A Halál vár

Yar­vi le­zu­hant. Be­ütöt­te a vál­lát, és fel­re­pedt a feje, át­esett né­hány zsá­kon, és arc­cal le­fe­lé ki­te­rült a föl­dön. Ned­ves­sé­get ér­zett az ar­cán. A rak­tér­ben.

Nagy erő­fe­szí­tés árán meg­for­dult, és be­von­szol­ta ma­gát va­la­mi mögé.

Sö­tét volt, ko­rom­sö­tét, de egy mi­nisz­ter­nek tud­nia kell tá­jé­ko­zód­nia a ter­me­i­ben. Yar­vi az ujj­he­gyé­vel ta­po­gat­ta ki az utat.

A füle zú­gott, a mell­ka­sa égett, a ret­te­gés át­jár­ta min­den por­ci­ká­ját, de úrrá kel­lett len­nie a hely­ze­tén, tisz­ta fej­jel kel­lett gon­dol­kod­nia. Min­dig van meg­ol­dás, mond­ta neki az any­ja.

Hal­lot­ta az őrök ki­ál­tá­sát, lát­ta, hogy azok le­néz­nek a csa­pó­aj­tón. Túl kö­zel vol­tak, túl szo­ro­san a nyo­má­ban. Yar­vi maga után rán­tot­ta a lán­cát, fu­ra­ko­dott elő­re a lá­dák és hor­dók kö­zött, a fen­ti fák­lyák fé­nye meg-meg­vil­lant egy sze­gen vagy pán­ton, ez ve­zet­te őt a hajó rak­tá­ra felé.

Át­fu­ra­ko­dott az ala­csony át­já­rón, to­vább­cap­la­tott a pol­cok és do­bo­zok kö­zött az az­nap be­szi­vár­gott, je­ges po­cso­lyá­ban. Le­gug­golt, és a hajó hi­deg ol­da­lá­nak ve­tet­te a há­tát, li­he­gett, sí­pol­va vet­te a le­ve­gőt. Vi­lá­go­sabb lett, az őrök ma­guk­kal hoz­ták a fák­lyá­i­kat a mély­be.

− Hol van?

Biz­to­san volt meg­ol­dás. De az őrök bi­zo­nyá­ra a hát­só csa­pó­aj­tón ke­resz­tül is jön­ni fog­nak. Yar­vi a fel­já­ró lét­rá­já­ra pil­lan­tott.

Mu­száj, hogy le­gyen kiút! De nem volt ide­je ter­vez­ni, min­den ko­ráb­bi ter­ve füst­be ment. Trigg pe­dig várt rá oda­fent. És biz­to­san mér­ges volt.

Min­den hang­ra, min­den fény­vil­la­nás­ra oda­kap­ta a sze­mét, két­ség­be­eset­ten ke­res­te a me­ne­kü­lé­si út­vo­na­lat, vagy leg­alább egy rej­tek­he­lyet, de nem ta­lált sem­mit. Szö­vet­sé­ges­re volt szük­sé­ge. Te­he­tet­le­nül a fá­nak szo­rí­tot­ta a há­tát, érez­te a je­ges nyir­kos­sá­got, hal­lot­ta a sós víz csö­pö­gé­sét. És eszé­be ju­tott Gund­ring anya halk és óva­tos hang­ja, amit a tűz­hely mel­lett hal­lott: Ha már csak el­len­sé­gei van­nak, a bölcs mi­nisz­ter le­győ­ze­ti a ve­szé­lye­seb­bik­kel a töb­bit.

Yar­vi le­ha­jolt a leg­kö­ze­leb­bi polc alá, ma­ta­tott a sö­tét­ben, míg az uj­ja­i­val ki nem ta­po­gat­ta a vas­csö­vet, ami­vel a szö­ge­ket szok­ta be­ver­ni.

A ten­ge­rész leg­fé­lel­me­te­sebb el­len­sé­ge a ten­ger, haj­to­gat­ta Sa­dik­sir­ram fá­rad­ha­tat­la­nul.

− Hol vagy, gye­rek?

Alig ki­ve­he­tő­en, de lát­ta, hol ja­ví­tot­ta Szu­ma­el a ha­jót. A vas­ru­dat be­le­vág­ta a ha­jó­test és a friss desz­kák közé, és tel­jes ere­jé­vel fe­szí­te­ni kezd­te őket. Csi­kor­gó fog­gal vá­gott egy­re mé­lyebb­re, vi­cso­rog­va adta ki min­den dü­hét, fáj­dal­mát és te­he­tet­len­sé­gét, úgy rán­gat­ta a ru­dat, mint­ha az egy­szer­re lett vol­na Trigg, Odem és Grom-gil-Gorm. Tép­te, csap­ta, még a rossz ke­zét is köré csa­var­ta és úgy húz­ta, kí­noz­ta a nye­ker­gő, re­cse­gő fát. Vál­lát ne­ki­ve­tet­te és csap­ta a pol­cok­nak, tá­lak és do­bo­zok es­tek a pad­ló­ra.

Már hal­lot­ta az őrö­ket, lát­ta a lám­pá­juk fé­nyét a rak­tér­ben, a gör­nyedt alak­ju­kat az át­já­ró­ban, a kard­juk csil­la­ná­sát.

− Gye­re ide, nyo­mo­rék!

A fiú fel­or­dí­tott, és min­den ere­jét be­le­ad­va ne­ki­ve­sel­ke­dett. A desz­kák meg­re­ped­tek és hir­te­len meg­ad­ták ma­gu­kat, Yar­vi el­vesz­tet­te az egyen­sú­lyát és hát­ra­esett, a Ten­ger Anyá­ból sza­ba­don en­ge­dett pusz­tu­lás zúgó düh­vel tört be a rak­tár­ba.

Egy pol­cot is le­rán­tott ma­gá­val, és egy pil­la­nat alatt bő­rig ázott a je­ges víz­ben. Li­heg­ve a hát­só csa­pó­aj­tó felé tör­te­tett, csúsz­kál­va a víz­ben, fü­lé­ben a ki­ál­to­zó fér­fi­ak, a dü­hön­gő ten­ger és a re­pe­de­ző fa zaja csen­gett.

A lét­rá­hoz buk­dá­csolt, a víz már a tér­dé­ig ért. Az egyik őr a sar­ká­ban volt, utá­na­ka­pott a sö­tét­ben. Yar­vi felé su­hin­tott a vas­rúd­dal, a fér­fi be­le­tán­to­ro­dott a zu­bo­gó víz­su­gár­ba, ami úgy so­dor­ta át a rak­tér má­sik ol­da­lá­ra, akár egy rongy­ba­bát. A hajó tes­tén egy­re több lék tört, a víz tu­cat­nyi szög­ben spric­celt be a ha­jó­ba, a fül­si­ke­tí­tő zu­ho­gás mel­lett alig hal­lat­szott az őrök ja­jon­gá­sa.

Yar­vi fel­von­szol­ta ma­gát a lét­ra né­hány fo­kán, ki­lök­te a csa­pó­aj­tót, fel­húz­ta ma­gát, és im­bo­lyog­va fel­állt. Egy pil­la­na­tig azt hit­te, va­la­mi va­rázs­lat foly­tán egy má­sik ha­jó­ra ju­tott, egy harc kö­ze­pé­be.

A pa­dok kö­zöt­ti fo­lyo­só töm­ve volt em­be­rek­kel, akik bi­zo­nyá­ra egy tö­rött lám­pá­ból az elül­ső ha­jó­híd­ra ki­öm­lött égő olaj bán­tó fé­nyé­ben küz­döt­tek. A fe­ke­te víz­ben, a ri­adt rab­szol­gák sö­tét sze­mé­ben és az őrök ki­vont kard­ján lán­gok képe tán­colt. Yar­vi lát­ta, ahogy Jaud fel­kap egy őrt, és a víz­be ha­jít­ja.

A pad­já­tól tá­vol állt. A rab­szol­gák ki­sza­ba­dul­tak.

Leg­alább­is né­há­nyan. A leg­több még min­dig rab­lán­con volt, és az eve­ző­vil­la mel­lé hú­zó­dott, hogy meg­me­ne­kül­jön a fe­dél­ze­ten tom­bo­ló erő­szak­tól. Né­há­nyan vér­tó­csá­ban a fe­dél­ze­ten fe­küd­tek, má­sok már most át­ve­tet­ték ma­gu­kat a hajó ol­da­lán, és in­kább Ten­ger Anya sze­szé­lyé­re bíz­ták ma­gu­kat, mint hogy szem­be­száll­ja­nak Trigg em­be­re­i­vel, akik ke­gyet­le­nül csap­kod­tak kö­zöt­tük a kard­juk­kal.

Yar­vi lát­ta, ahogy Rulf ar­con csap va­la­kit, hal­lot­ta, hogy az őr orr­csont­ja meg­reccsen, és a kard­ja csö­röm­pöl­ve a pad­ló­ra hull.

Se­gí­te­ni kel­lett az eve­zős­tár­sa­i­nak. Gör­csö­sen ki­nyi­tot­ta és újra be­csuk­ta ép ke­zé­nek uj­ja­it. Se­gí­te­ni akart, de ho­gyan? Az utób­bi hó­na­pok csak meg­erő­sí­tet­ték Yar­vi­ban a tu­da­tot, hogy ő nem hős. Az őrök túl­erő­ben vol­tak, a rab­szol­gák fegy­ver­te­le­nek. A fiú össze­rez­zent, ami­kor lát­ta, ho­gyan ka­sza­bol­ja le egy őr az egyik rab­szol­gát. A bárd­ja tá­ton­gó lyu­kat ütött az em­be­ren. Érez­te, hogy a fe­dél­zet meg­dől a be­zú­du­ló víz­től, a ten­ger húz­ta le­fe­lé a Déli Szelet.

A jó mi­nisz­ter szem­be­néz a té­nyek­kel, és men­ti, ami ment­he­tő.

A jó mi­nisz­ter el­fo­gad­ja a ki­seb­bik rosszat. Yar­vi át­má­szott a leg­kö­ze­leb­bi pa­don a hajó ol­da­lá­hoz, és a mö­göt­te há­bor­gó, fe­ke­te víz­hez. Ug­ra­ni ké­szült.

Már el­ru­gasz­ko­dott a ha­jó­ról, ami­kor va­la­ki a nyak­ör­vé­nél fog­va vissza­rán­tot­ta. A vi­lág meg­for­dult vele, ő a pad­ló­ra zu­hant, és tá­tott száj­jal né­zett, akár egy part­ra ve­tett hal.

Trigg állt fe­let­te, és ke­zé­ben tar­tot­ta a fiú lán­cá­nak vé­gét.

− Nem mész te se­ho­va, gye­rek!

Le­ha­jolt, és má­sik ke­zé­vel át­fog­ta Yar­vi nya­kát a rab­szol­ga­gal­lér alatt, hogy a vas­pánt be­le­mart a fiú ál­lá­ba, de ez­út­tal sok­kal erő­seb­ben szo­rí­tot­ta. Fel­emel­te Yar­vit, míg a rug­da­ló­zó fiú lá­bá­nak már csak a he­gye sú­rol­ta a fe­dél­ze­tet, és el­for­dí­tot­ta Yar­vi fe­jét, hogy lás­sa a ha­jót el­le­pő pusz­tu­lást, a ha­lott és sé­rült em­be­re­ket, kö­zé­pen a bot­tal egy rab­szol­gát üt­le­ge­lő két őrt.

− Lá­tod, mi­lyen nagy gon­dot okoz­tál ne­kem? − ri­ká­csol­ta. Egyik sze­me vö­rös volt Yar­vi uj­já­nak nyo­má­tól.

Az őrök egy­mást túl­ki­a­bál­va or­dí­toz­tak.

− Hol van Jaud és az a má­sik mo­csok, Rulf?

− Ki­ju­tot­tak a mó­ló­ra. De biz­to­san ha­lál­ra fagy­nak ott kint.

− Is­te­nek, az uj­ja­im!

− Hogy sza­ba­dul­tak ki?

− Szu­ma­el.

− A kis ri­banc­nak volt kul­csa.

− Hon­nan a franc­ból szer­zett fej­szét?

− Le­vág­ta az uj­ja­i­mat! Hol van­nak?

− Mit szá­mít? Már úgy­se tu­dod hasz­nál­ni őket!

− A nyo­mo­rék ki­tör­te a ha­jó­tes­tet! − ki­ál­tott li­heg­ve egy őr, ami­kor csu­rom­vi­ze­sen elő­buk­kant a hát­só csa­pó­aj­tón. − Öm­lik be a víz!

Ek­kor, mint­ha iga­zol­ni akar­ná a ka­to­na sza­va­it, a Déli Szél meg­re­me­gett, a fe­dél­zet pe­dig még job­ban meg­dőlt. Annyi­ra, hogy Trigg­nek meg kel­lett ka­pasz­kod­nia egy pad­ban, ne­hogy el­es­sen.

− Is­te­nek, se­gít­se­tek! − vi­sí­tott fel az egyik rab­szol­ga, és tép­ni kezd­te a nyak­ör­vét.

− Süllye­dünk? − kér­dez­te egy má­sik tág­ra nyílt szem­mel.

− Hogy ma­gya­rázzuk ezt el Sa­dik­sir­ram­nak?

− Át­ko­zott! − hör­dült fel Trigg, és a leg­kö­ze­leb­bi eve­ző szá­rá­hoz csap­ta Yar­vi fe­jét. A fiú ko­po­nyá­já­ban fény áradt szét, szá­já­ba epe to­lult. A rab­szol­ga­haj­csár a föld­re ha­jí­tot­ta őt, és most már iga­zá­ból foj­to­gat­ni kezd­te.

Yar­vi esz­te­le­nül ka­pá­ló­zott, de a fe­dél­zet­mes­ter tel­jes sú­lya rá­ne­he­ze­dett, és le­ve­gőt sem ka­pott, nem lá­tott mást, mint Trigg vi­csor­gó szá­ját, és azt is egy­re ho­má­lyo­sab­ban, mint­ha egy fo­lyo­só vé­gén néz­ne ki, és fo­lya­ma­to­san húz­nák az el­len­ke­ző irány­ba.

Az el­múlt né­hány hét­ben vagy fél tu­cat­szor ki­cse­lez­te a Ha­lált, de akár­mi­lyen erős vagy okos va­la­ki, akár­mi­lyen sze­ren­cse kí­sé­ri harc­ban és idő­já­rás­ban, sen­ki sem me­ne­kül­het örök­ké elő­le. Hő­sök és fő­ki­rá­lyok és mi­nisz­ter nagy­anyák mind át­ha­lad­nak vé­gül az aj­ta­ján, mi­ért ten­ne hát ki­vé­telt a fél­kezű, fel­vá­gott nyel­vű és ke­se­rű ter­mé­sze­tű nyo­mo­ré­kok­kal? A Fe­ke­te Trón Ode­mé lesz hát, Yar­vi ap­já­ért nem áll bosszút sen­ki, az es­kü­je pe­dig be­tel­je­sí­tet­len ma­rad…

Ek­kor a fü­lé­ben do­bo­ló vér za­ján át egy neszt hal­lott.

Meg­tört, sut­to­gó hang volt. Yar­vi nem le­pő­dött vol­na meg, ha ki­de­rül, hogy a Ha­lál hang­ja. De az, amit mon­dott, vá­rat­lan volt.

− Nem hal­lot­tá­tok, mit mon­dott Sa­dik­sir­ram?

Yar­vi erőt vett ma­gán, és ki­nyi­tot­ta a sze­mét.

A fe­dél­zet kö­ze­pén Sem­mi állt. Zsír­tól ra­ga­csos ha­ját hát­ra­si­mí­tot­ta, és Yar­vi most elő­ször pil­lan­tot­ta meg az ar­cát. Csá­lé, fél­ol­da­las, seb­he­lyes és össze­zú­zott, el­torzult és lyu­kas volt, a sze­me mé­lyen ült és ned­ve­sen csil­lo­gott.

Sem­mi vas­tag lán­cát több­ször a kar­já­ra csa­var­ta, a vé­gé­ről ló­gott a la­kat, azon pe­dig még raj­ta a re­pedt fa­da­ra­bok és szö­gek. Má­sik ke­zé­ben kar­dot tar­tott. Azt, ame­lyi­ket Rulf ütött ki az egyik őr ke­zé­ből.

Sem­mi el­mo­so­lyo­dott. Rossz mo­soly volt, csu­pa tö­rött fog­gal. Ha­sadt el­mé­ről árul­ko­dott.

− Meg­mond­tam, hogy soha ne en­ged­je­tek pen­ge kö­ze­lé­be!

− Tedd le azt a kar­dot! − Trigg tel­jes erő­ből rá­üvöl­tött, de a hang­ját meg­tör­te va­la­mi, amit Yar­vi még soha nem hal­lott ko­ráb­ban ben­ne.

A fé­le­lem.

Mint­ha maga a Ha­lál állt vol­na előt­te a ha­jón.

− Nem, Trigg, nem, nem, nem. − Sem­mi vi­gyo­ra szé­le­sebb­re hú­zó­dott, és té­bo­lyul­tabb is lett, a könny ki­csor­dult a sze­mé­ből, és csil­lo­gó nyo­mot ha­gyott maga után a fér­fi be­eset­té tört ar­cán. − Azt hi­szem, ez­zel fog­lak meg­öl­ni.

Egy őr rá­tá­madt.

Amíg a pad­lót sú­rol­ta, Sem­mi öreg­nek és fáj­dal­ma­san las­sú­nak tűnt, egy em­ber­ből hát­ra­ma­radt tö­ré­keny váz­nak. Egy báb­nak. Kard­dal a ke­zé­ben azon­ban olyan fo­lyé­ko­nyan moz­gott, mint a pa­tak vize, és úgy tán­colt, akár a tűz láng­ja. Mint­ha a pen­gé­nek sa­ját aka­ra­ta lett vol­na, gyor­san és kö­nyör­te­le­nül vil­lo­gott, akár a vil­lám, őt pe­dig csak húz­ta vol­na maga után.

A kard elő­re­len­dült, a he­gye meg­vil­lant a tá­ma­dó két la­poc­ká­ja kö­zött, és már el is tűnt; az őr tá­mo­lyog­va, zi­hál­va a mell­ka­sá­hoz ka­pott. Egy má­sik ka­to­na bárd­dal súj­tott le, Sem­mi el­ug­rott az út­já­ból, hogy a fegy­ver egy pad ol­da­lát sza­kít­sa szi­lán­kok­ra. A kard újra fel­emel­ke­dett, csen­dült egyet, mire a ka­to­na kar­ja el­re­pült a sö­tét­be. A tá­ma­dó térd­re ro­gyott, a sze­me ki­dül­ledt, Sem­mi rú­gá­sá­tól a föld­re zu­hant.

A har­ma­dik őr fel­emelt kard­dal ron­tott rá há­tul­ról. Sem­mi oda sem né­zett, csak szúrt a kard­já­val, át­sza­kí­tot­ta az őr tor­kát, hogy az vért kö­pött min­den­fe­lé. Sem­mi az­u­tán a lánc­ba te­kert ke­zé­vel há­rí­tot­ta egy bu­zo­gány csa­pá­sát, és a kard­ja mar­ko­la­tá­val a tá­ma­dó szá­já­ba csa­pott, ami­től fo­gak re­pül­tek szer­te­szét. Az­u­tán hang­ta­la­nul le­tér­delt, és ki­ka­szál­ta va­la­ki alól a lá­bát, ami­től a ka­to­na arc­cal zu­hant a pad­ló­ra.

Mind­ez ad­dig tar­tott, amíg Yar­vi le­ve­gőt vett vol­na, ha ka­pott vol­na le­ve­gőt.

Az első őr még tal­pon volt, az át­szúrt mell­ka­sát ta­po­gat­ta, és be­szél­ni pró­bált, de csak vö­rös hab jött a szá­ján. Sem­mi gyen­gé­den el­tol­ta őt az út­já­ból a kéz­fe­jé­vel, és hang­ta­lan lép­tek­kel el­sé­tált mel­let­te. Le­né­zett a vér­től ázott fe­dél­zet­re, és meg­csó­vál­ta a fe­jét.

− Na­gyon pisz­kos a pad­ló! − Fel­né­zett. Ar­cán fe­ke­te és vö­rös fröccse­né­sek vi­rí­tot­tak. − Fel­sú­rol­jam, Trigg?

A fe­dél­zet­mes­ter hát­rál­ni kez­dett. Yar­vi hasz­ta­la­nul csap­kod­ta a kar­já­val.

− Ha kö­ze­lebb jössz, meg­ölöm!

− Öld meg! − Sem­mi meg­von­ta a vál­lát. − Min­den­ki­re a Ha­lál vár. − A seb­zett lábú ka­to­na nyö­szö­rög­ve igye­ke­zett fel­fe­lé von­szol­ni ma­gát a lej­tős fe­dél­ze­ten. Sem­mi hát­ba szúr­ta, ami­kor el­ha­ladt mel­let­te. − Té­ged ma vár. Már nyúl a kul­csá­ért, Trigg. Ki­nyit­ja a Vég­ső Ajtó zár­ját.

− Be­szél­jük ezt meg!− Trigg fél ke­zét fel­emel­ve hát­rált to­vább. A fe­dél­zet egy­re job­ban lej­tett, a rak­tér hát­só le­já­ró­já­ból már bu­gyo­gott a víz. − Hadd be­szél­jek ve­led!

− A be­szél­ge­tés csak kér­dé­se­ket szül. − Sem­mi fel­emel­te a kard­ját. − Az acél a meg­ol­dás. − Meg­for­gat­ta a pen­gét. Ahogy meg­vil­lant, a tűz min­den szí­né­ben, vö­rö­sen, fe­hé­ren és sár­gán tán­colt raj­ta a fény. − Az acél nem hí­ze­leg és nem al­ku­szik meg. Az acél nem ha­zu­dik.

− Csak adj egy esélyt! − si­rán­ko­zott Trigg.

A víz már át­tört a hajó ol­da­lán, árad­ni kez­dett a pa­dok kö­zött.

− Mi­ért?

− Mert ne­kem van­nak ál­ma­im. Ter­ve­im van­nak! Én…

A pen­ge egy tom­pa csat­ta­nás­sal az or­rá­ig be­le­ha­sí­tott a rab­szol­ga­haj­csár ko­po­nyá­já­ba. Trigg szá­ja egy pil­la­na­tig még for­mál­ta a sza­va­kat, de hang már nem jött ki a tor­kán. A fér­fi hát­ra­zu­hant, tes­te né­hány­szor össze­rán­dult, Yar­vi pe­dig ki­tört az el­er­nyedt ke­zé­ből. Le­ve­gő után kap­ko­dott, kö­hö­gött, és meg­pró­bál­ta ki­sza­ba­dí­ta­ni a nyak­ör­vét, hogy vég­re sza­ba­don lé­le­gez­hes­sen.

− Le­het, hogy nem kel­le­ne − szó­lalt meg Sem­mi, mi­köz­ben ki­csa­var­ta a kard­ját Trigg fe­jé­ből de et­től sok­kal job­ban ér­zem ma­gam.

Kö­rü­löt­tük min­den­ki or­dí­to­zott. Ha volt is őr, aki élet­ben ma­radt, az Sem­mi pen­gé­je he­lyett in­kább Ten­ger Anyát vá­lasz­tot­ta. Né­me­lyik rab­szol­ga meg­pró­bált át­mász­ni a süllye­dő pad­ján a fel­jebb lévő, szá­ra­zabb pa­dok felé, má­sok a lán­ca­i­kat rán­gat­ták az egy­re ma­ga­sabb­ra törő víz­ben, de vol­tak, akik­nek már csak az arca lát­szott, a szá­juk tá­tog­va szív­ta be a le­ve­gőt, a sze­mük ki­dül­ledt a ha­lál­fé­le­lem­től. Yar­vi tud­ta, hogy má­sok már a ten­ger fe­ke­te tük­re alatt van­nak, né­hány pil­la­na­tig még vissza­tart­ják a le­ve­gőt, mi­köz­ben re­mény­te­le­nül rán­gat­ják a lán­ca­i­kat.

A fiú négy­kéz­láb­ra eresz­ke­dett, és ök­len­dez­ve, szé­de­leg­ve ku­tat­ni kez­dett Trigg vé­res ru­há­já­ban a kulcs után. Igye­ke­zett nem néz­ni a ket­té­met­szett ar­cá­ra, de egy pil­lan­tás­ra lát­ta az el­torzult arc­vo­ná­so­kat és a tá­ton­gó seb­ben meg­csil­la­nó, hús­sze­rű pé­pet. Le­nyel­te a tor­ká­ba fel­to­lu­ló há­nyást, és to­vább túrt, hogy meg­ta­lál­ja a kul­csot. A csap­dá­ba esett rab­szol­gák ki­ál­tá­sai a fü­lé­ben vissz­han­goz­tak.

− Hagyd! − Sem­mi fe­let­te állt, és sok­kal ma­ga­sabb volt, mint ami­lyen­nek Yar­vi kép­zel­te. Ke­zé­ben ló­gott a vé­res kard­ja.

Yar­vi fel­né­zett rá, majd a süllye­dő fe­dél­zet­re és a ful­la­do­zó rab­szol­gák­ra.

− De meg­hal­nak! − A hang­ja in­kább vé­kony hör­gés volt.

− Min­den­ki­re a Ha­lál vár.

Sem­mi a nyak­ör­vé­nél fog­va el­kap­ta Yar­vit, és át­ha­jí­tot­ta a hajó ol­da­lán. Ten­ger Anya újra je­ges kar­já­ba ölel­te őt.