11. FEJEZET

Asszovaum, a Szárnyas Nyíl és squaw-ja

Weston és Cotton türelmetlenül várják társaikat

Ugyanaznap délután némán haladt Asszovaum az erdőn át a folyó felé, hátán a takarója, puskája a vállán. Squaw-ja, Alapaha követte őt. Indián szokás szerint magával vitte főzőedényeit, gyapjútakaróját és két cserzett szarvasbőrt.

Némán lépett férjének és főnökének nyomaiba, aki figyelmesen vizsgálta a kis folyó mindkét partját, mintha keresne valamit.

Mikor úgy gondolta, már eléggé messze jutott, megfordult, és elölről kezdte vizsgálódását, de éppolyan eredménytelenül, mint az első alkalommal.

– Nem ennek a fának a gyökereihez volt a kenu kötve? – kérdezte végül, és megállt.

– Asszovaum ott láthatja még a háncs egy darabkáját a törzsön – felelte Alapaha.

– A kenu eltűnt – szólt ismét az indián. – Át kell úsznunk, ha a túlsó parton akarunk tanyázni.

Alapaha szó nélkül tette le terhét, férje segítségével két letört ágat hengerített a folyóba, hogy a holmit szárazon vihessék át a túlpartra, s nemsokára mindketten a szemközti parton kapaszkodtak felfelé.

– Melyik utat választja Alapaha? – kérdezte Asszovaum.

– Félmérföldnyire felfelé keresztezünk egy utat, mely egyenesen Mr. Bowitts házához vezet. Ott tart holnap reggel Mr. Rowson imaórát. Nem akarja ez egyszer Asszovaum is meghallgatni a fehér férfiú igéit? Szépen beszél. Szavai, mint a méz, szíve tiszta, mint az őszi ég.

– Jobb volna, Alapaha, ha te se… De mi ez?

Megzörrent a száraz lomb, és abban a pillanatban egy szarvas pompás alakja tűnt elő a sűrűből, magasra emelte szép fejét, nyugodtan körülnézett, nem is sejtve a veszélyt.

Asszovaum már az első pillanattól lövésre készen tartotta fegyverét, most óvatosan arcához emelte, célzott, lőtt, és ugyanabban a pillanatban a szarvas magasra dobta fel magát, és halálos golyótól találva, rángva kiszenvedett.

– Jó – szólt az indián, nyugodtan újratöltötte fegyverét. – Nagyon jó. Mr. Harpernek nincsen már ennivalója, és sokkal betegebb, semhogy maga követhetné a vad nyomát. Alapaha majd elviszi a húst Harper wigwamjába.

– Vajon nem tudja-e Asszovaum, hogy éppen Isten igéjét hallgatni indultam? – kérdezte Alapaha válaszképpen Asszovaumtól.

– Volt idő – szólt Asszovaum sötéten maga elé bámulva –, volt idő, amikor Alapaha még a Szárnyas Nyíl szavára figyelt, és megfeledkezett a fák csúcsának suttogásáról, a vihar zúgásáról és a szellemmadár énekéről is. Volt idő, amikor hátat fordított a fehér emberek Istenének, és kezeit a rézbőrű férfiak Manituja felé emelte a magasba. Volt idő, amikor még férje számára szent wampumot font, és titkos jelekkel biztosította be vadászszerencséjét. Volt ilyen idő, de elmúlt. Alapaha meghalt, és feltámadt mint keresztény, Alapahából Mária lett. Nem emlékszik többé őseire. Nem hall, füle bezárva. De még inkább a szíve is bezárva, nem érez többé.

– Asszovaum! – szólt halk, könyörgő hangon a szép indián asszony. – Ne haragudj rám. Látod, életünk rövid, és előttem a legszebb jövő tárul ki. Ó, te nem tudod, milyen pompás a fehérek mennyországa! El akarod tőlem rabolni, ami nekem teutánad a legkedvesebb a világon?

– Nem! – válaszolta Asszovaum. – Alapaha mehet, hogy szolgáljon a fehérek istenének. Jól van így.

– És te? Te nem akarsz a szent férfiú szavaira figyelni, akinek ajkairól maga a nagy Manitu szól?

Asszovaum éppen válaszolni készült, de hirtelen mást gondolt, vállára vette a puskáját, és így szólt:

– Alapaha nemcsak imádkozni akar, ennie is kell. Nem messze innen, a folyóparton áll egy kis lakatlan kunyhó. Oda visszük a húst, és ott Alapaha megsütheti. Éjszakára meghúzhatja magát a kunyhóban, reggel aztán nem lesz messze a fehérek háza, ahol a sápadt férfiú beszél istenéről.

– És Asszovaum?

– Megígérte a kis embernek, hogy megkeresi a fiát. Szavát meg is tartja. A fehérek rosszat mondanak testvérükről, mert távol van, nem hallják léptei neszét. De visszajön, és a bűnösök elnémulnak.

– Mr. Rowson azt mondja, hogy a kis ember fia lelőtte egy testvérét, és ki is rabolta.

– A sápadt férfiú hazudik! – kiáltott rá az asszonyra az indián. Kiegyenesedett, a vér arcába szökött, szeme lángolt. – A sápadt férfiú hazudik! – ismételte. – És ő maga is tudja.

– Asszovaum azért haragszik a keresztényekre, mert eltérítették Alapahát ősei hitétől. Asszovaum derék és nemes, nem sértegethet senkit azért, mert másként gondolkozik, mint ő.

– Vigyük a húst a kunyhóba – szakította félbe az indián a beszélgetést, – Későre jár, és Asszovaumnak mérföldeket kell gyalogolnia sötétedés előtt.

Gyakorlott kézzel darabolta föl az elejtett vadat, a használhatatlan részeket kifejtette, a többit pedig egy vastagabb ágra erősítette, melynek egyik végét ő, a másikat Alapaha vette vállra. Szótlanul indultak tovább, és nemsokára elérték a lakatlan kunyhót. Ezt egy telepes építette, de mivel a folyó áradásai használhatatlanná tették a környező földeket, rövidesen el is hagyta. Teteje és falai tűrhető állapotban voltak, de semmi kényelmet nem nyújtott, még a tűzhely is összedőlt benne. Az ajtó is kifordult sarkaiból, és a bejárat mellett hevert.

Asszovaum bepillantott a házba, és így szólt:

– A ház jó. Alapaha meghúzhatja magát benne. Ha az imaóráról visszatért, elviszi a húst a kis ember házába. Asszovaum pedig ismét Alapahánál lesz, mielőtt a nap kétszer felkel. – Ezzel megfordult, és némán, lehajtott fejjel elindult az erdőben.

Alapaha elvégezte, amit férje parancsolt. A hús egy részét megsütötte, a többit előkészítette szárításhoz. Közben beborult, szemerkélni kezdett az eső, a kunyhó fölé hajló fák zúgtak a szélben.

Mintegy félmérföldnyire felfelé, a folyó túlsó partján egy fiatalember haladt, és nyugtalanul pillantgatott át a másik partra, mintha várna valakit. Nemsokára egy másik is csatlakozott hozzá. Gyapjútakaróba burkolózott, kopott kalapját mélyen a szemébe húzta, puskáját a hóna alatt szorongatta, hogy lehetőleg megkímélje a permetező esőtől. Hangtalan léptekkel közeledett a fiatalemberhez, és nevetve kérdezte:

– Nos, Weston, unalmas a várakozás, mi? Te fázol. Miért nem hoztál takarót magaddal? Mondtam, hogy hozzál. Még semmi?

– Semmi! – felelte ez bosszankodva. – Nem is hiszem, hogy ma este megjönnek. Ha egész éjszaka takaró és tűz nélkül kell itt toporognom, reggelre végem.

– Ez a bírónak húsz dollár veszteséget jelentene – neve tett Cotton, mert ő volt az, aki a fiatalemberhez csatlakozott. – Egyébként nem hiszem, hogy sokáig kellene várnunk. Rowson minden fűszálat ismer errefelé, és Johnson is. Semmi nehézségtől nem kell tartaniuk. Ezenfelül te magad mondtad, hogy Rowson holnap reggel imaórát tart. Ez arra kényszeríti, hogy mindent megtegyen, ami erejéből telik. Be kell tartania az időt, különben gyanússá válhatik. Utálom ezt az álszentet, de érti a mesterségét, azt meg kell hagyni. Látszik rajta, hogy a jenki államokból származik.

– Heathcott halálának históriája igen nagy feltűnést kelt a környéken – mondta Weston. – Brown tette el láb alól, de a te nevedet is emlegetik.

– Az enyémet? Mi a fenét akarnak velem? Soha életemben nem láttam azt a széltolót. Miért éppen engem vesznek elő, bármi történik a vidéken?

– Na, ez most egészen mindegy – nevetett Weston –, a gyilkosságot nem varrják a te nyakadba, csak a pénzt.

– Miféle pénzt?

– Heathcott eladott néhány lovat, és az árát állítólag magával hordta. Négy-ötszáz dollárt. A pénzt nem találták meg a zsebében.

– A kutyafáját! Ez már igen! Két legyet egy csapásra. Egy rendcsinálót eltenni láb alól, és ugyanakkor egy csomó pénzt szerezni. Van esze ennek a Brownnak… de Weston, Brownnak sohasem volt hozzánk semmi köze, miért fájt neki hát ez a Heathcott?

– Mit tudom én! Az asszonyok arról pletykálnak, hogy Heathcott és Brown ugyanabba a lányba voltak szerelmesek… No, de nem mindegy? Az a fő, hogy megszabadultunk Heathcott-tól.

– No, azért Husfielddal sem lehet viccelni, és ha utánunk veti magát, komolyra fordulhat a dolog. Még nem látom világosan, hogyan fogjuk a nyomainkat összezavarni. Csak annyit tudok, ha én lennék a nyomotokban, meggyűlne velem a bajotok.

– Hagyd csak – nevetett Weston alattomosan –, ravaszul kiterveztük a dolgot. Rowsoné az érdem. Úgy gondolja, hogy mielőtt a folyót elérjük, visszatérünk a nyílt országútra.

– Hogyan? Az nyílt országútra? – kérdezte Cotton.

– Igen. Az országútra, hogy nyomaink világosan felismerhetők legyenek, aztán be a folyóba, és onnan ki sem jövünk többé.

– Hanem? A folyóban nem maradhatunk.

– Leúsztatunk a folyón jó messzire, amíg teljesen nyomunk vesztik, aztán neki a nagyvilágnak.

– A lovak nem bírják sokáig az úszást.

– Ezért rejtettem el a kenut. Látod, ott van a sás mögött. És ott mellette még egy. A csónakok segítségével pompásan levihetjük a lovakat jó darabon, amíg csak el nem érjük a Rowson által kijelölt helyet. Ott aztán te veszed át a vezetést, én nem ismerem a szigetre vezető utat. Johnson ezalatt hamis nyomra téríti az üldözőket, és ha ez sikerül, nem érhet bennünket semmi baj, különösen ha holnap is esős idő lesz.

– Ez mind nagyon szép. De hidd el, nem annyira tökkelütöttek, hogy elhiggyék, a lovak egyszerre csak szárnyra kaptak, és elrepültek az országútról.

– Erre nincs is szükség. Most jön még csak a java. Itt lenn a folyó medrében egy lapos sziklán áll a lovam meg a tiéd…

– Az enyém?

– A tied és Johnson két szürkéje. Amint megkezdjük utunkat az új szállítmánnyal, ezek a lovak feljönnek a folyóból, Johnson a nyeregbe ugrik, elvágtat az úton, mintha a melegforrások felé igyekezne. Ha az üldözők holnap vagy csak holnapután jönnének, és közben az eső is megteszi a magáét, altkor természetesen mindez felesleges. Ha azonban azonnal a lovak után vetik magukat, amitől nagyon tartok, akkor a kétféle nyomot azonosnak fogják tartani, és alaposabb vizsgálat nélkül, azonnal továbbhaladnak. Ha aztán Johnsont utolérik, nem saját lovaikat találják nála, akkor talán ráébrednek, hogy hamis nyomon járnak, de akkor már késő.

– És ha nem érik utol? – kérdezte Cotton.

– Annál jobb. Kerülő úton a szigetre viszi a lovakat bejelenteni, hogy rövidesen szállítmány érkezik, és eladja a mi lovainkat.

– Mit?… Az én lovamat?

– Ne bolondozz, Cotton – szólt Weston nevetve. – Először is pénzt kapsz érte…

– Igen, de mennyit? Fele árát se!

– Aztán meg – folytatta Weston, és nem engedte magát félbeszakítani – ezen a környéken nem szabad mutatkoznod, rövid úton meg kell lépned innen.

– Mi köze mindennek a lovamhoz? – kérdezte Cotton.

– Rosszul ismernélek, ha feltételezném, hogy a saját lovadon akarod Fourche-la-Fave-ot elhagyni.

– Na, ebben végre igazad van… Ez okos beszéd, ki is néztem magamnak egyet.

– De mondd csak, Cotton, már régen meg akartam kérdezni tőled, mi is az a sziget tulajdonképpen, annyit hallok mostanában róla.

– Erről nem beszélhetek – válaszolta Cotton titokzatosan. – Ebbe a históriába túlságosan sokan vannak belekeverve. Csak annyit árulhatok el, hogy a Mississippiben van, és hogy lakói jó barátaink. Én magam sem voltam még ott.

– A Mississippiben, ugyan! Ott rengeteg sziget van. Mondj valami közelebbit. Mi a száma? Talán tudod, hogy a folyamon felülről lefelé minden szigetnek száma van?

– Hogy tudom-e? – nevetett gúnyosan az idősebb. – Hogyne tudnám, de elárulnom nem szabad a számot. Hiszen egyébként is rövidesen mindent megtudsz. Néhány nap múlva ott leszünk. Addig légy türelemmel… Mi volt ez?

– Csend – suttogta Weston. – Egy bagoly. Rowson jele. Mindenesetre felelek neki. Itt minden rendben.

Ujját szájához emelte, és bámulatos hűséggel utánozta a madárhangot.

Hirtelen gyors lódobogást hallottak, aztán megpillantották őket a túlsó parton. Kalaplengetéssel adtak hírt a sikerről Cottonnak és Westonnak.