Van, aki megmenekül

– Örü­lök, hogy el­jöt­tél. Igen gyor­san fogy­nak kö­rü­löt­tem a ba­rá­tok.

− Szí­ve­sen te­szem − vá­la­szolt Rulf. − Ér­ted és Ank­ra­nért. Nem mond­hat­nám, hogy ked­vel­tem azt a gir­hes mocs­kot még rak­tár­nok ko­rá­ban, de a vé­gé­re azért meg­eny­hül­tem vele szem­ben is. − Yar­vi­ra vi­gyor­gott, a sze­me fe­lett meg­moz­dult a nagy heg. − Van, akit rög­tön a szí­ved­be zár­sz, de akik las­san kö­ze­led­nek hoz­zád, azok to­vább ve­led is ma­rad­nak. Na, gye­re, ve­gyünk egy-két rab­szol­gát!

Mor­gás, mo­tyo­gás és lánc­csör­gés hal­lat­szott, ami­kor az áru fel­állt, hogy szem­re­vé­te­lez­zék. Min­den szem­pár­ban a szé­gyen, fé­le­lem, re­mény és re­mény­te­len­ség sa­já­tos ke­ve­ré­ke lát­szott, Yar­vi pe­dig azon kap­ta ma­gát, hogy a hal­vá­nyu­ló se­bet va­kar­gat­ja, amit a sa­ját rab­szol­ga­gal­lér­ja dör­zsölt a nya­kán. Az üz­let­ben ter­jen­gő bűz olyan em­lé­ke­ket éb­resz­tett ben­ne, ami­ket leg­szí­ve­seb­ben el­fe­lej­tett vol­na.

Fur­csa, mi­lyen könnyen hoz­zá­szo­kott az em­ber a sza­bad­ság­hoz.

− Yar­vi her­ceg! − A tu­laj­do­nos gyor­san elé si­e­tett az üz­let sö­tét há­tul­já­ból. Nagy ter­me­tű em­ber volt, pu­hány, sá­padt, ke­rek arcú, és va­la­hon­nan is­me­rős. Ott volt a me­net­ben, akik Yar­vi ap­já­nak te­me­té­sén haj­long­tak az új ki­rály előtt. Most újra al­kal­ma volt haj­lon­ga­ni.

− Nem va­gyok már her­ceg − szólt a fiú −, de va­ló­ban én va­gyok Yar­vi. Te pe­dig Yo­ver­fell?

Az em­ber­ke­res­ke­dő büsz­kén ki­húz­ta ma­gát, örült, hogy Yar­vi meg­is­mer­te.

− Én len­nék, sze­mé­lye­sen. Meg­tisz­tel, hogy meg­lá­to­gat­tál. Sza­bad kér­dez­nem, hogy mi­lyen rab­szol­gá­ra tar­tasz…

− Mond ne­ked va­la­mit az Ank­ran név?

A ke­res­ke­dő ide­ge­sen az ezüst­csa­tos hü­vely­tar­tó övé­be tű­zött ujjú, ko­mo­ran és ren­dít­he­tet­le­nül álló Rulf­ra pil­lan­tott.

− Ank­ran?

− Hadd fris­sít­sem fel a me­mó­ri­á­dat, aho­gyan az üz­le­ted bűze fel­fris­sí­tet­te az enyé­met. El­ad­tál egy Ank­ran nevű fér­fit, és utá­na pénzt csal­tál ki tőle cse­ré­be azért, hogy a fe­le­sé­gét és a gye­re­két meg­tartsd.

Yo­ver­fell a tor­kát kö­szö­rül­te.

− Nem szeg­tem meg egy tör­vényt sem.

− Aho­gyan én sem fo­gok, ami­kor be­haj­tom a tar­to­zá­so­dat.

A ke­res­ke­dő el­sá­padt.

− Én nem tar­to­zom ne­ked sem­mi­vel.

Yar­vi fel­ne­ve­tett.

− Ne­kem? Nem. De az anyám­nak, La­ith­lin­nek, Gett­föld jö­ven­dő­be­li Arany Ki­rály­né­já­nak és a kincs­tár kul­csa őré­nek… Ha jól tu­dom, neki van egy apró-csep­rő tar­to­zá­sod.

Az em­ber­ke­res­ke­dő ádám­csut­ká­ja ide­ge­sen ug­rált fel és le a nya­kán.

− Alá­za­tos szol­gá­ja va­gyok ki­rály­nőm­nek…

− In­kább rab­szol­gá­ja. Ak­kor sem tud­nád meg­ad­ni a tar­to­zá­so­dat, ha min­de­ne­det el­ad­nád.

− Rab­szol­gá­ja hát. Mi­ért ne? − Yo­ver­fell ke­se­rű­en fel­hor­kant. − Ha már annyi­ra ér­de­kel té­ged az üz­le­tem, el­mond­ha­tom, hogy ép­pen az anyád hi­te­le­i­nek ka­ma­ta mi­att vol­tam kény­te­len ki­pré­sel­ni Ank­ran­ból, amit tud­tam. Nem akar­tam én, de hát…

− De fél­re­tet­ted sze­mé­lyes meg­győ­ző­dé­se­det − vá­gott a sza­vá­ba Yar­vi. − Mily ne­mes cse­le­ke­det.

− Mit akarsz tő­lem?

− Kezd­jük ta­lán a nő­vel és a gye­rek­kel!

− Ahogy pa­ran­cso­lod. − Yo­ver­fell föld­re sze­ge­zett te­kin­tet­tel el­cso­szo­gott a sö­tét­be. Yar­vi Rulf­ra pil­lan­tott, az öreg har­cos pe­dig fel­von­ta a szem­öl­dö­két. Kör­ben a rab­szol­gák né­mán fi­gyel­tek, az egyi­kük mo­soly­gott.

Yar­vi nem tud­ta, mire szá­mít­son. Meg­ka­pó­an bá­jos vagy cso­da­szép nőre, vagy va­la­ki olyan­ra, aki azon­nal szí­ven üti majd, de Ank­ran csa­lád­ja tel­je­sen hét­köz­na­pi volt. Per­sze szin­te min­den­ki az, amíg meg nem is­me­ri őt az em­ber. Az anya apró, vé­kony, da­cos arcú nő volt, a fia vi­lá­gos­bar­na hajú, ép­pen olyan, mint az apja. Ő nem né­zett fel a pad­ló­ról.

Yo­ver­fell elő­re lök­dös­te őket, majd ide­ge­sen tép­ked­ni kezd­te a bőrt a ke­zén.

− Egész­sé­ge­sek és jól tar­tot­tak, aho­gyan ígér­tem. Ter­mé­sze­te­sen mind­ket­tő a tiéd, nagy­ra­be­csü­lé­sem je­lé­ül.

− A nagy­ra­be­csü­lé­se­det meg­tart­ha­tod − szólt Yar­vi. − Most pe­dig cso­ma­golj, és he­lyezd át az üz­le­ted Vuls­gard­ba!

− Vuls­gard­ba?

− Igen. Sok em­ber­ke­res­ke­dő van ott, ott­hon fo­god érez­ni ma­gad.

− De mi­ért?

− Azért, hogy szem­mel tart­hasd Grom-gil-Gorm üz­le­ti te­vé­keny­sé­gét, és be­szá­molj ne­kem. Va­la­ki azt mond­ta, a jó mi­nisz­ter job­ban is­me­ri el­len­sé­ge há­zát, mint a sa­ját­ját.

Rulf el­is­me­rő­en hor­kan­tott, ki­dül­lesz­tet­te a mel­lét, és meg­iga­zí­tot­ta az övét, raj­ta a kard­ját.

− A má­sik le­he­tő­ség, hogy el­ad­nak a sa­ját bol­tod­ban. Mit gon­dolsz, mennyit ad­ná­nak ér­ted az em­be­rek?

Yo­ver­fell meg­kö­szö­rül­te a tor­kát.

− In­téz­ke­dem a köl­tö­zés­ről.

− De gyor­san! − Yar­vi meg­for­dult, és ki­si­e­tett a bű­zös hely­ről. Oda­kint meg­állt, és csu­kott szem­mel szív­ta be a friss le­ve­gőt.

− Te vagy… az új gaz­dánk?

Ank­ran fe­le­sé­ge állt mel­let­te gal­lér­já­ba du­gott uj­jal.

− Nem. A ne­vem Yar­vi. Ő Rulf.

− A fér­jed ba­rá­tai vol­tunk − mond­ta Rulf, és kis­sé túl dur­ván össze­bor­zol­ta a fiú ha­ját.

− Vol­tak? − kér­de­zett rá a nő. − Hol van Ank­ran?

− Saj­ná­lom − szólt Yar­vi. − Meg­halt, mi­köz­ben meg­men­tet­te az éle­te­met. Hidd el, ez még ne­kem is rossz cse­ré­nek tű­nik. De ti leg­alább sza­ba­dok vagy­tok.

− Sza­ba­dok? − né­zett maga elé a nő.

− Igen.

− Én nem sza­ba­don aka­rok élni, ha­nem biz­ton­ság­ban.

Yar­vi na­gyot né­zett, majd érez­te, hogy a szá­ja szo­mo­rú mo­soly­ra hú­zó­dik. Rá­jött, hogy ő sem akart en­nél töb­bet soha.

− Igaz is, szük­sé­gem len­ne egy szol­gá­ló­ra. Ha haj­lan­dó vagy dol­goz­ni.

− Egész éle­tem­ben dol­goz­tam − vá­la­szolt a nő.

Yar­vi meg­állt egy ko­vács­mű­hely mel­lett, és a ha­jó­mű­ves szer­szá­mok­kal teli pult­ra do­bott egy ér­mét az új faj­tá­ból. Ke­rek volt, tö­ké­le­te­sen meg­mun­kált, egyik ol­da­lán az any­ja szi­go­rú ar­cá­val.

− Üsd le a gal­lér­ju­kat! − mond­ta.

Ank­ran csa­lád­ja nem há­lál­ko­dott, de Yar­vi szá­má­ra a ka­la­pács és véső csat­ta­ná­sa ép­pen elég kö­szö­net volt. Rulf egyik lá­bát egy ala­csony fal­ra, két kar­ját pe­dig a tér­dé­re tá­maszt­va néz­te őket.

− Nem tu­dom én pon­to­san meg­ítél­ni, mi a jó és mi nem…

− Ki tud­ja?

− De ez ne­kem ha­tá­ro­zot­tan ne­mes tett­nek tű­nik.

− Csak ne­hogy el­mondd va­la­ki­nek, az rosszat ten­ne a hír­ne­vem­nek. − Yar­vi néz­te, ahogy egy öreg­asszony a tér má­sik vé­gé­ből őt bá­mul­ja. Rá­mo­soly­gott, még in­te­ge­tett is neki, és fi­gyel­te, ahogy az mo­tyog­va el­isz­kol. − Úgy tű­nik, én let­tem a nagy go­nosz a vi­dé­ken.

− Egy dol­got meg­ta­nul­tam az élet­ben: azt, hogy nin­cse­nek iga­zi go­no­szok, csak em­be­rek, akik meg­pró­bál­ják ten­ni a tő­lük tel­he­tőt.

− A tő­lem tel­he­tő­vel elég ré­mes ered­ményt ér­tem el.

− Le­he­tett vol­na rosszabb is. − Rulf ha­rá­kolt, és ki­kö­pött. − És te még fi­a­tal vagy, pró­bál­koz­hatsz újra. Még az is le­het, hogy leg­kö­ze­lebb job­ban si­ke­rül majd.

Yar­vi a hom­lo­kát rán­col­va né­zett az idős har­cos­ra.

− Mi­kor let­tél te ilyen bölcs?

− Min­dig is szo­kat­la­nul jó meg­lá­tá­sa­im vol­tak, csak té­ged el­va­kí­tott a sa­ját éles­eszű­sé­ged.

− Ez gyak­ran elő­for­dul a ki­rá­lyok­nál. Re­mé­lem, elég fi­a­tal va­gyok ah­hoz is, hogy sze­rény­sé­get ta­nul­jak.

− Leg­alább egyi­künk­nek si­ke­rül­jön.

− És te mi­hez kez­desz éle­ted al­ko­nyán? − kér­dez­te a fiú.

− Tör­té­ne­te­sen he­lyet aján­lott ne­kem az őr­sé­gé­ben Uthil ki­rály.

− Ó, nagy tisz­tes­ség. El­fo­ga­dod?

− Vissza­uta­sí­tot­tam.

− Tény­leg?

− A tisz­tes­ség csak a bo­lon­dok­nak csá­bí­tó, és kü­lön­ben is, van egy olyan ér­zé­sem, hogy Uthil kö­rül min­dig sok lesz a ha­lott ka­to­na.

− Te egy­re böl­csebb és böl­csebb le­szel! − je­gyez­te meg Yar­vi.

− Nem­rég még úgy gon­dol­tam, az én éle­tem­nek már vége, de most, hogy újra el­kez­dő­dött, rá­jöt­tem, nem vá­gyom arra, hogy gyor­san vé­get ves­sek neki. − Yar­vi ol­dal­ra né­zett Rulf­ra, és lát­ta, hogy az öreg ka­to­na is rá­néz a vál­la fe­lett. − Azt gon­dol­tam, ne­ked ta­lán szük­sé­ged van egy eve­zős­társ­ra.

− Ne­kem?

− Hi­szen nincs is olyan, amit egy fél­kezű mi­nisz­ter és egy vi­rág­ko­rát ti­zen­öt év­vel túl­élt vad­em­ber együtt el ne ér­het­ne!

A vas­pánt egy utol­só csat­ta­nás­sal ket­té­vált, Ank­ran fia fel­egye­ne­se­dett, és pis­log­va meg­dör­zsöl­te a nya­kát. Az any­ja a kar­já­ba zár­ta, és egy csó­kot nyo­mott a ha­já­ba.

− Nem va­gyok hát egye­dül − je­gyez­te meg ma­gá­ban Yar­vi.

Rulf át­ka­rol­ta a nya­kát, és ma­gá­hoz ölel­te, hogy majd­nem a csont­ját tör­te.

− Amíg én élek, ad­dig nem. Eve­zős­tár­sam.

Nagy ese­mény volt.

Gett­föld tá­vo­lab­bi vi­dé­ke­i­nek be­fo­lyá­sos csa­lád­jai bi­zo­nyá­ra dü­höng­tek, hogy alig ért el hoz­zá­juk Uthil ki­rály vissza­tér­té­nek híre, az új ki­rá­lyuk már meg is tar­tot­ta a me­nyeg­zőt, így ne­kik nem volt al­kal­muk kel­lő­kép­pen be­mu­tat­ni sa­ját fon­tos­sá­gu­kat a ren­dez­vé­nyen, ami bi­zo­nyá­ra so­ká­ig él majd a nép em­lé­ke­ze­té­ben.

Az is két­ség­te­len, hogy a fő­ki­rály az ő fő szé­kén Ske­ken­lak­ban, és az ő min­den­tu­dó mi­nisz­te­re, Ve­xen nagy­anya egy­ál­ta­lán nem volt bol­dog a hír hal­la­tán, aho­gyan ezt Gund­ring anya több­ször ki­fe­je­zés­re is jut­tat­ta.

De Yar­vi any­ja min­den el­len­ve­tést egy könnyed le­gyin­tés­sel el­hes­sen­tett.

− A ha­rag­juk nem ér el hoz­zám.

Újra ő volt az Arany Ki­rály­né, és a sza­va újra pa­rancs volt. Így hát az Is­te­nek Csar­no­ká­nak szob­ra­it fel­dí­szí­tet­ték az első ta­va­szi vi­rá­gok­ból font fü­zé­rek­kel, a nász­aján­dé­kok bő so­ka­sá­gát ha­lom­ba hord­ták a Fe­ke­te Trón köré, az em­be­rek pe­dig olyan sűrű tö­meg­ben tö­mö­rül­tek össze a ku­po­la alatt, mint bir­kák a téli ka­rám­ban; a le­ve­gő szin­te kö­dös volt a le­he­le­tük­től.

Az ál­dott pár pe­dig el­éne­kel­te egy­más­nak a maga há­zas­sá­gi fo­ga­dal­mát is­te­nek és em­be­rek szí­ne előtt. A ku­po­lán be­szű­rő­dő fény­su­ga­rak láng­ba bo­rí­tot­ták a ki­rály fé­nyes­re csi­szolt vér­te­ze­tét és a ki­rály­né ijesz­tő­en sok ék­sze­rét, és min­den­ki bő­szen tap­solt, pe­dig Yar­vi sze­rint leg­alább­is Uthil ének­hang­ja nem so­kat ért, és La­ith­li­né is csak ki­csi­vel volt jobb. Majd Bri­nyolf el­zeng­te a leg­ci­kor­nyá­sabb imát, ami a csar­nok­ban va­la­ha el­hang­zott, míg Gund­ring anya egy­re tü­rel­met­le­neb­bül to­por­gott mel­let­te a bot­já­ra tá­masz­kod­va, és alat­tuk a vá­ros min­den ha­rang­ja vi­dá­man bon­gott.

Ó, bol­dog­sá­gos nap!

Hogy ne ör­ven­de­zett vol­na Uthil? Vissza­kap­ta a Fe­ke­te Trónt, és mel­lé a leg­jobb fe­le­sé­get, akit fér­fi kí­ván­ha­tott ma­gá­nak, akit még a fő­ki­rály is iri­gyelt tőle. És hogy ne ör­ven­de­zett vol­na La­ith­lin? Gett­föld kincs­tá­rá­nak kul­csa újra a nya­ká­ban ló­gott, az Egy Is­ten pap­ját pe­dig ki­ver­ték a pénz­ver­dé­jé­ből, és vé­gig­ker­get­ték a vá­ro­son, be a ten­ger­be. Hogy ne ör­ven­de­zett vol­na egész Gett­föld is? Hi­szen vas ki­rá­lyuk és arany ki­rály­nő­jük lett, akik­ben meg­bíz­hat­tak és akik­re büsz­kék le­het­tek. Akik ének­hang­ja ta­lán ha­gyott némi kí­ván­ni­va­lót maga után, de leg­alább meg­volt mind a két ke­zük.

A nagy ör­ven­de­zés el­le­né­re, vagy ta­lán ép­pen azért Yar­vi nem él­vez­te az any­ja me­nyeg­ző­jét job­ban, mint az apja te­me­té­sét ko­ráb­ban. Az alól nem húz­hat­ta ki ma­gát, de most bi­zo­nyá­ra sen­ki sem ve­szi ész­re, ha ő el­tű­nik, gon­dol­ta. Ha pe­dig még­is, biz­to­san nem szo­mor­ko­dik mi­at­ta.

Oda­kint az idő sok­kal job­ban il­lett a han­gu­la­tá­hoz, mint a ben­ti, vi­rág­il­la­tú me­leg. Für­ké­sző szél fújt a szür­ke ten­ger fe­lől, zú­gott a fel­leg­vár or­mai kö­zött, és sós eső­vel csap­kod­ta a ki­halt ut­cá­kon sé­tá­ló Yar­vit.

Már messzi­ről ész­re­vet­te őt az Is­te­nek Csar­no­ká­nak te­te­jén. A túl vé­kony ru­há­ját tes­té­re ta­pasz­tot­ta az eső, ha­ját va­dul tép­te a szél. Idő­ben meg­lát­ta őt, ki­tér­he­tett vol­na, és ta­lál­ha­tott vol­na ma­gá­nak má­sik he­lyet, ahon­nan az eget bá­mul­hat­ja, de Yar­vit felé vit­te a lába.

− Yar­vi her­ceg! − szólt a lány, ami­kor a fiú kö­zel ért hoz­zá. Le­ha­ra­pott egy da­ra­bot a már így is rö­vid­re rá­gott kör­mé­ből, és a szél­be köp­te. − Mi­cso­da meg­tisz­tel­te­tés.

Yar­vi só­haj­tott. Kezd­te fá­rasz­ta­ni az utób­bi na­pok­ban vissza-vissza­té­rő mon­dat.

− Nem va­gyok már her­ceg, Is­ri­un.

− Nem? Pe­dig az anyád Gett­föld ki­rály­né­ja, nem? Az ő nya­ká­ban lóg a kincs­tár kul­csa. − A lány fe­hér keze a mel­lé­hez reb­bent, ahol nem ló­gott már sem kulcs, sem lánc, ahol nem ló­gott már sem­mi. − Mi len­ne a ki­rály­né fia, ha nem her­ceg?

− Egy bo­lond nyo­mo­rék? − je­gyez­te meg a fiú.

− Az vol­tál, ami­kor ta­lál­koz­tunk, és két­ség­te­len, hogy az is ma­radsz min­dig. To­váb­bá egy áru­ló fia.

− Ak­kor több ben­nünk a kö­zös, mint va­la­ha! − csat­tant fel Yar­vi, de azon­nal meg­bán­ta, ami­kor lát­ta, ho­gyan rán­dul meg a lány fe­hér arca. Ha csak ki­csit más­ként tör­té­nik min­den, ők ket­ten di­cső­ség­ben él­het­ték vol­na le az éle­tü­ket oda­lent. Ő a Fe­ke­te Tró­non, Is­ri­un pe­dig mel­let­te. Csil­lo­gó szem­mel fog­hat­ta vol­na a fér­je sé­rült ke­zét, és meg­kap­ta vol­na azt a jobb csó­kot, amit kért, mi­kor Yar­vi el­in­dult…

De a tör­tén­te­ken már nem le­he­tett vál­toz­tat­ni. Yar­vi nem csó­kol­ja már meg őt sem az­nap, sem soha töb­bé. Yar­vi a há­bor­gó ten­ger felé for­dult, ököl­be szo­rí­tott ke­zét a mell­véd­re tá­masz­tot­ta.

− Nem ve­sze­ked­ni jöt­tem.

− Mi­ért jöt­tél hát?

− Gon­dol­tam, el­mon­dom ne­ked, ha már egy­szer… − Össze­szo­rí­tot­ta a fo­gát, és a ned­ves kö­vön nyug­vó fe­hér ke­zé­re pil­lan­tott. Ha már mi? Ha már je­gye­sek va­gyunk? Ha már je­len­tet­tünk egy­más­nak va­la­mit va­la­mi­kor ré­gen? Nem volt ere­je ki­mon­da­ni ezt. − Nem­so­ká­ra in­du­lok Ske­ken­lak­ba. Le­te­szem a mi­nisz­te­ri vizs­gát. Nem lesz töb­bé sem csa­lá­dom, sem örök­sé­gem, sem… fe­le­sé­gem.

A lány a szél­be ne­ve­tett.

− Még több kö­zös ben­nünk! Ne­kem nin­cse­nek ba­rá­ta­im, nin­csen ho­zo­má­nyom, és nin­csen apám sem. − Meg­for­dult, és sze­mét Yar­vi­ra me­resz­tet­te. A ben­ne pa­rázs­ló gyű­lö­let­től a fiú éme­lyeg­ni kez­dett. − A trá­gya­domb­ra ha­jí­tot­ták a holt­tes­tét.

Yar­vi en­nek ta­lán örül­he­tett vol­na. Elég sok­szor ál­mo­dott er­ről, min­den imá­ját és min­den tet­tét en­nek a cél­nak szen­tel­te, min­dent fel­ál­do­zott ezért, a ba­rá­ta­it is. De most, hogy Is­ri­un ar­cát, a sö­tét szem­gö­dör mé­lyén pa­rázs­ló vö­rös sze­mét néz­te, nem érez­te ma­gát győz­tes­nek.

− Saj­ná­lom. Nem őt, ha­nem té­ged.

A lány meg­ve­tő­en el­húz­ta a szá­ját.

− És mit gon­dolsz, mit ér ez ne­kem?

− Sem­mit. De én at­tól még saj­ná­lom. − Fel­emel­te ke­zét a mell­véd­ről, há­tat for­dí­tott a je­gye­sé­nek, és el­in­dult le­fe­lé a lép­csőn.

− Es­küt tet­tem!

Yar­vi meg­tor­pant. Na­gyon sze­ret­te vol­na ott­hagy­ni a sze­les te­tőt, és soha vissza nem tér­ni oda, de bi­zse­reg­ni kez­dett a bőr a tar­kó­ján. Ön­kén­te­le­nül meg­for­dult.

− Tény­leg?

− Nap­es­küt és hol­d­es­küt. − Is­ri­un sze­me szin­te égett fe­hér ar­cá­nak mé­lyén, ned­ves haja csap­ko­dott a szél­ben. − An­nak szí­ne előtt, Aki Bí­rál, és Aki Em­lé­ke­zik, és Aki Meg­kö­ti A Cso­mót. A par­ton el­te­me­tett őse­im a ta­nú­im rá. Ő, Aki Fi­gyel, és ő, Aki Ír a ta­nú­im. És most te is ta­núm vagy, Yar­vi. Le­gyen ez lánc a mel­le­men és ösz­tö­ke az ol­da­lam­ban! Bosszút ál­lok az apám gyil­ko­sán! Erre meg­es­kü­szöm. − Torz mo­soly je­lent meg az ar­cán, gú­nyos után­za­ta an­nak, aho­gyan az Is­te­nek Csar­no­ká­ban mo­soly­gott Yar­vi­ra az el­jegy­zé­sük nap­ján. − Lá­tod hát, nő is tud olyan es­küt mon­da­ni, ami­lyet egy fér­fi.

− Ha elég őrült hoz­zá − szólt Yar­vi, és el­for­dult.