A legolcsóbb áru

Yar­vi a bű­zös sö­tét­ben ku­por­gott, uj­já­val a nya­kán lévő égést és fris­sen bo­rot­vált fe­jé­nek he­ge­it ta­po­gat­ta. Nap­pal iz­zadt, éj­jel di­der­gett. Hall­gat­ta a nyö­gé­se­ket, a nyö­ször­gé­se­ket és a sok kü­lön­bö­ző nyel­ven mor­molt, meg nem vá­la­szolt imát, ame­lyek a kö­rü­löt­te lévő em­be­ri ron­csok tor­ká­ból sza­kad­tak fel. Az övé­ből a leg­han­go­sab­ban.

Oda­fent, a föld­szin­ten tar­tot­ták a leg­jobb árut. A tisz­ta, ápolt és jól táp­lált rab­szol­gá­kat az ut­cán so­ra­koz­tat­ták fel ki­fé­nye­sí­tett vas­gal­lér­ban, hogy oda­vonz­zák a vá­sár­ló­kat. Az üz­let hát­só ré­szé­ben a ke­vés­bé erős és ke­vés­bé kép­zett vagy szép árut egy kor­lát­hoz kö­töz­ve tar­tot­ták, és ad­dig ütöt­ték, amíg mind meg nem ta­nult mo­so­lyog­ni a ve­vők­nek. Oda­lent, a sö­tét­ben és mo­csok­ban nyo­mo­rog­tak az öre­gek, be­te­gek, egy­ügyű­ek és nyo­mo­ré­kok, akik­nek már csak étel­ma­ra­dék ju­tott, azon ci­va­kod­tak, akár a disz­nók.

Itt, Vansz­ter­föld fő­vá­ro­sá­ban, a nagy rab­szol­ga­pi­a­con min­den­ki­nek meg­volt az ára, és sen­ki sem pa­za­rolt pénzt azok­ra, akik nem hoz­tak hasz­not. Egy­sze­rű költ­ség- és ha­szon­szá­mí­tás volt ez, mi­den ér­ze­lem­től men­tes. Itt min­den­ki meg­tud­hat­ta, mennyit ér iga­zá­ból. Yar­vi is rá­jött arra, amit már rég­óta sej­tett.

Ő szin­te ér­ték­te­len volt.

Elő­ször ezer­nyi terv, stra­té­gia és vágy­álom ke­rin­gett ben­ne ar­ról, ho­gyan áll majd bosszút. Nyo­masz­tot­ta a mil­li­ó­nyi do­log, amit más­ként kel­lett vol­na ten­nie. De mind­eb­ből sem­mi sem ma­radt, amit ott és ak­kor te­he­tett vol­na. Kezd­jen el ki­a­bál­ni, hogy ő Gett­föld jo­gos ural­ko­dó­ja? Ugyan, ki hin­ne neki? Hi­szen ő maga is alig hit­te már el… És még ha va­la­ho­gyan meg is győ­zi az em­be­re­ket… Ezek em­ber­ke­res­ke­dők vol­tak, ter­mé­sze­te­sen vált­ság­dí­jat kér­né­nek érte. Va­jon Odem ki­rály mo­so­lyog­va fi­zet­ne azért, hogy az el­tűnt uno­ka­öccsét újra gond­ja­i­ba ve­hes­se? Hát per­sze! Nyu­godt és bé­kés mo­sollyal, akár a fris­sen hul­lott hó.

Yar­vi to­vább ku­por­gott hát az el­vi­sel­he­tet­len mo­csok­ban, és azon mé­lá­zott, mi­lyen cso­dá­la­tos, hogy az em­ber mi min­den­hez hoz­zá tud szok­ni.

Má­so­dik nap már szin­te nem is ér­zé­kel­te a bűzt.

A har­ma­dik na­pon már há­lá­san bújt oda nyo­mo­rult tár­sa­i­nak me­leg ra­ká­sá­hoz az éj­sza­ka hi­de­gé­ben.

Ne­gye­dik nap már ép­pen olyan buz­gón túr­ta a mocs­kot az ete­tés­kor be­ha­jí­tott mos­lék ma­rad­vá­nya­i­ért, mint a töb­bi­ek.

Öt nap múl­va alig em­lé­ke­zett azok­nak az ar­cá­ra, akik ed­dig a leg­fon­to­sab­bak vol­tak szá­má­ra. Az any­ja és Gund­ring anya vo­ná­sai össze­mo­sód­tak, áru­ló nagy­báty­ja és apja eggyé ol­vadt a gon­do­la­ta­i­ban, Hu­ri­kot már nem tud­ta vol­na meg­kü­lön­böz­tet­ni Ke­im­dal­tól, Is­ri­un alak­ja pe­dig tel­je­sen el­hal­vá­nyult.

Fur­csa, hogy egy ki­rály mi­lyen gyor­san ál­lat­tá tud vál­toz­ni. Vagy leg­alább­is egy fél ki­rály fél ál­lat­tá. Le­het, hogy azok sem emel­ked­nek ki soha túl ma­gas­ra a sár­ból, aki­ket pe­dig a leg­több­re tar­tunk.

Yar­vi he­te­dik nap­ját töl­töt­te ab­ban az em­ber­te­rem­tet­te po­kol­ban. Nem sok­kal nap­fel­kel­te után járt az idő, a szom­széd­ban ha­lott ka­to­nák pán­cél­za­tát áru­ló ke­res­ke­dő ri­kol­to­zá­sa csak nem­rég ve­gyült a ten­ge­ri ma­da­rak hang­ja közé, ami­kor meg­hal­lot­ta a kí­vül­ről be­szű­rő­dő be­szél­ge­tést.

− Em­ber­re van szük­sé­günk, aki bír­ja az eve­zést − hal­lat­szott a mély és ha­tá­ro­zott hang. Olyan va­la­kié, aki egye­nes be­széd­hez és lé­nyeg­re törő al­ku­do­zás­hoz szo­kott.

− Ki­lenc pár kéz­re − tet­te hoz­zá va­la­ki hal­kabb, fi­no­mabb han­gon. − A hul­lám­zás­tól lett né­hány üres he­lyünk a pa­do­kon.

− Hát per­sze, ked­ves ba­rá­ta­im! − Ez az üz­let tu­laj­do­no­sá­nak hang­ja volt, aki im­már Yar­vi gaz­dá­ja is lett. Ne­gé­des és ra­ga­csos, akár a méz. − Íme Na­mev, az alant har­cos, népe baj­no­ka. Csa­tá­ban esett fog­lyul. Néz­zé­tek, mi­lyen ma­gas, és ezek a vál­lak! Egy­ma­ga is el­vin­né a ha­jó­to­kat! Ilyen mi­nő­sé­gű árut se­hol nem…

Az első vá­sár­ló kur­tán hor­kan­tott egyet.

− Ha mi­nő­sé­get ke­res­nénk, az utca má­sik vé­gé­be men­tünk vol­na.

− Te sem ke­ned a leg­jobb zsí­ro­dat a ke­rék­ten­gely­re − hal­lat­szott a má­so­dik hang.

Oda­fent­ről lé­pé­sek zaja hal­lat­szott, por hul­lott alá Yar­vi feje fe­lett, a desz­kák fé­nyes ré­se­i­ben mo­zog­ni kezd­tek az ár­nyé­kok. A tár­sai el­csen­de­sed­tek kö­rü­löt­te, le­ve­gőt is alig vet­tek, hogy hall­ják, mi tör­té­nik. A tu­laj­do­nos hang­ja tom­pán hal­lat­szott le hoz­zá­juk. Egy ki­csit már ke­vés­bé volt méz­édes.

− Itt van hat egész­sé­ges in­gol. A Nyel­vet nem na­gyon be­szé­lik, de az os­tort azért jól ér­tik. Ki­tű­nő vá­lasz­tás, ha ke­mény mun­kás kell ki­vá­ló áron.

− A jó zsírt sem ke­ned a ke­rék­ten­gely­re, igaz? − szó­lalt meg a má­so­dik vevő.

− A disz­nó­zsírt mu­tasd ne­künk, hús­bol­tos! − mor­dult rá az első.

A lép­cső te­te­jén lévő csa­pó­aj­tó nyi­ko­rog­va ki­nyílt, a rab­szol­gák pe­dig ösz­tö­nö­sen meg­hu­nyász­kod­va, laza cso­port­ban meg­áll­tak a fény­ben. Yar­vi is kö­zöt­tük volt. A rab­szol­ga­sors új volt ugyan szá­má­ra, de a meg­hu­nyász­ko­dás­ban nagy gya­kor­la­ta volt már. Az em­ber­ke­res­ke­dő ká­rom­kod­va és bot­já­val csap­kod­va, a lánc ke­ser­ves csör­gé­se kö­ze­pet­te egy ingó, zi­há­ló sor­ba ál­lí­tot­ta őket.

− Tün­tesd el a ke­zed! − súg­ta oda Yar­vi­nak, a fiú pe­dig a ron­gyos ing­uj­já­ba húz­ta azt. Egyet­len vá­gya az volt, hogy meg­ve­gyék őt, hogy va­la­ki tu­laj­do­na le­gyen, és ki­jus­son ab­ból a bű­zös, po­ko­li lyuk­ból Nap Anya fé­nyé­be.

A két vá­sár­ló las­san le­eresz­ke­dett a lép­csőn. Az első egy tag­ba­sza­kadt, ko­pa­szo­dó fér­fi volt os­tor­ral sze­ge­cses övén. Vas­tag szem­öl­dö­ke alól ki­vil­la­nó te­kin­te­tén lát­szott, hogy jobb vele nem uj­jat húz­ni. A má­so­dik fér­fi sok­kal fi­a­ta­labb volt, ma­gas, vé­kony és szép arcú, sza­kál­la rit­kás, vé­kony aj­kán ke­se­rű fin­tor. Yar­vi ész­re­vet­te a nya­kán meg­csil­la­nó gal­lért. Ő maga is rab­szol­ga volt hát, bár a ru­há­já­ból ítél­ve ke­gyelt és ki­vált­sá­gos.

Az em­ber­ke­res­ke­dő meg­ha­jolt, és a bot­já­val a sor­ra mu­ta­tott.

− Ez itt a leg­ol­csóbb árum − mond­ta, és nem rész­le­tez­te to­vább a dol­got. A di­csé­ret és a szép sza­vak ott ab­szur­dan hang­zot­tak vol­na.

− Mi­cso­da nyo­mo­rú­sá­gos hul­la­dék! − szólt a rab­szol­ga, és fin­tor­gott a bűz­től.

De vas­kos tár­sa nem ret­tent vissza. Iz­mos kar­já­val kö­zel húz­ta őt ma­gá­hoz, és hal­kan győz­köd­ni kezd­te háli­ai nyel­ven.

− Eve­ző­sö­ket ke­re­sünk, nem ki­rá­lyo­kat. − Sa­gen­mark és a kör­nye­ző szi­ge­tek nyel­ve volt ez, de Yar­vi mi­nisz­ter­nek ta­nult, ezért a Szi­lán­kos-ten­ger vi­dé­ké­nek szin­te összes nyel­vét jól is­mer­te.

− A ka­pi­tány nem bo­lond, Trigg! − el­len­ke­zett a jó­ké­pű rab­szol­ga, és ide­ge­sen igaz­gat­ta a gal­lér­ját. − Mi lesz, ha rá­jön, hogy be­csap­juk?

− Majd azt mond­juk, ez volt a leg­jobb mi­nő­ség a pi­a­con. – Trigg la­pos te­kin­tet­tel vé­gig­mér­te a szá­nal­mas gyü­le­ke­ze­tet. − Az­tán adsz neki egy újabb üveg bort, és mire az ki­ürül, ő már meg is fe­led­ke­zik az egész­ről. Ne­ked is kell az ezüst, nem, Ank­ran?

− Tu­dod, hogy kell. − Ank­ran le­ráz­ta a vál­lá­ról Trigg kar­ját, és még job­ban un­do­rod­va el­húz­ta a szá­ját. Majd anél­kül, hogy ala­po­sab­ban meg­néz­te vol­na őket, vá­lo­gat­ni kez­dett a sor­ból. − Ezt… ezt… ezt… − A keze meg­állt Yar­vi fe­lett, majd to­vább­in­dult.

− Uram, én tu­dok evez­ni! − En­nél na­gyob­bat Yar­vi még éle­té­ben nem ha­zu­dott. − Ha­lász­inas vol­tam!

Ank­ran vé­gül ki­vá­lasz­tott ki­lenc em­bert, kö­zöt­tük egy vak tro­ven­föl­dit, akit az apja adott el a te­he­nük he­lyett, egy pú­pos, öreg iz­lan­dit és egy béna vansz­ter­föl­dit, aki alig tud­ta vissza­tar­ta­ni a kö­hö­gést ad­dig, amíg ki­fi­zet­ték.

És Yar­vit, Gett­föld tör­vé­nyes ki­rá­lyát.

Az ár­ról ke­ser­ves alku folyt, de Trigg és Ank­ran vé­gül csak meg­egye­zett az em­ber­ke­res­ke­dő­vel. Egy adag csil­lo­gó ezüst a bol­tos mar­kát ütöt­te, egy apró rész vissza­ke­rült az er­szény­be, a leg­na­gyobb részt pe­dig a két vá­sár­ló el­osz­tot­ta egy­más kö­zött, és a sa­ját ré­szü­ket zseb­re tet­ték. Így, amennyi­re Yar­vi meg­ér­tet­te a hely­ze­tet, meg­lop­ták a ka­pi­tá­nyu­kat.

Ha jól szá­mol­ta, a ke­res­ke­dő egy jó bir­ka árá­nál ke­ve­seb­bért adta el őt.

Yar­vi nem pa­nasz­ko­dott az ár mi­att.