A kisebb rossz

Az­nap, ami­kor Yar­vi test­vér ha­za­tért, Nap Anya még nyug­tá­ban is mo­soly­gott a vi­lág­ra. A gett­föl­di­ek sze­rint ez volt a nyár első nap­ja. A macs­kák Thorl­by fel­for­ró­so­dott ház­te­tő­in süt­ké­rez­tek, a si­rá­lyok ál­mo­san ri­kol­toz­tak egy­más­nak, és az eny­he, si­mo­ga­tó szél fel­vit­te a sós il­la­tot a me­re­dek ut­cá­kon, be a vá­ros ab­la­ka­in.

Gund­ring anya kam­rá­i­nak ab­la­ka­in is, mi­köz­ben a fi­ú­nak vég­re si­ke­rült ki­nyit­nia a ne­héz re­teszt a rossz ke­zé­vel.

− Ha­za­tért a ván­dor! − szólt az öreg mi­nisz­ter, és le­tet­te a köny­vet, ez­zel ki­sebb por­fel­hőt ka­vart fel.

− Gund­ring anya! − Yar­vi mé­lyen meg­ha­jolt, és felé nyúj­tot­ta a bög­rét.

− És még teát is ho­zott! − Gund­ring anya be­csuk­ta a sze­mét, be­le­sza­golt a pá­rá­ba, be­le­kor­tyolt a te­á­ba, és le­nyel­te. Rán­cos ar­cát el­ön­töt­te a mo­soly, amit Yar­vi min­dig olyan büsz­kén fo­ga­dott. − Meg­érez­tem a hi­á­nyo­dat.

− Leg­alább soha töb­bé nem szen­vedsz már hi­ányt te­á­ban.

− Si­ke­rült hát a vizs­gád?

− Ké­tel­ked­tél ben­ne?

− Én ugyan nem, Yar­vi test­vér, én nem. De te még min­dig kar­dot hor­dasz. − A fiú ol­da­lán, a hü­vely­ben lógó pen­gé­re né­zett. Sa­dik­sir­ram kard­já­ra. − Pe­dig egy jó szó sok kard­csa­pást ki­véd.

− Ezt a töb­bi­ek mi­att hor­dom. Em­lé­kez­tet arra, hon­nan jöt­tem. A jó mi­nisz­ter Béke Atyát szol­gál­ja, de nem le­het ide­gen szá­má­ra Há­bo­rú Anya sem.

− Ha! Na­gyon igaz. − Gund­ring anya a tűz­he­lye má­sik ol­da­lá­ra, a zsá­moly felé in­tett.

Arra a szék­re, amin Yar­vi oly sok­szor ült, és nagy fi­gye­lem­mel hall­gat­ta az öreg mi­nisz­ter me­sé­it, ta­nult tőle ide­gen nyel­vet, tör­té­nel­met, a nö­vé­nyek is­me­re­tét, és azt, ho­gyan kell egy ki­rállyal be­szél­ni. Le­het­sé­ges, hogy csak né­hány hó­nap­ja is ott ült még? Pe­dig úgy tűnt szá­má­ra, mint­ha egy má­sik kor­ban, egy má­sik vi­lág­ban tör­tént vol­na. Vagy ál­má­ban.

Ami­ből most fel­éb­redt.

− Örü­lök, hogy vissza­tér­tél − mond­ta a mi­nisz­ter. − Nem csak a teád mi­att. Sok ten­ni­va­lónk van itt, Thorl­by­ban.

− Azt hi­szem, az em­be­rek itt nem sze­ret­nek en­gem.

Gund­ring anya meg­von­ta a vál­lát.

− Már kezd­tek is fe­lej­te­ni. A nép em­lé­ke­ze­te na­gyon rö­vid.

− A mi­nisz­ter fel­ada­ta, hogy em­lé­kez­zen.

− És hogy ta­ná­csot ad­jon, gyó­gyít­son és iga­zat szól­jon, tud­ja a tit­ko­kat, és min­den nyel­ven el­si­mít­sa az utat Béke Atya előtt, hogy me­sé­ket mond­jon…

− Mond­jak ne­ked egy me­sét?

− Mi­lyen me­sét, Yar­vi test­vér?

− Olyat, ami­ben van vér, csa­lás, pénz és gyil­kos­ság, áru­lás és ha­tal­mi já­ték.

Gund­ring anya fel­ne­ve­tett, és újra be­le­kor­tyolt a te­á­ba.

− A ne­kem való faj­tá­ból te­hát! El­fek is sze­re­pel­nek ben­ne? Sár­ká­nyok? Trol­lok?

Yar­vi a fe­jét ráz­ta.

− Az em­be­rek ké­pe­sek min­den ször­nyű­ség­re, ami a me­sé­hez kell.

− Ez is igaz. Ske­ken­lak­ban hal­lot­tad a me­sé­det?

− Rész­ben. Hosszú ide­je szö­vöm már a fo­na­lát. Az apám ha­lá­lá­nak nap­ja óta. De azt hi­szem, most már ele­jé­től vé­gé­ig ki­ta­lál­tam min­dent.

− A te­het­sé­ge­det is­mer­ve biz­to­san iz­gal­mas tör­té­net lesz.

− Be­le­bor­zongsz majd, Gund­ring anya.

− Kezdd hát!

Yar­vi elő­re­dőlt, és a tűz­be né­zett, a rossz te­nye­rét dör­zsöl­te a hü­velyk­uj­já­val. Sok­szor el­pró­bál­ta már ma­gá­ban a je­le­ne­tet, mi­óta le­tet­te a vizs­gát, le­mon­dott az örök­sé­gé­ről, és be­fo­ga­dást nyert a mi­nisz­te­rek rend­jé­be. Mi­óta meg­csó­kol­ta Ve­xen nagy­anya ar­cát, a sze­mé­be né­zett, lát­ta, hogy az mo­hób­ban csil­log, mint va­la­ha, és meg­ér­tet­te az iga­zat.

− Nem na­gyon tu­dom, hol kezd­jem.

− Ké­szítsd elő a tör­té­ne­tet! Raj­zold meg a hát­te­rét!

− Jó ta­nács − mond­ta Yar­vi. − De a te ta­ná­csa­id min­dig jók. Szó­val… a fő­ki­rály, ki­nek fi­a­tal­sá­ga már messze szállt, és a rend­jé­nek nagy­any­ja, ki ha­son­ló­kép­pen éle­te vége felé jár, igen fél­tet­ték ha­tal­mu­kat, aho­gyan az elő­ke­lők kö­zött ez szo­kás. Fi­gyel­ni kezd­tek Ske­ken­lak­tól észak felé, mert úgy lát­ták, va­la­ki ar­ra­fe­lé fe­nye­ge­ti a nagy ere­jü­ket. Nem acélt és va­sat for­ga­tó, nagy fér­fi, ha­nem ara­nyat és ezüs­töt for­ga­tó, nagy nő. Arany Ki­rály­né, aki azt ter­ve­zi, hogy azo­nos mé­re­tű és sú­lyú ér­mét nyom, hogy a Szi­lán­kos-ten­ger kö­rül min­den­ki az ő ne­vé­ben ke­res­ked­jen.

Gund­ring anya hát­ra­dőlt a szé­ken, a gon­dol­ko­dás­tól el­mé­lyül­tek hom­lo­kán a rán­cok.

− An­nak a tör­té­net­nek van va­ló­ság­alap­ja is.

− A leg­jobb me­sék­nek van va­ló­ság­alap­juk. Ezt tő­led ta­nul­tam. − Most, hogy be­le­kez­dett, a sza­vak már könnye­dén gör­dül­tek ki Yar­vi aj­kán. − A fő­ki­rály és mi­nisz­te­re lát­ták, hogy a ke­res­ke­dők el­hagy­ják az ő ki­kö­tő­jü­ket az észa­ki ki­rály­nő ki­kö­tő­jé­ért, és lát­ták, hogy a be­vé­te­lük hó­nap­ról hó­nap­ra csök­ken. A pénz­zel együtt pe­dig ha­tal­muk is zsu­go­ro­dik. Ten­ni­ük kel­lett hát va­la­mit. De meg­öl­ni egy nőt, aki a le­ve­gő­ből is ara­nyat tud fon­ni? Nem. A fér­je túl büsz­ke és bosszú­ál­ló volt ah­hoz, hogy szem­be mer­je­nek száll­ni vele. Vele kel­lett hát vé­gez­ni, meg­ren­dí­te­ni a ki­rály­né hely­ze­tét, és utá­na ma­guk­hoz köt­ni, hogy ne­kik fon­ja to­vább az ara­nyat. Ez volt a ter­vük.

− Meg­öl­ni egy ki­rályt? − kér­de­zett vissza hal­kan Gund­ring anya a bög­ré­je szá­ja fe­lett.

A fiú vál­lat vont.

− Így kez­dő­dik a leg­több tör­té­net.

− De a ki­rá­lyok óva­to­sak, és so­kan őr­zik őket.

− Ezt kü­lö­nö­sen. Ezért volt szük­sé­gük va­la­ki­re, aki­ben a ki­rály meg­bí­zott. − Yar­vi elő­re­dőlt, a lán­gok me­le­gí­tet­ték az ar­cát. − Így hát be­ta­ní­tot­ták a bronz­szár­nyú sas­nak az üze­ne­tet: A ki­rály­nak meg kell hal­nia. Ez­zel küld­ték a ma­da­rat a ki­rály mi­nisz­te­ré­hez.

Gund­ring anya pis­lo­gott, és na­gyon las­san újra be­le­kor­tyolt a te­á­ba.

− Ne­héz fel­adat ez a mi­nisz­ter­nek. Meg­öl­ni azt, akit szol­gál­ni fel­es­kü­dött.

− De a mi­nisz­ter a fő­ki­rály és mi­nisz­te­re szol­gá­la­tá­ra is es­küt tett, nem igaz?

− Mind meg­es­küd­tünk erre − sut­tog­ta Gund­ring anya. − Te is, Yar­vi test­vér.

− Ó, én az­tán sor­ban te­szem az es­kü­ket, már nem is tu­dom, me­lyi­ket tart­sam be, és me­lyi­ket ne. En­nek a mi­nisz­ter­nek is ez volt a nagy gond­ja. De a ki­rály is­te­nek és em­be­rek kö­zött ül a tró­non, a fő­ki­rály vi­szont is­te­nek és ki­rá­lyok kö­zött, sőt, mos­ta­ná­ban még fel­jebb va­ló­nak gon­dol­ta ma­gát. A mi­nisz­ter tud­ta, hogy neki nem le­het el­lent­mon­da­ni, ezért ter­vet szőtt. Le­cse­ré­li a ki­rályt az éssze­rűb­ben gon­dol­ko­dó test­vé­ré­re. El­tün­te­ti az út­ból az örö­köst, aki csak za­vart. Az egé­szet egy régi el­len­ség­re keni fent, a tá­vo­li észa­kon, aho­vá ci­vi­li­zált em­ber­nek már a gon­do­la­ta sem té­ved. Azt mond­ja majd, hogy ga­lamb ér­ke­zett an­nak az észa­ki ki­rály­nak a mi­nisz­te­ré­től, bé­ke­aján­la­tot ho­zott, így tőr­be csal­ja a meg­gon­do­lat­lan ki­rályt.

− Le­het, hogy ez volt a ki­seb­bik rossz − szó­lalt meg Gund­ring anya. − Le­het, hogy ha ez nem tör­té­nik, Há­bo­rú Anya ki­tár­ta vol­na szár­nya­it az egész Szi­lán­kos-ten­ger fe­lett.

− A ki­seb­bik rossz, és a köz java. − Yar­vi mély le­ve­gőt vett, és a mell­ka­sa be­le­s­aj­dult. Az Owd nő­vér ket­re­cé­ben pis­lo­gó fe­ke­te ma­da­rak­ra gon­dolt. − Csak­hogy a mi­nisz­ter, aki­re az egé­szet ken­te vol­na, nem hasz­nál ga­lam­bo­kat. Csak var­ja­kat.

Gund­ring anya ke­zé­ben meg­állt a bög­re fél­úton a szá­ja felé.

− Var­ja­kat?

− Gyak­ran az apró, je­len­ték­te­len­nek tűnő rész­le­tek mi­att dől össze a leg­szö­ve­vé­nye­sebb terv is.

− Ó, mi­lyen bosszan­tó! − Gund­ring anya szem­hé­ja meg­rán­dult. Le­né­zett a te­á­ra, és na­gyot kor­tyolt be­lő­le, az­u­tán pe­dig csend­ben ül­tek mind­ket­ten. Csak a tűz pat­to­gott vi­dá­man, és a fur­csa fe­szült­ség ket­te­jük kö­zött. − Szá­mí­tot­tam rá, hogy idő­vel rá­jössz − szólt vé­gül a nő. − De nem idő­ben.

Yar­vi fel­hor­kant.

− Mert előbb meg­ha­lok Am­wend­ben.

− Ezt nem én akar­tam − mond­ta az öreg mi­nisz­ter, aki min­dig is any­ja he­lyett any­ja volt Yar­vi­nak. − A terv az volt, hogy te le­te­szed a vizs­gát, le­mon­dasz az örök­sé­ged­ről, és idő­vel át­ve­szed a he­lye­met. Min­dig is ezt a sor­sot szán­tam ne­ked. De Odem nem bí­zott meg ben­nem, és túl ko­rán lé­pett. Én pe­dig nem ál­lít­hat­tam meg az anyá­dat, ami­kor a Fe­ke­te Trón­ra ül­te­tett. − Ke­se­rű­en fel­só­haj­tott. − Ve­xen nagy­anya pe­dig ez­zel a meg­ol­dás­sal sem­mi­kép­pen nem lett vol­na elé­ge­dett.

− Így hát hagy­tad, hogy be­sé­tál­jak Odem csap­dá­já­ba.

− És köz­ben meg­sza­kadt a szí­vem. De ezt ítél­tem a ki­seb­bik rossz­nak. − Le­tet­te maga mel­lé a bög­rét. − Ho­gyan vég­ző­dik hát ez a te me­séd, Yar­vi test­vér?

− Már vége van. És köz­ben meg­sza­kadt a szí­vem. − A fiú fel­né­zett a lán­gok­ból, az öreg mes­te­re sze­mé­be. − És már Yar­vi atya a ne­vem.

Az öreg mi­nisz­ter össze­von­ta a szem­öl­dö­két, és elő­ször a fi­ú­ra, az­tán a bög­ré­re né­zett.

− Fe­ke­te­nyelv­gyö­kér?

− Meg­es­küd­tem, Gund­ring anya, hogy bosszút ál­lok apám gyil­ko­sa­in. Le­het, hogy fél­em­ber va­gyok csak, de az es­küm tel­je­sen kö­te­lez.

A lán­gok meg­reb­ben­tek a tűz­hely­ben, fé­nyük tán­colt a pol­co­kon so­ra­ko­zó fi­o­lá­kon.

− Az apád és a bá­tyád − szólt re­sze­lős han­gon Gund­ring anya −, Odem és ka­to­nái, és oly so­kan má­sok… most pe­dig előt­tem is meg­nyí­lik a vég­ső ajtó. Mind­ezt… a pénz­ér­mék mi­att!

A nő pis­log­ni kez­dett, és a tűz felé dőlt, Yar­vi pe­dig fel­ug­rott, bal kar­já­val gyen­gé­den el­kap­ta, jobb­já­val pár­nát csúsz­ta­tott mögé, és na­gyon óva­to­san vissza­ül­tet­te az öreg nőt a szék­be.

− Úgy tű­nik, az ér­mék ha­lá­lo­sak is le­het­nek.

− Saj­ná­lom − sut­tog­ta Gund­ring anya. Már pi­heg­ve vet­te a le­ve­gőt.

− Én is saj­ná­lom. Nyo­mo­rult­nak ér­zem ma­gam.

− Nem vagy az. − Gund­ring anya gyen­gén el­mo­so­lyo­dott. − Jó mi­nisz­ter lesz be­lő­led, Yar­vi atya.

− Igye­kez­ni fo­gok.

A nő már nem vá­la­szolt.

Yar­vi re­meg­ve mély le­ve­gőt vett, le­zár­ta a nő szem­hé­ját, és össze­kul­csol­ta ölé­ben aszott ke­ze­it. Ki­me­rül­ten, éme­lyeg­ve vissza­ha­nyat­lott a zsá­moly­ra. Még ak­kor is ott ült, ami­kor a te­rem aj­ta­ja ki­vá­gó­dott, és a lép­csőn fel­ro­bo­gott egy alak. A szá­rad­ni ki­ag­ga­tott nö­vé­nyek úgy leng­tek mö­göt­te, mint akasz­tott em­be­rek a fán.

A ki­rály egyik leg­fi­a­ta­labb har­co­sa volt az, nem­rég áll­ta csak ki a pró­bát. Yar­vi­nál is if­jabb volt, sima ar­cán meg­vil­lant a tűz fé­nye.

− Uthil ki­rály ké­re­ti a mi­nisz­te­rét − szólt.

− Va­ló­ban? − Yar­vi a tűz­be loccsan­tot­ta a tea ma­ra­dé­kát, majd ép ke­zé­nek uj­ja­it Gund­ring anya mi­nisz­te­ri bot­ja köré zár­ta. A sa­ját mi­nisz­te­ri bot­ja köré. Az el­fa­cél hi­de­gen si­mult a te­nye­ré­be. Yar­vi fel­állt. − Mondd meg a ki­rály­nak, hogy me­gyek.