joggal tartott attól, hogy Harper egy újabb hosszú történet elbeszélésébe kezd.

– Miért ne? Akár egy egész falkát is tarthatnék otthon, és vajon mi köze hozzá ennek a rézbőrűnek, hogy mit akarok tenni saját tulajdonommal? No, hát ezen mi vigyorognivaló van, he?

Eközben az indián, aki ellen e kifakadások elhangzottak, nyugodt maradt, egy szót sem szólt, puskája újratöltésével volt elfoglalva, melyet előbb gondosan megtisztított és megtörülgetett. Arcán azonban széles, barátságos mosoly jelent meg, kivillantak vakító fehér fogai. Tört angolsággal válaszolt:

– Atyám igen erős, de a szarvas gyors, és ha egyszer ki szabadul a fehér ember kezéből, sohasem teszi többé a lábát Fourche-la-Fave puha talajára. Atyám húst kívánt… Íme, itt van.

– Atyád az ördög, de nem én! – morogta Harper maga elé. – Ha valakinek, hát e csontoknak kell megköszönnöm a húst – s közben két erős karját mutatta. – De hát ezt csinálja valaki utánam – folytatta a hőstettére való emlékezéstől barátságosabbá válva –, ugye, fiam? Egyébként szerencse, hogy mindketten láttátok, mert vigyen el az ördög, ha Robertsék mindebből egy szót is elhinnének! Gyalázatos népség! Mintha én hazudni szoktam volna! De hát kacsingatnak, egymásra néznek, oldalba bökdösik egymást, mintha csak azt akarnák mondani: „Te, ez már megint egy remek história." De most már igazán meg kell mosakodnom, mert különben tényleg rám szárad ez a mocsok.

– Elkésünk a prédikációról – szólt Brown, kissé türelmetlenül vizsgálgatva a nap állását.

– Pokolba a prédikációddal! Mi történik, ha nem hallod' annak az alattomos Rowsonnak a prédikációját? Annyit én is értek hozzá, mint ő, s ami a fickó kegyességét illeti…

– Előbb talán haza akar lovagolni?

– Magától értetődik. Menj csak előre, én is megérkezem idejében.

– És mi lesz a vaddal?

– Hogy mi lesz vele? Az én pónimon az én konyhámba kerül. Úgy gondolom, éppen eléggé kiérdemeltem. Úgy, úgy, Asszovaum, így már rendjén van – fordult most már az indiánhoz, aki az elejtett vadat szarvánál fogva fölvonszolta a patakhoz, hogy lemossa róla a sarat –, mosd csak le szépen, hogy egy tisztességes keresztény a lovára emelhesse, de hé!… Mi az már megint, Mr. Skalpkés?… Mi a fenét csinálsz?

Az indián hidegvérrel felbontotta a szarvast, hogy kifejthesse belőle az egyik combot.

– Nem akarom, hogy megnyúzd, hallod? Süket vagy, fickó?

Asszovaum nem zavartatta magát, a kifejtett húst a vállára vette, és nyugodtan válaszolt:

– A fehér ember egyedül van a wigwamjában, és Asszovaum éhes.

– Ó, felőlem a hús felét is elviheted, de így csupa vér leszek tőle!

– De piszkos nem – felelte röviden az indián, vállára emelve a fegyverét, s gyors léptekkel megindult az úton, a két férfira hagyva most már a további teendőket. Brown segített a nagybátyjának lóra emelni a szarvast. Aztán Harper is a nyeregbe ugrott a szarvas mögé. Ismét jókedvű volt, és mindenekelőtt megfogadtatta öccsével, hogy nem tesz említést a történtekről Robertséknál, mielőtt ő megérkezik. Csak azért akart gyorsan hazalovagolni, hogy ruhát váltson, nem marad el soká. Brown megígérte neki, és gyorsan az indián után ügetett.