A végső csata

Rulf hang­ja tör­te meg a csen­det.

− Jön­nek!

Yar­vi úgy érez­te, mint­ha a be­lei ki akar­ná­nak esni a hát­só­ján.

− Há­nyan? − kér­dez­te mo­hón Sem­mi.

Kis szü­net.

− Ta­lán hú­szan is.

− Is­te­nek, se­gít­se­tek! − sut­tog­ta Ank­ran, majd to­vább rág­ta a szá­ját.

Ad­dig bíz­tak ben­ne, hogy né­há­nyan ta­lán vissza­for­dul­tak vagy a fo­lyó­ba vesz­tek, de Yar­vi leg­több re­mé­nyé­hez ha­son­ló­an ez is hiú áb­ránd­nak bi­zo­nyult.

− Mi­nél töb­ben van­nak, an­nál di­csőbb lesz a győ­zel­münk! − rik­kan­tott Sem­mi. Mi­nél sö­té­tebb volt a hely­ze­tük, ő an­nál vi­dá­mabb lett. Ab­ban a pil­la­nat­ban igen­is von­zó­nak tűnt a le­he­tő­ség, hogy dics­te­le­nül bár, de élet­ben ma­rad­ja­nak, a koc­ka azon­ban el volt vet­ve, már dön­töt­tek. Ha tény­leg volt egy­ál­ta­lán más le­he­tő­sé­gük va­la­ha.

Nem me­ne­kül­het­tek. Nem trük­köz­het­tek töb­bet.

Yar­vi az el­múlt per­cek­ben el­mor­molt már vagy egy tu­cat imát min­den szó­ba jö­he­tő alsó és fel­ső is­ten­nek, de most be­csuk­ta a sze­mét, és még egyet mon­dott. Le­het, hogy őt meg­érin­tet­te Béke Atya, ő most még­is egye­ne­sen Há­bo­rú Anyá­hoz for­dult se­gít­sé­gért, hogy véd­je meg a ba­rá­ta­it, az eve­zős­tár­sa­it, a csa­lád­ját. Mert a maga mód­ján mind meg­men­tés­re ér­de­mes­nek bi­zo­nyult. És hogy az el­len­sé­ge­ik nap­ját fes­se vö­rös­re, mert Há­bo­rú Anya sze­ret­te a vér­től to­cso­gó imá­kat. Ezt min­den­ki tud­ta jól.

− Vár hát a harc vagy a ha­lál − dör­mög­te Ank­ran, és ke­zét nyúj­tot­ta Yar­vi­nak, ő pe­dig ke­zet adott neki, még ha az hasz­nál­ha­tat­lan is volt. Egy­más sze­mé­be néz­tek ak­kor, a fiú és a fér­fi, akit annyi­ra gyű­lölt, akit ki­cse­le­zett, akit a sze­me előtt ver­tek meg, aki­vel az­tán si­va­ta­go­kon vág­tak át együtt, és akit vé­gül meg­ér­tett.

− Ha ne­kem nem a di­cső­ség jut, ha­nem a… a má­sik − mond­ta Ank­ran meg­te­szed, hogy se­gí­tesz a csa­lá­do­mon?

Yar­vi bó­lin­tott.

− Es­kü­szöm. − Mit szá­mí­tott már, ha még egy es­küt nem tud meg­tar­ta­ni? Két­szer úgy­sem kár­hoz­hat el. − Ha pe­dig ne­kem jut a má­sik… − Nem mond­hat­ta Ank­ran­nak, hogy ölje meg he­lyet­te a nagy­báty­ját, ez túl nagy ké­rés lett vol­na. − Si­rass meg…

Ank­ran el­mo­so­lyo­dott. Bi­zony­ta­lan és fog­hí­jas mo­soly volt, de ab­ban a pil­la­nat­ban iga­zán hő­si­es és cso­dá­lat­ra mél­tó do­log­nak szá­mí­tott.

− Ten­ger Anya ki fog ön­te­ni a könnye­im­től.

Az ezt kö­ve­tő csend hosszú­ra nyúlt, csak Yar­vi szív­ve­ré­se szab­dal­ta fáj­dal­mas, rö­vid sza­ka­szok­ra.

− És mi lesz, ha mind­ket­ten meg­ha­lunk? − kér­dez­te sut­tog­va.

De a vá­laszt meg­előz­te Sem­mi re­sze­lős han­gú ki­ál­tá­sa.

− Eb­del Arik Sa­dik­sir­ram! Üdv sze­rény haj­lé­kom­ban!

− Ki­csit el­járt fe­let­te az idő, ép­pen úgy, mint fe­let­ted! − hal­lat­szott a nő hang­ja.

Yar­vi be­hú­zó­dott egy fal­re­pe­dés­be, on­nan fi­gyel­te a ka­pu­be­já­rót.

− Mind­annyi­an ke­ve­seb­bek va­gyunk most, mint vol­tunk − ki­ál­tott Sem­mi. − Te va­la­ha ad­mi­rá­lis vol­tál, az­tán ka­pi­tány, most pe­dig…

− Most sem­mi va­gyok, ép­pen úgy, mint te. − Yar­vi lát­ta a nőt a ka­pu­alj ár­nyé­ká­ban, csil­lo­gó szem­mel kém­lelt be, hogy meg­tud­ja, ki és mi van oda­bent. − Egy üres tek­nő csak. Lé­ket ka­pott hajó, ami­ből ki­folyt min­den re­mény­ség.

A fiú tud­ta, hogy Sa­dik­sir­ram nem lát­ja őt, még­is még mé­lyebb­re bújt a por­la­dó el­fkő mögé.

− Együtt ér­zek ve­led − rik­kan­tott Sem­mi. − Fáj, ami­kor min­de­ne­det el­ve­szí­ted. Ami­kor sem­mi le­szel a vé­gén.

− És mit gon­dolsz, mit ér a sem­mi együtt­ér­zé­se a sem­mi iránt?

Sem­mi fel­ka­ca­gott.

− Sem­mit.

− Ki van oda­bent ve­led? Az a ha­zug kis ri­banc, aki az ár­bo­co­mon ücsör­gött? Vagy az az alat­to­mos, ré­pa­kezű fé­reg?

− Én en­nél jobb vé­le­ménnyel va­gyok ró­luk, de nem. Ők to­vább­men­tek. Egye­dül ma­rad­tam.

Sa­dik­sir­ram fel­rö­hö­gött, és elő­re­ha­jolt a ka­pu­alj­ban, Yar­vi lát­ta meg­csil­lan­ni ke­zé­ben a ki­vont kard­ját.

− Nem, nem vagy egye­dül. De nem­so­ká­ra le­szel!

A fiú a to­rony­ra pil­lan­tott, lát­ta Rulf gör­bü­lő íját, a fe­szü­lő húrt. De Sa­dik­sir­ram túl okos volt ah­hoz, hogy al­kal­mat ad­jon neki a lö­vés­re.

− Túl kö­nyö­rü­le­tes va­gyok, ez a leg­na­gyobb gyen­ge­sé­gem! Évek­kel ez­előtt meg kel­lett vol­na öl­nöm té­ged.

− Ma meg­pró­bál­ha­tod. Két­szer össze­csap­tunk már, de ez­út­tal…

− Ezt mondd a ku­tyá­im­nak! − Sa­dik­sir­ram éle­sen füttyen­tett.

Em­be­rek özön­löt­tek be a ka­pun. Vagy em­ber­hez ha­son­ló lé­nyek. A ban­ják. Vad és ron­gyos ár­nyak tá­tott szá­jú, fe­hér ar­cok­kal, ami­ken bo­ros­tyán­tűk, cson­tok és vi­csor­gó fo­gak csil­lan­tak. Ke­zük­ben csi­szolt kő, roz­már­fog és bál­na­áll­ka­pocs fegy­ve­rek. Vi­sí­tot­tak és ma­kog­tak, kur­jon­gat­tak és nyü­szí­tet­tek, őrült hang­za­vart csap­tak, akár a vad­ál­la­tok, mint az ör­dö­gök, mint­ha az a kapu a po­kol be­já­ra­ta len­ne, és a túl­ol­dal ki­okád­ná tar­tal­mát erre a vi­lág­ra.

Az első tá­ma­dó hö­rög­ve össze­ros­kadt, a mell­ka­sá­ból Rulf nyi­la állt ki, de a töb­bi to­vább­ro­hant a ro­mos te­rem­be. Yar­vi ki­tán­tor­gott a fal­re­pe­dés­ből, mint­ha po­fon vág­ták vol­na. Alig tu­dott el­len­áll­ni a kény­szer­nek, hogy me­ne­kül­jön, de ek­kor meg­érez­te a vál­lán Ank­ran ke­zét. Meg­állt, re­me­gett, mint a nyár­fa­le­vél, és min­den lé­leg­zet­vé­te­le egy-egy nyö­ször­gés volt. De meg­állt.

Ek­kor kez­dő­dött a si­kol­to­zás. Rop­pa­ná­sok, acél csen­dü­lé­se, a fáj­da­lom hang­jai. Szin­te rosszabb volt így, hogy nem lát­ták, ki­ből fa­kad­nak és mi­ért. Yar­vi hal­lot­ta a ban­ják si­kí­tá­sa­it, de még an­nál is ré­me­sebb volt Sem­mi hang­ja. A dö­cö­gő nyö­gé­sek, a só­haj­tá­sok, az ér­des mor­gás. Az utol­só lé­leg­zet re­cse­gé­se.

Vagy le­het, hogy ne­ve­tés hang­ja?

− Se­gít­sünk neki? − kér­dez­te sut­tog­va Yar­vi, bár nem hit­te, hogy ké­pes lesz meg­moz­dí­ta­ni föld­be gyö­ke­re­zett lá­bát.

− Azt mond­ta, vár­junk. − Ank­ran el­torzult arca hó­fe­hér volt. − Ne vár­junk?

Yar­vi oda­for­dult, rá­né­zett, de a fér­fi vál­la fe­lett meg­lá­tott egy ala­kot, aki ép­pen ak­kor ug­rott le a fal­ról.

In­kább gye­rek volt, mint fér­fi, alig le­he­tett idő­sebb Yar­vi­nál. Egy ten­ge­rész a Déli Szélről. Yar­vi em­lé­ke­zett rá, lát­ta őt ne­vet­ni a tár­sa­i­val a kö­tél­ze­ten, de a ne­vét soha nem kér­dez­te meg. Most már ki­csit késő volt be­mu­tat­koz­ni.

− Ott! − szólt re­ked­ten.

Ank­ran ép­pen meg­for­dult, ami­kor egy má­sik fér­fi is le­ug­rott a fal­ról. Szin­tén ten­ge­rész, de ő egy na­gyobb, sza­kál­las fér­fi volt, ke­zé­ben acél­tüs­kés bu­zo­gánnyal. Yar­vi te­kin­te­te meg­állt a sú­lyos fegy­ve­ren, a fiú azon gon­dol­ko­zott, va­jon az mi­lyen kárt te­het a fe­jé­ben, ha dü­hö­sen csap­nak le vele. A fér­fi el­mo­so­lyo­dott, mint­ha ol­va­sott vol­na Yar­vi gon­do­la­ta­i­ban, és Ank­ran­ra ve­tet­te ma­gát. A két el­len­fél a föld­re ke­rült, vi­cso­rog­va, egy­más­ba ga­ba­lyod­va har­col­tak.

Yar­vi tud­ta, hogy le kel­le­ne ró­nia a tar­to­zá­sát, tud­ta, hogy a szárny­se­géd­je se­gít­sé­gé­re kel­le­ne si­et­nie, ehe­lyett azon­ban a fiú felé for­dult, mint­ha a szü­re­ti bál­ban vá­lasz­ta­na ma­gá­nak párt, és ösz­tö­nö­sen meg­érez­né, ki a meg­fe­le­lő part­ner.

Ke­rin­ge­ni kezd­tek egy­más­sal szem­ben, ép­pen mint a tán­co­sok. Mind­ket­ten ma­guk elé tar­tot­ták a kést, és néha be­le­ha­sí­tot­tak a le­ve­gő­be, mint­ha a meg­fe­le­lő he­lyet ke­res­nék a tá­ma­dás­ra. Ke­ring­tek egy­más kö­rül, fi­gyel­men kí­vül hagy­ták Ank­ran és a ten­ge­rész vi­csor­gá­sát és nyö­gé­se­it, az ő élet-ha­lál har­cuk mel­lé­kes­sé vált amel­lett, hogy mind­ket­ten túl akar­ták élni a kö­vet­ke­ző né­hány pil­la­na­tot. A pi­szok és a vi­csor­gó fo­gak mö­gött a fiú félt. Majd­nem annyi­ra, mint Yar­vi. To­vább kö­röz­tek, sze­mük vil­lant a kés és a…

A fiú elő­re­len­dült, szúrt Yar­vi felé, de ő hát­ra­lé­pett, a lába be­le­akadt egy gyö­kér­be, és csak kis hí­ján tud­ta meg­tar­ta­ni az egyen­sú­lyát. A fiú újra tá­ma­dott, de Yar­vi el­ug­rott az út­já­ból. Csa­pott egyet a le­ve­gő­be a kés­sel, és vissza­szo­rí­tot­ta a fiút a fal­hoz.

Most az egyi­kük­nek tény­leg meg kell öl­nie a má­si­kat? Örök­re vé­get vet­ni mind­an­nak, ami a má­sik volt, és ami még le­he­tett vol­na?

Úgy tűnt, igen, de ne­héz volt meg­lát­ni eb­ben a di­cső­sé­get.

A fiú újra elő­re­len­dült, Yar­vi pe­dig lát­ta meg­csil­lan­ni a pen­gét egy fény­su­gár­ban. Mély­ről fel­tört ben­ne va­la­mi ösz­tön, ami még a gya­kor­ló­té­ren rög­ződ­he­tett be, a sa­ját ké­sé­vel há­rí­tot­ta a csa­pást, a két pen­ge meg­csi­kor­dult egy­má­son. A fiú a vál­lá­val Yar­vi­nak ron­tott, és a fal­nak szo­rí­tot­ta.

Az eről­kö­dés­től köp­tek és vi­cso­rog­tak egy­más ar­cá­ba, olyan kö­zel a má­sik­hoz, hogy Yar­vi lát­ta a fiú or­rán a fe­ke­te pó­ru­so­kat, és a sze­mé­nek fe­hér­jé­ben a vö­rös ere­ket. Ha ki­nyúj­tot­ta vol­na a nyel­vét, meg is nyal­hat­ta vol­na őt.

Nyög­ve eről­köd­tek, és Yar­vi tud­ta, hogy ő a gyen­gébb. Meg­pró­bál­ta a fiú ar­cá­ba tol­ni az uj­ját, de az el­kap­ta és ki­csa­var­ta a csuk­ló­ját. A pen­gék újra meg­csi­kor­dul­tak, és Yar­vi érez­te a kéz­fe­jén az izzó vá­gást, és hogy a pen­ge a ha­sá­nak szo­rult, a hi­de­ge átüt a ru­há­ján.

− Ne! − sut­tog­ta. − Kér­lek, ne!

Ek­kor va­la­mi meg­kar­col­ta az ar­cát, a kés pe­dig már nem nyo­mó­dott hoz­zá töb­bé. A fiú hát­ra­tán­to­ro­dott, re­me­gő ke­zét a nya­ká­hoz emel­te, ami­ből egy nyíl állt ki, felé nyú­ló he­gyé­ből csö­pö­gött a vér, a tö­vé­nél pe­dig vö­rös csík fu­tott le­fe­lé a fiú nya­ká­tól a gal­lér­já­ig. Az arca ró­zsa­szí­nű lett és re­meg­ni kez­dett, a fiú térd­re ro­gyott.

Yar­vi a mö­göt­te lévő el­fkő fal egy mé­lye­dé­sé­ben meg­lát­ta a to­rony te­te­jén gug­go­ló Rul­fot, aki ép­pen új nyi­lat il­lesz­tett az íjra. A fiú li­lu­ló arc­cal nyel­de­kelt és bu­gyo­gott, át­koz­ta Yar­vit, vagy ép­pen kér­lel­te, hogy se­gít­sen, ta­lán az is­te­nek­től kért ke­gyel­met, de csak vér jött ki a szá­ján.

− Saj­ná­lom − sut­tog­ta Yar­vi.

− Fo­god is még!

Sa­dik­sir­ram né­hány lé­pés­re tőle, egy bolt­ív alatt állt.

− Azt hit­tem, okos fiú vagy − foly­tat­ta a nő −, de na­gyot kel­lett csa­lód­nom ben­ned.

A ru­há­já­ra rá­szá­radt a sár, a haja pisz­kos tin­csek­ben hul­lott az ar­cá­ba, a haj­tűi el­vesz­tek, csak egyet­len mé­lyen ülő, de lá­za­san vil­lo­gó sze­me lát­szott ki mö­gü­le. De hosszú, gör­be kard­ja ha­lá­lo­san tisz­ta volt.

− Per­sze ez csak a leg­utol­só volt a csa­ló­dá­sa­im hosszú so­rá­ban. − Hát­ra­rúg­ta a hal­dok­ló fiút, és át­lé­pett rán­ga­tó­zó lá­bai fe­lett. Ké­nyel­me­sen lép­delt, sé­tált min­den si­et­ség nél­kül. Ép­pen úgy, aho­gyan a Déli Szél fe­dél­ze­tén tet­te. − De gon­do­lom, ezt is csak ma­gam­nak kö­szön­he­tem.

Yar­vi las­san, le­ku­po­rod­va, li­heg­ve hát­rált, sze­mé­vel a ro­mos fa­lak kö­zött ke­re­sett me­ne­kü­lő­utat, de nem ta­lált. Meg kel­lett küz­de­nie Sa­dik­sir­ram­mal.

− Túl jó a szí­vem, nem erre a zord vi­lág­ra való. − Ol­dal­ra pil­lan­tott, a rés­re, amin Rulf nyi­la át­re­pült, és egy sima moz­du­lat­tal le­ha­jol­va át­csusszant alat­ta. − Min­dig is ez volt az egyet­len gyen­ge­sé­gem.

Yar­vi bot­la­do­zott hát­ra­fe­lé a ro­mo­kon, a te­nye­re iz­zadt a kés nye­lén. Hal­lot­ta a ki­ál­tá­so­kat, a csa­ta za­ját. A töb­bi­e­ket mind le­kö­töt­ték a sa­ját vé­res lép­te­ik a vég­ső ajtó felé. Yar­vi hát­ra­pil­lan­tott a vál­la fe­lett, lát­ta a he­lyet, ahol a le­om­lott el­fkő fa­lak vé­get ér­tek a le­ve­gő­ben, fa­cse­me­ték nyúj­to­gat­ták ága­i­kat a zúgó fo­lyó felé.

− El sem tu­dod kép­zel­ni, mennyi­re örü­lök, hogy al­kal­mam van el­bú­csúz­ni tő­led − mo­soly­gott rá Sa­dik­sir­ram. − Az is­te­nek le­gye­nek ve­led!

Két­ség­te­len, hogy a nő fegy­ve­re sok­kal ha­té­ko­nyabb volt, mint az övé. Sa­dik­sir­ram ma­ga­sabb, erő­sebb és ügye­sebb is volt, ta­pasz­tal­tabb har­cos, nem be­szél­ve a ke­zek szá­má­ban mu­tat­ko­zó vi­tat­ha­tat­lan fö­lé­nyé­ről. És akár­mit is bi­zony­ga­tott a ka­pi­tány, Yar­vi sze­rint nem hát­rál­tat­ta őt a túl kö­nyö­rü­le­tes szí­ve.

Min­dig van meg­ol­dás, mond­ta az any­ja gyak­ran, de még­is mi­lyen meg­ol­dás se­gí­te­né hoz­zá ah­hoz, hogy le­győz­ze Sa­dik­sir­ra­mot ő, aki a száz szé­gyen­tel­jes gya­kor­ló­té­ri meg­je­le­né­se alatt soha egyet­len pár­bajt sem nyert meg?

A nő fel­von­ta a szem­öl­dö­két, mint­ha ugyan­azon a prob­lé­mán gon­dol­ko­zott vol­na, és ugyan­ar­ra a kö­vet­kez­te­tés­re ju­tott vol­na, mint a fiú.

− Ta­lán jobb len­ne, ha egy­sze­rű­en le­ug­ra­nál.

A ka­pi­tány még egyet lé­pett felé, las­san szo­rí­tot­ta hát­ra a fiút. Kard­já­nak he­gye meg­csil­lant a nap­fény­ben, ami­kor egy ré­sen át­tö­rő su­gár rá­ve­tült. Yar­vi érez­te, hogy a tér ki­nyí­lik mö­göt­te, érez­te a fo­lyó sze­lét a tar­kó­ján, hal­lot­ta, ahogy a dü­hös víz mar­ja a szik­lát a mély­ben.

− Ugorj, nyo­mo­rék!

Yar­vi ara­szolt hát­ra­fe­lé, és hal­lot­ta, hogy ka­vi­csok pat­tog­nak le alat­ta a mély­be, a sze­gély el­fogy a tal­pa alatt.

− Ugorj! − or­dí­tott rá Sa­dik­sir­ram, nyál­csep­pek re­pül­tek a szá­já­ból.

Ek­kor Yar­vi a sze­me sar­ká­ból moz­gást lá­tott. Ank­ran sá­padt arca buk­kant fel a fal mö­gött. A fér­fi nyel­vét a foga he­lyén ki­dug­va las­san lo­pa­ko­dott kö­ze­lebb, és fel­emel­te a la­pát­ját.

Yar­vi nem tud­ta meg­aka­dá­lyoz­ni, hogy a sze­me meg­reb­ben­jen, ön­kén­te­le­nül oda­pil­lan­tott Ank­ran­ra.

Sa­dik­sir­ram hom­lo­ka ránc­ba sza­ladt.

Vil­lám­gyor­san per­dült meg, akár a macs­ka, el­ha­jolt a rén­szar­vas­la­poc­ka la­pát elől, hogy az a vál­la mel­lett sü­ví­tett el, és kü­lö­nö­sebb erő­fe­szí­tés nél­kül, hang­ta­la­nul át­döf­te a kard­já­val a fér­fi mell­ka­sát.

Ank­ran lé­leg­ze­te el­akadt, sze­me ki­gu­vadt.

Sa­dik­sir­ram el­ká­rom­kod­ta ma­gát, és el­kezd­te ki­húz­ni a kard­ját a test­ből.

A kö­nyö­rü­le­tes­ség gyen­ge­ség, mond­ta Yar­vi apja. A kö­nyö­rü­le­tes­ség hiba.

Ab­ban a pil­la­nat­ban a nőre ve­tet­te ma­gát. A bal kar­já­val alul­ról át­fog­ta Sa­dik­sir­ram fel­kar­ját, hogy a nő ne érje el őt a kard­dal, ka­rom­sze­rű, nyo­mo­rék bal ke­zé­vel pe­dig a tor­ka felé kap­ko­dott, köz­ben a jobb ök­lé­vel ütöt­te, csap­kod­ta őt.

Nyá­ladz­va, hö­rög­ve, nyög­ve és mo­rog­va har­col­tak, Yar­vi szá­ja tele lett a nő ha­já­val. Sa­dik­sir­ram for­go­ló­dott és mor­gott, de Yar­vi erő­sen ka­pasz­ko­dott raj­ta, és csak ütöt­te, ütöt­te őt, ahol érte. A ka­pi­tány vé­gül ki­sza­ba­dult, kö­nyö­ké­vel orr­ba vág­ta a fiút, ré­mes reccse­nés hal­lat­szott, Yar­vi feje hát­ra­csa­pó­dott, és a föl­dön csat­tant.

Messzi­ről ki­ál­tá­sok hal­lat­szot­tak. Acél csen­gé­se vissz­hang­zott.

A tá­vol­ban folyt a harc. Fon­tos csa­ta.

Yar­vi tud­ta: fel kell áll­nia. Nem okoz­hat csa­ló­dást az any­já­nak.

Meg kel­lett em­be­rel­nie ma­gát. A nagy­báty­ja várt rá.

Meg­ráz­ta a fe­jét, hogy meg­sza­ba­dul­jon a szé­del­gés­től. Az ég fel­vil­lant, és for­gott előt­te.

Yar­vi kar­ja a sem­mi­ben ló­gott, messze alat­ta fe­ke­te fo­lyó, fe­hér ha­bok a szik­lá­kon.

Mint a ten­ger Am­wend­ben, a to­rony alatt. A ten­ger, ami­be be­le­esett.

A tü­de­je hir­te­len meg­telt le­ve­gő­vel, ő pe­dig ma­gá­hoz tért. Gu­rul­va tá­vo­labb hú­zó­dott a mál­ló szirt­től. Szé­dült, az arca lük­te­tett, a lába nem en­ge­del­mes­ke­dett iga­zán, a szá­ja tele volt vér­rel.

Meg­lát­ta Ank­rant: há­tán fe­küdt a föl­dön, kar­jai ki­tár­va. Yar­vi fel­nyö­gött, oda­kú­szott hoz­zá, ki­nyúj­tot­ta felé a ke­zét, de az ujja meg­állt a le­ve­gő­ben, mi­előtt hoz­zá­ért vol­na Ank­ran vér­től ázott in­gé­hez. A vég­ső ajtó már ki­nyílt a ba­rát­ja szá­má­ra. Már nem se­gít­he­tett raj­ta.

Sa­dik­sir­ram a holt­test mel­lett fe­küdt a tör­me­lé­ken. Fel akart ülni, és na­gyon meg­lep­te, hogy nem tud. Jobb ke­zé­nek uj­jai a kard­já­nak mar­ko­la­tá­ba szo­rul­tak, bal­já­val az ol­da­lát szo­rí­tot­ta. Fel­emel­te a bal ke­zét: a te­nye­re csu­pa vér volt. Yar­vi le­pil­lan­tott a maga ép ke­zé­re. Még min­dig a mar­ká­ban szo­rí­tot­ta a kést, a pen­ge még min­dig ned­ves volt, az ő uj­jai, csuk­ló­ja, al­kar­ja kö­nyé­kig vö­rös.

− Ne! − vi­csor­gott Sa­dik­sir­ram. Meg­pró­bál­ta fel­emel­ni a kard­ját, de az már túl ne­héz volt szá­má­ra. − Ne így! Ne itt! − Vé­res ajka meg­rán­dult, ami­kor fel­né­zett Yar­vi­ra. − Ne te!

− Itt − szólt Yar­vi. − És én. Hogy is mond­tad? Két kéz kell a harc­hoz, de csak egy ah­hoz, hogy hát­ba szúrj va­la­kit.

Ak­kor rá­éb­redt, hogy nem azért ve­szí­tett szám­ta­lan al­ka­lom­mal a gya­kor­ló­té­ren, mert nem volt elég erős és ügyes, vagy mert hi­ány­zott egy keze. Az aka­rat volt, ami hi­ány­zott. És va­la­hol a Déli Szélen, a vég­te­len jég­si­va­tag­ban, va­la­hol eb­ben az ősi, ro­mos épít­mény­ben rá­ta­lált az aka­rat­ere­jé­re.

− De én a Csá­szár­nő flot­tá­ját ve­zé­nyel­tem! − hör­gött Sa­dik­sir­ram. Már egész jobb ol­da­la sö­tét volt a vér­től. − Mi­ke­dász her­ceg első szá­mú… sze­re­tő­je vol­tam… A vi­lág a lá­ba­im előtt he­vert.

− Az ré­gen volt már.

− Iga­zad van. Okos fiú vagy. Túl ked­ves va­gyok. − A feje hát­ra­ha­nyat­lott, sze­me az égre me­redt. − Ez az én… egyet­len…

Az el­from­ban min­den­fe­lé holt­tes­tek he­ver­tek.

A ban­ják messzi­ről ör­dö­gök­nek tűn­tek, kö­zel­ről azon­ban szá­nal­mas szer­ze­tek vol­tak. Ki­csik és cin­g­árak, akár a gye­re­kek, csak rongy­kö­te­gek, hal­csont­ból ké­szült, szent je­lek­kel, amik tel­je­sen ha­szon­ta­la­nok vol­tak Sem­mi kö­nyör­te­len pen­gé­jé­vel szem­ben.

Az egyik, aki még lé­leg­zett, Yar­vi felé nyúj­tot­ta a ke­zét, má­sik ke­zé­vel pe­dig a bor­dái kö­zül ki­ál­ló nyi­lat mar­kol­ta. Sze­mé­ben nem volt gyű­lö­let, csak két­ség, fé­le­lem és fáj­da­lom. Ép­pen, mint Ank­ran te­kin­te­té­ben, ami­kor Sa­dik­sir­ram meg­öl­te.

Ezek is csak em­be­rek hát, aki­ket a Ha­lál ugyan­úgy tes­sé­kelt át a vég­ső aj­tón, mint min­den­ki mást.

A ban­ja egy szót pró­bált ki­mon­da­ni, ami­kor Sem­mi oda­lé­pett hoz­zá. Ugyan­azt a szót haj­to­gat­ta újra és újra, és a fe­jét ráz­ta.

Sem­mi az aj­ká­ra tet­te az uj­ját.

− Pszt! − És szí­ven szúr­ta őt.

− Győ­ze­lem! − böm­böl­te Rulf, ami­kor a föld­re ug­rott a to­rony al­já­ról. − Soha nem lát­tam még sen­kit, aki így bánt a kard­dal, mint te!

− Én sem ilyen mes­te­ri íjász­tu­dást! − ki­ál­tott Sem­mi, és erő­sen meg­ölel­te Rul­fot. A leg­jobb ba­rá­tok let­tek, össze­hoz­ta őket a mé­szár­lás.

Szu­ma­el egy bolt­ív alatt állt, ke­zét a vál­lá­ra szo­rí­tot­ta, vér csor­gott vé­gig a kar­ján, az ujja he­gyé­ig.

− Hol van Ank­ran? − kér­dez­te.

Yar­vi csak a fe­jé­vel in­tett ne­met. Nem mert meg­szó­lal­ni, ne­hogy hány­jon vagy el­sír­ja ma­gát, vagy mind­ket­tőt egy­szer­re. Fáj­dal­mat ér­zett és ha­ra­got. Meg­könnyeb­bült, hogy ő élet­ben ma­radt, és saj­nál­ta a ba­rát­ját, aki nem. A gyász perc­ről perc­re egy­re job­ban rá­ne­he­ze­dett.

Jaud le­ro­gyott egy el­fkő­da­rab­ra, a meg­té­pá­zott paj­zsa ki­esett a ke­zé­ből. Szu­ma­el a ráz­kó­dó vál­lá­ra tet­te a ke­zét.

− Ezek után el­is­me­rem, hogy a gett­föl­di­ek a job­bak − kö­zöl­te Rulf.

− Én pe­dig csak most kezd­tem ké­tel­ked­ni ben­ne. − Sem­mi el­ko­mo­rult. − Azt hit­tem, Sa­dik­sir­ram is tisz­te­le­tét te­szi.

Yar­vi le­pil­lan­tott a nő kard­já­ra a ke­zé­ben, mint­ha maga is meg akart vol­na bi­zo­nyo­sod­ni róla.

− Meg­öl­tem.

Ta­lán térd­re kel­lett vol­na es­nie, s há­lát ad­nia az is­te­nek­nek a va­ló­szí­nűt­len győ­ze­le­mért, de a ro­mos épü­le­tet bo­rí­tó, nyi­lak­kal át­dö­fött és kard­vá­gá­sok­kal el­tor­zí­tott zsák­mány nem tűnt olyas­mi­nek, ami­ért bár­ki kö­szö­ne­tet akart vol­na mon­da­ni. Így hát Yar­vi le­ült a töb­bi­ek közé, és ka­par­gat­ni kezd­te az al­vadt vért tö­rött orra alól.

El­vég­re ő volt Gett­föld ki­rá­lya. Ele­get tér­delt már ed­dig is.