6. FEJEZET

Medvevadászat – Különös lelet Az éles eszű indián

Másnap derülten virradt. Az első fénysugarak keleten, a hegyek fölött törtek elő. A kuvik fájdalmas egyhangúsággal kiáltott, a baglyok huhogtak, néha-néha egy-egy párzó pulykakakas felelt rá mérges burukkolással. Az énekesmadarak is nagy zenebonát csaptak, és valahol egy félreeső tanyán fiatal kakas kukorékolt nagy vidáman.

Az úton két lovas haladt, Harper és Brown. Mindketten vadászöltözetben: bőringben, lábszárvédőkkel, lábuk mokaszinba bújtatva, puska a vállukon, és széles vadászkés övükben. Brown mindent elmondott már nagybátyjának; most nem beszéltek, mindkettő saját gondolataival volt elfoglalva. Végül ahhoz a sózóhoz értek, ahol előző nap Harper a szarvast fogta. Innen egy keskeny mellékösvény kanyarodott fel a hegygerincen át a Ciprus folyó és a Petite Jeanne felé. Brown megállt, hogy búcsút vegyen bácsikájától.

– Isten áldjon, fiam – szólalt meg végre Harper, miután melegen kezet ráztak. – Intézd el dolgaidat, aztán vidámabban térj vissza ide. Majd csak elfelejted azt a kislányt. Azalatt minden ügyedet elintézem itt: a lovat megveszem; a takarókat magam hozom el holnapután Little Rockból, vagy megkérek rá valami megbízható embert; a tölténytáska is meglesz, mire visszajössz; és Alapaha majd kicserzi a vadászingnek való bőrt. Tehát még egyszer: az ég óvjon, fiam, vigyázz magadra…

– Ne aggódjék, bácsi, az a fickó kerülni fog engem, és ha mégsem, hát tudom a módját… Most azonban isten vele, bácsi! Ha esetleg távollétem alatt megjönne a pénzem Cincinnatiből, tudja, mit kell tennie. Isten vele, egy hét múlva újra itt leszek, és… ugye, átadja Marionnak üdvözletem, és igyekezni fogok, hogy elfelejtsem…

Elváltak, de Harper ott állt mindaddig az út közepén, amíg csak öccse karcsú alakja el nem tűnt a hegygerinc mögött.

Aztán fejcsóválva elindult. Nemsokára Robertsék házához érkezett.

Itt elevenen zajlott az élet, a szomszédságból két vadász érkezett, és Harpert hangos szóval üdvözölték. A férfiak kiabáltak, a kutyák ugattak, a libák és kacsák gágogtak és hápogtak, röviden szólva, olyan nagy volt a zűrzavar, hogy a kakas rémülten menekült fel a tetőre, nyakát csodálkozva tekergetve onnan pislogott le a zajongókra.

Elkészült a reggeli: forró kávé tejszínnel, barna cukorral, sült szalonna, medveborda, némi szarvashús, savanyú uborka, méz s vaj. A férfiak nemigen kínáltatták magukat, és hamarosan a kiürült tálak bizonyították, mennyire ízlett nekik az étel. Reggeli után mindenki nyakába akasztotta a tölténytáskáját, fogta a puskáját, és lovára ült, csak Harper lépett még oda egy pillanatra Marionhoz, hogy átadja öccse üzenetét, aztán ő is követte a többieket.

A Roberts oldalán függő kis kürt szava helyükre terelte a kutyákat, csaholva és szűkölve ugráltak neki a lovaknak, a vadászok kiáltoztak, aztán elrobogtak a virulóan zöld erdőbe.

Jobb kézre, a hegygerinc felé lovagoltak, majd a gerincet követve a Petite Jeanne-ig, ott leereszkedtek a folyó széles, termékeny völgyébe.

– Hol csavarog az az indián, Harper? – kérdezte Roberts. – Azt mondtad, hogy a Petite Jeanne-nál akar találkozni velünk.

– A jóisten tudja, merre tekereg a fickó, de nyomaink elég szélesek, könnyen követhet bennünket. De Curtis, mi van Eddyvel? Nézd, hogy csóválja a farkát! Csak Poppy itt volna… Átkozott dögök, mindig hamis nyomon indulnak!

Roberts e szavaknál leugrott a lováról, és oda ment, ahol Eddy, ez a fiatal szuka egy szemmel láthatóan igen érdekes nyommal volt elfoglalva. Medve járt erre hajnalban, a mintegy két mérföldnyire levő folyó felé tartott, s itt valószínűleg leült egy rövid pihenőre, mert a kutyát semmiképpen nem lehetett elcsalni onnan.

– Ördög és pokol! – kiáltotta Curtis, és ő is leszállt a nyeregből. – Termetes egy fickó lehetett, úgy látszik, van egy kis súlya. Nézzétek csak, hogy belenyomódtak a mancsai! És itt… Ez itt nem medvenyom. Itt egy ember járt, talán az indián… És itt még egy. Ez nem lehetett Asszovaum. Hol a nyavalyában vannak a kutyák? A medve aligha kelt át a folyón… Fújd csak meg a kürtöt, Roberts!

A vadász néhány harsány, messze hangzó hangot csalt ki az egyszerű hangszerből, és nem kellett sokáig várnia, hamarosan lihegést hallott, zörgött a bokor, ugyanakkor Poppy ugrott ki a tisztásra. Követte a többi kutya is, mert Poppy volt a kutyafalka vezetője, és nyüszítve, vonítva futkosták körül a helyet, ahol ellenségük nyomait szimatolták. Egyszerre az egyik fiatal eb rátalált a biztos nyomra, élesen felvonított, és mint a kilőtt nyíl, visszairamodott az erdőbe, a dombok irányában. A kutyákat most már természetesen le hetetlen volt visszatartani, tombolva tűntek el a sűrűben. Roberts hiába üvöltött, hiába fújta a kürtöt, hiába kiáltozott a többi vadász is, a falka nem hallotta őket többé.

– Ördög vigye! – mérgelődött Roberts, és vadászpuskáját a földhöz vágta. – Visszafelé rohannak az átkozott dögök! No, most aztán felfújhatjuk az egész vadászatot!

– Pszt! – figyelmeztette társait Harper hirtelen, bal karját kinyújtva, puskáját maga elé helyezte a nyeregre, és jobb kezét tölcsérré formálva a füléhez tette. – Pszt! Hallok valamit, ami nem hasonlít a kutyaugatáshoz… Ha! Most megint. Ez Asszovaum. Fejemet rá, hogy az indián visszatereli a kutyákat! Fújd csak, Roberts, fújd! Még nem tudja, hol is vagyunk voltaképpen.

Roberts ismét megszólaltatta a kürtjét; hosszú, elnyújtott kiáltás felelt rá, mely mintha a közeli hegyek felől jött volna.

– Hurrá! Ez Asszovaum. Ha találkozott a kutyákkal, visszatéríti őket. Poppy jól ismeri az indiánt.

Harper nem tévedett. Negyedóra múlva megjelent az indián és körülötte, még mindig vizslatva, a falka. Poppyt bőrszíjból font vékony pórázon vezette.

– Halló, Rézbőrű, hol találtál rá a kutyákra? – kérdezte Roberts megörülve.

– A hegyről nagy medve jött – válaszolt az indián. – Mély nyomok. Nem volt éhes. Egyetlen követ sem emelt fel, hogy férgek után kutasson, egyetlen korhadt fát sem piszkált meg. Nyomai egyenesen a folyóhoz vezettek. A nád sűrűjében van egy nyugalmas fészek, kevés a moszkitó. Asszovaum ismeri a helyet.

– De hogyan akadtál a kutyákra?

– Ha Asszovaum medvenyomra bukkan, azt is tudja, merre tart az állat. Poppy rám talált, és amikor felugrott rám, elcsíptem. Ha méhek rajzanak, mindig csak egyet, a legnagyobbat, legokosabbat követik. Így tesznek a kutyák is. Ha vezetőjük elhagyja a nyomot, a többi sem marad rajta sokáig.

– Remek fickó ez az Asszovaum – szólt Harper, elégedetten dörzsölgetve a kezét. – Most helyes nyomra tereljük őket, aztán mint a villám…

– Visszarohannak a hegyekbe – vágott közbe Asszovaum. – Nem… Majd én vezetem Poppyt. A többi követni fogja. Ha egyszer aztán jó nyomon vannak, le sem lehet őket téríteni többé.

Az indián javaslatát elfogadták. Asszovaum csak akkor eresztette szabadon Poppyt, mikor jó kétszáz lépés után alig tudta már pórázon tartani. Poppy után a csaholó falka pillanatok alatt eltűnt a sűrűben, a vadászok utánuk.

A nádas szélén le kellett szállniuk lovaikról, a néhol áthatolhatatlan fallá fonódott nádon, sáson, kúszónövényeken késsel kellett utat vágni maguknak. De sietségüknek megvolt a nyomós oka, mert a sűrűség közepéből, nem messze tőlük, fülsiketítő zsivaj hallatszott. A kutyák ugattak, vonítottak, a száraz nád recsegett-ropogott. A vadászok kiabáltak, hogy kutyáikat még vadabb harcra tüzeljék.

A medvét pihenőhelyén lepték meg a kutyák, úgy látszott, nem régen telepedhetett itt le. Mikor menekülni akart, Poppy mérgesen belekapaszkodott a bundájába. A mackó dörmögve fordult hátra, hogy támadójától körmei segítségével szabaduljon meg, de az eb számított erre. Villámgyorsan félreugrott, hogy a következő pillanatban elölről kezdje a játékot. Sokáig persze nem tudta volna a nagy vadat így lekötni, de hamarosan odaért a falka. A medve most már hanyatt-homlok menekült. A folyó felé indult, amerre a nád a legsűrűbb, de a kutyák szünet nélkül nyugtalanították.

Egy ideig sikeresen védte magát üldözői fogai ellen, de közben a vadászok el tudták vágni az útját, mert a falka csaholása mindig elárulta hollétét. Amikor pedig végre, nem éppen a legjobb kedvében, ismét bal felé próbált menekülni – ez volt a második kísérlete, hogy a folyóhoz jusson –, egy szerre csak Roberts a közelében lépett ki a sűrűből, célzott és lőtt. Ugyanabban a pillanatban egy másik fegyver is eldördült, Curtis golyója zúgott a vadállat felé. Mindkét lövés talált, de ez nem hatott nagyon a medvére, egyszer felugrott ugyan, és halk nyöszörgést hallatott, de aztán hatalmas ugrással menekült tovább a folyó felé, közben még ahhoz is volt ereje, hogy egy eléje iramodó kutyát mancsának egyetlen csapásával leterítsen.

Roberts eközben jól kihasználta az időt. Egyetlen ugrással, mely egy jaguárnak is becsületére vált volna, késével a vadállat mögött termett, éppen amikor ez a folyópartot elérte. Ekkor egy harmadik lövés is eldördült. A következő pillanatban Roberts markolatig döfte az éppen halálra sebzett állat oldalába széles vadászkését.

Az üldözés lázában azonban nem vette észre, hogy egészen a part szélén áll. A medve halálküzdelmében még egyszer összeszedte magát, és a rátámadó kutyákat semmibe véve, a partról a folyóba ugrott. A medve, Roberts és a kutyák egyszerre tűntek el a Petite Jeanne zavaros habjában.

Asszovaum baljával egy fiatal fába kapaszkodva nézett le a partról, és nevetni kezdett.

– A fehér ember jól tartja magát.

Mielőtt azonban a többi vadász a küzdelem színhelyére érkezett volna, azok ismét felbukkantak. Roberts nem jött zavarba, és a most már élettelen medvét, melyet a kutyák még a víz alatt sem engedtek el, a partra vonszolta. Csak ezután jutott hozzá, hogy szemügyre vegye a helyet, ahonnan lepottyant. Harper pillantásával találkozott, aki csodálkozva nézett le rá, és felkiáltott:

– Holla, Roberts! Mi az ördögöt művelsz odalenn a medvével? Hogyan fogjuk most a dögöt felvonszolni?

– Csak én magam volnék már odafenn! – válaszolta nevetve Roberts. – Lefelé meglehetősen könnyen ment a dolog, de felfelé valamivel nehezebb lesz.

– Várj – szólt Asszovaum –, majd én segítek.

– Várjak? – kérdezte Roberts. – Mit is csinálhatnék egyebet? Aki ilyen csávába került, jobbat ki sem találhatna.

– Kövér-e a medve? – kérdezte Harper.

– Meglehetősen – válaszolta Roberts a mellette félig még vízben levő állatot megtapogatva. – Nem akarsz magad is meggyőződni róla?

– Köszönöm szépen – felelte Harper nevetve –, elhiszem. Meg hát nem is olyan sürgős a dolog.

Asszovaum ezalatt kivágott egy kis hickoryt, az ágak egy részét letisztította, de rajta hagyott annyit, hogy létrául szolgálhasson. Felmászott egy gyertyánra, mely egy ciprus közelében nőtt magasra, erről levágott egy indát, olyan magasan, amennyire csak tudta. Először a karcsú törzset bocsátotta le Robertshoz, aztán az indát, azt ajánlva neki, hogy a kutyákat kötözze meg vele. Egy öv és egy zsebkendő segítségével mindez könnyen ment, és a vadászt a férfiak egyesített erejével rövidesen fel is húzták a partra.

– De most hogyan húzzuk föl a medvét? – kérdezte Harper. – Legalább háromszáz font ez a dög, és kötél nélkül, azt hiszem, meg sem tudjuk mozdítani.

– Hm… – csóválta a fejét Asszovaum. – Így is jó lesz. Látjátok a víz szélén azt a két korhadt fatörzset? Belehengergetjük a vízbe, jól hozzákötjük a medvét, Asszovaum pedig vele megy a folyón lefelé. Másfél mérföldnyire lakik Mr. Bahrens. Ti lovon mentek, napnyugtakor Bahrensnál találkozunk.

– Remek ötlet, Asszovaum! – kiáltotta Roberts.

Az indián mosolygott, de nem szólt többet egy szót sem. Nagyon el volt foglalva azzal, hogy a két fatörzset a folyóba hengerítse, és a nagy testű állatot hozzákötözze a törzsekhez. Alig egy negyedóra alatt mindent elintézett, fegyverét a medve hátán helyezte el, mert az állat testét a könnyű fa félig a víz felett tartotta. Aztán néha úszva, néha gázolva, elindult a különös vízi járművel.

– Egy indián mindig hasznos az erdőben – szólt Harper, amikor a rézbőrű az egyik folyókanyarulatban eltűnt a szemük elől. – Remek ötletei vannak a fickónak, és amit egyszer a fejébe vett, azt keresztül is viszi. No de most már menjünk mi is! A nap egy óra múlva lenyugszik. Szívesen kikászálódnék ebből a sűrűségből még a sötétség beállta előtt.

A kimerülten heverő kutyák is feltápászkodtak, az egész társaság elindult. Eleinte a folyó menti tisztáson haladtak, és csak akkor álltak meg, amikor Hartford, a szatócs hirtelen megragadta Roberts karját.

– Pszt! Nem látja?… Ott! – kérdezte gyorsan, visszafojtott hangon. ,

– Mit? Hol? – kérdezte Roberts.

– Ott a bokorban! Azt a vöröset.

– Aha! Valóban. Szarvas. Éppen most állt fel. Lőjön gyorsan, mielőtt a kutyák szagot fognak!

A szatócs felemelte a puskáját, egy pillanatig célzott, aztán lőtt. Az állat magasra szökkent, és hatalmas ugrásokkal iramodott el a sűrűben.

– Talált! Talált! – ujjongott Hartford, és oda rohant, ahol az előbb még a szarvas állt.

– Látjátok? Vér. És Poppy már érzi is, szimatolja a vért.

A kutyák azonban igen furcsán viselkedtek. Egyik-másik a menekülő szarvas után vetette magát, de Watch szorgalmasan szimatolt a bokrokban, és mit sem törődött a többi kutya csaholásával. Poppy pedig leült, és a fejét magasra emelve, szívszaggatóan vonított.

– Mi az ördög lelte a dögöket? – lépett közelebb Roberts csodálkozva. – Vagy talán azért vonít ez, mert elhibáztad a szarvast?

– Elhibáztam? – méltatlankodott a szatócs. – Ide nézz! Meg ott is. Itt is.

– Valóban, éppen elég vér van itt – szólt Curtis meglepődve. – De nézzétek csak: nem arra futott el a szarvas? Amerre a kutyák utána iramodtak?

– De igen – felelte Harper. – Erre. Itt a két fa között vágtatott el.

– No, akkor pedig ez nem a szarvas vére – következtetett Curtis. – Ezek a vérnyomok a folyó felé vezetnek.

– Más nyomok nincsenek?

– Semmi… De mégis! Egy vadász járt erre, itt vannak a lábnyomai… – szólt Curtis lehajolva. – Itt is. Újból! Ketten voltak.

– Nem csodálkoznék rajta – szólt közbe Harper –, ha Bahrens ejtett volna itt el valami vadat, és finom pecsenyével fogadna ma este bennünket.

– Bahrens mindig mokaszint hord – csóválta a fejét kételkedve Curtis –, de ez itt – mutatott a nyomra – bakancsot viselt, a másik meg csizmát, olyat, amilyet Brown hozott nemrégiben magával Little Rockból. De azért lehet, hogy a zsákmányt Bahrenshoz vitték.

– Ne pazaroljuk tovább az időt, emberek – szólt Roberts. – Hagyjátok a nyomokat a fenébe, igazán ideje már, hogy ebből a mocsárból kijussunk!

– De nézzétek csak, milyen furcsán viselkedik ez a kutya – szólt Harper. – Poppy, hallgatsz el rögtön! Úgy vonít, hogy belebolondul az ember.

Poppy azonban ezúttal nem engedelmeskedett gazdájának, időről időre megszagolgatta a vérnyomokat, aztán megint fültépően vonított.

– Itt valami nincs rendben! – kiáltott Roberts, és hirtelen megállva, alaposan megfigyelte kutyája viselkedését. – Poppy okosabb annál, semhogy ok nélkül ennyire izgalomba jöjjön. Ezzel a vérrel valami nincs rendben. Ez nem a megsebzett vad vére, hanem embervér!

– Ördögöt! – kiáltott Curtis aggodalmasan társaira pillantva.

– Kövessük a nyomokat a vízig – folytatta Roberts –, majd ott meglátjuk.

– Borzasztó ez a vér! – szólt Hartford, és összerázkódott.

– Te persze igen rövid ideje vagy Arkansasban – mondta Curtis –, bezzeg én már jó tíz éve lakom itt, és az ember lassan elfásul. Éppen elég hullát láttam tíz év alatt, nem egy meggyilkoltat segítettem eltakarítani…

– Itt rakták le a terhüket – szakította félbe Harper Curtist, egy kissé letaposott helyre mutatva. – Szarvas vagy ember, de itt vonszolták be a vízbe.

Curtis letérdelt, és figyelmesen vizsgálgatta a helyet, a legkisebb jel sem kerülte el a figyelmét. Egyszerre felugrott.

– Ember volt! Itt… itt egy gomb lenyomata látszik a puha talajban… Világosan kivehető… ott! Mindjárt a fekete vérfolt mellett, a sárga falevél előtt… Látjátok?

– Valóban – szólt Roberts, aki szintén alaposan megvizsgálta az említett helyet –, ember volt, itt feküdt a keze, egyik körmének a lenyomata félreérthetetlenül felismerhető. Gyilkosság történt… minden bizonnyal, és holnap vissza kell ide jönnünk, hogy a dolgot tüzetesebben megvizsgáljuk. Ma már késő van. Ha még tíz percig itt maradunk, kénytelenek volnánk itt éjszakázni, mert a sötétség leszállta után képtelenség a sűrűn átvergődni. Holnap azonban már hajnalhasadtával idejöhetünk, hátha fel tudjuk kutatni a tetteseket vagy az áldozatot. Most azonban induljunk, már engem is borzaszt ez a hely.

Senkit sem kellett tovább biztatni, némán vágták az utat maguk előtt széles vadászkéseikkel; alkonyatkor elérték a lovaikat, nyeregbe ugrottak, és még a teljes sötétség beállta előtt megérkeztek a Petite Jeanne-i gázlóhoz, ahol az öreg Bahrens kunyhója állt.