Isten és ember között

Nap Anya és Hold Atya, su­gá­roz­zá­tok arany és ezüst fé­nye­te­ket erre a frigy­re, mely­ben Yar­vi, La­ith­lin fia és Is­ri­un, Odem lá­nya…

A hat fel­ső is­ten fö­lé­jük ma­ga­so­dó szob­ra kö­nyör­te­len grá­nát­kő szem­mel me­redt rá­juk, fe­let­tük, a tető bol­to­za­tá­nak al­ján, kör­ben az al­kó­vok­ban az alsó is­te­nek bo­ros­tyán­alak­jai csil­log­tak. Mind Yar­vit mé­re­get­ték, és egész biz­to­san ször­nyen ér­dem­te­len­nek ta­lál­ták. Aho­gyan ő is an­nak tar­tot­ta ma­gát.

Be­gör­bí­tet­te a ke­zé­nek csö­ke­vé­nyét, és igye­ke­zett mi­nél mé­lyebb­re a ka­bát­ja uj­já­ba húz­ni. Az Is­te­nek Csar­no­ká­ban min­den­ki tud­ta, mi van a kar­ja vé­gén, vagy in­kább: mi nin­csen ott, Yar­vi még­is el akar­ta rej­te­ni azt.

− Ten­ger Anya és Föld Atya, aján­dé­koz­zá­tok meg őket bő­sé­ges zsák­mánnyal és ter­més­sel, küld­je­tek rá­juk jó sze­ren­csét idő­já­rás­ban és harc­ban…

A Fe­ke­te Trón a csar­nok kö­ze­pén, az emel­vé­nyen állt. Az el­fek ide­jé­ből, az Is­ten­ha­sa­dás előt­ti kor­ból ma­radt em­lék volt, is­me­ret­len mód­szer­rel ké­szült egyet­len da­rab fe­ke­te acél­ból, egy­szer­re volt hi­he­tet­le­nül fi­nom és kép­te­le­nül el­len­ál­ló: a szám­ta­lan el­telt év egyet­len kar­co­lás­nyi nyo­mot sem ha­gyott raj­ta.

Ez volt a ki­rály he­lye, is­te­nek és em­be­rek kö­zött. Sok­kal ma­ga­sab­ban, mint ami­lyen ma­gas­ra Yar­vi emel­ked­ni mél­tó volt. A fiú még rá­néz­ni is ér­dem­te­len­nek tar­tot­ta ma­gát.

− Há­bo­rú Anya és Béke Atya, ad­ja­tok ne­kik erőt, hogy szem­be­néz­ze­nek mind­az­zal, amit a Sors ké­szít ne­kik…

Yar­vi mi­nisz­ter­nek ké­szült, min­den to­váb­bi nél­kül le­mon­dott fe­le­ség­ről és gyer­me­kek­ről. Re­mél­te, hogy éle­te leg­ro­man­ti­ku­sabb pil­la­na­ta az lesz, ami­kor meg­csó­kol­hat­ja Ve­xen nagy­anya ar­cát, mi­után ki­áll­ta a mi­nisz­te­ri pró­bát. Most pe­dig ép­pen össze­köt­ni ké­szült az éle­tét egy lánnyal, akit alig is­mer.

Is­ri­un te­nye­re hi­deg és nyir­kos volt a ke­ze­ik köré te­kert szent le­pel eset­len kö­te­ge alatt. Szo­rí­tot­ták egy­más ke­zét, össze vol­tak kö­töz­ve, egy­más felé tol­ta őket a csa­lád­ja­ik aka­ra­ta és össze­fűz­te őket Gett­föld ér­de­ke, Yar­vi még­is úgy érez­te, mint­ha át­hi­dal­ha­tat­lan sza­ka­dék hú­zód­na ket­te­jük kö­zött.

− Ó, te, ki a ma­got sar­jasz­tod, adj ne­kik egész­sé­ges utó­do­kat…

Yar­vi tud­ta, hogy a csar­nok­ban min­den­ki ugyan­ar­ra gon­dol: nem nyo­mo­rék utó­do­kat, nem fél­kezű utó­do­kat. Egy lo­pott pil­lan­tást ve­tett a mel­let­te álló ala­csony, vé­kony, szal­ma­sző­ke hajú lány­ra, aki a báty­ja fe­le­sé­ge lett vol­na, és most az övé lett. A lány ijedt­nek tűnt, és mint­ha émely­gett vol­na. Per­sze ki­nek ne for­dult vol­na fel a gyom­ra, ha fe­le­sé­gül kény­sze­rí­tik egy fél­em­ber­hez?

Ez az es­kü­vő min­den­ki sze­mé­ben csak pót­lék volt, gyá­szos ün­nep, tra­gi­kus komp­ro­misszum.

− Ó, te, ki a zá­ra­kat őr­zöd, vi­gyázd a ház­tar­tá­su­kat…

Bri­nyolf, az ima­mon­dó volt az egyet­len, aki él­vez­te a dol­got. Ko­ráb­ban mon­dott már egy hosszú és dör­ge­del­mes ál­dást Is­ri­un és Yar­vi báty­já­nak el­jegy­zé­sén, és most, nagy örö­mé­re, ki­ta­lál­ha­tott és elő­ad­ha­tott egy má­so­di­kat is. Csak mond­ta és mond­ta, no­szo­gat­ta a fel­ső és alsó is­te­ne­ket, hogy ad­ja­nak bő ter­mést a há­za­su­lan­dók föld­je­in és te­gyék en­ge­del­mes­sé rab­szol­gá­i­kat; és sen­ki sem le­pő­dött vol­na meg, ha ez­u­tán még áll­ha­ta­tos bél­moz­gá­sért is imád­ko­zott vol­na. Yar­vi össze­húz­ta ma­gát az apja egyik ne­héz bun­dá­ja alatt, és már jó elő­re ret­te­gett Bri­nyolf vé­get nem érő es­kü­vői ál­dá­sa­i­tól.

− Ó, vi­zes­kan­csók is­te­ne, öntsd bő­ven gya­ra­pí­tó ál­dá­so­dat a ki­rá­lyi pár­ra, szü­le­ik­re és alatt­va­ló­ik­ra, egész Gett­föld­re!

Az ima­mon­dó hát­ra­lé­pett. Ar­cán büsz­ke mo­soly ra­gyo­gott, mint­ha öröm­szü­lő len­ne, az álla el­tűnt a to­ká­já­ban.

− Rö­vid le­szek − szó­lalt meg Gund­ring anya, és alig ész­re­ve­he­tő­en cin­kos pil­lan­tást ve­tett Yar­vi­ra. A fiú egy pil­la­nat­ra el­ne­vet­te ma­gát, de gyor­san el­foj­tot­ta a ka­cajt. Így is meg­érez­te ma­gán az any­ja jég­hi­deg ten­ger­hez ha­son­ló te­kin­te­tét, és azon­nal el­szállt min­den vi­dám­sá­ga.

− A ki­rály­ság két erős osz­lo­pon nyug­szik − foly­tat­ta a mi­nisz­ter. − Már van erős ki­rá­lyunk. − A kö­zön­ség tisz­te­let­re mél­tó ön­ura­lom­ról tett ta­nú­bi­zony­sá­got, sen­ki sem ne­ve­tett. − Nem­so­ká­ra pe­dig, ha az is­te­nek is úgy akar­ják, erős ki­rály­nénk is lesz.

Yar­vi lát­ta, hogy Is­ri­un na­gyot nyel, sá­padt ajka össze­rán­dul.

Gund­ring anya ma­gá­hoz in­tet­te Yar­vi any­ját és nagy­báty­ját. Odem volt az egyet­len, aki lát­szó­lag öröm­mel vett részt a szer­tar­tá­son, és he­lyez­te ke­zét a le­pel­re, hogy ál­dá­sát adja a frigy­re. A mi­nisz­ter ez­u­tán ne­héz­ke­sen a ma­gas­ba emel­te a Fe­ke­te Trón­nal azo­nos, csil­lo­gó acél­ból ké­szült bot­ját, és fenn­han­gon ki­je­len­tet­te:

− Az el­jegy­zés meg­tör­tént!

Meg­tör­tént hát. Sen­ki sem kér­dez­te meg a frigy­ről Is­ri­un vé­le­mé­nyét, aho­gyan Yar­vi­ét sem. Úgy tűnt, a ki­rá­lyok sza­vá­ra nem so­kat ad­nak. Leg­alább­is Yar­vi ese­té­ben nem. A több mint száz­fős kö­zön­ség­ből gyér taps hal­lat­szott. A fér­fi­ak, Gett­föld leg­je­len­tő­sebb csa­lád­ja­i­nak ara­nyo­zott kard­mar­ko­la­tos és kö­pö­nyeg­csa­tos fe­jei ne­héz ök­lük­kel do­bol­tak szé­les mell­ka­su­kon, az olaj­tól csil­lo­gó hajú nők nya­kuk­ban a leg­szebb, ék­kö­vek­kel ki­ra­kott lán­con füg­gő házi kincs­tár­kul­csa­ik­kal ud­va­ri­a­san pas­kol­ták uj­ja­ik­kal az il­la­to­sí­tott te­nye­rü­ket.

Gund­ring anya le­fej­tet­te a je­gye­sek ke­zé­ről a szent lep­let, Yar­vi pe­dig vissza­húz­ta iz­zadt, ró­zsa­szín és bi­zser­gő ép ke­zét.

Nagy­báty­ja a vál­lá­nál fog­va meg­ra­gad­ta őt, és a fü­lé­be súg­ta:

− Ügyes vol­tál!

Pe­dig Yar­vi nem is csi­nált sem­mit, csak állt egy hely­ben, és éne­kelt né­hány fo­ga­dal­mat, amit alig ér­tett.

A ven­dé­gek ki­se­reg­let­tek, Bri­nyolf pe­dig vissz­han­gos csat­ta­nás­sal be­csuk­ta maga mö­gött a csar­nok ka­pu­ját. Yar­vi és Is­ri­un egye­dül ma­radt az is­te­nek­kel, a Fe­ke­te Trón­nal, a bi­zony­ta­lan jö­vő­jük nyo­masz­tó sú­lyá­val és az őket óce­án­ként kö­rül­ve­vő, kí­nos csönd­del.

Is­ri­un fi­no­man meg­dör­zsöl­te a ke­zét, ami­vel Yar­vi­ét fog­ta, és a pad­ló­ra sze­gez­te a te­kin­te­tét. Yar­vi is a föl­det bá­mul­ta. Nem mint­ha bár­mi ér­de­kes lett vol­na ott. Meg­kö­szö­rül­te a tor­kát. Meg­iga­zí­tot­ta a hü­velyt tar­tó szí­jat, de a kard még min­dig eset­le­nül ló­gott az ol­da­lán. Úgy érez­te, ez már éle­te vé­gé­ig így lesz.

− Saj­ná­lom − szó­lalt meg vé­gül.

Is­ri­un fel­pil­lan­tott rá, egyik sze­me meg­csil­lant a sűrű sö­tét­ben.

− Mit saj­nálsz? − kér­dez­te, majd ész­be­ka­pott, és bi­zony­ta­la­nul hoz­zá­tet­te: − Ki­rá­lyom?

A fiú majd­nem azt vá­la­szol­ta: azt, hogy fél­em­ber lesz a fér­jed, de az­tán meg­elé­ge­dett ke­ve­seb­bel is.

− Azt, hogy kör­be­ado­gat­nak té­ged a csa­lá­dom­ban, akár egy ser­le­get a la­ko­mán.

− La­ko­mán min­den­ki örül, ha hoz­zá ke­rül a ser­leg. − A lány ke­se­rű­en el­mo­so­lyo­dott. − Ne­kem kel­le­ne saj­nál­koz­nom. Kép­zeld csak el! Én mint ki­rály­né…! − Kun­cog­ni kez­dett, mint­ha en­nél bu­tább vic­cet éle­té­ben nem hal­lott vol­na.

− És én, mint ki­rály?

− Te ki­rály vagy.

Yar­vi na­gyot né­zett. Annyi­ra le­kö­töt­te a sa­ját gyen­ge­sé­gé­nek gond­ja, meg sem for­dult a fe­jé­ben, hogy Is­ri­un is fél­het, hogy ta­lán nem fe­lel meg a ki­hí­vás­nak. Ez pe­dig, mint má­sok nyo­mo­ra ál­ta­lá­ban, kis­sé fel­vi­dí­tot­ta őt.

− Hi­szen te in­té­zed az apád kincs­tá­rá­nak ügye­it − mond­ta, és a lány nya­ká­ban lógó arany­kulcs­ra pil­lan­tott. − Az sem kis fel­adat.

− De a ki­rály­né egy egész or­szág ügye­it in­té­zi! És min­den­ki azt mond­ja, az anyád mű­vé­szi szin­ten űzte ezt. La­ith­lin, az Arany Ki­rály­né! − Úgy ej­tet­te ki Yar­vi any­já­nak ne­vét, akár egy va­rázs­igét. − Azt mond­ják, ez­rek tar­toz­nak neki szí­ves­ség­gel, hogy az ő le­kö­te­le­zett­jé­nek len­ni büsz­ke­ség. Azt mond­ják, az ő sza­va a ke­res­ke­dők kö­zött töb­bet ér az arany­nál, mert az arany ér­té­ke csök­ken­het, de La­ith­lin sza­va nem ér­ték­te­le­ne­dik el. Né­hány észa­ki ke­res­ke­dő ál­lí­tó­lag már nem az is­te­nek­hez imád­ko­zik, ha­nem az anyá­dat imád­ja he­lyet­tük! − A lány egy­re gyor­sab­ban ha­dart, rág­ta a kör­mét, egyik ke­zé­vel a má­si­kat dör­zsöl­te, és a sze­me el­ke­re­ke­dett. − Azt is hal­lot­tam már, hogy La­ith­lin ezüst­to­jást to­jik.

Yar­vi nem áll­ta meg, hogy fel ne ka­cag­jon.

− Azt hi­szem, biz­ton ál­lít­ha­tom, hogy az utol­só hír nem igaz.

− De az igaz, hogy ga­bo­na­rak­tá­ra­kat épít­te­tett, vízi csa­tor­ná­kat ása­tott, hogy újabb és újabb te­rü­le­te­ket szán­tat be, hogy az em­be­rek soha ne éhez­ze­nek töb­bé, és ne kell­jen ki­sor­sol­ni­uk, ki­nek kell a ten­ger túl­part­já­ra köl­töz­ni az ín­ség elől. − Be­széd köz­ben Is­ri­un egy­re ma­ga­sabb­ra húz­ta fel a vál­lát, míg az szin­te el­ér­te a fü­lét is. − És hogy az em­be­rek az egész vi­lág­ból Thorl­by­ba özön­le­nek ke­res­ked­ni, ezért nőtt a vá­ros há­rom­szo­ro­sá­ra, úgy­hogy az anyád meg­nyi­tot­ta a vá­ros­fa­lat, újat emel­te­tett, majd azt is meg­nyi­tot­ta.

− Ez igaz, de…

− Hal­lot­tam a nagy­sza­bá­sú ter­vé­ről is, hogy azo­nos sú­lyú pén­ze­ket ve­ret, min­det a sa­ját arc­ké­pé­vel, és eze­ket el­ter­jesz­ti az egész Szi­lán­kos-ten­ger vi­dé­kén, hogy vé­gül min­den­ki az ő ne­vé­ben és arc­ké­pé­vel ke­res­ked­jen majd. Ő pe­dig gaz­da­gabb lesz még a ske­ken­la­ki fő­ki­rály­nál is! Hogy le­het­nék ak­kor én… − Is­ri­un le­haj­tot­ta a fe­jét, le­eresz­tet­te a vál­lát, és meg­pöc­köl­te a nya­ká­ban lógó kul­csot, ami hin­táz­ni kez­dett a lán­con. − Mit te­het egy hoz­zám ha­son­ló…

− Min­dig van meg­ol­dás. − Yar­vi el­kap­ta Is­ri­un ke­zét, mi­előtt a lány újra a fo­gá­hoz emel­te vol­na egy­re fo­gyó kör­me­it. − Az anyám majd se­gít ne­ked. El­vég­re a nagy­né­néd, nem?

− Még hogy ő se­gít ne­kem? − A lány nem kap­ta el a ke­zét, in­kább kö­ze­lebb húz­ta vele ma­gá­hoz Yar­vit. − Tu­dom, hogy az apád ki­vá­ló har­cos volt, de azt hi­szem, még­is­csak ő volt a ke­vés­bé fé­lel­me­tes a szü­le­id kö­zül.

Yar­vi el­mo­so­lyo­dott, de nem el­len­ke­zett.

− Ne­ked sze­ren­cséd volt. A nagy­bá­tyám min­dig nyu­godt, akár a csen­des ten­ger.

Is­ri­un ide­ge­sen az ajtó felé pil­lan­tott.

− Te nem is­me­red az apá­mat úgy, mint én.

− Ak­kor… ak­kor majd én se­gí­tek. − Fél dél­előtt fog­ta ugyan a lány ke­zét, de ed­dig akár egy dög­lött ha­lat is tart­ha­tott vol­na iz­zadt te­nye­ré­ben, most vi­szont mint­ha tel­je­sen meg­vál­to­zott vol­na Is­ri­un keze: erős volt, hű­vös, és na­gyon is élő. − Hát nem ez a há­zas­ság lé­nye­ge?

− Nem csak ez. − A lány egy­szer­re na­gyon is kö­zel állt Yar­vi­hoz, a gyer­tyák fé­nye tán­colt a sze­me sar­ká­ban, a fo­gai csil­log­tak rés­nyi­re nyi­tott aj­kai kö­zött.

Kü­lö­nös il­la­ta volt, se nem édes, se nem fa­nyar, Yar­vi nem is­mer­te fel. Alig érez­te csak, még­is he­ve­seb­ben vert tőle a szí­ve.

Nem tud­ta, be­csuk­ja-e a sze­mét, de Is­ri­un be­csuk­ta, ezért ő is. Az or­ruk eset­le­nül össze­üt­kö­zött. A lány lé­leg­ze­te csik­lan­doz­ta Yar­vi ar­cát, fel­he­ví­tet­te a bő­rét. Ijesz­tő for­ró­ság ön­töt­te el a fiút.

Alig ért a szá­já­hoz Is­ri­un ajka, az ifjú azon­nal hát­ra­ug­rott, olyan elő­ke­lő­en, akár egy ri­adt nyúl. A lába be­le­akadt a kard­já­ba, és majd­nem hát­ra is esett.

− Bo­csáss meg! − mond­ta a lány, és te­kin­te­tét a föld­re sze­gez­ve vissza­hú­zó­dott.

− Én ké­rek bo­csá­na­tot! − Ah­hoz ké­pest, hogy ki­rály volt, Yar­vi elég sok időt töl­tött men­te­ge­tő­zés­sel. − A bá­tyám biz­to­san job­ban csó­kolt. Gon­do­lom… na­gyobb gya­kor­la­ta is le­he­tett…

− A bá­tyád csak ar­ról be­szélt, hány csa­tát fog majd nyer­ni − mo­tyog­ta le­hor­gasz­tott fej­jel Is­ri­un.

− Ez a ve­szély en­gem nem fe­nye­get. − Yar­vi nem tud­ta vol­na meg­mon­da­ni, mi­ért tet­te, sok­kol­ni akar­ta-e a lányt, vagy bosszút áll­ni a ba­lul si­ke­rült csó­kért, vagy csak őszin­te sze­re­tett vol­na len­ni, de hir­te­len fel­emel­te a rossz ke­zét, le­ráz­ta róla a ka­bát­uj­jat, és fel­tar­tot­ta azt ket­te­jük kö­zött, tel­jes un­do­rí­tó va­ló­já­ban.

Arra szá­mí­tott, hogy a lány meg­ri­ad, el­sá­pad, hát­rál majd, de Is­ri­un csak el­gon­dol­koz­va néz­te a ke­zet.

− Fáj is?

− Nem na­gyon… néha.

A lány ek­kor ki­nyúj­tot­ta a ke­zét, uj­jai közé zár­ta a gö­csös kéz­fe­jet és a hü­velyk­uj­já­val meg­szo­rí­tot­ta a gör­be te­nye­ret. Yar­vi­nak el­állt a lé­leg­ze­te. Soha sen­ki sem érin­tet­te még meg a rossz ke­zét úgy, mint­ha az iga­zi test­rész len­ne, va­ló­di ér­zé­sek­kel.

− Úgy hal­lot­tam, Ke­im­dalt még így is le­győz­ted a gya­kor­ló­té­ren − szó­lalt meg a lány.

− Csak pa­ran­csot ad­tam. Ré­gen meg­ta­nul­tam már, hogy az igaz­sá­gos harc­ban nem sok esé­lyem van.

− A ka­to­na har­col − je­len­tet­te ki Is­ri­un a fiú sze­mé­be néz­ve −, a ki­rály pa­ran­csol. − Mo­so­lyog­va húz­ni kezd­te Yar­vit fel­fe­lé az emel­vény­re.

Ő hú­zó­doz­va ment vele. Ez az ő csar­no­ka volt ugyan, de min­den egyes lé­pés­sel egy­re in­kább be­to­la­ko­dó­nak érez­te ma­gát.

− A Fe­ke­te Trón − he­be­gett, ami­kor oda­ér­tek.

− A te tró­nod − je­len­tet­te ki Is­ri­un, és Yar­vi leg­na­gyobb ször­nyül­kö­dé­sé­re vé­gig­húz­ta az ujja he­gyét a ma­ku­lát­lan fém kar­fán. A súr­ló­dó hang­tól Yar­vi li­ba­bő­rös lett. − Hi­he­tet­len, hogy ez itt a leg­ősibb tárgy a csar­nok­ban, hogy az el­fek ké­szí­tet­ték sa­ját ke­zük­kel, még az Is­ten­ha­sa­dás előtt.

− Té­ged ér­de­kel­nek az el­fek? − kér­dez­te vé­kony han­gon Yar­vi. Ret­te­gett, hogy a lány azt akar­ja, ő is érint­se meg a trónt, vagy ami még en­nél is rosszabb, hogy ül­jön rá.

− Gund­ring anya összes ró­luk szó­ló köny­vét el­ol­vas­tam – vá­la­szolt Is­ri­un.

Yar­vi el­ke­re­ke­dett szem­mel né­zett rá.

– Te tudsz ol­vas­ni?

− Va­la­ha mi­nisz­ter­nek ké­szül­tem. Én vol­tam Gund­ring anya ta­nít­vá­nya, mi­előtt te az let­tél. Egy köny­vek­kel, gyógy­nö­vé­nyek­kel és halk, bölcs sza­vak­kal teli élet­re ké­szül­tem.

− Nem is mond­ta soha!

Úgy tűnt, több kö­zös vo­nás volt ben­nük, mint ami­re Yar­vi szá­mí­tott.

− De mind­ez vé­get ért, ami­kor a bá­tyád­nak ígér­ték a ke­ze­met. Mind­annyi­unk­nak azt kell ten­nünk, ami Gett­föld hasz­ná­ra vá­lik.

Egy­szer­re só­haj­tot­tak fel szin­te ugyan­úgy.

− Ezt mond­ja min­den­ki − bó­lin­tott Yar­vi. − Szó­val mind­ket­tőn­ket meg­fosz­tot­tak a mi­nisz­ter­ség­től.

− De meg­kap­tuk he­lyet­te egy­mást. És ezt. − A lány csil­lo­gó szem­mel si­mí­tot­ta meg még egy­szer a Fe­ke­te Trón tö­ké­le­tes ívű kar­fá­ját. − Nem rossz nász­aján­dék. − Uj­ja­i­nak he­gye gyen­gé­den le­sik­lott az el­fa­cél­ról, át Yar­vi kéz­fe­jé­re, a fiú pe­dig meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy na­gyon is él­ve­zi ezt. − Ide­je len­ne meg­be­szél­nünk, hogy mi­kor há­za­sod­junk össze.

− Amint vissza­tér­tem − vág­ta rá Yar­vi kis­sé re­kedt han­gon.

Is­ri­un még egy­szer, utol­já­ra meg­szo­rí­tot­ta a fiú gyen­ge ke­zét, majd el­en­ged­te.

− De a győ­zel­med után jobb csók­ra szá­mí­tok, ki­rá­lyom.

Yar­vi a lány után né­zett, és szin­te örült, hogy egyi­kük­ből sem lett mi­nisz­ter.

− Igyek­szem nem has­ra esni a kar­dom­ban − ki­ál­tott a lány után, ami­kor az az aj­tó­hoz ért.

Is­ri­un a vál­la fe­lett vissza­mo­soly­gott rá, majd ki­bújt a ka­pun. A nap­fény ra­gyo­gó fény­kör­be von­ta a ha­ját. A kapu be­csu­kó­dott mö­göt­te, Yar­vi pe­dig egye­dül ma­radt az emel­vé­nyen, a néma, kon­gó csar­nok üres te­ré­nek kö­ze­pén. A ké­te­lyei egy­szer­re ma­ga­sabb­ra csap­tak ben­ne, mint a fölé ma­ga­so­dó fel­ső is­te­nek. Erőt kel­lett ven­nie ma­gán, hogy vissza tud­jon for­dul­ni a Fe­ke­te Trón felé.

Ül­het ő va­la­ha ezen, is­ten és em­ber kö­zött? Ő, aki arra is alig tud­ta rá­ven­ni ma­gát, hogy meg­érint­se a nyo­mo­rék ke­zé­vel? Erőt vett ma­gán, ki­nyúj­tot­ta a ke­zét, kény­sze­rí­tet­te ma­gát, hogy re­me­gő uj­jal hoz­zá­ér­jen az acél­hoz.

Na­gyon hi­deg és na­gyon ke­mény volt. Ép­pen, mint ami­lyen­nek egy ki­rály­nak len­nie kell.

Ami­lyen Yar­vi apja volt, ami­kor itt ült Ki­rá­lyi Fej­pánt­tal az össze­vont szem­öl­dö­ke fe­lett. Seb­he­lyes ke­zé­vel a trón kar­fá­ját mar­kol­ta, de a kard­ja mar­ko­la­ta is min­dig a keze ügyé­ben volt. Az a kard, ami­nek szo­kat­lan sú­lya most Yar­vi övét húz­ta.

Nem én akar­tam fél fiat!

Yar­vi most még job­ban meg­hu­nyász­kod­va hú­zó­dott el a trón­tól, mint ami­kor az apja még azon ült. Nem az Is­te­nek Csar­no­ká­nak ka­pu­ja felé in­dult, ami mö­gött a tö­meg vár­ta, ha­nem Béke Atya szob­rá­hoz, ott a kő­höz la­pult, és uj­ját be­dug­ta a mi­nisz­te­rek vé­dő­is­te­ne szob­rá­nak ha­tal­mas lába mel­let­ti ha­sa­dék­ba. A rej­tek­aj­tó hang­ta­la­nul ki­nyílt, a fiú pe­dig, akár egy tett­hely­ről me­ne­kü­lő bű­nö­ző, be­sur­rant a sö­tét­be.

A fel­leg­vár tele volt tit­kos já­ra­tok­kal, de az Is­te­nek Csar­no­ka volt a leg­sű­rűb­ben be­há­ló­zott ré­sze: itt sö­tét fo­lyo­sók vol­tak a pad­ló alatt, a fa­lak­ban, még a ku­po­lá­ban is. A régi mi­nisz­te­rek ezek se­gít­sé­gé­vel mu­tat­ták meg az is­te­nek aka­ra­tát a nép­nek egy-egy cso­dá­val alá­tá­maszt­va: hul­lot­tak már alá tol­lak az ég­ből, és go­moly­gott már füst egy szo­bor mö­gül. Egy al­ka­lom­mal még vér is cse­pe­gett a hú­zó­do­zó ka­to­nák­ra, ami­kor a ki­rály had­ba hív­ta őket.

A já­ra­tok sö­té­tek vol­tak, tele fur­csa za­jok­kal, Yar­vi azon­ban nem félt itt. Az alag­út­rend­szer is­me­rős te­rep volt szá­má­ra, ide rej­tő­zött sok­szor az apja lán­go­ló ha­rag­ja, a báty­ja nyo­mo­rí­tó sze­re­te­te vagy az any­ja ri­deg csa­ló­dott­sá­ga elől. Ké­pes volt el­jut­ni a fel­leg­vár egyik vé­gé­ből a má­sik­ba anél­kül, hogy egy­szer is ki­lép­ne a fény­be.

Itt jó mi­nisz­ter­hez illő mó­don tud­ta, mer­re kell men­nie.

Itt biz­ton­ság­ban volt.