24. FEJEZET

Bevándorló család – Az új rendcsináló saját

csapdájába esik

A heves vihar reggelre elcsendesedett. Amikor a nap első sugarai megjelentek a dombtetők felett, mély csend honolt a vidéken, csak az erdő fái susogtak halkan. A kakasok elkukorékolták már a hajnalt, s most önérzetesen sétáltak az udvarokon, mint akik híven teljesítették kötelességüket. A kis faházikók kéményeiből egyenesen fölfelé, a gyönyörű kék égre szállt a füst

Az erdőn keresztül egyetlen lovas ügetett ebben a szép reggelben, maga mögött hagyva a telepet. Cook volt az, aki korán kelt, hogy a gyűlésből el ne késsen. Vidám dalt fütyörészve, gondtalanul lovagolt, de hirtelen meglepetve rántotta meg a kantárszárat. Mi volt az? Mintha az állat is meghökkent volna, mert hegyezte a füleit, és kitartóan ugyanarra a helyre nézett. Hárommérföldnyi körzetben egyetlen ház sem volt, és mégis itt az erdő közepén kakaskukorékolást hallani! Ez lepte meg Cookot annyira.

„Csak nem tévedtem el? – morogta magában. – Hiszen minden bokrot, minden csapást ismerek az erdőben. Új telepesek talán? De itt? Ez lehetetlen! Hiszen ezek keréknyomok, az eső egy kicsit elmosta ugyan őket. Bevándorlók lehetnek" – s ezzel megsarkantyúzta a lovát

Néhány perc múlva egy kis dombról megpillantotta őket Két ponyvás kocsijuk volt, előttük igásökrök állottak kettesével befogva. Egy nyolc-kilenc éves szőke fiúcska etette őket kukoricával. Arrébb öt ló legelészett, első lábaikon béklyó, nyakukon csengő. A család nyilván a kocsikban, ponyva alatt töltötte az éjszakát, mert sem sátruk, sem kunyhójuk nem volt, az meg nem valószínű, hogy a zivatarban szabad ég alatt aludtak. Éppen reggelizni készültek a földön: gyapjútakarókat terítettek le, hogy ráüljenek. A kis család a már említett kisfiún kívül a férfiból és az asszonyból, két serdülő lányból, egy tizennyolc és egy huszonkét év körüli fiúból állott.

– Jó reggelt – szólt Cook barátságosan s mintegy tíz lépés távolságban leugrott a lováról. – Jó reggelt és jó étvágyat!

– Köszönjük – felelte a farmer –, tarts velünk, ha még nem reggeliztél. Hozz csak egy poharat, Anna! De gyorsan ám!

– Nagyon kedves – szólt Cook, és minden további nélkül melléjük telepedett –, igazán nem gondoltam, hogy itt az erdőben ilyen jó társaságra és ilyen pompás reggelire találok. Honnan jöttök?

– Tennessee-ből.

– És hova?

– Franklin körzetbe, az Ozark-hegyek lábához.

– Kiválasztottatok már ott valami helyet?

– Nem, de azért majd csak találunk. A testvérem lakik arra.

– Erre mifelénk sem rossz a föld.

– Tudom, tudom. De a fourche-la-fave-iak nagyon odavannak a lópecsenyéért.

– Hahaha! – nevetett Cook. – Olyan rosszul még nem állunk, bár az igazat megvallva, elég sok disznóság történik errefelé. Éppen most megyek a rendcsináló gyűlésre, elejét kell vennünk végre a lopásoknak! Remélem, ezentúl nemcsak akkor emlegetik majd Arkansast, ha lótolvajokról esik szó.

– Az jó volna! Hanem most, bármerre jár az ember, mindenütt remek történeteket hall rólatok. Mondhatom, jó hírétek van mindenfelé!

– Az emberek sokat fecsegnek. Talán a fele se igaz – szólt Cook. – Igaz, hogy van egypár gazfickó a környéken, de majd elbánunk velük. Nem akarsz eljönni a gyűlésre? Ma úgyis szombat van, és holnap biztosan nem utaztok tovább.

– Miért ne? Mert vasárnap lesz? Ó, az minket nem tart vissza, ki kell használnunk a jó időt.

– Igazad van, de arra gondoltam, hogy érdekelnének a mi rendcsináló törvényeink.

– Valóban érdekelnek. Öt évvel ezelőtt mi is rákényszerültünk, hogy összefogjunk a gazemberek ellen. Annyira elharapóztak a rablások, a tolvajok valóságos bandát szerveztek, de amikor erélyesen felléptünk ellenük, odébbálltak. Egyébként az Arkansas túlsó partján sincsen biztonságban az ember. Éppen a múlt héten, amikor a folyóparton felfelé igyekeztünk, öltek meg és raboltak ki egy farmert, aki disznókat adott el, és hazafelé tartott.

– Hallottam róla. Nem kapták még el a tettest?

– Nem – csapott az öreg mérgesen a rögtönzött asztalra – , de csak kerülne ismét a szemem elé, becsületemre fogadom, nem látná meg még egyszer a lenyugvó napot!

– Hát ismered?

– Nem ismerem, de láttam. Biztosan tudom, hogy az volt, más nem is lehetett. Kocsink az úton haladt, Neddel, az idősebbik fiammal éppen letértünk az útról, puska a vállunkon, reméltük, hogy valami vadra akadunk az erdőben. Egyszerre egy kis tóhoz értünk, Ned az egyik parton, én a másikon mentem, nemsokára egy keskeny ösvényre találtunk, mely visszavezetett az útra. Ekkor a bokrokból zajt hallottunk, azt hittem, szarvasok vagy túzokcsapat, és óvatosan egy széles fatörzs mögé bújtam. Rövidesen két lovas csörtetett elő, fejükön széles karimájú fekete kalap. Hevesén vitatkoztak, és éppen az orrom előtt lovagoltak el, anélkül, hogy észrevettek volna. Hamarosan eltűntek a szemem elől, de alig mentem tovább száz lépést, egyszerre puskalövést hallottam abból az irányból, amerre eltűntek. Először azt hittem, Ned lőtt, mert a lovasoknál nem láttam fegyvert, ezért jelt adtam a fiúnak, mert kíváncsi voltam, milyen vadat ejtett el. Ned azonban megbeszélt jelünkkel válaszolt, így megtudtam, hogy ő bizony még a puskáját sem sütötte el. Arra gondoltam tehát, hogy még valaki cserkészett a környéken, és ebben meg is nyugodtam. Ez késő délután történt, este aztán emberekkel találkoztunk az úton, akik elbeszélték, milyen iszonyú gyilkosság és rablás történt. Amint ezt meghallottam, azonnal lóra ugrottam, hogy megnézzem a halottat. Valóban az egyik lovas volt, mégpedig az öregebbik. Bizonyára a másik volt a gyilkos. Amennyire emlékeztem rá, leírtam a külsejét, de a jelenlevők közül senki sem ismerte. Hiába időztünk még két napig arrafelé, a tettes nyomtalanul eltűnt. A halott zsebében állítólag ezer dollár lehetett, mert az emberek tudták, körülbelül hány disznót adott el. Természetesen a pénz is nyomtalanul eltűnt.

– Igen – szólt Cook –, mifelénk is ilyen dolgok történnek, de reméljük, most már hamarosan széttapossuk a kígyó fejét. A túlparton lakók se tétlenkedjenek, ki kell irtani egytől egyig a gonosztevőket. De merre akartok továbbmenni?

– Nem is tudom… Merre van a legközelebbi ház?

– A legközelebbi ház Wilsoné – felelte Cook –, a következő Wilsonétól másfél mérföldnyire Atkinsé. Wilson házánál könnyűszerrel átkelhettek a folyón.

– Wilsonnak hívják a révészt?

– Nem. A ház Wilsoné, a révészt Curnealesnak hívják.

– Helyes. Köszönöm az útbaigazítást, megfogadom a tanácsokat. Ha valaha mifelénk járnál, keresd csak az öreg Stevensont, szívesen látlak vendégül.

– Köszönöm öreg – mondta Cook, felkelt, lovához ment, megigazította rajta a nyerget –, de most már itt az ideje, hogy induljak. Nem akarok elkésni.

Egyenként kezet szorított a család minden tagjával, még a kisfiúval is, aztán megsarkantyúzta a lovát, és eltűnt az erdőben.

Egyórai lovaglás után megérkezett Atkinshez, ahol nagy csodálkozására még ott találta Brownt, pedig azt hitte, hogy az legalábbis úton van már, s íme, a fiatalember felnyergelt lova mellett a ház előtt állt, és barátságosan beszélgetett az idegennel, akit Rowson mint régi jó barátját mutatta be neki.

– Halló, Cook! – szólt barátságosan, midőn Cook belovagolt. – Ez remek, hogy te is itt vagy, legalább együtt mehetünk!

– Jó reggelt, jó reggelt! – köszönt Cook. – De azt hittem, hogy te már elindultál.

– Abban én vagyok a hibás – szólt Atkins –, vagy inkább a feleségem, mert kissé megkésett a reggelivel. Beteg a kisgyerek…

– No de még nem késtünk el – mondta Brown, aztán a lelkészhez fordult, aki éppen a mulattnak adta át a lovát, és megkérdezte tőle: – Ön nem jön velünk, Mr. Rowson? Azt hittem, azért jött ide.

– Nagyon szerettem volna részt venni a gyűlésen – felel te Rowson –, de elintézendő ügyeim éppen ma megakadályoznak ebben. Holnap lesz az esküvőm, beláthatják uraim, sok elintéznivalóm van még.

– Természetesen – bólintott Brown. – Ez az úr azonban rendcsináló, mint ön mondja, ugye? Tegnap este egy szóval sem említette.

– Meg kell értenie – felelte Jones –, ha meggondolja, hogy teljesen ismeretlen emberek között voltam, miután azonban Mr. Rowsonban egyik régi jó barátomra ismertem, azt hiszem, ezen a vidéken töltök néhány napot. Nagyon örülnék, ha részt vehetnék a gyűlésen, annál is inkább, mert talán lehetőség nyílik arra, hogy az önök szövetsége a mi északi egyesülésünkkel összefogjon. Így azt hiszem, több eredményt érnénk el.

– Tökéletesen igaza van – szólt Brown, merőn Jonesre szegezve szemét –, azt kívánja tehát, hogy bemutassam a rendcsinálóknak?

– Erre szeretném kérni, igazán nagyon lekötelezne.

– Én is hálás lennék önnek a barátom nevében – szakította Jonest Rowson félbe –, és amíg új háztartásommal rendbe nem jövök, meg szeretném kérni Mr. Atkinst, adjon szállást a barátomnak, és lássa el, amíg én…

– Ne aggódjék, Mr. Rowson – szólt Brown mosolyogva –, nem hiszem, hogy Mr. Jones sokáig tartózkodik majd ezen a vidéken… Nem hiszem, hogy Fourche-la-Fave megtetszene neki.

– Ó, nem vagyok nagyigényű – felelte Jones nyájasan. – De azt hiszem, indulnunk kellene. Még el találunk késni.

– Mr. Jones lovát! – kiáltotta Atkins a mulatt fiúnak, aki az ajtónál bámészkodott.

– Hallod-e, Brown, ennek az alaknak a képe nem tetszik nekem – súgta Cook a barátjának, aki közel hajolt hozzá.

– Ha Bowittshoz érünk, ne felejtsd el, néhány szót akarok veled négyszemközt beszélni – válaszolta Brown súgva.

– Talán csak nem?…

– Pszt! Majd ha odaérünk.

Ezalatt Jones lóra ült, Brown is a nyeregbe ugrott, miközben Dan még két lovat vezetett elő. Az egyiken női nyereg volt.

– Minek az a nyereg? – kérdezte Cook.

– Ellen lányomé – felelte Atkins –, Robertsékhoz készül.

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, Ellen lépett ki rajta, kezében kis csomag, melyet a mulatt fiúnak adott át. Brown látta a szemén, hogy sírt, de a lány gyorsan elfordult, lóra ült, és Dantól kísérve ellovagolt.

– Mi baja Ellennek? – kérdezte Brown Atkinstől részvéttel. – Úgy láttam, mintha a szemei még most is könnyesek lettek volna.

– Bolondság! – felelte Atkins. – Semmiképpen nem akarta a beteg gyermeket itt hagyni. Azt mondta, érzi, hogy nem fogja látni többet. Erre az asszony összeszidta. A feleségem elég sokat perlekedik, de nem olyan rossz, mint amilyennek látszik. Ellen mindenesetre nagyon szívére vette a dolgot, no de majd megjön az esze, ha valami rendes, jóravaló férjet kap.

– Az ördög vigyen el, Brown, gyere már! – kiáltott Cook türelmetlenül. – Mit fecsegsz annyit?

– Jó, jó. Megyek már. Csak Mr. Rowsonnal akartam még néhány szót váltani.

– Bement a házba. Hagyd már! Holnap is beszélhetsz vele, sőt még ma este. Gyere!

– Na jó, menjünk. Viszontlátásra! – köszönt el a fiatalember az ottmaradóktól, aztán Cookkal és Jonesszal elvágtatott az erdőbe vezető ösvényen.