Menekülés

A csa­pat fut­va me­ne­kült.

Vagy ko­cog­va. Vagy dö­cög­ve, bot­la­doz­va és cso­szog­va a per­zselt kö­vek­ből álló, po­ko­li te­re­pen, ahol egyet­len nö­vény sem nőtt, egyet­len ma­dár sem re­pült. Föld Atya itt kí­nok kö­zött for­ró tör­me­lék­ké hul­lott, és ép­pen olyan üres, ter­mé­ket­len volt, mint a jég­si­va­tag.

− A sors mos­ta­ná­ban me­sés he­lyek­re vet en­gem! − ámul­do­zott gú­nyo­san Ank­ran, mi­köz­ben fel­kap­tat­tak egy szik­la­szirt­re, és vé­gig­néz­tek a csu­pa füs­töl­gő kő­ből álló tá­jon.

− Még min­dig jön­nek utá­nunk? − kér­dez­te Jaud.

− Ne­héz meg­lát­ni az em­be­re­ket az ilyen po­ko­li te­re­pen. – Szu­ma­el vé­gig­né­zett a pusz­tu­lá­son, amit ma­guk mö­gött hagy­tak, és amit már bü­dös pára ho­má­lyo­sí­tott előt­te. − Fő­leg olya­no­kat, akik nem akar­ják, hogy meg­lás­sák őket.

− Le­het, hogy vissza­for­dul­tak. − Yar­vi el­mon­dott egy imát ah­hoz, Aki a Koc­kát For­dít­ja, hogy küld­jön ne­kik egy kis sze­ren­csét. − Re­mél­jük, Sa­dik­sir­ram nem tud­ta rá­ven­ni a ban­já­kat, hogy ide is utá­nunk jöj­je­nek.

Szu­ma­el le­tö­röl­te az iz­zad­sá­got az ar­cá­ról.

− Ki ne akar­na ide jön­ni?

− Te nem is­me­red Sa­dik­sir­ra­mot − el­len­ke­zett Sem­mi. – Na­gyon meg­győ­ző tud len­ni. Ki­vá­ló ve­zér.

− Én en­nek nem sok nyo­mát lát­tam − je­gyez­te meg Rulf.

− Te nem vol­tál ott Ful­ku­ban, ami­kor győ­ze­lem­re ve­zet­te a Csá­szár­nő flot­tá­ját.

− De te, gon­do­lom, ott vol­tál.

− El­le­ne har­col­tam − me­sél­te Sem­mi. − Én vol­tam Aly­kus ki­rály baj­no­ka.

Jaud hi­tet­len­ked­ve rán­col­ta a hom­lo­kát.

− Te egy ki­rály baj­no­ka vol­tál?

Rá­né­zés­re ez alig volt hi­he­tő, de Yar­vi lá­tott már nagy har­co­so­kat küz­de­ni a gya­kor­ló­té­ren, és Sem­mi kard­for­ga­tó tu­dá­sá­hoz fog­ha­tót még nem ta­pasz­talt.

− A zász­lós­ha­jónk lán­gok­ban állt. − Az öreg­em­ber olyan erő­sen szo­rí­tot­ta a kard­ja mar­ko­la­tát, hogy büty­kei el­fe­hé­red­tek. − Egy tu­cat gá­lya meg­csák­lyáz­ta, a fe­dél­zet csú­szott az el­esett ka­to­nák vé­ré­től és nyüzs­gött a Csá­szár­nő ka­to­ná­i­tól, ami­kor Sa­dik­sir­ram és én elő­ször meg­mér­kőz­tünk. Én el­fá­rad­tam a harc­ban, sa­jog­tak a sé­rü­lé­se­im, és nem szok­tam a hul­lám­zó fe­dél­ze­tet. Ő el­ját­szot­ta a gyá­mol­ta­lan nőt, én pe­dig a buta büsz­ke­sé­gem mi­att hit­tem neki. Ő vé­re­met vet­te, így let­tem a rab­szol­gá­ja. Ami­kor má­sod­szor har­col­tunk, én gyen­ge vol­tam az éh­ség­től, neki acél volt a ke­zé­ben és erős fér­fi­ak a háta mö­gött, ne­kem pe­dig csak egy evő­ké­sem volt. Má­sod­szor is vé­re­met vet­te, de a buta büsz­ke­sé­ge mi­att élet­ben ha­gyott. – Az ar­cá­ra ki­ült az esze­lős mo­soly, a szá­ja szé­lén meg­állt a ha­bos nyál, mi­köz­ben ki­ál­to­zott. − Most har­mad­já­ra is meg­üt­kö­zünk. Nincs már büsz­ke­sé­gem, ami el­ne­he­zít­sen, én fo­gom meg­vá­lasz­ta­ni a te­re­pet is, és most én ve­szem az ő vé­rét. Igen, Sa­dik­sir­ram! − Fel­emel­te a kar­ját, re­sze­lős hang­ja vissz­hang­zott a csu­pasz szik­lá­kon, és zen­gett a völgy­ben. − El­jött a nap! El­ér­ke­zett az idő! A le­szá­mo­lás ide­je!

− Nem ér­kez­het­ne el az idő az­u­tán, hogy én biz­ton­ság­ban ha­za­ér­tem Thorl­by­ba?

Szu­ma­el ko­mo­ran meg­húz­ta az övét.

− Si­et­nünk kell.

− Mi­ért, ed­dig mit csi­nál­tunk?

− Ődöng­tünk.

− Mi a ter­ved? − kér­dez­te Rulf.

− Meg­ölünk té­ged, és itt hagy­juk a tes­te­det en­gesz­te­lő aján­dék­ként…

− Ugye, te sem hi­szed, hogy Sa­dik­sir­ram en­gesz­te­lőd­ni jött ilyen messzi­re?

Szu­ma­el ar­cán ki­du­do­rod­tak az iz­mok.

− Saj­nos nem. A terv az, hogy előt­tük érünk Vansz­ter­föld­re. − Az­zal ne­ki­ira­mo­dott le­fe­lé a lej­tőn, min­den lé­pé­sé­vel ki­sebb föld­csu­szam­lást in­dí­tott a domb­ol­dal­ban.

A gőz em­ber­pró­bá­lóbb­nak bi­zo­nyult, mint a jég. Fo­lya­ma­to­san ha­va­zott ugyan, még­is egy­re na­gyobb lett a for­ró­ság, a me­ne­kü­lők pe­dig ré­teg­ről ré­teg­re le­dob­ták ma­guk­ról a félt­ve össze­gyűj­tött ru­há­i­kat, míg vé­gül már fél­mez­te­le­nül me­ne­tel­tek elő­re, úsz­tak az iz­zad­ság­ban, ma­sza­to­sak vol­tak a por­tól, akár a bá­nyá­ból ha­za­té­rő mun­ká­sok. Az éh­ség sze­re­pét a szom­jú­ság vet­te át, Ank­ran fu­ka­rab­ban osz­tot­ta ne­kik a két üveg­ben lévő fel­hős, pos­hadt vi­zet, mint az el­lát­mányt a Déli Szélen.

Ed­dig is fél­tek, Yar­vi már nem is em­lé­ke­zett olyan idő­re, ami­kor nem tar­tott va­la­mi­től. De az las­sú, ál­lan­dó szo­ron­gás volt a hi­deg, az éh­ség és a ki­me­rült­ség mi­att. Most en­nél ke­gyet­le­nebb pá­nik haj­tot­ta őket. Az éle­sí­tett acél­tól ret­teg­tek és a ban­ják ku­tyá­i­nak éles fo­gá­tól, meg a régi tu­laj­do­no­suk még fáj­dal­ma­sabb bosszú­já­tól.

Ad­dig tör­tet­tek elő­re, amíg Yar­vi már a ke­zét sem lát­ta maga előtt. Hold Atya és csil­la­gai szin­te el­tűn­tek a szür­ke pá­ra­fel­hő­ben. A csa­pat né­mán be­má­szott egy szik­la alat­ti mé­lye­dés­be. Yar­vi éber, zak­la­tott álom­ba zu­hant, és úgy érez­te, né­hány pil­la­nat múl­va már fel is ráz­zák be­lő­le, hogy se­bes, saj­gó test­tel to­váb­bi­gye­kez­zen a haj­nal első szür­ke fé­nyé­ben, míg a rém­ál­ma­i­nak em­lé­ke még min­dig mar­dos­sa be­lül­ről.

Nem gon­dol­tak sem­mi más­ra, csak hogy ha­lad­ja­nak elő­re. A vi­lág már csak ak­ko­ra volt szá­muk­ra, mint a sar­kuk és az ül­dö­ző­ik kö­zöt­ti ko­pár, szik­lás te­rep, és egy­re csak csök­kent. Rulf egy ide­ig kö­té­len hú­zott maga után két bir­ka­bőrt. Ez egy régi orv­va­dász-trükk volt, ami­vel a ku­tyá­kat össze le­he­tett za­var­ni. De ezek a ku­tyák nem za­va­rod­tak össze. Nem­so­ká­ra mind teli vol­tak se­bek­kel és zú­zó­dá­sok­kal a szám­ta­lan bot­lás­tól és csú­szás­tól, és Yar­vi az egyet­len hasz­nál­ha­tó ke­zé­vel még a töb­bi­ek­nél is rosszab­bul bír­ta a te­re­pet. De ahány­szor a föld­re ke­rült, Ank­ran min­dig ott volt, kar­ját nyúj­tot­ta neki, hogy fel­se­gít­se, hogy tá­mo­gas­sa elő­re.

− Kö­szö­nöm − mond­ta Yar­vi, ami­kor már szá­mol­ni sem tud­ta vol­na, há­nyad­szor bu­kott el.

− Lesz még al­kal­mad vi­szo­noz­ni a se­gít­sé­get − mond­ta Ank­ran. − Ha más­kor nem, leg­ké­sőbb Thorl­by­ban.

Egy da­ra­big kí­nos csend­ben tör­tet­tek elő­re, míg Yar­vi meg­szó­lalt:

− Saj­ná­lom.

− Azt, hogy el­es­tél?

− Azt, amit a Déli Szélen tet­tem ve­led. Hogy el­mond­tam Sa­dik­sir­ram­nak… − Össze­rez­zent, mert eszé­be ju­tott a bo­ros­üveg tom­pa puf­fa­ná­sa Ank­ran fe­jén.

A volt rak­tár­nok arca gri­masz­ba rán­dult, a nyel­ve meg­ta­lál­ta a két első foga he­lyén lévő lyu­kat.

− Nem is azt gyű­löl­tem a leg­job­ban azon a ha­jón, amit ve­lem tet­tek, ha­nem amit én vol­tam kény­te­len ten­ni. Nem. Amit én tet­tem, sa­ját el­ha­tá­ro­zá­som­ból. − Meg­tor­pant, és meg­ál­lí­tot­ta Yar­vit is, hogy a sze­mé­be néz­zen. − Ko­ráb­ban azt hit­tem, jó em­ber va­gyok.

Yar­vi a vál­lá­ra tet­te a ke­zét.

− Én ko­ráb­ban azt hit­tem, egy mo­csok vagy. Most már kez­dek ké­tel­ked­ni eb­ben.

− Majd meg­könnyez­he­ti­tek egy­más mé­lyen rej­lő ne­mes vo­ná­sa­it, ami­kor oda­ér­tünk! − szólt rá­juk Szu­ma­el. Csak a fe­ke­te kör­vo­na­la lát­szott egy ha­tal­mas gör­ge­teg­kő te­te­jén, amint a kö­dös szür­ke­ség­be mu­tat. − Most dél­re kell for­dul­nunk. Ha előt­tük ér­jük el a fo­lyót, át kell majd jut­nunk raj­ta va­la­ho­gyan. Kő­ből és pá­rá­ból nem tu­dunk tu­tajt épí­te­ni.

− Oda­érünk a fo­lyó­hoz, mi­előtt szom­jan hal­nánk? − kér­dez­te Rulf. Ki­nyal­ta az egyik pa­lack­ból az utol­só csepp vi­zet is, és re­mény­ked­ve né­zett bele az üveg­be, mint­ha azt vizs­lat­ná, nem ra­gadt-e ben­ne va­la­mennyi.

− Szom­jú­ság! − Sem­mi han­go­san fel­ka­ca­gott. − In­kább azért ag­gódj, hogy a ban­ják ne vág­ják a há­tad­ba a dár­dát!

Vég­te­len­nek tűnő tör­me­lék­lej­tő­kön csúsz­kál­tak le, ház­nyi mé­re­tű gör­ge­teg­kö­vek kö­zött ug­rál­tak, der­medt víz­esés­hez ha­son­ló, fe­ke­te kő­ből lévő ol­va­dék­osz­lo­po­kon mász­tak le. Át­kel­tek völ­gye­ken, ahol a ta­laj sü­töt­te a lá­bu­kat, és foj­to­ga­tó gá­zok szi­vá­rog­tak a re­pe­dé­sek­ből, akár az ör­dög szá­já­ból. Meg­ke­rül­tek for­tyo­gó tó­csá­kat, ame­lyek ola­jos fel­szí­ne szi­vár­vány­szín­ben csil­lo­gott. Nagy erő­fe­szí­té­sek árán mász­tak fel szik­la­fa­la­kon, a lá­buk nyo­mán ka­vics­zá­por per­gett a mély­be, a ka­pasz­ko­dók vág­ták az uj­ju­kat. Yar­vi a hasz­nál­ha­tat­lan ke­zé­nek élé­vel ka­pasz­ko­dott a ki­szö­gel­lé­sek­ben, míg vé­gül fel nem ért. A ma­gas­ból vissza­né­zett…

Szu­ma­el csö­vén ke­resz­tül lát­ta, hogy a fe­ke­te fol­tok még min­dig a nyo­muk­ban van­nak, és egy ki­csit kö­ze­lebb is, mint ko­ráb­ban.

− Ezek nem fá­rad­nak el? − kér­dez­te Jaud, és kéz­fe­jé­vel le­tö­röl­te az iz­zad­sá­got a hom­lo­ká­ról. − Soha nem áll­nak meg?

Sem­mi el­mo­so­lyo­dott.

− Majd meg­áll­nak, ha meg­hal­nak.

− Vagy meg­ha­lunk − tet­te hoz­zá Yar­vi.