Eskü

Nagy ese­mény volt.

Gett­föld tá­vo­lab­bi vi­dé­ke­i­nek be­fo­lyá­sos csa­lád­jai bi­zo­nyá­ra dü­höng­tek, hogy alig ért el hoz­zá­juk Uthrik ki­rály ha­lál­hí­re, holt­tes­tét már­is el­éget­ték, így ne­kik nem volt al­kal­muk kel­lő­kép­pen be­mu­tat­ni sa­ját fon­tos­sá­gu­kat a te­me­té­sen, ami bi­zo­nyá­ra so­ká­ig él majd a nép em­lé­ke­ze­té­ben.

Az is két­ség­te­len, hogy a nagy ha­tal­mú fő­ki­rály az ő fő szé­kén Ske­ken­lak­ban, és az ő min­den­tu­dó mi­nisz­te­re, Ve­xen nagy­anya sem lesz majd túl bol­dog, ami­ért nem kap­tak meg­hí­vást az ese­mény­re. Ezt Gund­ring anya több­ször ki­fe­je­zés­re is jut­tat­ta, de Yar­vi any­ja fog­csi­kor­gat­va csak annyit vá­la­szolt:

− A ha­rag­juk nem ér el hoz­zám.

Le­het, hogy La­ith­lin már nem volt ki­rály­né, de még min­dig az ő sza­va ért a leg­töb­bet az or­szág­ban, és Hu­rik is ott tor­nyo­sult né­mán és tisz­te­le­tet pa­ran­cso­ló­an a vál­la fe­lett, hi­szen ő egy élet­re fel­es­kü­dött a szol­gá­la­tá­ra. Így amit La­ith­lin mon­dott, az el­dön­tött tény volt.

A me­net az Is­te­nek Csar­no­ká­ból a fel­leg­vár ud­va­rán ke­resz­tül ha­ladt vé­gig a Yar­vi ku­dar­ca­i­val tar­kí­tott fü­vön, el a vas­tag céd­rus­fa mel­lett, ami alatt a báty­ja olyan so­kat gú­nyol­ta Yar­vit, mert nem tu­dott fel­mász­ni az ágak közé.

Yar­vi ter­mé­sze­te­sen a me­net élén ha­ladt, min­den te­kin­tet­ben a mel­let­te ha­la­dó any­ja ár­nyé­ká­ban. Mö­göt­tük Gund­ring anya igye­ke­zett lé­pést tar­ta­ni ve­lük a bot­já­ra ha­jol­va. A ki­rály háza né­pét, a leg­jobb ru­há­juk­ba öl­tö­zött har­co­so­kat és nő­ket Odem ve­zet­te. A me­net vé­gén a rab­szol­gák vo­nul­tak, a nyak­ör­vük zör­gött, a sze­mü­ket le­sü­töt­ték a föld­re, aho­gyan kell.

A vár egyet­len be­já­ra­tá­ban, az alag­út­ban Yar­vi ide­ge­sen fel­pil­lan­tott, lát­ta a Si­kí­tó kapu sö­tét­ben csil­lo­gó al­ját, ami min­den perc­ben ké­szen állt, hogy le­zu­han­jon, és el­zár­ja az el­len­ség elől a fel­leg­vá­rat. Azt be­szél­ték, hogy a Si­kí­tó ka­put ed­dig csak egy­szer en­ged­ték le, jó­val az ő szü­le­té­se előtt, de Yar­vi ak­kor is min­dig na­gyot nyelt, ami­kor át­ha­ladt alat­ta. A tu­dat, hogy a hegy­nyi sú­lyú, csi­szolt réz­ka­put egyet­len tű tart­ja csak, elég­gé fe­szé­lyez­te.

Fő­ként ak­kor, ami­kor ép­pen a fél csa­lád­ját ké­szült te­met­ni.

− Jól csi­ná­lod − sut­tog­ta Yar­vi fü­lé­be a nagy­báty­ja.

− Csak me­gyek elő­re.

− De úgy mész, mint egy ki­rály.

− Én va­gyok a ki­rály, és me­gyek. Nem is le­het­ne más­kép­pen.

Odem el­mo­so­lyo­dott.

− Jó fe­le­let volt, ki­rá­lyom.

A nagy­báty­ja vál­la fe­lett Yar­vi meg­lát­ta, hogy Is­ri­un is mo­so­lyog rá. A ke­zé­ben lévő fák­lya fé­nyé­ben meg­csil­lant a sze­me és a nya­ká­ban lógó lánc. Erre ke­rül hát majd Gett­föld kincs­tá­rá­nak kul­csa, a lány pe­dig az or­szág ki­rály­né­ja lesz, gon­dol­ta Yar­vi. Az ő ki­rály­né­ja. Ez pe­dig re­ményt csem­pé­szett a sok fé­lel­me közé, egy szik­rát a sö­tét­be.

Min­den­ki fák­lyát vitt a ke­zé­ben, a me­net te­ker­gő fény­kí­gyó­ként ha­ladt a le­szál­ló sö­tét­ség­ben, bár a szél a lán­gok fe­lét ki­ol­tot­ta, mire a gyá­szo­lók a vá­ros ka­pu­ján át a ko­pár hegy­ol­dal­ba ér­tek.

Né­hány ki­vá­lasz­tott har­cos a föld­be kacs­ka­rin­gós nyo­mot szánt­va a dű­nék kö­zött ki­je­lölt hely­re húz­ta a ki­rály ha­jó­ját, amely Thorl­by zsú­folt ki­kö­tő­jé­nek leg­jobb jár­mű­ve volt, ol­da­lan­ként húsz eve­ző­vel, ma­gas or­ral és gaz­da­gon fa­ra­gott tat­tal, mint ami­lye­nek az Is­te­nek Csar­no­ká­nak dí­szei. Ez volt az a hajó, me­lyen Uthrik ki­rály a Szi­lán­kos-ten­ge­ren át a hí­res sa­gen­mar­ki rab­ló­had­já­ra­tá­ra in­dult, és amely a rab­szol­gák és a zsák­mány sú­lyá­tól mé­lyen a víz­be me­rül­ve di­a­dal­ma­san vissza­hoz­ta őt.

A hajó fe­dél­ze­tén egy dí­szes kar­dok­ból ra­kott ra­va­tal­ra fek­tet­ték a ki­rályt és örö­kö­sét. Ez volt a mél­tó el­já­rás, hi­szen Uthrik majd­nem olyan nagy har­cos hí­ré­ben állt, mint a ha­lott báty­ja, Uthil. De Yar­vi szá­má­ra ez egyet­len dol­got mu­ta­tott csak meg: hogy a di­cső­sé­ges har­co­sok ép­pen úgy hal­nak meg, mint min­den­ki más.

Csak ál­ta­lá­ban ko­ráb­ban.

Sok ér­té­kes ál­do­za­ti aján­dék ke­rült a holt­tes­tek közé úgy, aho­gyan az ima­mon­dó sze­rint az is­te­nek szá­má­ra a leg­ked­ve­sebb. Fegy­ve­rek és pán­cé­lok, ami­ket a ki­rály harc­ban zsák­má­nyolt. Arany kar­pe­re­cek és ezüst­ér­mék. Csil­lo­gó kincs­hal­mok. Yar­vi egy arany­ser­le­get tett ha­lott báty­ja ke­zé­be, any­ja pe­dig fe­hér szőr­mét te­rí­tett a ha­lott ki­rály vál­lá­ra, ke­zét Uthrik mell­ka­sá­ra fek­tet­te, és csak állt ott, der­med­ten, csi­kor­gó fog­gal né­zett maga elé, míg Yar­vi meg nem szó­lí­tot­ta.

− Anyám?

La­ith­lin meg­for­dult és a domb­ol­dal­ba ál­lí­tott szé­kek­hez ve­zet­te a fiát. A ten­ger fe­lől sü­ví­tő szél be­le­ka­pott a bar­na fűbe, csap­kod­ta azt a lá­buk kö­rül. Yar­vi fész­ke­lő­dött ki­csit, hogy ké­nyel­mes ülést ta­lál­jon a ke­mény, ma­gas szé­ken, az any­ja moz­du­lat­la­nul ült mel­let­te, fe­let­te tor­nyo­sult Hu­rik sö­tét alak­ja. A fiú bal­ján, egy ala­csony zsá­mo­lyon Gund­ring anya ült cson­tos ke­zé­ben a bot­já­val. A te­ker­gő el­fa­cél pál­ca mint­ha élet­re kelt vol­na a kör­nye­ző fák­lyák raj­ta tán­co­ló láng­já­nak tü­kör­ké­pé­től.

Yar­vi a két any­ja kö­zött ült. Az egyik hitt ben­ne, a má­sik éle­tet adott neki.

Gund­ring anya ek­kor kö­ze­lebb ha­jolt hoz­zá, és hal­kan meg­szó­lalt.

− Saj­ná­lom, ki­rá­lyom. Nem ilyen sor­sot kí­ván­tam ne­ked.

De Yar­vi most nem tűn­he­tett gyen­gé­nek.

− Ab­ból kell ki­hoz­ni a le­he­tő leg­job­bat, amit az is­te­nek­től ka­punk − vá­la­szol­ta. − A ki­rá­lyok sem te­het­nek más­képp.

− A ki­rá­lyok fő­leg nem te­het­nek más­ként − szólt fo­gát csi­kor­gat­va az any­ja, és jelt adott.

Két tu­cat lo­vat ve­zet­tek a hajó fe­dél­ze­té­re. A pa­tá­juk han­go­san ko­po­gott a desz­ká­kon. Ott le­mé­szá­rol­ták min­det, hogy a vé­rük­kel mos­sák le a fe­dél­ze­tet. Min­den­ki biz­tos volt ben­ne, hogy a Ha­lál tisz­te­let­tel nyit­ja majd ki Uthrik ki­rály és fia előtt a vég­ső aj­tót, és mind­ket­ten jó he­lyet kap­nak majd a ha­lot­tak kö­zött.

Odem ek­kor fák­lyá­val a ke­zé­ben a par­ti ho­mo­kon harc­ra kész fegy­ver­zet­ben fel­so­ra­ko­zott ka­to­nák rend­je elé lé­pett. Ezüs­tö­sen csil­lo­gó vér­te­ze­té­ben, szár­nyas si­sak­já­ban és lo­bo­gó vö­rös pa­lást­já­ban va­ló­ban úgy fes­tett, mint ki­rá­lyok fia, test­vé­re és nagy­báty­ja. Ko­mo­ran Yar­vi felé in­tett a fe­jé­vel, a fiú pe­dig bó­lin­tott. Érez­te, hogy az any­ja ke­zé­be kap­ja a jobb ke­zét, és erő­sen meg­szo­rít­ja.

Odem a szu­rok­kal le­ön­tött gyúj­tós­ra fek­tet­te a fák­lyát. A lán­gok nyal­dos­ni kezd­ték a hajó ol­da­lát, és egy pil­la­nat múl­va már láng­ra is lob­ban­tot­ták. A tö­meg fáj­dal­ma­san fel­nyö­gött. Az elő­ke­lők és va­gyo­no­sak Thorl­by vára alatt, a ma­gas, he­gyi te­ra­szo­kon, a kéz­mű­ve­sek és ke­res­ke­dők alat­tuk, az ide­ge­nek és föld­mű­ve­sek még lej­jebb, és a kol­du­sok, rab­szol­gák a szur­do­kok­ban, ahol a szél en­ged­te − min­den­ki a he­lyén, amit az is­te­nek he­lyes­nek mond­tak szá­má­ra.

Yar­vi na­gyot nyelt, mert egy­szer­re tu­da­to­so­dott ben­ne, hogy az apja már soha nem tér vissza, és hogy mos­tan­tól va­ló­ban neki kell ural­kod­nia, amíg őt ma­gát is el nem ége­tik.

Di­de­reg­ve és éme­lyeg­ve ült ott ki­vont kard­dal az ölé­ben, mi­köz­ben Hold Atya és gyer­me­kei, a csil­la­gok meg­je­len­tek az égen. Az égő hajó, az égő kin­csek és Yar­vi égő csa­lád­já­nak láng­jai fényt ve­tí­tet­tek a száz és száz gyá­szo­ló­ra. A kó­sza fé­nyek meg­vil­lan­tak a vá­ros kő­há­za­in, a kül­ső fal kö­rül meg­bú­jó rő­zse­kuny­hó­kon és a hegy te­te­jén álló fel­leg­vá­ron is. Az én vá­ra­mon, gon­dol­ta Yar­vi, bár szá­má­ra az min­dig is in­kább bör­tön­nek tűnt.

Hő­si­es erő­fe­szí­tés­be telt, hogy el ne alud­jon, hi­szen alig jött álom a sze­mé­re elő­ző éj­sza­ka, sőt, egy­szer sem tu­dott alud­ni ren­de­sen, mi­óta a Ki­rá­lyi Fej­pán­tot a hom­lo­ká­ra tet­ték. Az apja volt há­ló­szo­bá­já­nak hi­deg, ásí­tó sö­tét mé­lye tele volt fé­lel­mek­kel. Rá­adá­sul a régi ha­gyo­mány sze­rint a szo­bá­nak nem volt aj­ta­ja és zár­ja, hi­szen Gett­föld ki­rá­lya min­den föld­nek és em­ber­nek ura, és nem le­het­nek tit­kai sen­ki előtt.

A tit­kok és há­ló­szo­ba­aj­tók a ki­rá­lyok­nál sze­ren­csé­sebb em­be­rek ki­vált­sá­gai vol­tak.

Har­ci öl­tö­zet­be bújt, büsz­ke fér­fi­ak és nya­kuk­ban fé­nye­zett kul­csot hor­dó, büsz­ke nők sora vo­nult el Yar­vi és any­ja előtt, hogy meg­szo­ron­gas­sák a ke­zü­ket, és csi­ri­csá­ré te­me­té­si aján­dé­kok­kal bo­rít­sák be őket. Né­há­nyan éle­té­ben csak gon­dot okoz­tak Uthrik ki­rály­nak, most vi­szont ára­doz­va be­szél­tek a ha­lott ural­ko­dó di­cső tet­te­i­ről, és si­rán­koz­tak, hogy Gett­föld­nek soha nem lesz már hoz­zá ha­son­ló ki­rá­lya. Az­tán ész­be kap­tak, mé­lyen meg­ha­jol­tak, és hoz­zá­tet­ték: „Ki­rá­lyom!”, mi­köz­ben a mo­soly­gó ál­arc mö­gött bi­zo­nyá­ra azon járt az eszük, mi­lyen hasz­not húz­hat­nak majd a Fe­ke­te Trón­ra ke­rült, fél­kezű, gyen­ge utód­ból.

Yar­vi any­ja csak néha szisszent a fi­á­ra.

− Ülj egye­ne­sen, te vagy a ki­rály! Ne kérj bo­csá­na­tot, te vagy a ki­rály! Egye­ne­sítsd ki a kö­pö­nyeg­csa­to­dat, te vagy a ki­rály! Te vagy a ki­rály. Te vagy a ki­rály! − Mint­ha min­den el­le­ne szó­ló bi­zo­nyí­ték el­le­né­re meg akar­ta vol­na győz­ni őt, vagy sa­ját ma­gát, és a vi­lá­got.

Igaz, hogy a Szi­lán­kos-ten­ger part­ján nem élt még egy ilyen fon­dor­la­tos ke­res­ke­dő, de Yar­vi sze­rint őt még La­ith­lin sem tud­ta vol­na el­ad­ni ki­rály­nak se­ho­vá.

Ott ül­tek, amíg a lán­gok apró csó­vák­ká sze­lí­dül­tek, és a hajó or­rá­nak sár­kány­fő­jé­ből izzó pa­rázs ma­radt csak, a haj­nal első, tom­pa su­ga­rai fel­kúsz­tak a fel­hők­re, meg­csil­lan­tak az Is­te­nek Csar­no­ká­nak ku­po­lá­ján, és dal­ra fa­kasz­tot­ták a ten­ge­ri ma­da­ra­kat. Ak­kor La­ith­lin tap­solt, a csör­gő vas­gal­lé­ros rab­szol­gák pe­dig la­pá­tol­ni kezd­ték a föl­det a még izzó pa­rázs­ra, hogy ma­gas hal­mot emel­je­nek Yar­vi ten­ger­be ve­szett nagy­báty­ja, Uthil, Yar­vi nagy­ap­ja, Bre­va­er, és ük­ap­ja, Pa­tás An­gulf sír­he­lye mel­lé. A part men­tén hosszan so­ra­koz­tak a fű­vel be­nőtt sír­dom­bok, a ko­ráb­bi­ak el­vesz­tek a dű­nék kö­zött, el­hal­vá­nyul­tak az idő kö­dé­ben, a régi kor­ban, még mi­előtt az is­ten, Aki Ír, meg­ál­dot­ta az asszonyt a le­vél­írás ké­pes­sé­gé­vel, és a mi­nisz­te­rek a vas­kos köny­ve­ik­ben fog­lyul ej­tet­ték a ha­lot­tak ne­vét.

Nap Anya is meg­mu­tat­ta va­kí­tó ar­cát, és láng­ra gyúj­tot­ta a ten­gert. Ha­ma­ro­san jön az apály, és ma­gá­val vi­szi a sok ho­mok­ra hú­zott, he­gyes tatú ha­jót, amik épp­oly für­gén el­in­dul­nak in­nen, mint ami­lyen hir­te­len ér­kez­tek, hogy ma­guk­kal vi­gyék Vansz­ter­föld­re a ki­rá­lyu­kért Grom-gil-Gor­mon bosszút álló ka­to­ná­kat.

Odem a kard­ja mar­ko­la­tát szo­rít­va fel­ka­pott a domb­ra. Szo­ká­sos meg­nyug­ta­tó mo­so­lyát egy har­cos ko­mor­sá­gá­ra cse­rél­te.

− Itt az idő − szólt.

Yar­vi fel­állt, el­lé­pett a nagy­báty­ja mel­lett, a ma­gas­ba tar­tot­ta köl­csön­ka­pott kard­ját, le­nyel­te min­den fé­lel­mét, és tor­ka­sza­kad­tá­ból a szél­be ki­ál­tott.

− Én, Yar­vi, Uthrik és La­ith­lin fia, Gett­föld ki­rá­lya es­küt te­szek. Nap­es­küt és hol­d­es­küt mon­dok an­nak szí­ne előtt, Aki Bí­rál, és Aki Em­lé­ke­zik, és Aki Meg­kö­ti A Cso­mót. Itt el­te­me­tett test­vé­rem és apám és őse­im a ta­nú­im rá. Ő, Aki Fi­gyel, és ő, Aki Ír a ta­nú­im rá. Ti mind ta­nú­im vagy­tok rá. Le­gyen ez lánc a mel­le­men és ösz­tö­ke az ol­da­lam­ban! Bosszút ál­lok az apám és a test­vé­rem gyil­ko­sa­in! Erre meg­es­kü­szöm!

Az össze­gyűlt har­co­sok ko­mor el­is­me­rés­ként ver­ni kezd­ték bárd­juk­kal a si­sak­ju­kat, ök­lük­kel, fes­tett paj­zsu­kat, lá­buk­kal pe­dig Föld Atyát.

Yar­vi nagy­báty­ja össze­von­ta a szem­öl­dö­két.

− Ez sú­lyos eskü, ki­rá­lyom.

− Fél­em­ber va­gyok ugyan − vá­la­szolt Yar­vi, mi­köz­ben üggyel-baj­jal igye­ke­zett vissza­dug­ni kard­ját a bá­rány­bőr­rel bé­lelt hü­ve­lyé­be de at­tól még tu­dok tel­jes es­küt ten­ni. Az em­be­rek leg­alább ér­té­kel­ték.

− Ezek gett fér­fi­ak − mor­dult fel Hu­rik. − Csak a tet­te­ket ér­té­ke­lik.

− Sze­rin­tem szép eskü volt − szó­lalt meg Is­ri­un. A kö­zel­ben állt, szal­ma­sár­ga haja lo­bo­gott a szél­ben. − Ki­rá­lyi eskü.

Yar­vi azon kap­ta ma­gát, na­gyon örül, hogy a lányt lát­hat­ja. Azt kí­ván­ta, bár­csak ket­tes­ben len­né­nek, ak­kor újra meg­csó­kol­hat­ná, és va­ló­szí­nű­leg job­ban igye­kez­ne, mint ko­ráb­ban. De így nem te­he­tett mást, csak fél­sze­gen mo­soly­gott, és eset­le­nül bú­csút in­tett neki a rossz ke­zé­vel.

Lesz még ide­jük a csók­ra, ami­kor vissza­tért.

− Ki­rá­lyom! − Úgy tűnt, mint­ha Gund­ring anya füst­ben, por­ban vagy szél­ben min­dig szá­raz sze­me­i­be most könny gyűlt vol­na. − Küld­je­nek rád az is­te­nek jó sze­ren­csét idő­já­rás­ban és harc­ban.

− Ne ag­gódj, mi­nisz­te­rem! − vá­la­szolt Yar­vi. − Egy kis esé­lyem min­dig van rá, hogy élet­ben ma­rad­jak.

A vér sze­rin­ti any­ja nem könnyez­te meg őt, csak újra meg­iga­zí­tot­ta Yar­vi kö­pö­nyeg­csat­ját, és azt ta­ná­csol­ta:

− Állj ki­rály­hoz mél­tón! Be­szélj ki­rály­hoz mél­tón! Har­colj ki­rály­hoz mél­tón!

− El­vég­re ki­rály va­gyok − vág­ta rá Yar­vi, még ha maga is nagy ha­zug­ság­nak érez­te, majd hoz­zá­tet­te: − Büsz­ke le­szel majd rám. − Pe­dig soha nem tud­ta, hogy ezt ho­gyan ér­het­né el.

El­in­dult a csil­lo­gó fém­kí­gyó­ként a víz felé ha­la­dó ka­to­nák me­ne­te után. Nagy­báty­ja a vál­lát fog­ta, és gyen­gé­den irá­nyí­tot­ta őt, de Yar­vi vissza­né­zett, és lát­ta, hogy az any­ja a pán­cél­in­gé­nél fog­va ma­gá­hoz ránt­ja a ha­tal­mas tes­tű Hu­ri­kot.

− Vi­gyázz a fi­am­ra! − mond­ta neki el­csuk­ló han­gon. − Már csak ő ma­radt ne­kem.

Az­zal az Arany Ki­rály­né, őrei, kí­sé­re­te és rab­szol­gái el­in­dul­tak a vá­ros felé, Yar­vi pe­dig a ha­jók ár­bo­ca­i­nak rin­gó er­de­je felé lép­ke­dett a fakó haj­na­li fény­ben. Igye­ke­zett úgy jár­ni, aho­gyan az apja, buz­gón, harc­ra ké­szen, pe­dig a tér­de ro­gya­do­zott, a tor­ka el­szo­rult, a sze­me ki­vö­rö­sö­dött, a szí­ve pe­dig tele volt ké­tellyel. Még min­dig érez­te a füst sza­gát.

Ott hagy­ta a ham­vak kö­zött zo­ko­gó Béke Atyát, és si­e­tett Há­bo­rú Anya acé­los öle­lé­sé­be.