15. FEJEZET

Imaóra – A rémtett hírhozója

A nap két órával haladhatott túl delelőpontján, amikor egy időben több irányból különböző csoportok érkeztek a kis fakunyhóhoz, amely teljesen magányosan állt a nagy erdőben. Tulajdonosa, Mr. Mullins új telepes volt, szorgalmas, rendes ember. Rövid idő alatt szép nagy darab földet tört fel magának.

A kis ház körül eleven élet pezsgett. Minden bokorhoz lovat kötöttek, a kivágott fák tuskóján vasárnapiba öltözött emberek ültek, és barátságosan beszélgettek egymással, az asszonyok bementek a házba, hogy kalapjukat és kendőjüket letegyék. Odabenn egyben arra is alkalmuk nyílt, hogy azt a kis időt a pap érkezéséig arra használják, hogy embertársaik bűneit, vétkeit felemlegessék.

– Meglepő, hogy Mr. Rowson nincs még itt – szólt Pelterné Mullinsnéhoz. – Mindig nagyon pontos szokott lenni.

– Bizonyára Robertsszal jön – volt a válasz. – Három hét múlva már itt a lakodalom, és nem hagyhatja a menyasszonyát oly sokáig magára.

– Lakodalom? Hogyhogy? – kérdezték hárman-négyen is egyszerre kíváncsiskodva. – Csakugyan igaz, hogy Mr. Rowson elveszi Mariont?

– Én magától az anyától hallottam, az csak tudja. De ni csak, éppen jönnek Robertsék, Mr. Rowson nélkül. Most, már igazán nem tudom…

– Az Arkansashoz ment – jegyezte meg Bowitts egyik rokona. – Oly sok elintéznivalója van ott, hogy nem tudott idejére ideérni.

– Igazán kár – sóhajtott föl a fiatalabb Smeiers kisasszony. – Már előre úgy örültem a mai prédikációnak.

– Ő, biztosan itt lesz – szólt az öreg Smeiersné. – Van is rá nagy szükség, hogy itt Isten igéjét hirdesse valaki, a bűnös élet kezd nagyon elharapózni nálunk.

Kölcsönös üdvözlések hallatszottak. Az asszonyokat annyira lekötötte az újonnan érkezők öltözékének vizsgálgatása, hogy észre sem vették Mr. Rowsont, aki közben valóban megérkezett, s most hirtelen barátságos köszöntéssel egyszerre közöttük termett.

De hogy nézett ki! Arca sápadt, szemei beesettek, hangja észrevehetően remegett. Bal karját mellényébe akasztva lépkedett felfelé a lépcsőn.

– Mr. Rowson! – kiáltottak az asszonyok csaknem egyszerre. – Beteg? Mi baja? Halálsápadt az arca!

– Valóban, ön beteg, Mr. Rowson – szólt Robertsné. – Vagy talán történt valami?

– Nem, semmi. Köszönöm a kedvességét – válaszolta barátságosan mosolyogva a prédikátor. – Teljes szívből köszönöm együttérzésüket, tisztelt barátnőim és nővéreim. Talán csak egy kis megerőltetés, fáradtság. Egyenesen az északi telepekről jövök, egész éjszaka lovon ültem, hogy megtarthassam szavamat, és idejére itt legyek. Lehet, hogy ez megviselt kissé.

Eközben Marionhoz lépett, és jobbját nyújtotta neki. A lány észrevette bal karjának különös tartását, és aggódva érdeklődött, hogy megsérült-e.

– Semmiség! – válaszolta a pap. – Lovam az este megbotlott egy ágban, nekilökött egy fának, s eközben sérült meg a bal karom. A seb jelentéktelennek látszott, nem is törődtem vele, de reggelre, talán mert oly kellemetlenül nedves volt az éjszaka, megdagadt, s most kissé nehezemre esik mozgatni. Elmúlik hamar.

– Csak meg ne ártson a sebnek a hűvös levegő! – mondta Robertsné aggódva. – Még mindig nagyon hideg és nedves szél fúj.

– Engem ne féltsen – válaszolta mosolyogva a pap. – Én az Úr szolgálatában állok, s aki az Urat szolgálja, nem törődhet sokat a fájdalommal. Egyébként a mozgás jót tesz, s azt hiszem, néhány nap múlva meggyógyul.

Minden további rábeszélés hiábavaló volt. A kis asztalt az eperfák alá vitték, s rövid idő múlva már hallani lehetett a lelkész éles, messze csengő hangját, amint imát és hálaadó fohászt küldött a tiszta kék ég felé. Ott állt, és az óriás fák nem szakadtak rá recsegve, a föld nem nyelte el, még csak el sem vörösödött a képmutató, amikor vérrel mocskolt kezét a Mindenhatóhoz emelte, és köszönetet mondott neki azért, hogy gyarló igyekezetét atyai kezével megáldotta. Nem sújtott le rá villám, amikor bocsánatért esedezett azok számára, akik elmulasztották az alkalmat, hogy Isten igéjét hallgathassák, és még csak a hangja sem reszketett, amikor az áment és az áldást mondta. Csak egyszer futott át rajta valami jéghideg borzongás, amikor mindenki áhítatba merülve térdelt körülötte. Ekkor egy pillanatra elakadt a szava, mert fenn a magasban, túl az óriás tölgyek koronáján, négy keselyű repült északnyugat felé. Szárnycsapásaik zaját nem hallhatta, de tudta, hova tartanak, milyen lakoma vár rájuk, mielőtt a nap leszáll. Egy pillanatra elakadt a szava, de aztán erőt vett magán, és harsány alleluját kiáltott. A gyülekezet belekezdett a közismert dallamba. A szent ének alatt azután összeszedte magát, erőt gyűjtött az istentisztelet befejezéséhez.

Úgy látszott, hogy nem minden egybegyűlt telepes vett részt az istentiszteleten, mert egy kis csoport mintegy százötven méter távolságban tanyázott az áhítatoskodóktól. E csoporthoz tartott Bahrens, Hartford, a szatócs, Roberts és Wilson, egy fiatal telepes a folyó túlsó partjáról. Beszélgetésük akadozni kezdett. Rowson recsegő hangon mondott intelmei megzavarták őket. Hatására Bahrens, aki éppen egy kis üveg whiskyt húzott elő a zsebéből, megszégyenülve visszadugta. De Wilson észrevette a mozdulatot, és Bahrens karja után kapott.

– Állj! – szólt nevetve. – Embertelen dolog a jót csak megmutatni, aztán ismét elrejteni.

– De Wilson, Rowson vagy valamelyik asszony észreveheti…

– Alig hiszem, hogy a bokrokon át meglátnák, hogy mit csinálunk. S ha mégis, mi közük hozzá? – És Wilson az áhítatoskodóknak hátat fordítva jót húzott az üvegből. Aztán így folytatta: – Különben is elegem van már ebből a sok erkölcsi prédikációból. Már nemcsak a vasárnapot, hanem a szerdát és a szombatot is áhítatoskodással töltik.

– No, én még azt is kétségbe vonom – szólt Bahrens –, hogy az a fickó ott, aki oly kegyesen forgatja a szemeit, igazán komolyan gondolja, amit mond. Ez a Rowson egyáltalán nem tetszik nekem.

– Az én feleségem egészen a bolondja – mondta Roberts. – Éppen tegnap este azt állította, hogy egy valóságos szent, azonnal jóság és békesség tölti meg az egész házat, ha belép a kapun.

– Isten irgalmazzon nekünk – kiáltott Bahrens rémületet színlelve. – Legközelebb már szárnyai nőnek, felrepül egy fára, és mannát eszik.

– Nézzétek csak – szólt Wilson –, miért szállnak ma a keselyűk arra? Ez már a huszonharmadik, mióta itt heverek.

– Úgy látszik, vége a prédikációnak – szólt közbe a szatócs. – Ez már a záróének. Ismerem.

– Hála istennek – mondta Wilson. – Rowson ma igazán rövidre fogta.

– Elég rossz bőrben is van – jegyezte meg Roberts –, szinte megijedtem tőle, amikor ott lenn a mező szélén találkoztunk.

– A mező szélén? Azt hittem, felülről, az északi telepek felől jött – mondta Wilson.

– Hát lehet, hogy arról jött – válaszolta Bahrens. – Ha innen három mérföldnyire jobbra fordul, hogy kikerülje a mocsaras részeket, akkor körülbelül a mező szélén bukkant ki. Én is jártam egyszer arra.

Eközben a gyülekezet lassan feloszlott, az emberek összekeveredtek és beszélgettek.

– Eljárt az idő, gyerekek – mondta Smith, aki szorgalmas látogatója volt az imaóráknak, s igen kegyes ember hírében állott. – A nap már lemenőben van, és nekem még több mérföldnyi utat kell megtennem. Wilson, ugye, te elkísérsz?

– Most nem – felelte Wilson –, megígértem Bahrensnak, hogy vele tartok… El akar nekem mondani valamit, ami a múlt héten történt.

– Úristen, hogy néz ki ez az ember! – kiáltott fel most Bahrens hirtelen.

E pillanatban egy fiatalember lépett ki a bozótból. Hullafehér volt az arca, a pillantása rémületet fejezett ki. Az asszonyok ijedten adtak neki utat. Wilson felugrott, és így kiáltott;

– Mi az, Halway?! Elment az eszed, hogy fényes nappal úgy kóborolsz itt, mint valami kísértet?

– Borzalom! – a fiatalember dadogott. – Borzalom! – ismételte. – Odaát a régi fakunyhóban…

– Mondd! Mi van ott? – kérdezték tízen is egyszerre.

– Hadd fújjam ki magam előbb. Odaát az öreg fakunyhóban… ha csak rágondolok is, hideg fut végig a gerincemen… ott fekszik az indián asszony.

– Alapaha? Asszovaum asszonya? Borzasztó! Rémes! – kiabálták összevissza. – Hogyan találtál rá? Ki lehet a gyilkos? Mi is történt tulajdonképpen?

– Gyertek, nézzétek meg ti is, most rögtön! A hulla nem maradhat ott semmi esetre sem éjszakára. A farkasok még óvatosak. Nem mernek az emberlakta kunyhóba behatolni, de ha besötétedik, nekibátorodnak.

– Hol van Asszovaum? – kérdezte Roberts. – Talán már a gyilkost nyomozza?

– Ha tud a dologról. De lehetetlen! Nem hagyná squaw-ját temetetlenül – vetette közbe Bahrens.

– Az sem képzelhető el, hogy maga Asszovaum… – szólt óvatosan körülkémlelve Smith. – Mindig ellene volt, hogy Alapaha a fehérek közé járjon imádkozni. Nem volt kedvére, hogy az asszony kereszténnyé lett.

– Inkább elhinném, hogy saját édesanyja ütötte agyon! – kiáltotta Roberts hevesen. – Én tudom, mennyire szerette. De menjünk, múlik az idő, s az a hely elég messze van ide. Van fáklya a háznál?

– Itt! – szólt a pap, aki eddig észrevétlenül egy fatörzshöz támaszkodva állt. – Azonnal mennünk kell, hogy kivizsgáljuk ezt a szörnyű esetet.

– Úristen, Mr. Rowson! – szólt Robertsné. – önnek igazán itthon kell maradnia, ön beteg… komolyan beteg. Olyan sápadt, mint egy halott.

– Mégis azt hiszem, kötelességem – szólt a lelkész. – Különben rettenetesen fáj a fejem.

– Nem. Semmi esetre sem engedjük! – kiáltott Mullinsné. – A látvány különben sem tenne jót önnek.

– Maradjon csak itt nyugodtan – avatkozott most a beszélgetésbe Roberts. – Igazán nagyon rossz állapotban van, és nincs is szükségünk önre abban a szomorú tisztségben, melyet ma el kell látnunk. Holnap reggel, a temetésnél már igen. Ha érez elég erőt magában, igénybe vesszük a segítségét.

A prédikátor némán intett, és rögtön hátat akart fordítani, hogy a házba menjen, de menyasszonya útját állta, és kezét nyújtva suttogta:

– Jó éjszakát, Mr. Rowson térjen nyugovóra, és ébredjen holnap egészségesen és kipihenten. Jó éjszakát!

A lányka kedves szavai vasmarokként szorították össze a lelkész bensőjét, egy pillanatra a legszívesebben eltűnt volna szégyenében a föld színéről, de aztán a körülállókra pillantott, és összeszedte magát. Magához vonta a piruló lánykát, és szelíd csókot nyomott a homlokára, kezét pedig áldóan emelte a feje fölé. Aztán gyors léptekkel indult a házba, hogy a már elkészített ágyban lepihenjen.