Az ellenség háza

Szu­ma­el a ha­jó­ról a mó­ló­ra ug­rott, és át­fu­ra­ko­dott a tö­me­gen Thorl­by ki­kö­tő­mes­te­ré­nek asz­ta­lá­hoz. A nő két ol­da­lán ka­to­nák áll­tak. Yar­vi ki­csit ke­vés­bé ügye­sen és jó­val ke­vés­bé tisz­te­le­tet pa­ran­cso­ló­an kö­vet­te őt a pal­lón a part­ra, ami el­vi­leg az övé volt. Le­sü­tött szem­mel, ka­puc­ni­val a fe­jén, a tár­sai kí­sé­re­té­ben.

− A ne­vem Sa­dik­sir­ram − szólt Szu­ma­el, könnye­den ki­haj­tott egy pa­pír­la­pot, és az asz­tal­ra dob­ta. − A fő­ki­rály en­ge­dé­lyé­vel ke­res­ke­dem, ott van raj­ta Ve­xen nagy­anya pe­csét­je.

Szán­dé­ko­san vár­tak a ha­jón ad­dig, míg a leg­ta­pasz­ta­lat­la­nabb ki­kö­tő­mes­ter lé­pett szol­gá­lat­ba, mert azt re­mél­ték, csak int majd ne­kik, hogy me­het­nek to­vább. Ehe­lyett a nő ala­po­san ta­nul­má­nyoz­ni kezd­te az en­ge­délyt, és köz­ben a nya­ká­ban lógó két kul­csot, a ház­tar­tá­sá­ét és a ki­kö­tő­őri tiszt­sé­gé­hez tar­to­zót pisz­kál­gat­ta. A pil­la­nat hosszú­ra nyúlt, mind­annyi­an fe­szül­tek let­tek. Yar­vi ré­mül­ten vet­te ész­re az en­ge­dély egyik sar­kán a bar­na fol­tot, a jo­gos tu­laj­do­no­sá­nak vé­rét, amit ő maga on­tott ki. A ki­kö­tő­mes­ter fel­né­zett, és ki­mond­ta azt, ami­től mind tar­tot­tak:

− Te nem Sa­dik­sir­ram vagy.

Az egyik őr a kesz­tyűs ke­zé­vel fo­gást vál­tott a dár­dá­ján, Sem­mi kö­ze­lebb csúsz­tat­ta az uj­ját az övén a kard­já­hoz, Yar­vi pe­dig küz­dött, hogy ne le­gyen úrrá raj­ta a ré­mü­let. Nem le­het, hogy mind­ez itt ér­jen vé­get, egy buta ki­kö­tői vil­lon­gás­ban!

− Több­ször lát­tam már őt part­ra száll­ni, ál­ta­lá­ban ré­sze­gen…

Szu­ma­el fé­lel­me­tes erő­vel az asz­tal­ra csa­pott, és a ki­kö­tő­mes­te­re ar­cá­ba vi­csor­gott, hogy a nő kény­te­len volt ijed­ten hát­ra­hú­zód­ni.

− Az az anyám volt, Eb­del Arik Sa­dik­sir­ram! Be­szélj róla tisz­te­let­tel, ha a szád­ra ve­szed a ne­vét! Ő át­lé­pett a vég­ső aj­tón, a je­ges víz­be fúlt oda­fent, észa­kon. − Szu­ma­el hang­ja meg­bi­csak­lott, a lány meg­tö­röl­te szá­raz sze­mét a kéz­fe­jé­vel. − Rám hagy­ta az üz­le­tét, rám, sze­re­tő lá­nyá­ra, Szu­ma­el Sa­dik­sir­ram­ra. − Fel­kap­ta az en­ge­délyt, és el­ki­ál­tot­ta ma­gát, köz­ben pe­dig be­te­rí­tet­te nyál­csep­p­ek­kel a ki­kö­tő­mes­tert, az őrö­ket, és még Yar­vit is. − És ne­kem dol­gom van La­ith­lin ki­rály­né­val!

− Ő már nem ki…

− Tu­dod jól, ki­ről be­szé­lek! Hol van La­ith­lin?

− Ál­ta­lá­ban az iro­dá­já­ban, de…

− Me­gyek, be­szé­lek vele. − Az­zal Szu­ma­el sar­kon for­dult, és el­vo­nult a szá­raz­föld felé.

− Le­het, hogy nem fo­gad lá­to­ga­tót! − mo­tyo­gott utá­na fél­sze­gen a ki­kö­tő­mes­ter.

Owd nő­vér ba­rát­sá­go­san meg­pas­kol­ta az asz­talt, ami­kor Yar­vi és a töb­bi­ek már el­in­dul­tak Szu­ma­el után.

− Ha ez vi­gasz­tal: ő min­dig ilyen.

− Díj­nyer­tes elő­adás volt − súg­ta oda Yar­vi a lány­nak, ami­kor utol­ér­te őt a kö­tél­ről lógó ha­lak, ha­lom­ra hányt há­lók és a reg­ge­li fo­gás árát ki­ki­ál­tó ha­lá­szok kö­zött. − Mi­hez is kez­de­nénk nél­kü­led?

− Majd­nem össze­pi­sil­tem ma­gam − vá­la­szolt sut­tog­va Szu­ma­el. − Kö­vet va­la­ki?

− Még csak utá­nunk sem néz­tek. − A ki­kö­tő­mes­ter már ja­vá­ban ve­zet­te le a fe­szült­sé­gét a kö­vet­ke­ző ügy­fé­len, és nem­so­ká­ra el is ma­radt mö­göt­tük.

Yar­vi vég­re ha­za­ért, még­is ide­gen­nek érez­te ma­gát. Min­den ki­sebb­nek és ke­vés­bé nyüzs­gő­nek tűnt, mint az em­lé­ke­i­ben, a szál­lás­he­lyek és az áru­sok bó­déi üre­sen kong­tak, sok épü­let el­ha­gya­tot­tan állt. A fiú szí­ve na­gyot dob­bant, ahány­szor is­me­rős ar­cot vélt lát­ni, ilyen­kor még mé­lyebb­re te­met­te ar­cát a kö­pö­nye­ge ár­nyé­ká­ba, akár a tett­hely­ről me­ne­kü­lő tol­vaj. Fá­zott, a há­tán még­is csor­gott a ve­rí­ték.

Ha va­la­ki fel­is­mer­né itt, Odem ki­rály biz­to­san gyor­san tu­do­mást sze­rez­ne róla, és nem vesz­te­get­né az időt, hogy be­fe­jez­ze, amit Am­wend­ben el­kez­dett.

− Szó­val ezek az őse­id sír­domb­jai?

Sem­mi a haj­tin­csei alól észak felé né­zett, a hosszú, ki­halt par­ton so­ra­ko­zó fü­ves hal­mok­ra, amik kö­zül a leg­fris­seb­bi­ken még csak né­hány hó­nap­ja nőtt a rit­kás fű.

− Az meg­gyil­kolt apá­mé, Uthri­ké − Yar­vi össze­szo­rí­tot­ta a fo­gát és a víz­be­fúlt nagy­bá­tyá­mé, Uthi­lé, és az előt­tük kö­vet­ke­ző ki­rá­lyo­ké sor­ban, míg a tör­té­ne­lem ho­má­lyá­ba nem vesz­nek.

Sem­mi meg­va­kar­ta ősz sza­kál­lát.

− Előt­tük tet­tél es­küt.

− Aho­gyan te előt­tem.

− Te csak ne ag­gódj! − Sem­mi el­vi­gyo­ro­dott. Köz­ben át­ha­lad­tak a vá­ros leg­kül­ső fa­lá­nak zsú­folt ka­pu­ján. Az az őrült, esze­lős vi­gyor és a vil­lo­gó szem­pár azon­ban in­kább ri­asz­tó volt Yar­vi szá­má­ra, mint meg­nyug­ta­tó. − A vér fe­lejt­het, de az acél soha.

Owd nő­vér a je­lek sze­rint job­ban is­mer­te a te­re­pet még Yar­vi­nál, a vá­ros szü­löt­té­nél, sőt, ki­rá­lyá­nál is. Me­re­dek, ka­nyar­gós ut­cá­kon ve­zet­te őket fel­fe­lé a hegy­ol­dal­ban, a Gett­föld csont­vá­zá­nak da­rab­ja­i­ként a vá­ros bő­rén át­ütő szik­la­szir­tek közé éke­lő­dött ma­gas és kes­keny há­zak kö­zött. Át a zúgó pa­ta­ko­kon át­íve­lő hi­da­kon, ahol a rab­szol­gák töl­töt­ték meg gaz­dag gaz­dá­ik kan­csó­it, egy hosszú, kes­keny ud­var­ra a fel­leg­vár mel­lett. A vár mel­lett, ahol Yar­vi szü­le­tett, ne­vel­ke­dett, na­pon­ta meg­szé­gye­nült, mi­nisz­ter­nek ta­nult, és ki­rállyá lett.

− Ez az a ház − szó­lalt meg Owd nő­vér.

Az épü­le­tet nem rej­tet­te sem­mi, Yar­vi sok­szor sé­tált már el előt­te.

− Mi­ért tart há­zat Gorm mi­nisz­te­re Thorl­by­ban?

− Ska­er anya sze­rint a jó mi­nisz­ter job­ban is­me­ri el­len­sé­ge há­zát, mint a sa­ját­ját.

− Úgy lá­tom, Ska­er anya is haj­la­mos mag­vas frá­zi­sok­ban be­szél­ni − je­gyez­te meg Yar­vi.

Owd el­for­dí­tot­ta a kul­csot a zár­ban.

− Ez a mi­nisz­ter­ség lé­nye­ge.

Yar­vi fél­re­von­ta Szu­ma­elt, és hal­kan be­szél­ni kez­dett.

− Vidd ma­gad­dal Jau­dot, menj az anyám iro­dá­já­ba, és be­szélj vele. − Ha a sze­ren­csé­jük ki­tart, Hu­rik ilyen­kor ép­pen a gya­kor­ló­té­ren van.

− És mit mond­jak neki? Hogy a ha­lott fia ta­lál­koz­ni sze­ret­ne vele?

− És hogy vég­re meg­ta­nul­ta meg­iga­zí­ta­ni a kö­pö­nyeg­csat­ját.

− Mi lesz, ha nem hisz ne­kem?

Yar­vi fel­idéz­te az any­ja ar­cát, lát­ta maga előtt, ho­gyan né­zett le rá rosszal­ló­an, és nem tud­ta el­kép­zel­ni, hogy La­ith­lin ké­tel­ked­ne Szu­ma­el sza­vá­ban.

− Ak­kor ki kell ta­lál­nunk va­la­mi mást.

− És ha nem hisz ne­kem, és ki­vé­gez­tet, mert meg­sér­tet­tem?

Yar­vi el­gon­dol­ko­dott.

− Ak­kor ne­kem kell ki­ta­lál­nom va­la­mi mást.

− Kö­zü­le­tek há­nyan van­nak, kik bal­sze­ren­csé­vel jár­nak idő­já­rás­ban és harc­ban? − csen­dült fel egy zen­gő hang a tér túl­ol­da­lán. A tö­meg össze­se­reg­lett a ha­tal­mas, új épí­té­sű, fe­hér már­vány­osz­lo­pos ház­nál, ami előtt egy sze­rény zsák­ru­há­ba öl­tö­zött pap kezd­te a szó­nok­la­tát. − Kö­zü­le­tek há­nyan lát­ják, hogy az is­te­nek nem vá­la­szol­ják meg imá­i­kat?

− Az én imá­i­mat annyi­ra nem vá­la­szol­ták meg, hogy már nem is imád­ko­zom − mo­rog­ta Rulf.

− Nem is cso­da! − zeng­te a pap. − Mert nin­csen sok is­ten, csu­pán egyet­len­egy! Az el­fek mes­ter­ke­dé­se nem tud­ta meg­tör­ni őt! Az Egy Is­ten temp­lo­ma és kar­ja nyit­va áll előt­te­tek!

− Temp­lom? − Yar­vi el­cso­dál­ko­zott. − Az anyám pénz­ver­dé­nek épít­tet­te azt a há­zat. Itt nyom­ták vol­na az egy­sé­ges sú­lyú ér­mé­ket. − Most az Egy Is­ten, a fő­ki­rály is­te­né­nek jel­ké­pe, a hét­su­ga­rú nap csil­lo­gott a be­já­rat fe­lett.

− Az ő nyu­gal­ma, ke­gyel­me, ol­tal­ma in­gyen vár rá­tok − pré­di­kált to­vább a pap. − Csak annyit kér cse­ré­be, hogy sze­res­sé­tek őt, aho­gyan ő sze­ret ben­ne­te­ket.

Sem­mi ki­kö­pött a kőre.

− Mi köze az is­ten­nek a sze­re­tet­hez?

− Sok min­den meg­vál­to­zott er­re­fe­lé − szólt Yar­vi, vé­gig­né­zett a té­ren, és mé­lyeb­ben a sze­mé­be húz­ta a ka­puc­ni­ját.

− Új ki­rály − mond­ta Szu­ma­el, és meg­nyal­ta se­bes aj­kát −, új sza­bá­lyok.