Lefelé a folyón

Elő­ször csak hal­lot­ták a fo­lyót, de még nem lát­ták. A halk sus­tor­gás a fák kö­zött új erőt adott Yar­vi el­kín­zott lá­bá­nak, és új re­ményt az üres szí­vé­be. A sus­tor­gás mor­gás­sá vált, majd zu­bo­gás­sá, ami­kor az iz­zad­ság­tól ra­ga­csos, por­tól és ha­mu­tól pisz­kos csa­pat vég­re ki­buk­kant a par­ton a fák kö­zül. Rulf le­ro­hant a par­ton, arc­cal elő­re a víz­be ve­tet­te ma­gát, és úgy le­fe­tyelt, mint egy ku­tya. A töb­bi­ek sem ma­rad­tak le na­gyon mö­göt­te.

Ami­kor egy­nap­nyi erős kap­ta­tás után vég­re szom­ju­kat ol­tot­ták, Yar­vi le­ült, és a túl­ol­da­lon lévő fá­kat néz­te, amik ugyan­olya­nok vol­tak, mint a kö­rü­löt­te ma­ga­so­dó­ak, még­is tel­je­sen má­sok.

− Vansz­ter­föld! − szólt Yar­vi. − Hála az is­te­nek­nek!

− Majd ak­kor há­lál­kodj, ha át­ju­tot­tunk! − szólt rá Rulf. A szá­ja és a sza­kál­lá­nak egy tisz­ta ré­sze szin­te vi­lá­gí­tott ha­mu­szür­ke ar­cán. − Ez nem tű­nik ba­rát­sá­gos és jól ha­jó­káz­ha­tó víz­nek.

Yar­vi sem néz­te an­nak. A meg­könnyeb­bü­lés­ből gyor­san ré­mü­let lett, ami­kor fel­mér­te, hogy a Rang­held me­re­dek túl­part­ja ta­lán két nyíl­lö­vés­nyi tá­vol­ság­ban van, a fo­lyó pe­dig ma­ga­san állt a há­tuk mö­gött lévő for­ró te­rü­le­ten meg­ol­vadt hó­tól. A fe­ke­te víz­fel­szí­nen fe­hér hab mu­tat­ta, hogy gyors áram­la­tok, ha­sí­tó ör­vé­nyek és az áru­lók tő­ré­hez ha­son­ló­an ha­lá­los, rej­tett szik­lák te­szik bi­zony­ta­lan­ná a ha­jó­zást.

− Tudsz olyan tu­tajt épí­te­ni, ami­vel ezen át­kel­he­tünk? − kér­dez­te hal­kan.

− Az apám volt az Első Vá­ros első ha­jó­épí­tő mes­te­re! − kö­zöl­te Szu­ma­el, és vé­gig­né­zett az er­dőn. − Egy pil­lan­tás­sal ki tud­ta vá­lasz­ta­ni az er­dő­ben a leg­jobb ha­jó­ge­rinc­fát.

− At­tól tar­tok, orr­díszt fa­rag­ni most nem lesz időnk − je­gyez­te meg Yar­vi.

− Majd té­ged ki­tűzünk az ele­jé­re − mor­gott Ank­ran.

− Hat ki­sebb törzs a tu­taj­nak, egy na­gyobb fél­be­ha­sít­va ke­reszt­ge­ren­dá­nak. − Szu­ma­el az egyik kö­ze­li fe­nyő­höz si­e­tett, vé­gig­si­mí­tott a kér­gén. − Ez egy­nek jó lesz. Jaud, te tar­tod, én vá­gom.

− Én őr­kö­döm, hogy a volt ka­pi­tá­nyunk és ba­rá­tai ne­hogy vá­rat­la­nul be­top­pan­ja­nak. − Rulf le­kap­ta vál­lá­ról az íjat, és el­in­dult vissza­fe­lé, arra, amer­ről jöt­tek. − Mit gon­do­lunk, mennyi­vel van­nak mö­göt­tünk?

− Két­órá­nyi­ra, ha sze­ren­csénk van. De ál­ta­lá­ban nincs sze­ren­csénk. − Szu­ma­el ke­zé­be kap­ta a fej­szét. − Yar­vi, te ké­szítsd elő a kö­te­let, az­tán ke­ress eve­ző­nek való fát! Sem­mi, te le­gally­azod a tör­zse­ket, ami­ket ki­vá­gunk.

Sem­mi szo­ro­san ma­gá­hoz ölel­te a kard­ját.

− Ez nem fű­rész! Fon­tos, hogy a pen­ge éles le­gyen, mire Sa­dik­sir­ram ide­ér.

− Re­mél­jük, hogy ad­dig­ra mi már nem le­szünk itt − mond­ta Yar­vi. Túl sok víz lö­työ­gött a ha­sá­ban, mi­köz­ben a cso­mag­ja­ik­ban ke­res­gélt.

Ank­ran fel­emel­te a ke­zét.

− Ha te nem hasz­ná­lod, add ide ne­kem a kar­dot!

A kard tö­ké­le­tes­re fé­nye­zett he­gye a le­het­sé­ges­nél gyor­sab­ban Ank­ran bo­ros­tás tor­kát sú­rol­ta.

− Pró­báld meg el­ven­ni tő­lem! Azon­nal oda­adom, de he­gyé­vel elő­re, rak­tár­nok! − szi­sze­gett Sem­mi.

− Sür­get az idő! − szólt rá­juk össze­szo­rí­tott fo­gai kö­zül Szu­ma­el, mi­köz­ben apró, gyors csa­pá­sok­kal vág­ta a fát, amit vá­lasz­tott, a for­gács csak úgy rep­ke­dett a le­ve­gő­ben. − Hasz­náld a kar­do­dat vagy rop­pantsd le a gallya­kat a seg­ged­del, en­gem nem ér­de­kel, de tisz­títsd meg eze­ket a ro­hadt fa­tör­zse­ket! És hagyj né­hány nagy ágat, hogy le­gyen mibe ka­pasz­kod­nunk!

Nem­so­ká­ra Yar­vi jobb keze se­bes és pisz­kos volt a fa­tör­zsek ci­pe­lé­sé­től, a bal pe­dig, ami­vel alá­fo­gott a rönk­nek, te­le­ment szál­ká­val. Sem­mi kard­ját be­lep­te a gyan­ta, Jaud ha­ját szin­te be­te­rí­tet­te a for­gács, Szu­ma­el ke­zét vé­res­re tör­te a fej­sze, de a lány csak csap­ko­dott to­vább, fá­rad­ha­tat­la­nul.

Iz­zad­tak és eről­köd­tek, néha mér­ge­sen egy­más­ra mor­dul­tak, mert nem tud­ták, mi­kor fog­nak a ban­ják ku­tyái mo­rog­ni rá­juk, de ab­ban biz­to­sak vol­tak, hogy nem­so­ká­ra.

Jaud nyög­ve emel­te fel a fa­tör­zse­ket, az erek ki­du­do­rod­tak a nya­kán, de tar­tot­ta őket, amíg Szu­ma­el für­gén és pon­to­san fon­ta kö­ré­jük a kö­te­let, aho­gyan egy var­ró­nő ölti a he­lyé­re a gal­lért. Sem­mi köz­ben a nye­se­dé­ket ta­ka­rí­tot­ta el az út­ból. Yar­vi állt és néz­te őket, min­den zaj­ra össze­rez­zent, és nem most elő­ször kí­ván­ta, bár­csak len­ne két ép keze.

Ah­hoz ké­pest, hogy mi­lyen esz­kö­ze­ik vol­tak, és mennyi ide­jük volt, iga­zán büsz­kék le­het­tek a tu­taj­ra. Ah­hoz ké­pest vi­szont, hogy az ör­vény­lő, meg­áradt fo­lyó szí­nén kel­lett vol­na ma­rad­ni­uk, ré­misz­tő volt az ered­mény: össze­vag­dalt, re­pedt fa­rön­kök sző­rös bir­ka­szőr kö­tél­lel össze­fo­gat­va. Eve­ző­ként a rén­szar­vas­la­poc­ka la­pá­tot, Jaud paj­zsát és egy nagy­já­ból ka­nál ala­kú ágat akar­tak hasz­nál­ni, amit Yar­vi ta­lált.

Sem­mi kar­ba fon­ta ke­zét a kard­ja kö­rül, és ki­mond­ta, amit Yar­vi gon­dolt:

− Nem tet­szik ne­kem ez a tu­taj és ez a fo­lyó így, egy­más mel­lett.

Szu­ma­el nya­kán ki­du­do­rod­tak az inak, mi­köz­ben a lány utol­já­ra meg­húz­ta a cso­mó­kat.

− Nem kell mást csi­nál­nia, csak le­beg­nie.

− Az két­ség­te­len, hogy le­beg­ni fog, de va­jon mi raj­ta le­szünk?

− Az at­tól függ, erő­sen ka­pasz­kod­tok-e.

− És mit mon­dasz ak­kor, ha da­rab­ja­i­ra tö­rik, és úgy sod­ró­dik ki a ten­ger­re?

− Azt hi­szem, én ak­kor­ra már örök­re el­né­mu­lok, de leg­alább elé­ge­det­ten ha­lok meg, mert tu­dom, hogy té­ged előbb ölt meg Sa­dik­sir­ram ezen az el­ha­gya­tott par­ton. − A lány fel­von­ta a szem­öl­dö­két. − Vagy még­is­csak jössz ve­lünk?

Sem­mi ko­mo­ran vé­gig­mér­te őket, majd az erdő felé for­dult, mé­re­get­te a kard­ját a ke­zé­ben, majd el­ká­rom­kod­ta ma­gát, és Jaud meg Yar­vi kö­zött ne­ki­ve­sel­ke­dett. Las­san tol­ták a tu­tajt a víz felé, a lá­buk csú­szott a ka­vi­cson. Yar­vi a sár­ba csú­szott ijed­té­ben, ami­kor egy alak ki­ug­rott a fák kö­zül.

Ank­ran sze­me va­dul vil­lo­gott.

− Jön­nek!

− Hol van Rulf? − kér­dez­te Yar­vi.

− Köz­vet­le­nül mö­göt­tem. Ez len­ne az?

− Nem, ez csak vicc − csat­tant fel Szu­ma­el. − A ki­lenc­ven­eve­zős ha­di­gá­lyát a fa mögé rej­tet­tem.

− Csak kér­dez­tem!

− Ne kér­de­zős­ködj, ha­nem se­gíts víz­re ten­ni ezt a ron­csot!

Ank­ran ne­ki­fe­szült a tu­taj­nak, és így, együtt si­ke­rült vé­gig­tol­ni­uk azt a ka­vi­csos par­ton, be a víz­be. Szu­ma­el fel­húz­ta rá ma­gát, köz­ben vé­let­le­nül áll­ba rúg­ta Yar­vit, aki el­ha­rap­ta a nyel­vét. De­ré­kig a víz­ben volt már, ami­kor ki­ál­to­zást hal­lott a fák kö­zül. Sem­mi fel­ka­pott a tu­taj­ra, meg­mar­kol­ta Yar­vi ha­szon­ta­lan ke­zé­nek csuk­ló­ját, és fel­húz­ta őt a rön­kök­re. Köz­ben egy ki­ál­ló ág vé­gig­szán­tot­ta a fiú mell­ka­sát. Ank­ran fog­ta a par­ton ha­gyott cso­ma­go­kat, és egyen­ként fel­do­bál­ta őket a tu­taj­ra.

− Is­te­nek! − Rulf ki­ron­tott a fák kö­zül, po­fa­zacs­kói min­den lé­leg­zet­vé­tel­nél ki­du­do­rod­tak. Mö­göt­te Yar­vi ár­nya­kat lá­tott a bo­zót­ban, vad, is­me­ret­len nyel­vű ki­ál­tá­so­kat hal­lott, majd a ku­tyák uga­tá­sát.

− Fuss, vén bo­lond! − sü­ví­tet­te. Rulf vé­gig­ro­hant a ka­vi­csos par­ton, be a víz­be, Yar­vi és Ank­ran pe­dig fel­húz­ták őt a tu­taj­ra. Köz­ben Jaud és Sem­mi esze­ve­szet­ten evez­tek, de csak annyit ér­tek el, hogy a tu­taj fo­rog­ni kez­dett.

− Tart­sá­tok egye­nes­ben! − üvöl­tött Szu­ma­el. A tu­ta­juk gyor­sul­ni kez­dett.

− Pró­bá­lom! − mor­dult fel Jaud, és to­vább csap­kod­ta a fo­lyót a paj­zsá­val, köz­ben be­te­rí­tett min­den­kit víz­zel.

− Pró­báld job­ban! Nem is­mersz va­la­kit, aki tud evez­ni?

− Van jó eve­ződ?

− Fogd be és evezz! − vi­csor­gott Yar­vi.

Víz csa­pott fel a tu­taj­ra, tér­dig el­áz­tat­ta őt.

Az er­dő­ből ku­tyák özön­löt­tek a part­ra. Ha­tal­mas ál­la­tok vol­tak, ak­ko­rák, mint a ju­hok. Vi­csor­gat­ták ve­szé­lyes fo­ga­i­kat, nyá­ladz­tak, és ugat­va ro­bog­tak fel és alá a ka­vi­csos par­ton.

Ez­u­tán meg­ér­kez­tek az em­be­rek. Yar­vi csak a vál­la fe­lett pil­lan­tott hát­ra, nem tud­ta vol­na meg­mon­da­ni, mennyi­en van­nak. De lát­ta, hogy a ron­gyos ala­kok fél térd­re eresz­ked­nek, meg­fe­szí­tik az íju­kat.

− Fe­küdj! − böm­böl­te Jaud, és a tu­taj há­tul­já­ba má­szott, be­bújt a paj­zsa mögé.

Yar­vi hal­lot­ta a hú­rok pen­dü­lé­sét, lát­ta a fe­ke­te szál­ká­kat a le­ve­gő­ben. Le­gug­gol­va, el­bű­völ­ve néz­te a nyi­la­kat, nem tud­ta le­ven­ni ró­luk a te­kin­te­tét. Úgy tűnt, mint­ha egy évig tar­tott vol­na, míg halk su­ha­nás­sal le­es­tek a le­ve­gő­ből.

Az egyik né­hány lé­pés­nyi­re tő­lük pottyant a víz­be. Az­tán ket­tő halk kat­ta­nás­sal pat­tant le Jaud paj­zsá­ról, a ne­gye­dik pe­dig re­meg­ve meg­állt a tu­taj­ban Yar­vi tér­de mel­lett. Ha csak egy te­nyér­nyi­vel is ar­rébb csa­pó­dik be, át­fúr­ta vol­na a fiú comb­ját.

Yar­vi pis­lo­gott, és ki­nyi­tot­ta a szá­ját. Ennyi volt hát a kü­lönb­ség a vég­ső ajtó egyik és má­sik ol­da­la kö­zött.

Meg­érez­te Sem­mi ke­zét a tar­kó­ján, a fér­fi a tu­taj szé­le felé tol­ta őt.

− Evezz!

Egy­re több em­ber buk­kant ki a fák kö­zül, le­het­tek vagy hú­szan, ta­lán töb­ben is.

− Kö­szön­jük a nyi­la­kat! − ki­ál­tott vissza Rulf a part­ra.

Az egyik íjász utá­nuk kül­dött még egy nyi­lat, de a tu­taj már a se­be­sebb vi­zek­re sod­ró­dott, és gyor­san tá­vo­lo­dott. A lö­vés rö­vid­nek bi­zo­nyult.

A par­ton meg­állt egy alak csí­pő­re tett kéz­zel, és utá­nuk né­zett. Ma­gas volt, ke­zé­ben gör­be kard, Yar­vi még a lógó övön meg­csil­la­nó kris­tályt is meg­lát­ta.

− Sa­dik­sir­ram − dör­mög­te Sem­mi. Iga­za volt. A nő te­kin­te­te vé­gig kö­vet­te őket, és bár Yar­vi nem hal­lot­ta a hang­ját, sőt, ilyen messzi­ről még az ar­cát sem tud­ta ki­ven­ni, még­is tud­ta jól, hogy a ka­pi­tány nem adja fel.

Soha nem adja majd fel.