25. FEJEZET

Harper és Marion

Ellen Robertsékhoz érkezik

A reggeli nap barátságosan világította meg Robertsék házát A magas fenyőkön és a tölgyfák levelein ott ragyogtak még az éjszakai eső cseppjei, néha-néha szelíd szellő rázta meg az ágakat, s a fénylő cseppek esőként permeteztek a földre.

A két nő egyedül volt otthon. Roberts még napfelkelte előtt az erdőbe ment ki kutyáival, hogy állatai után nézzen, de megígérte, hogy délre hazajön. Robertsné a konyhában tevékenykedett. Marionnak pedig a kenyérsütés volt a feladata. Mikor befejezte a munkát, elgondolkozva nézett ki az útra.

– Még mindig nem jön? – kérdezte az anyja.

– Kicsoda? – kérdezte a lány gondolataiból felriadva.

– Kicsoda? Hát Sam, akit magad küldtél Mr. Harperhez, hogy meghívja őket ebédre. Éppenséggel nem érdemlik meg. Ennyi idő alatt legalább egyszer meglátogathattak volna bennünket.

– De hiszen Mr. Harper beteg volt, anyám.

– No, hát akkor az a gyönyörűséges öccse, aki most a rendcsinálók közé állt. Mindig nagyon szívesen láttuk, és tudom, hogy otthon semmi dolga.

– Nagybátyját ápolta – szólt halkan Marion.

– No, hát nem is akarom bántani, gyermekem. Nincs is semmi kifogásom ellene, sőt nagyon kedves, szelíd fiatalember. Éppen ezért haragszom, hogy nem jön a tájunkra se. Az igaz, hogy Heathcott-tal…

– De anyám! – szólt Marion szemrehányóan.

– Tudom, tudom – folytatta Robertsné –, de ha csakugyan olyan tiszta a lelkiismerete, idejöhetett volna. Egyébként Mr. Rowsonnak is ez a véleménye.

– Éppen Mr. Rowsonnak kellene Brownt, amennyire tőle telik, megvédelmeznie. Ez olyasmi, ami nem tetszik nekem benne.

– Hiszen védelmezte is, amennyire lehetett, de hát mit tehet ő arról, hogy a fiatalember nem tudta teljesen tisztázni magát?

Marion elfordult. Robertsné tovább dolgozott, sietnie kellett, hogy az ebéd tizenkettőre készen legyen, de közben véletlenül kinézett az ablakon, mely az arkansasi szokás ellenére üvegezve volt, és legnagyobb meglepetésére három közeledő lovast pillantott meg. Harper volt az a szomszédjával, Bahrensszal, mögötte pedig egy néger fiú.

– Te jóisten! – kiáltott fel Robertsné ijedten. – Már itt is van Mr. Harper, s én még sehol se vagyok az ebéddel! Sam bizonyára útközben találkozott velük.

Az asszony sebtiben megigazította csipkés főkötőjét, lesimította kötényét, és kipirult arccal ment vendégeit fogadni.

– Isten hozta, Mr. Harper! Hát élnek még? – kérdezte kezét nyújtva. – Tessék, tessék, uraim. Kerüljenek beljebb! Az uram is hamarosan itt lesz.

– Bocsásson meg, asszonyom – szólt Bahrens –, hogy hívatlanul jöttem, de már úton voltam, amikor meghallottam, hogy vendégei lesznek.

– Én meg azt hittem, hogy a rendcsináló gyűlésre megy – válaszolta Robertsné –, különben önt is meghívtam volna. De tessék, lépjenek beljebb!

Harper még sápadt volt, de jó kedélye, mellyel oly sok jó barátot szerzett magának a környéken, már újra visszatért. Leült a szobában, megivott egy pohár gyümölcsszörpöt, aztán beszélni kezdett a betegségéről. Különösen öccsét meg szomszédait dicsérte, akik igazán szeretettel ápolták. Aztán ételekről, terményekről kezdtek beszélni, végül is Mrs. Roberts bocsánatot kért, s egy éles késsel a kezében a kertbe ment, hogy salátát vágjon az ebédhez. Bahrens ajánlkozott, hogy kikíséri, így Harper együtt maradt Marionnal.

A lány már régen vágyott arra, hogy Harperrel négyszemközt beszéljen Brownról, s most, amikor végre itt volt az alkalom, hallgatott. Harper sem szólt, úgy látszott, mindketten ugyanarra gondolnak, de kerülték a fájdalmas tárgyat, másról meg nem tudtak beszélni. Végre Harper törte meg a csendet, szelíden megfogta Marion kezét, és így szólt:

– Hogy van. Marion? Remélem, jól, ugye? Örülök, hogy jól érzi magát, elégedett, boldog. Mr. Rowson derék, becsületes ember, boldoggá fogja önt tenni. Az a fiú… az nagy szamár… talán jobb is így. Most a rendcsinálókkal van. Kíváncsi vagyok, mire mennek.

– Ugye, ő nem bűnös? – kérdezte a lány.

– Bűnös? Ki merné vádolni? Megesküszöm rá, hogy ártatlan, és a gyilkos egy szép napon kézre kerül.

– Hiszen a rendcsinálók, mint ön mondja, éppen ezért jöttek össze – válaszolta Marion.

– No igen, de ők is csak emberek. Ha Asszovaum itt volna! De nyomtalanul eltűnt, s azóta mit se hallottunk róla. Bill azt hiszi, hogy hamarosan előkerül.

– Mr. Rowson azt mondta a napokban, hogy az indián eltűnése nagyon gyanús.

– Rowson jobban vigyázhatna a nyelvére – szólt mérgesen az öreg. – Egyébként hogy Asszovaum ártatlan, arra. a nyakamat merném tenni.

– Mr. Brown még mindig Texasba akar menni? – kérdezte a lány.

– Igen, el akar menni – mondta Harper elszomorodva. – Ezt az ostobaságot nem tudom kiverni a fejéből. Azt hiszem, ha ma megtalálnák a gyilkost, holnap indulna is. Vett már lovat az ön atyjától?

– Éppen ezért kérdem – mondta Marion. – Ma hajnalban mondta apám, hogy haza kell hoznia Mr. Brown számára a kiválasztott lovat. Végtelenül fáj, hogy… miattam hagyja el önt, Mr. Harper…

– Ennék így kellett lennie – szólt vigasztalóan az öreg. – S talán jobb is így, ki tudja?

Robertsné a lehető legjobb pillanatban jött vissza a kertből. Ugyanakkor két lovas állt meg a kapu előtt, és Ellen lépett be a házba. Mögötte a mulatt fiú.

A két lány örömmel üdvözölte egymást. Robertsné is kedvesen fogadta az árvát, akiről Rowson annyi szépet mondott neki.

Ellen bocsánatot kért, ha talán késett volna.

– Éppen jókor jöttél, gyermekem – szólt Robertsné. – Csak holnap reggel megyünk át az új lakásba. Ott még sok minden hiányzik; az ember persze nem is várhatja, hogy egy fiatalember minden szükséges háztartási holmival fel legyen szerelve. Később aztán majd felkeressük a bírót, aki a fiatalokat megesketi. Este ismét hazakísérjük őket, s te, kislányom, a mi néger fiúnkkal együtt ott maradsz náluk.

Már ebédidő volt, de sem Rowson, sem Roberts nem mutatkozott. A háziasszony türelmetlenkedni kezdett. Bahrens kiment a ház elé, s végül valóban hallani lehetett a kutyák csaholását. Néhány perc múlva Roberts és Rowson együtt megérkeztek.