A sötétben

– Ez ro­hadt koc­ká­za­tos – sut­tog­ta Rulf. A sza­va­it le­foj­tot­ta a sö­tét­ség.

− Az élet koc­ká­za­tos − vág­ta rá Sem­mi. − Min­den per­ce, szü­le­tés­től a vé­gé­ig.

− De nem mind­egy, hogy mez­te­le­nül és or­dít­va ro­han va­la­ki a vég­ső ajtó felé, vagy hal­kan lo­pa­ko­dik a má­sik irány­ba.

− A Ha­lál így is, úgy is át­visz majd min­ket a má­sik ol­dal­ra − mond­ta Sem­mi. − Én in­kább szem­be­né­zek vele.

− Én meg in­kább va­la­hol más­hol len­nék köz­ben, nem itt. Le­het?

− Elég a ve­sze­ke­dés­ből! − szólt rá­juk szi­szeg­ve Yar­vi. − Úgy ma­ra­kod­tok, mint két ki­vén­hedt kopó az utol­só csont fe­lett.

− El­né­zést, de nem vi­sel­ked­het min­den­ki úgy, mint egy ki­rály − je­gyez­te meg Rulf nem kis iró­ni­á­val a hang­já­ban. − Ha va­la­ki min­den­nap mel­let­ted pisz­kít a vö­dör­be, ar­ról ne­héz el­hin­ni, hogy iga­zá­ból is­ten és em­ber kö­zött tró­nol.

A pán­tok nyi­ko­rog­tak a sok év rozs­dá­já­tól, és por hul­lott a föld­re, ami­kor az ajtó ki­nyílt. Yar­vi any­já­nak egyik in­gol szol­gá­ja né­zett le rá­juk az ajtó mö­göt­ti szűk, bolt­íves já­rat­ban szo­rong­va.

− Meg­lá­tott va­la­ki? − kér­dez­te Yar­vi.

A rab­szol­ga meg­ráz­ta a fe­jét, meg­for­dult, és el­in­dult fel­fe­lé a szűk lép­csőn, az ala­csony pla­fon alatt haj­long­va. Yar­vi arra gon­dolt, va­jon meg­bíz­ha­tó-e ez a fér­fi. Az any­ja sze­rint igen, de az any­ja Hu­rik­ban is meg­bí­zott. Yar­vi pe­dig ki­nőt­te a gye­re­kes vé­le­ke­dést, hogy a szü­lei min­dig min­dent tud­nak.

Az el­múlt hó­nap­ban egé­szen sok ko­ráb­bi vé­le­ke­dést ki­nőtt. A lép­cső­sor egy tá­gas bar­lang­ba ve­ze­tett, a szik­lás pla­fon­ról mész­kő osz­lo­pok lóg­tak, mind­egyi­ken egy-egy csepp víz csil­lant a lám­pa fé­nyé­ben.

− A fel­leg­vár alatt va­gyunk? − kér­dez­te Rulf, és ide­ge­sen né­ze­ge­tett fel­fe­lé, a fe­jük fe­lett tor­nyo­su­ló, el­kép­zel­he­tet­len mennyi­sé­gű kőre.

− A szik­lát ke­reszt­be-ka­sul át­sze­lik a já­ra­tok. Van köz­tük ősi el­fbar­lang és újabb épí­té­sű kam­ra is. Ren­ge­teg a tit­kos ajtó és kém­le­lő­nyí­lás. A mi­nisz­te­rek és néha a ki­rá­lyok is sze­ret­nek lát­ha­tat­la­nul köz­le­ked­ni. De ná­lam job­ban sen­ki sem is­me­ri az alag­uta­kat. Én a fél gyer­mek­ko­ro­mat itt töl­töt­tem, a sö­tét­ben. Buj­kál­tam az apám és a bá­tyám elől, egyik ma­gá­nyos hely­ről mász­tam a má­sik­ra. Lát­ha­tat­lan vol­tam, de én min­dent lát­tam, és úgy tet­tem, mint­ha ré­sze­se len­nék a vi­lág­nak, amit ki­fi­gyel­tem. Ki­ta­lál­tam ma­gam­nak egy éle­tet, ami­ben nem vol­tam ki­ta­szí­tott.

− Szo­mo­rú tör­té­net − szólt Sem­mi.

− In­kább szá­nal­mas. − Yar­vi vissza­gon­dolt ko­ráb­bi ön­ma­gá­ra, aki a sö­tét­ben zo­ko­gott, és azt sze­ret­te vol­na, hogy va­la­ki rá­ta­lál­jon, de tud­ta, hogy sen­ki sem fog­ja ke­res­ni őt, mert sen­kit nem ér­de­kel, mi van vele. Régi gyen­ge­sé­ge un­dor­ral töl­töt­te el, in­ge­rül­ten meg­ráz­ta a fe­jét. − De még jó vége le­het.

− Le­het. − Sem­mi egyik ke­zé­vel vé­gig­si­mí­tott a fa­lon, ami mel­lett ha­lad­tak. Egy da­rab­ból álló, több ezer éves kő volt, de olyan tö­ké­le­te­sen sima, mint­ha teg­nap rak­ták vol­na.

− Ezen az úton az anyád har­co­sai ész­re­vét­le­nül be tud­nak oson­ni a fel­leg­vár­ba.

− Mi­köz­ben Odem ka­to­nái ki­vo­nul­nak, hogy szem­be­száll­ja­nak Grom-gil-Gorm­mal.

Az in­gol fel­emel­te a ke­zét, és meg­ál­lí­tot­ta őket.

A já­rat egy ke­rek ak­ná­ban vég­ző­dött. Messze fe­let­tük ke­rek, fé­nyes nyí­lás lát­szott, alat­tuk, a tá­vol­ban pe­dig víz csil­lo­gott. Az akna fa­lán lép­cső­sor kí­gyó­zott a ma­gas­ba, de olyan szűk volt, hogy kény­te­le­nek vol­tak ol­dal­vást ara­szol­ni raj­ta fel­fe­lé. Yar­vi la­poc­ká­ja a ma­ku­lát­lan el­fkő­höz si­mult, láb­uj­ja le­ló­gott a lép­cső szé­lé­ről. Fél­úton jár­tak, ami­kor fe­lül­ről sur­ro­gás hal­lat­szott, majd va­la­mi le­zu­hant Yar­vi arca mel­lett. A fiú meg­bil­lent, ta­lán le is esett vol­na, ha Rulf el nem kap­ja a kar­ját.

− Nem len­ne jó, ha az ural­ko­dá­so­dat ide­je­ko­rán fél­be­sza­kí­ta­ná egy vö­dör.

A vö­dör a mély­ben a víz­be csa­pó­dott, Yar­vi pe­dig fel­lé­leg­zett. Sem­mi ked­ve nem volt újra a hi­deg víz­be esni.

Fe­lül­ről nők be­szél­ge­té­se hal­lat­szott fur­csa­mód han­go­san.

− …még min­dig nem haj­lan­dó…

− Mi­ért, te hoz­zá akar­nál men­ni egy ilyen vén­ség­hez az­u­tán, hogy Uthrik volt a fér­jed?

− Nem szá­mít, hogy ő mit akar. Ha a ki­rá­lyok is­ten és em­ber kö­zött tró­nol­nak, ak­kor a fő­ki­rály is­ten és ki­rá­lyok kö­zött ül. Sen­ki sem uta­sít­hat­ja el őt so­ká­ig.

To­vább­po­rosz­kál­tak. Még több árny, még több lép­cső, még több szé­gyen­tel­jes em­lék. Dur­va kő­ből ra­kott fa­lak. Az em­be­rek mű­vei sok­kal idő­sebb­nek tűn­tek az alat­tuk lévő jára­tok­nál, pe­dig év­ez­re­dek­kel fi­a­ta­lab­bak vol­tak. A nap­fény a pla­fon­hoz kö­zel a fal­ba vá­gott, rá­csos nyí­lá­so­kon át szű­rő­dött be.

− Hány har­cost ho­zott a ki­rály­né? − kér­dez­te Rulf.

− Har­minc­hár­mat − vá­la­szolt az in­gol. − Ed­dig.

− Jó har­co­sok?

− Har­co­sok. − Az in­gol meg­von­ta a vál­lát. − Ölni fog­nak, vagy meg­hal­nak. At­tól függ, mi­lyen sze­ren­csé­jük lesz.

− Odem hány em­be­ré­ről mond­hat­ja el ugyan­ezt?

− Sok­ról − vá­la­szolt az in­gol.

− Ez úgy a ne­gyed­ré­szük lesz. − Yar­vi láb­ujj­hegy­re állt, és ki­kém­lelt a rá­cson a nap­fény­be.

Az­nap a fel­leg­vár ud­va­rán je­löl­ték ki a gya­kor­ló­te­ret, az ősi céd­rus­fa állt az egyik sar­ká­ban. A har­co­sok ép­pen pajz­zsal gya­kor­la­toz­tak, fa­lat rak­tak be­lő­lük, ék alak­zat­ba fej­lőd­tek, majd meg­tör­ték. Acél vil­lo­gott a gyen­ge nap­fény­ben, lá­bak cso­szo­gá­sa hal­lat­szott. Hun­nan mes­ter szá­raz ve­zény­sza­va­kat ki­a­bált a hi­deg le­ve­gő­be, hogy az em­be­rek zár­ják össze a paj­zso­kat, ma­rad­ja­nak a szárny­se­géd­jük mel­lett, ala­cso­nyan szúr­ja­nak… ép­pen úgy, aho­gyan Yar­vi­ra is or­dí­tott, bár rá hasz­ta­la­nul.

− Ez igen sok em­ber − ál­la­pí­tot­ta meg Sem­mi, aki ér­tet­te, mi­ről van szó.

− Jól kép­zett és harc­edzett em­be­rek ha­zai te­re­pen − tet­te hoz­zá Rulf.

− Az én te­re­pe­men − szólt vi­cso­rog­va Yar­vi.

To­vább­ve­zet­te a töb­bi­e­ket. Min­den kő, min­den ka­nyar, min­den lé­pés is­me­rős volt szá­má­ra.

− Lá­tod azt? − Ma­gá­hoz rán­tot­ta Rul­fot, és egy má­sik szűk rács­hoz tol­ta, ami a fel­leg­vár egyet­len ka­pu­já­ra né­zett. A sze­ge­cses fa­aj­tó nyit­va állt, mel­let­te őrök posz­tol­tak, de az ár­nyék­ban, a kapu bolt­íve alatt réz csil­lant. − Ez a Si­kí­tó kapu.

− Mi­ért hív­ják így? − kér­dez­te Rulf. − Azért, mert si­kí­ta­ni fo­gunk, ha nem si­ke­rül a ter­vünk?

− Ne tö­rődj a név­vel! Fent­ről le­zú­dul­va zár­ja le a fel­leg­vá­rat. Hat mi­nisz­ter ter­vez­te a szer­ke­ze­tet, egyet­len ezüst tű tart­ja az egész ka­put. Fo­lya­ma­to­san őr­zik, de van egy tit­kos lép­cső, ami a szo­bá­ba ve­zet, ahol a tű van. Ami­kor el­jön az idő, Sem­mi és én egy tu­cat em­ber­rel el­fog­lal­juk és tart­juk. Rulf, te fel­vi­szed az íjá­szo­kat a te­tő­re, és tű­pár­nát csi­nálsz a nagy­bá­tyám test­őre­i­ből.

− Biz­to­san szép tű­pár­nák lesz­nek.

− A meg­fe­le­lő pil­la­nat­ban ki­húzzuk a tűt, a kapu le­zu­han, Odem pe­dig csap­dá­ba esik ide­bent. − Yar­vi el­kép­zel­te, mi­lyen ré­mült ar­cot vág majd Odem, ami­kor le­zú­dul a kapu, és nem elő­ször kí­ván­ta azt, bár­csak olyan könnyű len­ne meg­ten­ni va­la­mit, mint be­szél­ni róla.

− Odem csap­dá­ba esik. − Sem­mi sze­me vil­lo­gott a sö­tét­ben. − És mi is.

Az ud­var­ról uj­jon­gás hal­lat­szott, vé­get ért az utol­só gya­kor­lat. Egyik ol­da­lon a győz­te­sek áll­tak, a má­sik ol­dal össze­húz­ta ma­gát.

Yar­vi a szót­lan in­gol felé bic­cen­tett.

− Az anyám rab­szol­gá­ja meg­mu­tat­ja majd nek­tek az utat. Ta­nul­ja­tok meg min­den já­ra­tot!

− Te hová mész? − kér­dez­te Rulf, majd bi­zony­ta­la­nul hoz­zá­tet­te: − Ki­rá­lyom?

− El kell in­téz­nem még va­la­mit.

A lé­leg­ze­tét is vissza­foj­tot­ta, ne­hogy a leg­ki­sebb zaj is el­árul­ja. Las­san ha­ladt vé­gig a do­hos sö­tét­ben a Béke Atya két lába kö­zött lévő rej­tek­aj­tó felé, a kém­le­lő­nyí­lás­ra ta­pasz­tot­ta az ar­cát, és be­né­zett az Is­te­nek Csar­no­ká­ba.

Dél­előtt volt, a ki­rály a he­lyén ült. A trón hát­tal állt Yar­vi­nak, ezért a fiú nem lát­hat­ta Odem ar­cát, csak a két vál­lá­nak kör­vo­na­lát és a Ki­rá­lyi Fej­pánt csil­lo­gá­sát a fe­jén. Gund­ring anya a jobb­ján ült a zsá­mo­lyon, és az erő­fe­szí­tés­től re­me­gő kéz­zel tar­tot­ta a mi­nisz­te­ri bo­tot.

Az emel­vény előtt, sö­tét ar­cok­ból álló ten­gert al­kot­va ül­tek Gett­föld nagy, vagy leg­alább­is nagy­ra­vá­gyó em­be­rei a leg­jobb kö­pö­nyeg­csat­juk­kal, glan­colt kul­csa­ik­kal, ar­cu­kon szol­gai mo­sollyal. Ugyan­azok a fér­fi­ak és nők, akik zo­kog­tak Uthrik te­me­té­sén, és azon tű­nőd­tek, hol ta­lál­nak majd hoz­zá fog­ha­tót. Nem a ne­vet­sé­ges, nyo­mo­rék fi­á­ban, az egy­szer biz­tos.

A trón előt­ti lép­csőn pe­dig egye­nes hát­tal és fel­sze­gett ál­lal állt Yar­vi any­ja. Hu­rik ha­tal­mas alak­ja ma­ga­so­dott a vál­la fölé.

Odem ar­cát ugyan nem lát­ta, de hal­lot­ta a trón­bi­tor­ló hang­ját a kon­gó tér­ben. Nyu­godt és ér­tel­mes volt, mint min­dig. Tü­rel­mes, akár a tél, és Yar­vi egy pil­la­nat­ra érez­te is a tél hi­de­gét a hang­tól.

− Meg­kér­dez­he­tem tisz­te­let­re mél­tó nő­vé­re­met, mi­kor szán­dék­szik Ske­ken­lak­ba utaz­ni?

− In­du­lok, amint tu­dok, ki­rá­lyom − vá­la­szolt La­ith­lin. − Van még né­hány fon­tos üz­le­ti ügyem, amit…

− A kincs­tár kul­csa már az enyém.

Yar­vi ol­dal­ra né­zett a kém­le­lő­nyí­lás szé­lén, és meg­lát­ta a Fe­ke­te Trón má­sik ol­da­lán Is­ri­unt. A je­gye­sét. És ter­mé­sze­te­sen a báty­ja je­gye­sét. Nya­ká­ban ló­gott a kincs­tár kul­csa, és szem­mel lát­ha­tó­lag nem is volt annyi­ra ne­héz, mint ami­lyen­nek a lány ko­ráb­ban gon­dol­ta.

− Én is el tu­dom in­téz­ni az üz­le­ti ügye­i­det − kö­zöl­te a lány.

Nem is ha­son­lí­tott már arra az ide­ges lány­ra, aki ép­pen eb­ben a te­rem­ben éne­kel­te neki re­me­gő han­gon az el­jegy­zé­si ígé­re­tét. Yar­vi­nak eszé­be ju­tott, ho­gyan csil­lant fel Is­ri­un sze­me, ami­kor meg­érin­tet­te a Fe­ke­te Trónt. Most ugyan­ezt a csil­lo­gást lát­ta ben­ne, ami­kor a tró­non ülő ap­já­ra pil­lan­tott.

Úgy tűnt, nem Yar­vi volt az egyet­len, aki meg­vál­to­zott az utób­bi hó­na­pok­ban.

− Igye­kezz! − hal­lat­szott Odem hang­ja.

− Hogy fő­ki­rály­né­ként ural­kod­hass mind­annyi­unk fe­lett − tet­te hoz­zá Gund­ring anya, és csak egy pil­la­nat­ra emel­te fel sö­té­ten csil­lo­gó el­fa­cél bot­ját.

− Vagy in­kább tér­den áll­va gör­nyed­jek Ve­xen nagy­anya köny­ve­lő­je­ként − vá­gott vissza Yar­vi any­ja.

Csend lett, vé­gül Odem szó­lalt meg szin­te ked­ve­sen.

− Van en­nél rosszabb sors is, nő­vé­rem. Min­den­ki­nek tel­je­sí­te­nie kell a kö­te­les­sé­gét, azt kell ten­nünk, ami Gett­föld­nek a leg­jobb. Tedd hát azt!

− Igen­is, ki­rá­lyom − pré­sel­te ki a sza­va­kat csi­kor­gó fo­gai kö­zött La­ith­lin, és meg­ha­jolt.

Yar­vi több­ször ál­mo­dott ugyan er­ről, most még­is per­zse­lő düh töl­töt­te el a szí­vét, ami­kor lát­ta, hogy az any­ja kény­te­len meg­aláz­kod­ni.

− Most pe­dig hagy­ja­tok ma­gam­ra az is­te­nek­kel! − szólt Odem, és egy in­tés­sel el­bo­csáj­tot­ta a kí­sé­re­tét. A kapu ki­nyílt, a nagy fér­fi­ak és nők meg­ha­jol­tak vég­te­len tisz­te­le­tük je­lé­ül, és ki­vo­nul­tak a nap­fény­be. Ve­lük ment La­ith­lin is, nyo­má­ban Hu­rik­kal és Gund­ring anyá­val. Is­ri­un tá­vo­zott utol­já­ra, az aj­tó­ból még vissza­né­zett az ap­já­ra, ép­pen úgy, aho­gyan egy­szer Yar­vi­ra mo­soly­gott a vál­la fe­lett.

A kapu vissz­han­gos csat­ta­nás­sal be­zá­rult, sú­lyos csönd eresz­ke­dett a csar­nok­ra. Odem egy han­gos nyö­gés­sel fel­állt a trón­ról, mint­ha az éget­te vol­na a há­tát, és meg­for­dult. Yar­vi­nak el­állt a lé­leg­ze­te.

Nagy­báty­ja arca ép­pen olyan volt, mint aho­gyan em­lé­ke­zett rá. Erős vo­ná­sa­it mély rán­cok szab­dal­ták, arca kö­rül ezüs­tös sza­káll. Na­gyon ha­son­lí­tott Yar­vi ap­já­ra, de volt ben­ne va­la­mi ked­ves­ség, amit a fiú soha nem ta­lált meg Uthrik ki­rály ar­cán.

Vár­ta, hogy el­önt­se a düh, és el­mos­sa min­den fé­lel­mét, el­bo­rít­sa az összes bán­tó ké­telyt, hogy va­jon meg­éri-e a vér­für­dőt az, hogy a Fe­ke­te Trónt vissza­sze­rez­ze a nagy­báty­já­tól. Ehe­lyett a szí­ve el­árul­ta őt. Ami­kor meg­pil­lan­tot­ta az el­len­sé­ge, csa­lád­já­nak gyil­ko­sa és ki­rály­sá­gá­nak el­rab­ló­ja ar­cát, csak foj­to­ga­tó sze­re­te­tet ér­zett irán­ta. A csa­lád­ja egyet­len tag­ja iránt, aki­től ka­pott egy kis sze­re­te­tet és meg­ér­tést. Az egyet­len iránt, aki érez­tet­te vele, hogy van, aki ked­ve­li, és hogy ő igen­is mél­tó a sze­re­tet­re. Az ér­zést a min­dent meg­sem­mi­sí­tő gyász kö­vet­te, ami­ért el­ve­szí­tet­te ezt az em­bert. Yar­vi érez­te, hogy könny gyű­lik a sze­mé­be, és a hi­deg fal­nak szo­rí­tot­ta nyo­mo­rék ke­zét, mert gyű­löl­te ön­ma­gát, ami­ért ilyen gyen­ge.

− Ne nézz rám!

Yar­vi el­kap­ta a fe­jét a kém­le­lő­nyí­lás­tól, de Odem nem rá né­zett, ha­nem fel­fe­lé. Las­san sé­tált, a sar­ká­nak kop­pa­ná­sai vissz­hang­zot­tak a ha­tal­mas tér bár­so­nyos fél­ho­má­lyá­ban.

− El­hagy­ta­tok hát en­gem? − ki­ál­tott Odem. − Aho­gyan én is el­hagy­ta­lak ben­ne­te­ket?

A ku­po­la al­ján so­ra­ko­zó bo­ros­tyán­szob­rok­hoz be­szélt, az is­te­nek­hez. El­csuk­ló hang­ja pe­dig most egy­ál­ta­lán nem volt nyu­godt. Le­emel­te fe­jé­ről a Ki­rá­lyi Fej­pán­tot, amit Yar­vi is vi­selt már, és meg­dör­zsöl­te a nyo­mát a hom­lo­kán.

− Mi mást te­het­tem vol­na? − sut­tog­ta olyan hal­kan, hogy Yar­vi alig hal­lot­ta. − Mind szol­gá­lunk va­la­kit. Min­den­nek meg­van az ára.

Ek­kor Yar­vi­nak eszé­be ju­tot­tak Odem utol­só hoz­zá in­té­zett sza­vai, amik be­le­vé­sőd­tek az em­lé­ke­ze­té­be.

Jó ud­va­ri bo­lond lett vol­na be­lő­led. De tény­leg azt aka­rod, hogy a lá­nyom egy fél­kezű sze­ren­csét­len­ség­hez men­jen nőül? Gett­föld­nek csak fél ki­rá­lya le­gyen? Egy nyo­mo­rék báb, akit zsi­nó­ron tán­col­tat az any­ja?

Ek­kor vég­re fel­buz­gott Yar­vi­ban a ha­rag. Hi­szen es­küt tett, vagy nem? Az ap­já­ért, az any­já­ért.

És sa­ját ma­gá­ért.

Sa­dik­sir­ram kard­já­nak he­gye egy alig hall­ha­tó pen­dü­lés­sel el­hagy­ta a hü­velyt, Yar­vi pe­dig a rej­tek­aj­tó ki­lin­csé­re tet­te a rossz te­nye­rét. Tud­ta jól, hogy az ajtó egy erős lö­kés­től ki­nyíl­na. Egy lö­kés, há­rom lé­pés és egy szú­rás, ennyi­vel vé­get vet­het­ne min­den­nek. Meg­nyal­ta a szá­ját, fo­gást vál­tott a mar­ko­la­ton, vál­lát fel­ké­szí­tet­te az erő­ki­fej­tés­re, a vér han­go­san do­bolt a ha­lán­té­ká­ban…

− Elég! − or­dí­tott fel Odem. A vissz­hang hosszan csen­gett a te­rem­ben, és Yar­vi újra meg­der­medt. A nagy­báty­ja a hom­lo­ká­ra tol­ta a Ki­rá­lyi Fej­pán­tot. − Amit tet­tem, meg­tet­tem!… Ök­lét ráz­ta a mennye­zet felé. − Ha mást akar­ta­tok, mi­ért nem ál­lí­tot­ta­tok meg?! − Sar­kon for­dult, és ki­si­e­tett a csar­nok­ból.

− En­gem küld­tek ma­guk he­lyett − sut­tog­ta Yar­vi, és vissza­dug­ta Sa­dik­sir­ram kard­ját a hü­vely­be.

Nem most. Még nem. Nem ilyen könnyen. De a ké­te­lyei leg­alább el­osz­lot­tak.

Odem­nek meg kel­lett hal­nia, még ha eh­hez vér­be is kell foj­ta­nia Thorl­byt.