18. FEJEZET

Roberts kalandja a jaguárvadászaton

Két teljes hét telt el, de gyilkosok nyomainak felkutatása sikertelen maradt, maga Brown is hiába követett el mindent az ügy érdekében. Asszovaumot Alapaha temetése után napokig nem lehetett rávenni, hogy a sírt elhagyja, aztán hirtelen eltűnt, és még Brownnak sem volt fogalma róla, hová lett.

A sikertelenség azonban a legkevésbé sem csüggesztette el a telepeseket. Csak annak bizonyságát látták ebben, menynyire szükség van arra, hogy jogaik védelmére maguk szövetkezzenek, mert a törvény ebben az esetben is teljesen tehetetlennek bizonyult, és a gyilkosok – legalábbis egyelőre – teljes biztonságban érezhették magukat. A farmerek meg voltak győződve, hogy határozott fellépésre van szükség, ezért nagy részük csatlakozott a rendcsinálókhoz, és vasárnapra gyűlést hirdettek, mely igen népesnek ígérkezett. Itt komoly lépéseket akartak tenni, hogy a környéken tartózkodó gyanús elemeket, akiknek azonban látszólag semmi közük nem volt az ügyhöz, kihallgassák; így szerettek volna a lótolvajok nyomára bukkanni, s közöttük keresték, igen helyesen, a két gyilkosság elkövetőjét vagy elkövetőit.

A napfény melegen ömlött az erdő zöld lombjára. Benn a sűrűben vadászat folyt, már messziről hallani lehetett a kutyák izgatott csaholását, tompa ugatását.

Roberts izzadságtól habos lován egy dágványon törtetett át, éles kiáltásokkal, csettentésekkel biztatta a kutyákat. A falka előreszaladt, a vadászok szétszórva követték őket. Roberts vadászkésével csinált utat magának az indák és kúszónövények között, éppen egy hatalmas kidőlt fatörzsön ugrott át, és egy erős suhintással szétvágott egy kötélvastagságú zöld tüskés liánt, de egy gyengébb szálat nem vett észre, mely a ló hasa alá csúszva felbuktatta az állatot. A lovas a következő pillanatban már ott hevert a kidőlt fatörzs mellett.

– No, ez szép! – morogta, miközben sárosan feltápászkodott. – Póni, ne! Hová megy ez az állat? Talán lovasa nélkül akarja folytatni a vadászatot?

Roberts nem tévedett. Az okos állat – számtalan hajtáson vett már részt –, ösztöneit követve, nem akart elmaradni a többiektől, s izgatottan követte a csaholó falkát.

„Valóban elment a bestia! – gondolta bosszúsan a vadász. – No, én szép kis csávába kerültem! De figyeljünk csak: a vadászok a dombok felé tartanak, és nem lehetetlen, hogy a jaguár hacsak nem a Petite Jeanne felé menekül, visszatér erre a környékre. Ez a mocsaras, nádas mélyedés kedvenc tartózkodási helye. Hohó, talán mégis az én puskacsövem elé kerül! Csak nyugalom! Voltam én már ennél rosszabb helyzetben is!" Roberts eközben megtisztította és megtöltötte a puskáját, kését a tokjába dugta, és megindult a folyó felé.

A folyóparton azonban újabb nehézségbe ütközött Hiába járt föl-alá, hogy valahol gázlót találjon, ámde meglátott a meredek part alatt egy korhadt fatörzset, melyen nemrég medve élesíthette körmeit, és több darabot leszakított róla. De Roberts most nem törődött a medvével. A jaguár, melyet a falka üldözőbe vett, néhány napja szétszaggatta egyik csikaját, az éjjel pedig egy fáról egyik legjobb igáslova nyakába ugrott Ezt a fenevadat ártalmatlanná kellett tenniük.

A vadász tisztában volt vele, hogy a jaguár aligha úszik át a folyón, ezért mielőbb át akart jutni a túlsó partra. A falka csaholását most egyre erősebben hallotta, tudta, hogy a fenevad minden pillanatban a folyópartra érkezhet. Roberts tehát a korhadt törzset a meredek parthoz görgette, lelökte, aztán maga is utána ereszkedett a vízbe. Puskáját a fatörzsre helyezve éppen indulni akart, amikor egyszerre oldalról hallotta a kutyákat Világosan kivehető volt, hogy a falka a vízhez közeledik, ugatásuk és csaholásuk egyre izgatottabbá vált, ebből Roberts arra következtetett, hogy a nagy macska egy fára menekült, s így elérhetetlenné válva vérig bosszantotta a kutyákat.

Nem volt ideje gondolkozni. Talán éppen a folyó közepéig jutott, amikor a túlsó parton megzörrent a bokor, a száraz nád ropogott, egy pillanatra sötét test jelent meg, loccsant a víz, amint a jaguár a folyóba vetette magát. Az állat oly közel került a vadászhoz, hogy az általa vert hullámok veszélyeztették a fatörzsre helyezett puskát. Roberts néhány pillanat alatt visszanyerte teljes nyugalmát. A puska – szerencséjére – nem lett nedves, gyorsan felhúzta a kakast, bal kezét a fatörzsre támasztva, igen kényelmetlen és bizonytalan helyzetben célzott a jaguárra, mely éppen ebben a pillanatban kapaszkodott ki csuromvizesen a partra. Lövés dördült, és az állat magasra ugorva visszazuhant a vízbe. Roberts már éppen diadalüvöltést akart hallatni, amikor váratlanul egyensúlyt vesztett, és puskástul eltűnt a vízben. Ebben a percben a sebesült jaguár újra kibukkant a vízből, és gyors ugrásokkal igyekezett fölfelé a meredek parton.

Mire Roberts evickélve-lubickolva ismét felmerült a vízben, a kutyák éppen odaértek, ahonnan a jaguár a vízbe vetette magát. Észrevették a vízben kalimpáló sötét alakot, és azt hitték, a jaguár az. Roberts e pillanatban egyáltalán nem volt irigylésre méltó helyzetben, mert ha a felizgatott falka berohan utána a vízbe, biztosan belefojtják, mielőtt észre vennék tévedésüket. De szerencsére a vadász éppen idejében megérezte a veszélyt, bal kezében puskájával, határozott mozdulatokkal a part felé tört, s a kutyák éppen akkor rontottak rá, amikor már szilárd talajt érzett a lába alatt. A ráugráló ebeket a puskatussal lökte el magától, s közben vadul rájuk üvöltött:

– Vissza, vissza, ti bestiák! Poppy! Vissza! Átkozott dögök, saját gazdátokat akarjátok széttépni?! Vissza! Takarodjatok! Poppy, eredj a pokolba!

Az utóbbi kiáltás már Poppynak szólt, aki végre megismerte gazdáját, és oda akart úszni hozzá. De Roberts élt a gyanúperrel, hátrálni kezdett előle, belépett valami víz alatti gödörbe, és ismét elmerült, éppen abban a percben, amikor Bahrens jelent meg a parton, felemelte a puskáját, hogy az üldözött jaguárba eressze golyóját… mert ő is azt hitte, a vaddal van dolga. Most azonban az ebek mentették meg Robertset, mert Bahrens attól tartott, hogy a kutyákat találná el, és késlekedett a lövéssel, míg végre – nem kis meglepetésére – felismerte barátját. Roberts az újabb veszélyt nem is sejtve, amint ismét talpra vergődött, köpdösni kezdte a vizet, aztán káromkodva vezette a kutyákat a megsebzett vad nyomára.

Amint a falka megszagolta a vért, vad csaholással iramlott a jaguár után, s nemsokára az ugatásból következtetni lehetett, hogy rá is találtak.

– Hé! Roberts! – kiáltott most Bahrens. – Mi a csodát csinálsz ott a vízben?

– Rákászok! – felelte bosszúsan a vadász, miközben az iszapos parton nagy kínnal felkapaszkodott. De torkára forrt a tréfa, mert közben még kétszer is visszacsúszott, a kacagó Bahrens legnagyobb gyönyörűségére. Végre makacssága győzött, sikerült megkapaszkodnia egy gyökérben, és figyelemre sem méltatva kárörvendő barátját, eltűnt a sűrűben.

Bahrens a lovához sietett, melyet kissé hátrább hagyott, újra nyeregbe pattant, és indult felfelé a gázlóhoz. Így is későn érkezett. Még a bokrok között járt, amikor puskalövést hallott, aztán észrevette a fa alatt nyüszítő, vinnyogó kutyákat. A jaguár fenn csüngött a fán, amikor végre ő is kijutott arra a kis tisztásra, ahova most a vadászat összpontosult. A sebesült vad körmét belevájta a fa kérgébe, izmai végső megfeszítésével küzdött, de vonagló, rángó teste már azt mutatta, hogy percei meg vannak számlálva. Lábai elerőtlenedtek, és végül az üvöltő falka kellős közepébe, egy fiatal kopóra zuhant, melynek hátgerincét súlyával kettétörte. A szerencsétlen állat szűkölve, vinnyogva igyekezett a nehéz test alól kimászni. A vadászok alig tudtak a halálra ítélt kutyához hozzáférni, de végül Cooknak sikerült, s egy golyóval véget vetett szenvedéseinek.

– Ez már a hetedik kutya, mely így pusztul el a szemem láttára – mondta Bahrens bosszúsan –, de ezeket az ostobákat nem lehet elhajtani, ha a vad a fára menekül. Aztán tessék, ez a vége!

– Egy medve, melyet a múlt évben ejtettem el – szólt vacogva a csuromvizes Roberts –, kettőt ütött agyon ugyanígy, a harmadiknak meg a lapockacsontját törte. Azt is el kellett pusztítanom.

– Hohó, Roberts! – nevetett Bahrens. – Remekül nézel ki. Rakjunk tüzet, hogy megszáradj. Hát le, Cook, hogy kerülsz ide? Tizennégy napja nem láttalak.

– Fenn voltam Harpernél – válaszolta Cook –, de olyan közelről hallottam az ebek csaholását, hogy nem tudtam veszteg maradni.

– Persze. Éppen Harper háza környékén vagyunk, ugye? – kérdezte Roberts. – Azért olyan ismerős nekem itt. Ott van a ház a ciprusfák közelében, nem?

– Igen. Alig ötszáz lépésre – válaszolta Cook. – Legjobb lesz, ha mindjárt odamegyünk, Roberts megszárítkozhat, s lesz időnk a jaguár megnyúzására is.

– Szeretném tudni, hol a lovam – szólt Roberts. – Hacsak valahol bele nem akadt a kantárja a bozótba.

– Ne búsulj – felelte Bahrens. – Éppen itt jön Mullins. Hozza a lovat. Hol találtál rá, Mullins?

– Ott állt, ahol a jaguár először átúszott. Legelt. A part nagyon meredek neki. De istenuccse, izmos egy vadállat, nem csodálom, hogy olyan könnyen elbánt a lovakkal!

A jaguár rendkívül erős volt. Nemigen ejthették volna el, ha Roberts golyója le nem gyengíti.

A vadászok csakhamar elérték Harper házát, lovaikat a környező bokrokhoz kötötték és beléptek.