A végső ajtó

A fel­leg­vár ud­va­rán ká­osz tom­bolt. Fegy­ve­rek csap­kod­tak, szi­lán­kok rep­ked­tek, acél csen­gett és ar­cok vi­cso­rog­tak, nyi­lak ci­káz­tak és tes­tek zu­han­tak, mind­ez pe­dig álom­sze­rű, néma csend­ben.

Yar­vi ter­vé­nek meg­fe­le­lő­en az any­ja ál­tal fo­ga­dott zsol­do­sok a tit­kos aj­tó­kon ke­resz­tül ki­ron­tot­tak az ud­var­ra, hát­ba tá­mad­ták Odem ve­te­rán ka­to­ná­it, és ott hely­ben le­ka­sza­bol­ták a leg­töb­bet, a töb­bit vé­gig­ker­get­ték az ud­va­ron, és sza­na­szét hagy­ták a vér­ző tes­tü­ket a fű­ben.

De azok, akik az első ro­ha­mot túl­él­ték, va­dul küz­döt­tek to­vább, a harc több apró, ha­lá­los, el­ke­se­re­dett csa­tá­ra osz­lott szét. A csend­ben pis­log­va fi­gyel­te, aho­gyan az egyik alant nő egy fér­fit szur­kál, mi­köz­ben az a paj­zsa szé­lé­vel mély se­bet vág a nő ar­cá­ba.

Ek­kor a terv sze­rint a le­ve­gő­be emel­ked­tek Rulf és tár­sa­i­nak nyi­lai a te­tő­ről. Né­mán ível­tek fel­fe­lé, és né­mán zá­po­roz­tak le a pajzs­fal­ra is, amit Odem leg­kö­ze­leb­bi őrei fon­tak gyor­san a ki­rá­lyuk köré. Az egyik fér­fi ar­cá­ba nyíl fú­ró­dott, de az lát­szó­lag ész­re sem vet­te, to­vább­ra is az Is­te­nek Csar­no­ka felé mu­ta­tott a kard­já­val, és hang­ta­la­nul ki­ál­toz­ta a sza­va­kat. Egy má­sik ka­to­na össze­ro­gyott. Az ol­da­lá­ba fú­ró­dott vesszőt mar­kol­ta, majd a mel­let­te álló tár­sa lá­bát, az vi­szont csak ar­rébb rúg­ta őt, és cso­szog­va ha­ladt to­vább a cso­port­tal. Yar­vi mind­ket­te­jü­ket is­mer­te: nagy tisz­te­let­ben álló har­co­sok vol­tak, egy­kor a ki­rá­lyi háló előtt is áll­tak már őrt.

A há­bo­rú min­den em­bert ál­lat­tá tesz, mond­ta egy­szer Yar­vi­nak az apja. A fiú most lát­ta is, aho­gyan az egyik zsol­do­sa, aki­nek bir­ka­tol­vaj fel­irat kék­lett az ar­cán, ép­pen le­ka­sza­bol egy fegy­ver­te­len rab­szol­gát. A fiú ke­zé­ből a fal­nak re­pült és da­rab­ja­i­ra tört a vi­zes­kan­csó.

Va­ló­ban ezt lett vol­na a terv? Ezért imád­ko­zott vol­na olyan so­kat?

De ki­tár­ta a ka­put, és kö­nyör­gött Há­bo­rú Anyá­nak, hogy le­gyen a ven­dé­ge, ezért most már nem ál­lít­hat­ta meg a pusz­tí­tást. Sen­ki sem ál­lít­hat­ta meg. Ép­pen elég ne­héz volt túl­él­ni azt.

Yar­vi lát­ta, ahogy Sem­mi ki­vág­ja egy fér­fi alól a lá­bát, egy má­sik­nak pe­dig a há­tá­ba ha­sít a kard­já­val, ami­kor az me­ne­kül­ni pró­bál. A har­ma­di­kat a paj­zsá­nál fog­va hát­ra­lök­te, az pe­dig meg­bot­lott a kút ala­csony ká­vá­já­ban, és hát­ra­zu­hant a mély­be.

A fiú sü­ket ká­bu­la­tá­ban ki­rán­tot­ta Sa­dik­sir­ram pen­gé­jét a hü­ve­lyé­ből. El­vég­re csa­tá­ban ezt csi­nál­ja az em­ber, nem? Az is­te­nek­re, hir­te­len na­gyon ne­héz­nek tűnt az a kard. El­fu­tott mel­let­te két fér­fi, hogy csat­la­koz­zon a harc­hoz, de Yar­vi csak állt föld­be gyö­ke­re­zett láb­bal.

Lát­ta, hogy az Is­te­nek Csar­no­ká­nak ka­pu­ja fé­lig nyit­va áll, a nyi­lak­kal tűz­delt paj­zsa­ik mö­gött Odem őrei be­tes­sé­ke­lik a trón­bi­tor­lót a bolt­íves be­já­ra­ton át a sö­tét­be.

Yar­vi fe­lé­jük mu­ta­tott a kard­já­val, és fel­ki­ál­tott:

− Arra!

Már múl­ni kez­dett a sü­ket­sé­ge, ah­hoz leg­alább­is ép­pen elég­gé, hogy meg­hall­ja a felé dü­bör­gő lép­tek za­ját, és meg­for­dul­jon. An­nál több­re azon­ban már nem ma­radt ide­je.

Acél pen­dült acé­lon, a kard­ja ki­csa­va­ro­dott a ke­zé­ből, és majd­nem a föld­re is esett. Yar­vi meg­pil­lan­tot­ta Hu­rik seb­he­lyes ar­cát, és még hal­lot­ta a fér­fi mély mor­gá­sát, mi­előtt a paj­zsa a mel­lé­nek csa­pó­dott, a le­ve­gő­be emel­te őt, és két lé­pés tá­vol­ság­ra re­pí­tet­te, a há­tá­ra.

Hu­rik ek­kor hir­te­len ol­dal­ra pil­lan­tott, meg­for­dult, és a paj­zsá­val há­rí­tot­ta a felé su­ha­nó bárd csa­pá­sát, az üt­kö­zés­től for­gács pat­tant a le­ve­gő­be. Jaud hö­rög­ve ron­tott a har­cos­ra, és va­dul csap­kod­ta, akár egy őrült fa­vá­gó egy rön­köt. Hu­rik hát­rál­ni kény­sze­rült, a má­so­dik ütést is véd­te, a har­ma­dik vi­szont ügyet­len volt, ő pe­dig már fel­ké­szült rá. Nagy ív­ben ol­dal­ra há­rí­tot­ta a csa­pást, a ne­héz pen­ge több mint egy te­nyér­nyi­vel a vál­la mel­lett su­hant el, és a föld­be ha­sí­tott. Hu­rik a paj­zsa pe­re­mé­vel fej­be csap­ta Jau­dot, és ki­bil­len­tet­te az egyen­sú­lyá­ból, majd ki­lé­pett ol­dal­ra, és a kard­já­nak egyet­len su­hin­tá­sá­val ki­ütöt­te a bár­dot tá­ma­dó­ja ke­zé­ből.

Bár­mi­lyen jó em­ber is volt a pék, a ki­rály­nő Vá­lasz­tott Paj­zsá­val szem­ben esély­te­len­nek tűnt.

Hu­rik fe­hér foga elő­vil­lant a fe­ke­te sza­kál­lá­ból, a kard­ja meg­csil­lant, majd mar­ko­la­tig be­le­sza­ladt Jaud mell­ka­sá­ba.

− Ne! − hör­gött Yar­vi, és meg­pró­bált fel­áll­ni, de néha az aka­rat­erő nem elég.

Jaud térd­re ro­gyott, az arca el­torzult a fáj­da­lom­tól. Hu­rik meg­tá­masz­tot­ta a vál­lán a nagy csiz­má­ját, és ki­rán­tot­ta a kard­ját Jaud tes­té­ből, majd a föld­re rúg­ta el­len­fe­lét. Yar­vi­hoz for­dult.

− Fe­jezzük hát be, amit Am­wend­ben el­kezd­tünk!

Lé­pett egyet elő­re, és fel­emel­te vé­res kard­ját. Yar­vi sze­re­tett vol­na mo­so­lyog­va a Ha­lál sze­mé­be néz­ni, de ke­ve­sek­ben van eh­hez elég bá­tor­ság, ami­kor a vég­ső ajtó ki­tá­rul előt­tük. Még a ki­rá­lyok­nak sem gyak­ran, sőt, ta­lán ép­pen ne­kik a leg­rit­káb­ban. A fiú kúsz­ni kez­dett hát­ra­fe­lé, és maga elé emel­te a rossz ke­zét, mint­ha az­zal ki tud­ná vé­de­ni a kard csa­pá­sát.

Hu­rik el­húz­ta a szá­ját.

− Mi­cso­da ki­rály lett vol­na be­lő­led…

− Majd meg­lát­juk! − Va­la­ki hát­rarán­tot­ta Hu­rik ál­lát, az ősz­be ve­gyü­lő sza­kál­la alatt egy pen­ge vil­lant. Je­ges fényű­re csi­szolt, egye­nes tőr. A fér­fi feje mel­lett meg­je­lent Yar­vi any­já­nak arca. Az ajka össze­szo­rult, sze­me rés­nyi­re hú­zó­dott. − Dobd el a kar­dod, Hu­rik!

A fér­fi egy pil­la­na­tig ha­bo­zott, La­ith­lin erre kö­ze­lebb ha­jolt hoz­zá, és a fü­lé­be súg­ta:

− Is­mersz en­gem. Ke­ve­sen is­mer­nek ná­lad job­ban. Hogy le­het − for­dí­tott egyet a tő­rön, és Hu­rik vas­tag nya­kán vér­csík fu­tott vé­gig le­fe­lé hogy ké­tel­kedsz az el­tö­kélt­sé­gem­ben?

Hu­rik nyelt egyet, az arca meg­vo­nag­lott, ami­kor se­be­sült tor­kán az ádám­csut­ka az acél­nak nyo­mó­dott, majd el­eresz­tet­te a kard­ját. Yar­vi fel­tá­pász­ko­dott, meg­szo­rí­tot­ta Sa­dik­sir­ram kard­ját, a he­gyét meg­tá­masz­tot­ta Hu­rik mell­ka­sán.

− Várj! − szólt rá az any­ja. − Előbb vá­la­szolj ne­kem, Hu­rik! Ti­zen­ki­lenc éven át Vá­lasz­tott Paj­zsom vol­tál. Mi­ért szeg­ted meg az es­kü­det?

Hu­rik Yar­vi­ra pil­lan­tott. A sze­me szo­mo­rú volt, te­kin­te­te meg­tört.

− Odem azt mond­ta, vagy a fiú hal meg, vagy te.

− És mi­ért nem öl­ted meg Ode­met ott, hely­ben?

− Mert ez a fő­ki­rály pa­ran­csa volt! − csat­tant fel Hu­rik. − És a fő­ki­rályt sen­ki sem uta­sít­hat­ja vissza. Én az es­küm sze­rint té­ged vé­de­lek, nem a nyo­mo­rék fi­a­dat.

− Ak­kor ezen­nel fel­ol­da­lak a ne­kem tett es­küd alól.

A tőr csak egy ap­rót moz­dult, Yar­vi pe­dig hát­ra­ug­rott, mert vér spric­celt az ar­cá­ra. Hu­rik arc­cal elő­re a föld­re dőlt, Yar­vi pe­dig csak állt le­eresz­tett kard­dal a ke­zé­ben, és a fű­ben szi­vár­gó, egy­re ter­je­dő sö­tét fol­tot fi­gyel­te.

A bőre ki­pi­ro­so­dott és bi­zser­gett, a lé­leg­zet éget­te a tor­kát. Sze­me előtt fé­nyek tán­col­tak, a kar­ja ne­héz volt, zú­zó­dott mell­ka­sa lük­te­tett. Nem akart mást, csak le­ül­ni a sö­tét­be, és csend­ben sír­ni.

A kard­dal szab­dalt, nyi­lak­kal tűz­delt ha­lot­tak és se­be­sül­tek sza­na­széj­jel fe­küd­tek a fű­ben, ahol Yar­vi gye­rek­ko­rá­ban ját­szott. A nagy gond­dal óvott kar­dok és paj­zsok, nagy múl­tú csa­lá­dok ér­té­kes örök­sé­gei ki­hul­lot­tak az élet­te­len uj­jak kö­zül, és vér­től mocs­ko­san, el­szór­va he­ver­tek a pá­zsi­ton. Az Is­te­nek Csar­no­ká­nak ka­pu­ja zár­va volt, aki még élet­ben volt Yar­vi em­be­rei kö­zül, mind ott gyü­le­ke­zett. Rulf ar­cán vö­rös­lött a sé­rült fe­jé­ből csor­gó vér. A két ha­tal­mas tes­tű in­gol a fej­szé­jé­vel csap­kod­ta az aj­tót, de a ke­mény fa nem en­ge­dett.

Mel­let­te állt a te­re­bé­lyes céd­rus, ami­re Yar­vi gye­rek­ko­rá­ban nem mert fel­mász­ni, és a báty­ja ezért so­kat csú­fol­ta. Vas­tag tör­zsé­nek tá­maszt­va pe­dig ott ült Jaud hát­ra­bi­csak­lott fej­jel, vé­res ölé­be ej­tett, er­nyedt kéz­zel. Mel­let­te tér­delt Szu­ma­el le­haj­tott fej­jel és vi­gyor­ba torzult száj­jal, és a fér­fi vé­res in­gét mar­kol­ta, mint­ha fel akar­ta vol­na emel­ni Jau­dot, mint­ha el akar­ta vol­na vin­ni őt va­la­ho­vá, ahol biz­ton­ság­ban van, aho­gyan Jaud ci­pel­te őt a me­leg­be ko­ráb­ban. De már nem volt hová vin­ni a pék­et, még ha Szu­ma­el el is bír­ta vol­na őt.

Ja­ud­ra már csak a vég­ső ajtó várt.

Yar­vi ek­kor rá­éb­redt, hogy a Ha­lál nem ha­jol meg min­den felé ha­la­dó előtt, nem tár­ja ki tisz­te­let­tu­dó­an a kar­ját sen­ki előtt, és nem mond mély ér­tel­mű sza­va­kat sem. A mell­ka­sán lógó kulcs­ra sin­csen szük­sé­ge soha, mert a vég­ső ajtó min­dig tár­va-nyit­va áll. A Ha­lál csak tü­rel­met­le­nül te­re­li át raj­ta a tö­me­ge­ket rang­ra, hír­név­re és mi­nő­ség­re való te­kin­tet nél­kül, és egy­re csak nö­vek­vő sort kell be­tes­sé­kel­nie. Vég­te­len, vak me­ne­tet.

− Mit tet­tem? − sut­tog­ta Yar­vi, és egy bi­zony­ta­lan lé­pést tett Jaud és Szu­ma­el felé.

− Amit ten­ned kel­lett. − Az any­ja acé­lo­san szo­rí­tot­ta Yar­vi kar­ját. − Most nincs idő gyá­szol­ni, fiam. Ki­rá­lyom. − Ar­cá­nak egyik fele sá­padt­fe­hér volt, a má­sik vér­vö­rös fol­tos. A nő ab­ban a pil­la­nat­ban va­ló­ban úgy fes­tett, mint maga Há­bo­rú Anya. − Menj Odem után! − Még erő­seb­ben meg­szo­rí­tot­ta a fiát. − Öld meg, és sze­rezd vissza a Fe­ke­te Trónt!

Yar­vi össze­szo­rí­tot­ta a fo­gát, és bó­lin­tott. In­nen már nem volt vissza­út.

− Hagy­já­tok abba! − ki­ál­tott a két in­gol­ra. − Könnyebb út is ve­zet a csar­nok­ba. − Azok le­eresz­tet­ték a fej­szé­jü­ket, és sö­té­ten me­red­tek a fi­ú­ra. − Anyám, ma­radj itt ve­lük, és őrizd az aj­tót! Gon­dos­kodj róla, hogy sen­ki se jö­hes­sen on­nan ki!

− Amíg Odem élet­ben van − bó­lin­tott La­ith­lin.

− Sem­mi, Rulf, szed­je­tek össze egy tu­cat­nyi em­bert, és kö­ves­se­tek!

Rulf li­heg­ve vé­gig­né­zett a fel­leg­vár ud­va­rán vég­zett pusz­tí­tá­son. A se­be­sül­te­ken és hal­dok­ló­kon, a ma­gu­kat von­szo­ló­kon és vér­ző­kön. És Ja­u­don, a bá­tor Ja­u­don, aki az eve­zős­tár­sa volt, és most a céd­rus­nak ve­tett hát­tal hal­dok­lott. Nem volt már eve­ző, amit húz­zon, nem volt súly, amit emel­jen, nem volt bá­to­rí­tó szó, amit mond­ha­tott vol­na.

− Ta­lá­lok én itt egy tu­cat­nyi harc­ké­pes em­bert? − kér­dez­te maga elé sut­tog­va.

Yar­vi el­for­dí­tot­ta a fe­jét.

− Szedd össze, aki­ket ta­lálsz!