19. FEJEZET

Harper lakása – Cook elbeszélése a lótolvajok üldözéséről – Harper és

Bahrens csodálatos történetei

Harper az utolsó héten úgy-ahogy meggyógyult, de a magas láz annyira legyengítette, hogy még sokat kellett pihennie. Máskor mindig vidám, egészséges piros arca most hamuszínű volt, arccsontjai kiálltak. Szomszédai gondoskodtak róla, Brownnal együtt beosztották, hogy egymást váltva mindig legyen valaki a beteg mellett. Különösen Bahrens szerette meg nagyon az öreget, s gyakran fél napokat töltött nála.

Harper az ágyon hevert, és nagyon megörült a vendégeknek. Megsoványodott, sápadt kezét örömmel nyújtotta a belépők felé, főként Robertsot és Bahrenst fogadta nagy barátsággal.

– Isten hozott mindnyájatokat, Roberts, örömmel üdvözöllek benneteket! Igazán jók vagytok hozzám, gondoskodtok rólam, egy vadállatra van szükség, hogy eszetekbe jussak. Szép dolog, mondhatom! De mi történt veled? Az isten áldjon meg, mintha a folyóból húztak volna ki! Hé, Bill, adj valami száraz ruhát neki!

– Köszönöm, köszönöm – szólt Roberts, mikor a fiatalember segített neki átázott ruháit száraz holmira cserélni.

– El kell mesélnetek a vadászatot – szólt Harper. – Igazán nagy állat. Nem feszítitek ki a bőrt, Cook? Kint az ajtó előtt találtok hozzávalót, de jó magasra akasszátok, ezek az átkozott kutyák az utolsó szarvasbőrt is felfalták, pedig olyan keservesen szereztem. Átkozott dögök!

Most Robertsnak el kellett beszélnie kalandját a jaguárral. Cook ezalatt kifeszítette és biztonságba helyezte a bőrt.

– Cook – szól azután Roberts –, most látlak először téged és egyáltalán valakit azok közül, akik két héttel ezelőtt a lótolvajokat hamis nyomon kergették. Hogy is történt a dolog tulajdonképpen?

– Igen, igen. Még nekem sem mondtad el – szólt Harper. – Pedig mindennap itt töltesz egy-két órát.

– Beteg voltál – válaszolta Cook –, nem akartalak fárasztani ezzel az unalmas történettel. A dolog nagyon egyszerű. Megtaláltuk a nyomot, mely a folyón át vezetett, követtük, mert természetesen helyes nyomnak tartottuk. Husfield pedig igen erősen bizonygatta, még mielőtt átkeltünk volna a folyón, hogy felismeri lovai patanyomait. Pedig tévedett, kétségtelenül tévedett. A túlparton nem keresgéltünk sokáig, eldobtuk a fáklyákat, és vágtattunk a vélt tolvajok után. Csak egyszer álltunk meg éjszaka lovainkat pihentetni, faltunk is valamit. Egy farmertól hallottuk, hogy egy lovas járt arra, meglehetősen sietett, ez az ember persze csak a patkók dobogását hallotta, a lovakat nem látta, de megnyugtatott bennünket, hogy biztosan utolérjük, ha sietünk, mert alig egy félórája ment el. „Szegény lovaim – sóhajtozott Husfield –, hogy meghajtja őket az a gazember! De irgalmazz neki, Úristen, ha utolérem, ezen a kötélen fogja kilehelni azt a mocskos lelkét!" Napkeltekor egy enyhe lejtőn hirtelen egy lovassal találkoztunk, aki egy fa alatt ült, és amikor észrevett bennünket, egy mozdulatot sem tett a menekülésre. Csodálkozva néztem Husfieldra, de ő csak a lovakat bámulta, „Ördög és pokol – kiáltotta –, ezek nem az én lovaim!" Úgy is volt. Két csikó volt köztük, ezeket sohasem láttuk; a fickó, aki nem volt más, mint Johnson, a saját lován ült. Husfield nagyon dühös volt, különösen mert – mint később elmondta nekem – nagyon fájt a foga Johnsonra, igen rossz véleménye van róla. De hát nem tehetett semmit. Odaléptünk a lovakhoz, de a fickó igen kurtán válaszolgatott. Arra a kérdésre, hogy mit csinál a lovakkal, azt fejelte, reméli, azt teheti velük, amit akar, hiszen a sajátjai. Husfield a fogát csikorgatta mérgében. Én igyekeztem megnyugtatni. De a beszélgetés egyre kellemetlenebbé vált, Johnson ugyan hidegvérrel felelgetett, de jobbját közben mellénye alá rejtette, ahol természetesen pisztolyát és kését tartotta. Husfield végül megfenyegette a fickót, hogy azonnal felkoncolja, amint saját területén találja. Johnson röhögött, és azt felelte, hogy hamarosan teszi tiszteletét nála, mert ez nagy örömet okozna neki. Végre sikerült szétválasztanom őket. A nyomokat tovább nem kereshettük, mert az eső mindent elmosott éjszaka. Le kellett mondanunk az üldözésről. Hogy Husfield lovai hova lehettek, rejtély.

– A hova is rejtély? – kérdezte Bahrens.

– No, az talán nem. Valószínűleg Texasba vitték őket. Nekem úgyis le kell mennem oda egyszer, hogy egy kicsit körülnézzek. Ha ismerős embereket nem is találok, de ismerős lovakat minden bizonnyal.

– Mindez akkor este történt, amikor Alapahát meggyilkolták. Erről hallottál valamit? – kérdezte Roberts. – Közel kellett járnotok ahhoz a helyhez.

– Azt hiszem, igen, legalábbis úgy rémlik, valaki említette, hogy kiáltást hall, éppen mikor a zátonyhoz értünk. Bizonyára az a szegény nő kiáltott. A távolság a kunyhó és az út között nem nagy. Nem tudod, hol van most Asszovaum, Brown?

– Nem tudom – válaszolta a fiatalember, – Négy nappal Alapaha temetése után elhagyta a környéket. Legalábbis nálunk nem jelentkezett. De várom mindennap, mert nem hiszem, hogy az országot elhagyta volna bosszúja teljesítése előtt.

– De hát merre kóborolhat?

– Ne törődj vele – felelte Bahrens, – Bizonyára a nyomokat keresi. Egyszer csak itt lesz, és nem lehetetlen, hogy a rendcsinálókat is ő fogja nyomra vezetni.

– Igaz-e, Brown – kérdezte Roberts –, hogy a rendcsinálók Heathcott helyett téged választottak vezetőjüknek?

– Husfieldot és engem – válaszolta Brown –, őt Petite Jeanne-ban, engem a Fourche-la-Fave mentén, de én azonnal lemondok, mihelyt eleget tettem eskümnek, és kézbe kaparinthatom Heathcott és Alapaha gyilkosait. Úgy hallom, Mr. Rowson nagyon buzgón szónokol a rendcsinálók ellen. Szerinte ez a szövetség nem csupán törvénytelen, de ellenkezik a kereszténység alapelveivel is.

– Nyolc napja elutazott – szólt Roberts –, mint hallom, a Mississippi mellé és Memphisbe, különböző dolgokat akar vásárolni, de a héten újra itt lesz. Ha jól tudom, Atkins földjét akarja megvenni. Egészen jó föld az, bár kissé mocsaras.

– Atkins eladja? – kérdezte Mullins. – Nem tudok róla. És már vevője is van?

– Rowsonnak tetszik ez a vidék – szólt Roberts –, és nekem sincsen kifogásom ellene, legalább Marion nem kerül nagyon messzire tőlünk. Az új kápolnát meg a lefthandforki útra akarjuk építeni, a gerendák karácsony óta le vannak már szabva, úgyhogy…

– Gyertek közelebb, urak, és lássatok hozzá! – szólt közbe Brown, aki ezalatt Cook segítségével előkészítette az ételt.

– Mi volna, ha megkóstolnánk egy darab jaguárpecsenyét is? – nevetett Roberts.

– Köszönöm szépen – szólt Bahrens –, köszönöm. Egyszer megpróbáltam, de soha többé, esküszöm!

– Hát csörgőkígyót ettetek-e már? – kérdezte Mullins.

– Azt már nem! – mondta Harper. – Jól néz ugyan ki a húsa, porhanyós, mint a csirke, de a szaga! Átkozottul büdös!

– Csak a teste – vetette közbe Mullins. – A farka csemege.

– És a mérge nem árt meg? – kérdezte csodálkozva Bahrens.

– Nem, nem – felelte Brown –, a húsában nincsen méreg, csak a szaga rémes. Ismerek valakit, aki jó darabot megevett belőle, és semmi baja sem lett.

– Én láttam egyszer egy ilyen kígyót egy tölgyfán – szólt Harper. – Már rá akartam lőni, de éppen beleharapott a fa törzsén egy gyenge vízhajtásba. Azután mozdulatlan maradt egy pillanatra, és akkor golyóm szétzúzta a fejét. Az egész tölgyfa néhány pillanat alatt elszáradt, a kis hajtás pedig teljesen megfeketedett, sőt a fára kapaszkodó kúszónövények is mind elhervadtak.

– Ez is valami? – szólalt meg most Bahrens Harper felé fordulva. – Talán tudod, mennyi a mérges kígyó Poinsetben. Ezelőtt két évvel költözött arra a vidékre egy német családostul Most persze már nincs ott, mert meghalt, és a családja is elköltözött. De mikor ott élt, vele volt egy ismerőse vagy rokona, aki a nehéz munkát végezte a háznál. Világossárga, vörös csikós mellényt viselt, szőrkalapot, fekete nadrágot és kék posztókabátot…

– De hát miért fontos a kabátja? – szólt közbe Harper türelmetlenül.

– Pontosabb, mint gondolod – intett Bahrens jelentősen a fejével, s anélkül hogy zavartatta volna magát, folytatta: – Kabátját pedig nagy sárgaréz gombok díszítették. Nos, ez a fiatalember elindul vasárnap, hóna alatt egy nagy, feketébe kötött bibliával, az egyik szomszédjához, ahol istentiszteleten akart részt venni. Amint megy, egyszerre csak az ösvény mellett egy kis zöld papagájt lát, azt hitte, hogy az ágról esett le. Lehajol, fel akarja emelni, és szerencsétlenségére nem veszi észre a kígyót, melynek zsákmányát meggondolatlanul elrabolta, s amely most a sárga lomb alatt előrébb csúszott, és a boldogtalant a karján, éppen a könyöke alatt a kabáton át megmarta. Néhány perc alatt vége volt. A német meg a felesége halva találták az ösvényen. Hazavitték, levetkőztették, megtalálták a karján a kis megfeketedett sebhelyet. A holtakat nem lehet feltámasztani, még aznap este eltemették, mert nagyon meleg volt az idő. Kabátja ott maradt az ajtó mellett, egy szegre akasztva. De a kabáttal különös dolgok történtek! Mikor a család másnap reggel felkelt, a kabát ujja, ahol a harapás történt, megfakult. Délutánra a gombok elgörbültek, aztán egyenként lepotyogtak a földre. A gomblyukak, a zsebek és a bélés kiszakadozott, estefelé darabjaira hullott az egész kabát, és kellemetlen bűzt árasztott.

– De Bahrens! – kiáltott rá Harper, mert érezte, hogy nagyotmondásban lepipálják.

– Kellemetlen bűzt árasztott, mondom, ki kellett vinni a lakásból. Elásták – folytatta Bahrens, és nem zavartatta magát.

– Nahát! Megáll az ember esze! – kiáltotta Harper. – A kabát…

– Valósággal megdöglött – folytatta az öreg vadász teljes lelki nyugalommal, és egy csomag dohányt vett ki a zsebéből, levágott belőle egy jó darabot, és a szájába dugta.

Harsogó nevetés fogadta a történet befejezését, és Bahrens megsértődött, hogy nem hisznek neki.

– Fiúk, most már igazán haza kell mennünk – szólalt meg Roberts, amikor a derültség szűnőben volt. – Nekem legalábbis mennem kell – folytatta, amikor látta, hogy csak Mullins mutat némi hajlandóságot az indulásra. – Morogni fog az asszony. És Rowsonnak is ma este kell megérkeznie, meg kell még egyet-mást beszélnünk, az esküvővel kapcsolatban. Nem tennéd meg, Brown, azt a szívességet nekem, hogy velem jössz?

– Sajnos, ma nem lehet – válaszolta Brown kissé zavartan. – Holnap a fourche-la-fave-i rendcsinálók gyűlést tartanak Bowittsnál.

– Azt hittem, Smithnél jöttök össze.

– Annak Mr. Rowson bebeszélte, hogy az ilyen szövetségek Istennek nem tetszőek, és kilépett – nevetett Brown.

– De Heathcott gyilkosáról még nem lehet semmi közelebbit tudni, ugye?

– Semmit. A tett után közvetlenül engem gyanúsítottak. Sőt, Alapaha meggyilkolása után néhány nappal le is akartak tartóztatni, de ez elmaradt, hiányoztak a bizonyítékok. A nyom csizmától származott, én meg Hoswell-lel bizonyítani tudtam, hogy aznap reggel mokaszint viseltem. Ezzel aztán elterelődött rólam a gyanú, mert az egész szomszédságban csak Mr. Rowson visel hasonló csizmát, de őt senki sem merte gyilkossággal vádolni.

Roberts megzavarodva nézett rá.

– De igen – szólt magában félhangosan –, a halott merte volna… Sohasem szenvedhette a prédikátort.

– Sajnos, tavasszal csaknem minden reggel esett – folytatta Brown –, a nyomok teljesen elmosódtak.

– Hallod-e, Brown – mondta Roberts –, tegyél nekem egy szívességet. Ha a telepre mész úgyis, szólj be Atkinshez, hogy a jövő vasárnap maradjon otthon, mert át akarunk menni Rowsonnal, hogy alaposan szemügyre vegyük a farmot. Megtennéd?

Brown megígérte, hogy nem felejti el. Roberts közben felvette megszáradt ruháit, s nemsokára elment Mullinsszal együtt.