Kötelesség

Nem tűn­tek ha­lott­nak.

Csak na­gyon fe­hé­rek vol­tak, ki­te­rít­ve a hi­deg kő­asz­ta­lon, a hi­deg szo­bá­ban, vál­lig fel­hú­zott ha­lot­ti le­pel alatt, csil­lo­gó, csu­pasz kard­dal a mell­ka­su­kon. Yar­vi azt vár­ta, hogy a báty­ja el­húz­za a szá­ját ál­má­ban, hogy az apja ki­nyit­ja a sze­mét, és az is­me­rős, rosszal­ló te­kin­te­té­vel vé­gig­mé­ri őt. De hi­á­ba vár­ta, és hi­á­ba vár­ná már örök­ké.

A Ha­lál ki­nyi­tot­ta előt­tük a vég­ső aj­tót, amin ke­resz­tül még soha sen­ki nem tért vissza.

− Ho­gyan tör­tént? − szó­lalt meg Yar­vi any­ja az aj­tó­ban. A hang­ja ha­tá­ro­zott és erős volt, mint min­dig.

− Tőr­be csal­ták őket, ki­rály­ném − vá­la­szol­ta mo­rog­va Odem.

− Nem va­gyok már ki­rály­né.

− Hát per­sze… saj­ná­lom, La­ith­lin.

Yar­vi ki­nyúj­tot­ta a ke­zét, és meg­érin­tet­te az apja vál­lát. Hi­deg volt, na­gyon hi­deg. Azon gon­dol­ko­dott, mi­kor érin­tet­te meg utol­já­ra őt, ha egy­ál­ta­lán hoz­zá­ért va­la­ha éle­té­ben. A leg­utób­bi ko­mo­lyabb be­szél­ge­té­sük­re még em­lé­ke­zett, pe­dig az is hó­na­pok­kal az­előtt tör­tént.

A fér­fi sar­lót és fej­szét for­gat, mond­ta neki ak­kor az apja. A fér­fi eve­zőt húz és cso­mót szo­rít. De ami a leg­fon­to­sabb: a fér­fi tart­ja a paj­zsot. Csa­ta­sor­ban áll. Nem hagy­ja el a szárny­se­géd­jét. Mi­lyen fér­fi az, aki ezek­re nem ké­pes?

Nem én akar­tam fél ke­zet, vág­ta rá Yar­vi, és újra, mint oly sok­szor, a szé­gyen és a ha­rag kö­zöt­ti ko­pár mezs­gyén ta­lál­ta ma­gát.

Nem én akar­tam fél fiat!

És most Uthrik ki­rály ha­lott volt, a seb­té­ben be­vett Ki­rá­lyi Fej­pánt pe­dig már Yar­vi hom­lo­ká­ra ne­he­ze­dett, még­hoz­zá sok­kal na­gyobb súllyal, mint az a vé­kony arany­gyű­rű­től el­vár­ha­tó lett vol­na.

− Azt kér­dez­tem, ho­gyan hal­tak meg! − szólt a fiú any­ja.

− Bé­ke­tár­gya­lás­ra men­tek Grom-gil-Gorm­hoz.

− Az át­ko­zott vansz­ter­nép­pel soha nem köt­he­tünk bé­két − hal­lat­szott La­ith­lin Vá­lasz­tott Paj­zsá­nak, Hu­rik­nak dör­gő hang­ja.

− Bosszút kell áll­nunk − je­len­tet­te ki Yar­vi any­ja.

A fiú nagy­báty­ja vi­szont igye­ke­zett csen­de­sí­te­ni a kö­zel­gő vi­hart.

− Gyá­szol­ni azért csak van idő − szólt. − A fő­ki­rály meg­til­tot­ta a nyílt há­bo­rús­ko­dást, amíg…

− Bosszút aka­rok! − A nő hang­ja éles és csi­kor­gó volt, akár az egy­má­son őr­lő­dő üveg­szi­lán­ko­ké. − Vil­lám­gyor­sat és tűz­for­rót.

Yar­vi a báty­ja holt­tes­té­re pil­lan­tott. Ő vil­lám­gyors volt, és tűz­for­ró. Már nem az. Erős, szög­le­tes áll, vas­tag nyak, az ap­já­é­hoz ha­son­ló, fe­ke­te sza­káll első nyo­mai már az ar­cán. Nem is kü­lön­böz­he­tett vol­na job­ban Yar­vi­tól, a fiú még­is úgy gon­dol­ta, a báty­ja sze­ret­te őt a maga dur­va mód­ján, még ak­kor is, ha a váll­ve­re­ge­té­se csak kis hí­ján volt hát­ba ve­rés. Olyan sze­re­tet­tel te­kin­tett őrá, amit azok iránt érez az em­ber, akik örök­ké gyen­géb­bek, alá­va­lób­bak nála.

− Bosszút! − dör­dült fel Hu­rik. − A vansz­ter­nép meg­fi­zet ezért!

− Fe­né­be a vansz­ter­nép­pel! − vág­ta rá Yar­vi any­ja. − A sa­ját né­pün­ket kell en­ge­del­mes­ség­re bír­nunk. Meg kell mu­tat­nunk ne­kik, hogy az új ki­rá­lyuk ke­mény, akár az acél. Ha a nép bol­do­gan tér­de­pel már előt­te, ak­kor gyá­szol­hatsz majd, míg Ten­ger Anya meg­árad a könnye­id­től.

Yar­vi nagy­báty­ja gond­ter­hel­ten fel­só­haj­tott.

− Le­gyen hát bosszú! De va­jon ő ké­szen áll? Nem har­cos­nak való ő, La­ith­lin, és…

− Har­col­nia kell, akár ké­szen áll, akár nem − kö­zöl­te ha­tá­ro­zot­tan a fiú any­ja. Yar­vi már meg­szok­ta, hogy az em­be­rek úgy be­szél­nek róla a je­len­lé­té­ben, mint­ha nem­csak nyo­mo­rék, de sü­ket is len­ne. Úgy tűnt, ezen a szo­ká­su­kon az sem vál­toz­ta­tott, hogy most hir­te­len ha­ta­lom­ra ke­rült. − Ké­szíts elő egy nagy­sza­bá­sú rab­ló­had­já­ra­tot!

− Hol tá­mad­junk? − kér­dez­te Hu­rik.

− Csak az szá­mít, hogy tá­mad­junk. És most hagyj ma­gunk­ra!

Yar­vi hal­lot­ta, hogy az ajtó be­csu­kó­dik, majd az any­ja lép­tei ko­pog­tak a hi­deg kő­pad­lón.

− Ne sírj! − szólt rá a nő, a fiú pe­dig csak ek­kor vet­te ész­re, hogy a sze­me könny­ben úszik. Meg­tö­röl­te, szi­po­gott egyet, és el­szé­gyell­te ma­gát. Gyak­ran szé­gyell­te el ma­gát.

Az any­ja meg­mar­kol­ta a vál­lát.

− Húzd ki ma­gad, Yar­vi!

− El­né­zést ké­rek − mond­ta, és igye­ke­zett ki­dül­lesz­te­ni a mel­lét, aho­gyan a báty­ja dül­lesz­tett vol­na a he­lyé­ben. Gyak­ran kért el­né­zést is.

− Te vagy a ki­rály! − La­ith­lin meg­iga­zí­tot­ta a fia fer­de kö­pö­nyeg­csat­ját, meg­pró­bál­ta le­si­mí­ta­ni sző­ke, rö­vid­re vá­gott, még­is min­dig kó­cos haj­fürt­je­it, majd hű­vös uj­já­val meg­érin­tet­te az ar­cát. − Egy ki­rály so­sem kér el­né­zést. Fogd az apád kard­ját! Ne­ked kell ve­zet­ned a had­já­ra­tot a vansz­ter­nép el­len!

Yar­vi nyelt egyet. Már a had­já­rat gon­do­la­tá­tól is ret­te­gés töl­töt­te el, nem­hogy még ve­zes­sen is egyet!

Odem va­ló­szí­nű­leg lát­ta a ré­mü­le­tet az ar­cán.

− Én le­szek a szárny­se­gé­ded, ki­rá­lyom. Min­dig mel­let­ted ál­lok majd, paj­zsom ké­szen­lét­ben. Meg­te­szem, amit tu­dok, hogy se­gít­se­lek.

− Kö­szö­nöm ne­ked − mo­tyog­ta Yar­vi. Ő nem akart mást, csak el­utaz­ni Ske­ken­lak­ba, le­ten­ni a mi­nisz­te­ri vizs­gát, és ár­nyak közé hú­zód­va élni az egész éle­tét. Nem a kö­zép­pont­ban, a fény­ben, aho­vá most lök­ték. De ez a re­mé­nye szer­te­fosz­lott, szét­mál­lott, mint a rosszul ke­vert ha­barcs.

− Elő­ször raj­ta­ütsz Grom-gil-Gor­mon, bosszú­ból azért, amit tett, az­u­tán pe­dig fe­le­sé­gül ve­szed az uno­ka­test­vé­re­det − je­len­tet­te ki La­ith­lin.

A fia szó­hoz sem ju­tott, csak bá­mult any­ja acél­kék sze­mé­be. Kis­sé fel­fe­lé, mi­vel a nő va­la­mi­vel még min­dig ma­ga­sabb volt nála.

− Tes­sék?

La­ith­lin uj­jai, ame­lyek ed­dig fi­no­man si­mo­gat­ták az ar­cát, most ke­mé­nyen meg­szo­rí­tot­ták az ál­lát.

− Fi­gyelj rám, Yar­vi, fi­gyelj jól! Most te vagy a ki­rály. Egyi­künk sem ezt akar­ta, de ez a hely­zet. Min­den re­mé­nyünk ben­ned van, te pe­dig a sza­ka­dék szé­lén egyen­sú­lyo­zol. Az em­be­rek nem tisz­tel­nek. Ke­vés a szö­vet­sé­ge­sed. Össze kell fog­nod a csa­lá­dun­kat, eh­hez pe­dig fe­le­sé­gül kell ven­ned Odem lá­nyát, Is­ri­unt, aho­gyan a bá­tyád tet­te vol­na. Meg­be­szél­tük, meg­egyez­tünk.

Yar­vi nagy­báty­ja, Odem azon­nal igye­ke­zett a fa­gyos ki­je­len­tést fel­ol­da­ni a me­leg­sé­gé­vel.

− A leg­na­gyobb örö­möm­re szol­gál­na, ki­rá­lyom, ha apó­sod­ként áll­hat­nék mel­let­ted, és a csa­lád­ja­ink örök­re egye­sül­né­nek.

A fi­ú­nak fel­tűnt, hogy Is­ri­un ér­zel­me­i­ről sen­ki sem szólt egy szót sem. Aho­gyan az övé­i­ről sem.

− De…

Az any­ja össze­von­ta a szem­öl­dö­két. Yar­vi lá­tott már hő­sö­ket össze­rez­zen­ni et­től a te­kin­tet­től, és ő nem volt hős.

− En­gem fe­le­sé­gül ígér­tek Uthil nagy­bá­tyád­hoz, aki­nek fegy­ver­for­ga­tó te­het­sé­gé­ről még ma is me­sél­nek a har­co­sok. Ő volt a trón vá­ro­má­nyo­sa… − hang­ja el­csuk­lott, mint­ha fájt vol­na er­ről be­szél­nie. − Ami­kor őt el­nyel­te Ten­ger Anya, és üres sír­he­lyet emel­tek neki a par­ton, hoz­zá­men­tem he­lyet­te az apád­hoz. El­foj­tot­tam az ér­zé­se­i­met, és meg­tet­tem a kö­te­les­sé­ge­met. Aho­gyan most ne­ked kell.

Yar­vi újra meg­nye­rő kül­se­jű báty­já­nak holt­tes­té­re pil­lan­tott, és az ju­tott eszé­be, va­jon ho­gyan ké­pes az any­ja ilyen hi­deg fej­jel ter­vez­ni a jö­vőt, ami­kor fér­je és fia ott fek­sze­nek ki­te­rít­ve előt­te.

− Te nem is si­ra­tod őket?

La­ith­lin arca hir­te­len gri­masz­ba rán­dult. A szép­ség és elő­ke­lő­ség gon­do­san fel­öl­tött ál­ar­ca egy pil­la­nat­ra le­hám­lott róla, az ajka meg­fe­szült, a sze­me ki­for­dult, nya­kán ki­da­gad­tak az iz­mok. Yar­vi egy ször­nyű pil­la­na­tig nem tud­ta, hogy az any­ja meg fog­ja-e őt ütni, vagy zo­kog­va össze­ros­kad, de kép­te­len lett vol­na el­dön­te­ni, me­lyik le­he­tő­ség ri­aszt­ja job­ban. La­ith­lin re­meg­ve mély le­ve­gőt vett, hát­ra­si­mí­tot­ta egy arany haj­fürt­jét, és már­is a régi ön­ma­ga volt.

− Leg­alább egyi­künk le­gyen fér­fi! − mond­ta, majd ez­zel a fel­sé­ges meg­jegy­zés­sel meg­for­dult, és ki­vo­nult a te­rem­ből.

Yar­vi ököl­be szo­rí­tot­ta a ke­zét. Az egyi­ket leg­alább­is, má­sik ke­zén pe­dig a hü­velyk­uj­ját a má­sik uj­já­nak gör­be csonk­já­hoz nyom­ta.

− Kö­szö­nöm a bá­to­rí­tást, anyám!

Gyak­ran volt mér­ges. De min­dig csak ak­kor, ami­kor már nem vet­te hasz­nát az in­du­la­tá­nak.

Hal­lot­ta, hogy a nagy­báty­ja kö­ze­lebb lép hoz­zá, és halk, nyu­godt han­gon meg­szó­lal, mint­ha egy fé­lénk csi­kót akar­na meg­nyug­tat­ni.

− Tu­dod, hogy az anyád sze­ret té­ged.

− Biz­tos vagy eb­ben?

− Erős­nek kell len­nie. Ér­ted és az or­szá­gért. Az apád em­lé­ké­ért.

Yar­vi az apja holt­tes­té­ről a nagy­báty­já­ra né­zett. Na­gyon ha­son­lí­tot­tak, még­is tel­je­sen kü­lön­bö­ző­ek vol­tak.

− Hála az is­te­nek­nek, hogy leg­alább te itt vagy − mond­ta. A tor­ka el­szo­rult a gon­do­lat­tól, hogy a csa­lád­já­nak leg­alább egy tag­ja az ő párt­ját fog­ta.

− Saj­ná­lom, Yar­vi. Őszin­tén saj­ná­lom. − Odem a fiú vál­lá­ra tet­te a ke­zét, sze­mé­ben könny csil­lo­gott. − De La­ith­lin­nek iga­za van. Azt kell ten­nünk, ami a leg­jobb Gett­föld szá­má­ra. Az ér­zé­se­in­ket pe­dig el kell foj­ta­nunk.

Yar­vi két­ség­be­eset­ten fel­só­haj­tott.

− Tu­dom.

Hi­szen el­foj­tot­ta az ér­zé­se­it, mi­óta az eszét tud­ta.