29. FEJEZET

Rowson Robertséknál – Túzokvadászat

Ellen és Marion

Megebédeltek. Az edényeket is elmosogatták. Az ajtó előtt ültek, beszélgettek, főleg a közelgő esküvő került szóba.

Rowson közelebb tolta székét Marionhoz, és fogta menyasszonya kezét. Ritkán vegyült bele a beszélgetésbe. Legtöbbet Harper beszélt, hosszú történeteket adott elő barátai nagy gyönyörűségére.

– Vihar lesz – szólt Roberts –, olyan nyomasztó a levegő. Megnézem még egyszer a hőmérőt. Egyébként, Rowson – folytatta, miközben felállt és a házba ment –, tudod-e, kik voltak azok, akikkel ott fenn a sózónál találkoztunk, amikor ide tartottunk? Tennessee-beliek, régi szomszédaim! A farmert Stevensonnak hívják. Remek ember. Igazán nagyon örültem, hogy viszontláthattam. A lányai úgy megnőttek, Marion, rájuk sem ismernél!

– Miért nem jöttek be hozzánk? – kérdezte Mrs. Roberts. – Az ember oly ritkán találkozik régi barátokkal, ön is ismeri Stevensont, Mr. Rowson?

– Nem emlékszem – felelte Rowson –, pedig igen jó emlékezőtehetségem van.

– Érdekes, hogy éppen odaát volt Arkansasban, amikor azt a farmert megölték – mondta Roberts, aki visszatért, kezében a hőmérővel. – Látta is a gyilkost.

– Az nem lehet! – kiáltotta Rowson magáról megfeledkezve. – Hiszen állítólag az az ember öngyilkos lett. Nem is találtak semmi nyomot.

– Ostobaság! – felelte Roberts. – Stevenson egy fa mögött állt. A két férfi néhány lépésnyire haladt el mellette, öt perccel a lövés eldördülése előtt. Stevenson megesküdött rá, hogy azt a fickót ezer között is megismerné.

– Meddig marad Mr. Stevenson a mi vidékünkön? – kérdezte Rowson.

– Azt hiszem, nem soká. Elmondta ugyan nekem, hogy Fourche-la-Fave nagyon megtetszett neki, de felesége és lányai nagyon félnek a lótolvajoktól.

– No, azoktól ugyan nincs mit félniük – mondta Bahrens. – Ezzel a társasággal hamarosan elbánunk!

Rowson nevetett.

– Az emberek felfújják a dolgot. Fourche-la-Fave-nak sokkal rosszabb híre van, mint amilyet megérdemelne, és…

– Mi lelte a kutyákat? – kérdezte Roberts felugorva.

– A túzokcsapatot érzik, édesapám! – szólt Marion. – Lent tanyáznak a patakparton. Mikor Ellennel ebéd előtt arra jártunk, láttuk őket.

– Miért nem szóltatok rögtön? – kérdezte Roberts, – Egy hete, hogy egyet sem lőttem. Jössz, Bahrens?

– Persze hogy jövök! – mondta Bahrens, és a házba lépett a puskájáért.

A két férfi kisietett az udvarból a kutyák után, melyek vadul csaholtak és rohangáltak a fák alatt. A madarak ott ültek fenn, ügyesen elbújva a lombok mögött. Bahrens és Roberts fegyvere majdnem egy időben dörrent, és két madár hullott le a fáról.

Azalatt, míg a két férfi távol volt, Robertsné és Harper beszélgetést akartak kezdeni a prédikátorral. Rowson azonban, úgy látszik, nem volt valami beszédes hangulatban, feltűnően szórakozott és elgondolkodó volt.

Jobban szórakozott a két lány. Egymásba karolva sétálgattak a ház körül, de közben nem a jövő terveiről beszélgettek, hanem a múltat, gyermekkorukat, leányéveik kedves eseményeit elevenítették fel,

– Ó, Ellen! – komorodott el hirtelen Marion arca. – A boldog gyermekkorból oly váratlanul csöppentünk bele az érett felnőttkorba, hogy csak azt vesszük észre hirtelen, milyen távoli emlékek már az édes gyermekkor szépségei… – Itt hirtelen megállt és elfordította fejét, hogy Ellen ne vegye észre szemében a két könnycseppet.

– Miért beszélsz így, Marion? – kérdezte barátnője hozzásimulva. – Hiszen a házasság a célja életünknek, vágyainknak…

– Igazad van, Ellenkém, örülnöm kellene és édes reményekkel tekinteni a jövőbe… De… úgy hallom, két lövés dördült el egyszerre… Úgy látszik, megtalálták őket. Lesz elég dolgunk estére – folytatta, és már mosolyogva nézett barátnőjére. De Ellen szemében is a könnyek nyomait fedezte fel, és ijedten kérdezte:

– Mi bajod, Ellen? Látod, látod, milyen önző vagyok, csak magamról beszélek, s közben észre sem vettem, hogy te olyan szomorúnak látszol. De nemcsak ma, már napok óta. Megmondanád az okát?

– Nem titok. Mindent megtudsz majd – válaszolta Ellen könnyes mosollyal –, de nem ma, majd néhány nap múlva, ha te magad is nyugodtabb és vidámabb leszel.

Közben a férfiak visszatértek a házba a két túzokkal, s a lányoknak egyszerre tele lett dologgal a kezük, meg kellett kopasztaniuk a két madarat, mielőtt kihűltek volna, mert még melegen is nagyon nehéz megtisztítani őket.

Rowson ezalatt ismét visszanyerte régi nyugalmát, sőt úgy látszott, mintha papi komorságát levetkőzve, ma a szokottnál vidámabb és élénkebb lenne. Még Marion is észrevette, hogy mennyire előnyére változott meg, Robertsné pedig egyenesen el volt ragadtatva. Roberts azonban hiába súgott össze az öreg Bahrensszal, felhívta figyelmét Rowson érthetetlen megváltozására, a kegyeskedést mégsem úszta meg, mert lefekvés előtt Rowson hosszú, kenetteljes prédikációt tartott, melyet a férfiaknak is el kellett viselniük.

Másnap reggel eltervezték a vasárnap és ünnep eseményeit. Robertsné amellett volt, hogy azonnal induljanak leendő veje lakásába, ott mindent rendezzenek el, ebédeljenek meg, és délután menjenek el a bíróhoz. Ebbe Rowson is beleegyezett, de arra kérte a társaságot, hogy egy fél órát várjanak rá, mert még egy kis elintéznivalója van. Megígérte, hogy hamar visszajön.

Rowson azonnal lóra is szállt, és elvágtatott az országúton.