8. FEJEZET

Reggel Bahrenséknál – A vérnyomok jelkutatása

Asszovaum víz alá merül a hulláért

A házat körülvevő dús lombú őszibarackfán kukorékolva hirdették a kakasok a közeledő reggelt. Mrs. Bahrens és két leánya felkelt, és öltözködni kezdett nagy óvatosan, hogy a tűz körül heverő vendégeket fel ne ébresszék mozgolódásukkal. A tüzet is felélesztették, a nagy bádog kávéskannát a tűzből kipiszkált parázs fölé állították, és a hirtelenében dagasztott kenyértészta is pirulni kezdett a parázsra helyezett vaslemezen.

– Hányszor kértem már apátokat – zúgolódott az asszony –, hogy hozzon Little Rockból kávédarálót. De egyik fülén be, a másikon meg ki! A vadászfelszerelésére meg a whiskysüvegre bezzeg van gondja, de kávédarálót, azt nem! Törhetem megint a mozsárban.

– Nyúlj csak oda a sótartó mellé – szólt halkan Bahrens az ágyból –, jobbra, te! No, mit találtál ott? Kávédaráló, ugye?

– Valóban. Te meg itt elnézed, hogy mozsárban törögessem.

– Ej, Roberts – szólalt meg most az öreg Harper, és felült az ágyban –, nem nagy mulatság egy ágyban hálni veled, folyton kiszorítasz.

– Felkelni, felkelni, fiúk! – hangoskodott az öreg Bahrens a kandallóhoz lépve, és magasra emelte a whiskysüveget. – Ki kér egy kis gyomorerősítőt?

Ez megtette hatását. Mindannyian felkeltek.

Mire a nap első sugarai áttörtek a fák koronáján, a férfiak már a reggelizőasztal mellett ültek, a lányok meg kint a lovakat etették.

– De mondd csak, Bahrens – szólt Roberts reggeli közben –, mi lesz most a vaddisznókkal? Ha a gyilkosságot akarjuk nyomozni, elszalasztjuk a disznókat, s nem tudom; mit fog szólni a feleségem hozzá.

– Máskor is átjöhetsz. No de most már induljunk, a nap már fenn jár, nincs vesztegetni való időnk. Ha valóban gyilkosság történt, talán még utol tudjuk érni a tetteseket. Én persze még mindig azt hiszem, hogy tévedtetek. Először is én magam arra lovagoltam tegnap, és Brownnak is arra kellett jönnie.

– Brown? – kérdezte Harper gyorsan. – Hogy került Brown erre a környékre? Morrisons-Bluffbe akart menni.

– Igen, azt mondta, és ha egyenesen Fourche-la-Fave-ból jött, akkor valóban nagyot kellett kerülnie. De menjünk! Délre valószínűleg újra itt lehetünk.

Elbúcsúztak az asszonyoktól, az alsó gázlón átkeltek, és gyors ügetéssel lovagoltak arra a helyre, ahol tegnap a vérnyomokra bukkantak.

– Állj! Itt van! – kiáltott Asszovaum, és leugrott Harper háta mögül a lóról. – Ne lovagoljatok tovább, nehogy a talajt a kelleténél jobban összetapossuk!

A vadászok leszálltak lovaikról, a lecsüngő indákhoz kötötték őket. Asszovaum ment elöl. Az első nyomnál megállt. Figyelmesen hajolt le, megvizsgált minden fordítva heverő levelet, minden fűcsomót, aztán ismét felállt, és egészen az első vérnyomig ment. Alig vette szemügyre a helyet, amikor kitört belőle az irtózat hangja. A vadászok köréje gyűltek. A környezet semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy e helyen erőszak történt.

Egy kidőlt fenyő lábánál, melynek gyökerei között földiszeder és más tüskés kúszónövények nőttek, történt az eset.

Egy ló akarta megkerülni ezt a kis bozótot, a patanyomok félkört alkottak, hirtelen azonban megszakadtak, valószínűleg a gyilkos golyó miatt. Itt találták az első szétfröcskölt vérnyomot, de a szerencsétlen itt még nem bukott le lováról, mert az valószínűleg nagyot ugrott vele.

– A golyó a lovat találta – gondolkozott hangosan Roberts –, különben a lovas lebukott volna róla.

Asszovaum némán egy hickoryra mutatott, melynek világosszürke kérgén félreérthetetlen vérnyomok voltak.

– Csakugyan! – kiáltotta elborzadva Harper. – Fejjel előre nekivágódott a hickorynak… És itt látszik a helye, ide zuhant le.

A talajt itt lábnyomok taposták össze, az áldozat bizonyára védekezett. Ott pedig térdre esett – a sötét, alvadt vér vastagon fedte ezt a helyet –, és többé fel sem állt. De mégis! Még egyszer. Ott a bokrokon látszik a szétfreccsenő vér nyoma. Ez lehetett az életerő utolsó föllobbanása. Itt pedig, a ciprus alatt már vége volt, egy ideig itt hevert a hulla, háttal az éles gyökereken, ezt eleven ember nem tudta volna elviselni.

A férfiak iszonyodva néztek e borzalmas jelekre: nem párviadal volt ez, hanem aljas gyilkosság és kétségbeesett, reménytelen védekezés.

– Gyertek! – szólt most az indián, és a nyomokat a folyópartra követte, közben minden lábnyomot gondosan megvizsgált. – Ketten vitték. Itt feküdt, itt álltak. De mi ez? Kés. Véres.

– Tollkés! De istenemre, csak nem ezzel gyilkolták meg azt az embert?

– Mutassátok csak – szólt Roberts, kezét kinyújtva –, talán felismerem.

Harper is előrehajolt és mindketten alaposan szemügyre vették.

– Sohasem láttam. Teljesen új – szólt végre Roberts fejcsóválva.

Harper sem ismerte, a többiek sem látták soha.

– Magamhoz veszem – szólt Roberts –, talán még nyomra vezet. De a vért lemosom. Így borzasztóan néz ki.

– Nézzétek! – szólalt meg most Asszovaum, és egy frissen felásott pontra mutatott, nem messze onnan, ahol álltak. – Mi az?

– Ott ásták el! – kiáltotta a szatócs.

– Dehogy – szólt Curtis, és közelebb lépett. – Ez a lyuk arra sem elég, hogy egy oposszum bújjon el benne, hát még egy ember. Ásni azonban ástak itt, méghozzá késsel, de a föld, amit kiemeltek, nincsen már itt. Mire kellhetett nekik a föld?

Asszovaum figyelmesen vizsgálódott, aztán így szólt:

– Ha levegő van a ruhákban, a test gyakran a víz színén marad, megakad a víz fölé hajló bokrokban vagy ágakban. Ha azonban a holttestet megtöltik földdel, lemerül.

– Borzasztó! – szólt Roberts. – Erre kellett hát nekik a tollkés. Felmetszették a hullát. Irtóztató dolog ez, uraim! Ki lehetett vajon ez a szerencsétlen?

– A folyam elrejti – válaszolta Harper. – Ki tudja, előkerül-e egyáltalán? De mit csinál ez az indián? Mit akarsz, Asszovaum?

– Kötelet csinálok, aztán lemerülök – mondta s közben egy kis papaófa háncsát hámozta le és összekötözgette.

– Lemerülsz? A hulláért? – kérdezte megborzadva Roberts.

Az indián a vízre mutatott, és azt suttogta:

– Ott van! – Aztán levetette vadászingét, lábszárvédőit és mokaszinját, és bele akart ugrani a vízbe.

– Várj! – kiáltott rá a szatócs, aki nagy figyelemmel kísérte az előkészületeket. – Ha a kötelet a holttestre akarod kötni, az esetleg nagyon soká tartana. Itt ez a horog – ezzel egy kis, halászhorgokkal tele tárcát vett elő a zsebéből, és a legnagyobbat odanyújtotta az indiánnak.

– Ez jó lesz – mosolygott az indián, és gyorsan a papaókötélhez erősítette a horgot, még egyszer visszanézett a helyre, ahol a holttestet a vízbe vonszolták, és a következő pillanatban eltűnt a habokban.

Mindenki visszafojtotta lélegzetét.

Halotti csend volt percekig.

A víz már teljesen elsimult ott, ahol a rézbőrű vadász alábukott, és csak az egymás után felszálló buborékok jelezték hollétét.

Végül felbukkant fényes fekete haja, aztán a feje emelkedett ki. Mély lélegzetet vett, és a part felé úszott.

– És a hulla? – kérdezte Roberts.

– Éreztem. Kezem érintette. A víz nagyon hamar feldobott. Hozna valaki nekem egy követ? – kérdezte egy kis szünet után, mialatt kimerülten egy fa alá heveredett. – Elfáradtam, pihenni szeretnék egy kicsit.

– Még egyszer le akarsz menni? – kérdezte Harper csodálkozva. Az indián csak a fejével intett. Hartford pedig egy meglehetősen súlyos követ hozott, melyre Curtis egy rövid kötélből hurkot vetett.

– Nesze, indián – mondta –, ha ezt bal karodra akasztod, levisz a mélybe, ha meg fel akarsz jönni, egyszerűen ledobod.

Az indiánnak nem sok szüksége volt a részletes tanácsokra. Másodszor is lemerült. Ez alkalommal hosszabb ideig tartózkodott lent. A buborékok most is jelezték, merre jár, míg ismét megjelent, gyorsan úszott a part felé, kilépett a folyóból, és borzadva tekintett vissza.

– Megerősítettem a kötelet – mondta halkan; szeme kísértetiesen csillogott, arca hamuszürke volt, mintha nem is eleven ember lett volna, hanem törzsének ősatyja, aki hullámsírjából szállt ki hirtelen.

A vadászok lassan, vigyázatosan húzni kezdték a kötelet, és hamarosan valami sötét tömeg vált láthatóvá a vízben. A hullámok szétváltak, mintha meghátráltak volna a rémes teher előtt, a következő pillanatban Asszovaum megragadta a hulla vállát, és a partra vonszolta. A férfiak mind odaugrottak, és amikor az indián a hátára fordította, ajkukról szinte egyszerre tört fel a rémület hangja:

– Heathcott!

Néhány percig némán álltak ott. A tetem homlokán széles seb tátongott, a golyó azonban, úgy látszott, a mellébe fúródott.

Roberts lehajolt hozzá, hogy megvizsgálja a sebet.

– Hány golyót lőtt ki Brown fegyvere? – kérdezte halkan, mintha szégyellné a fiatalember nevét kiejteni.

– Harmincat – suttogta Harper.

Roberts némán mutatott a lyukra, melyet a golyó ütött az áldozat mellén.

– Őrá gyanakszol? – kérdezte gyorsan Harper, és félve jártatta körbe a szemét.

– Őrá… Nem, istenemre, nem vádolom! – kiáltott Curtis. – Biztos vagyok benne, hogy ő tette. De nem akadna Arkansasban esküdtszék, mely elítélné, hiszen mint Smithtől hallottam, ez itt rettenetesen megfenyegette. Magam is agyonlőttem volna hasonló helyzetben! Hanem a hasfölmetszést, azt elhagyhatta volna… De azt hiszem, erről jelentést kell tennünk, vagy felejtsük el a dolgot?

– Nem, semmi esetre sem – mondta Roberts –, azt ajánlom, takarjuk be jól ágakkal, és jelentsük a békebírónak. Én nem akarok tovább foglalkozni vele… De mit csinálsz, Hartford?

A szatócs a hulla mellé térdelt, és igen figyelmesen vizsgálni kezdte vadászingét.

– Ez az ember itt – mondta komolyan, miközben ismét felemelkedett – négyszáz dollárt hordott magánál egy bőrtárcában. Saját szememmel láttam tegnap reggel Bowitts házában, elveszteni biztosan nem vesztette el, mert ez a gomb a zsebén nehezen jár. A tárcát valaki kinyitotta, és a pénzt ellopta.

– Ki meri itt azt állítani, hogy az én unokaöcsém meglop egy halottat? – üvöltötte Harper. – Ki merészeli az én Billemet tolvajnak nevezni?

– Nyugalom, Harper – szólt Roberts barátságosan, és a karjára tette a kezét. – Okunk van feltételezni, hogy Brown lőtte agyon Heathcottot. Lehet, hogy a pénzt másvalaki vitte el. Hiszen az egészet ketten hajtották végre.

– De vajon ki lehetett vele?

– Csak isten a megmondhatója, de itt mindenesetre kétféle nyom van, két férfi lába nyoma. Az egyiken csizma volt, a másikon cipő. És ha valóban Brown volt az, aki itt bosszúját véghezvitte, lehet, hogy a másik volt a tolvaj, könnyen találhatott alkalmat arra, hogy a pénzt biztonságba helyezze.

– Brown ehhez sohasem járult volna hozzá.

– Ha egyáltalán tudott róla, hogy pénz volt nála.

– Borzasztó! – szólt Harper, s kezével arcát eltakarva egy fának támaszkodott.

Asszovaum keresztbe font lábakkal, tűnődve ült, állát bal kezébe, könyökét térdére támasztva.

– Lássunk hát munkához – szólalt meg Curtis, és ágakat kezdett összehordani.

– Helyes – hagyta helyben Roberts, és segített neki.

Curtis, Roberts és Hartford hamarosan elkészítették a szerencsétlen Heathcott ideiglenes sírját, aztán az egész társaság felkerekedett. Harper is velük tartott, de szinte öntudatlan állapotban. Teljesen megtörtnek látszott. Ő maga sem kételkedett abban egy percig sem, hogy Brown volt a gyilkos. De a pénz, a pénz… ez rettenetes volt!

Asszovaum még mindig ott ült. A többiek már eltűntek a sűrűben, de ő csak ült és töprengett, amikor azonban a lódobogás és a kutyák csaholása is elenyészett, felemelkedett, és újra hozzálátott a nyomok vizsgálgatásához. Tomahawkja nyelére rámérte mindkét lábnyom hosszát, késével belekarcolta, és miután még egyszer meggyőződött, hogy semmi sem kerülte el figyelmét, vállára vette a puskáját, és a vadászokkal ellenkező irányban eltűnt a vadonban.