Kedvesség

A csa­pat meg­húz­ta ma­gát a bo­zót­ban, on­nan néz­tek le a ta­nyá­ra.

Az egyik épü­let kő­ből volt, olyan régi, hogy már szin­te be­le­ol­vadt a kör­nye­ze­té­be. A ké­mé­nyé­ből vé­kony füst­csík szállt az égre. A lát­vány­tól Yar­vi szá­já­ban össze­sza­ladt a nyál, és a bőre is bi­zse­reg­ni kez­dett az étel és a me­leg­ség gon­do­la­tá­tól. A má­sik épít­mény, ami a be­lő­le időn­ként fel­har­sa­nó bé­ge­tés­ből ítél­ve a bir­ka­ka­rám volt, mint­ha egy fel­for­dí­tott ha­jó­test­ből ké­szült vol­na, bár Yar­vi el sem tud­ta kép­zel­ni, az ho­gyan ke­rül­he­tett ilyen mé­lyen a szá­raz­föld bel­se­jé­be. A két épít­mé­nyen kí­vül több paj­ta állt még a tel­ken, eze­ket majd­nem be­lep­te a hó, kö­zöt­tük pe­dig ki­he­gye­zett ka­rók­ból épült ke­rí­tés hú­zó­dott.

A be­já­rat köz­vet­len kö­ze­lé­ben kis­fiú ült egy lék mel­lett, hor­gász­bot­ját két bot­ra tá­masz­tot­ta, és időn­ként han­go­san or­rot fújt.

− Ag­gó­dom − sut­tog­ta Jaud. − Ki tud­ja, há­nyan van­nak oda­bent! Sem­mit sem tu­dunk ró­luk.

− Csak annyit, hogy em­be­rek, már­pe­dig az em­be­rek­ben soha nem sza­bad meg­bíz­ni − tet­te hoz­zá Sem­mi.

− Azt tud­juk, hogy van éte­lük és me­leg házuk. − Yar­vi Szu­ma­el­re pil­lan­tott. Oda­ad­ták neki az összes ru­hát és ron­gyot, amit csak tud­tak, de a lány még így is erő­sen va­co­gott. Ko­co­gott a foga, az ajka ké­kes­szür­ke volt, akár a pala, a sze­me fé­lig le­csu­kó­dott. − Mi pe­dig meg­ha­lunk ezek nél­kül.

− Ak­kor egy­sze­rű a vá­lasz. − Sem­mi le­csa­var­ta a kard­ja pen­gé­jé­ről a vász­nat. − Az acél a meg­ol­dás.

Yar­vi rá­me­redt.

− Meg aka­rod ölni azt a kis­fi­út?

Rulf ké­nyel­met­le­nül fe­szen­gett, Sem­mi vi­szont csak meg­von­ta a vál­lát.

− Ha vá­lasz­ta­nom kell az ő ha­lá­la és az enyém kö­zött, ak­kor igen, meg fo­gom ölni, és vele min­den­ki mást is a ház­ban. Né­hány do­log­gal több, amit meg­bán­ha­tok. − Fel­állt, de Yar­vi be­le­mar­kolt az in­gé­be, és vissza­rán­tot­ta a föld­re, mé­lyen a fér­fi tom­pa, szür­ke sze­mé­be né­zett. Sem­mi te­kin­te­te kö­zel­ről sem tűnt ke­vés­bé őrült­nek, sőt.

− Ugyan­ez vo­nat­ko­zik rád is, kuk­ta! − sut­tog­ta Sem­mi.

Yar­vi nyelt egyet, de nem sü­töt­te le a te­kin­te­tét, és nem eresz­tet­te el a fér­fit. Szu­ma­el koc­ká­ra tet­te érte az éle­tét a Déli Szélen, ide­je volt hát, hogy Yar­vi vi­szo­noz­za a szí­ves­sé­get. Kü­lön­ben is ele­ge lett már a gyá­va vi­sel­ke­dés­ből.

− Elő­ször meg­pró­bá­lunk be­szél­ni ve­lük.

Fel­állt, és meg­pró­bált ki­ta­lál­ni egy gesz­tust, ami­től ke­vés­bé tűnt vol­na vég­ső el­ke­se­re­dé­sé­ben kö­nyör­gő, nyo­mo­rult kol­dus­nak, de nem ju­tott eszé­be sem­mi.

− Mi­után té­ged meg­öl­tek − kér­dez­te Sem­mi –, le­het acél a meg­ol­dás?

Yar­vi pá­rát fúj­va fel­só­haj­tott.

− Na­gyon re­mé­lem, hogy lesz más is. − Az­zal bo­tor­kál­va el­in­dult a lej­tőn a ta­nya felé.

Min­den csen­des volt, a gye­re­ken kí­vül élet­nek sem­mi jele. Yar­vi meg­állt vagy ti­zen­két lé­pés­nyi­re tőle.

− Szia!

A kis­fiú fel­kap­ta a fe­jét, fel­bo­rí­tot­ta a hor­gász­bot­ját, hát­ra­tán­to­ro­dott és majd­nem el­esett, az­tán be­sza­ladt a ház­ba. Yar­vi nem te­he­tett más, várt és resz­ke­tett a hi­deg­től és a fé­le­lem­től. Ilyen em­ber­te­len tá­jon élő em­be­rek­től nem sok ked­ves­sé­get várt.

Az em­be­rek úgy raj­zot­tak ki a ház­ból, akár a mé­hek a sé­rült kas­ból. Yar­vi ha­tot szá­molt, hat szőr­mé­be bújt, dár­dás ala­kot. Há­rom fegy­ver he­gye nem acél volt, ha­nem kő, de mind el­tö­kél­ten és zor­dan szo­rí­tot­ták a nye­let. Las­san és hang­ta­la­nul fél­kör­be áll­tak Yar­vi kö­rül, és rá­sze­gez­ték a dár­dát.

Yar­vi fel­emel­te a lo­bo­gó, fosz­ló, mocs­kos vi­tor­la­vá­szon­tól el­te­kint­ve üres ke­zét, ma­gá­ban el­mon­dott egy imát Béke Atyá­hoz, majd re­sze­lős han­gon meg­szó­lalt:

− Se­gít­se­tek raj­tam!

A kö­zé­pen álló alak a hóba döf­te a dár­dá­ja nye­lét, és las­san Yar­vi­hoz lé­pett. Le­tol­ta fe­jé­ről a ka­puc­nit. Aló­la ősz­be for­dult, szal­ma­sár­ga haj buk­kant elő, és a mun­ká­tól és idő­já­rás­tól mély rán­cok­kal fel­szán­tott arc. A nő egy ide­ig mé­re­get­te a fiút, majd elő­re­lé­pett, és mi­előtt Yar­vi el­hú­zód­ha­tott vol­na, erő­sen meg­ölel­te.

− A ne­vem Sid­va­la − szó­lalt meg a Nyel­ven. − Egye­dül vagy?

− Nem − sut­tog­ta a meg­könnyeb­bü­lés­től el­szo­ru­ló to­rok­kal Yar­vi. − Ve­lem van­nak az eve­zős­tár­sa­im.

A ház be­lül ala­csony és szűk volt, iz­zad­ság- és égés­szag ter­jen­gett ben­ne. Yar­vi­ék szá­má­ra va­ló­sá­gos pa­lo­tá­nak tűnt. Egy meg­fe­ke­te­dett bog­rács­ból gyö­ke­rek­ből és bir­ka­hús­ból ké­szült zsí­ros pör­köl­tet mer­tek szűk­mar­kú­an a hasz­ná­lat­tól si­má­ra ko­pott fa­tá­lak­ba. Yar­vi kéz­zel kezd­te hab­zsol­ni az ételt, va­ló­szí­nű­leg soha sem­mi nem esett még ennyi­re jól neki. A gör­be fa­lak men­tén pa­dok fu­tot­tak kör­be, Yar­vi és tár­sai a pat­to­gó tűz­hely egyik ol­da­lán, ven­dég­lá­tó­ik pe­dig a má­si­kon ül­tek. Sid­va­la mel­lett négy fér­fi, va­ló­szí­nű­leg a fiai, és a kis­gye­rek, aki a lék­ben hor­gá­szott. Ő úgy bá­mul­ta Szu­ma­elt és Jau­dot, mint­ha azok a le­gen­dák­ból elő­lé­pett el­fek let­tek vol­na.

Ott­hon, Thorl­by­ban ezek az em­be­rek a sze­gé­nyek­nél is sze­gé­nyebb­nek szá­mí­tot­tak vol­na, itt vi­szont tele volt a ház kin­csek­kel. A fa­lon fá­ból és csont­ból ké­szült esz­kö­zök lóg­tak, ügyes szer­szá­mok va­dá­szat­hoz, ha­lá­szat­hoz, me­ne­dé­ká­sás­hoz… min­den, ami­vel ki le­het ka­par­ni a jég­ből azt, ami az élet­hez kell. Min­dent far­kas-, bir­ka-, med­ve- vagy fó­ka­bőr bo­rí­tott. Az egyik há­zi­gaz­da, egy dús sza­kál­lú fér­fi ki­ka­par­ta a bog­rács­ból a ma­ra­dé­kot, és Ja­ud­nak adta rá­adás­ként. A nagy­da­rab fér­fi egy bó­lin­tás­sal meg­kö­szön­te, és él­ve­zet­től le­csu­kó­dó szem­mel töm­ni kezd­te ma­gá­ba.

Ank­ran kö­ze­lebb ha­jolt hoz­zá.

− Azt hi­szem, az összes va­cso­rá­ju­kat meg­et­tük.

Jaud uj­ja­i­val a szá­já­ban meg­der­medt, a sza­kál­las fér­fi pe­dig fel­ne­ve­tett, át­ha­jolt a tűz fe­lett, és vál­lon ve­re­get­te őt.

− Saj­ná­lom − mond­ta Yar­vi, és le­tet­te a tá­lat maga mel­lé.

− Úgy tű­nik, ti éhe­seb­bek vagy­tok ná­lunk − szólt Sid­va­la. Fur­csa ak­cen­tus­sal be­szél­te a Nyel­vet. − És na­gyon le is tér­te­tek az uta­tok­ról.

− Vuls­gard­ba tar­tunk a ban­ják föld­jé­ről − kö­zöl­te Ank­ran.

A nő egy pil­la­nat­ra el­gon­dol­ko­dott.

− Ak­kor na­gyon is jó úton ha­lad­tok, bár én elég kü­lö­nös­nek tar­tom ezt az utat.

Yar­vi ez­zel tel­je­sen egyet­ér­tett.

− Ha tud­tuk vol­na, mi­lyen vi­szon­tag­sá­gos, ta­lán má­si­kat vá­lasz­tunk.

− Így van ez sok­szor az em­ber dön­té­se­i­vel.

− Most vi­szont már nincs más vá­lasz­tá­sunk, vé­gig kell raj­ta men­nünk.

− Bi­zony, így van ez sok­szor az em­ber dön­té­se­i­vel.

Sem­mi kö­ze­lebb ha­jolt Yar­vi­hoz, az ér­des­re ko­pott hang­ján meg­je­gyez­te:

− Nem bí­zom ben­nük.

− Kö­szö­ne­tet akar mon­da­ni a ven­dég­sze­re­te­te­te­kért − mond­ta Yar­vi gyor­san.

− Aho­gyan mi mind − tet­te hoz­zá Ank­ran. − Ne­ked, és há­zad is­te­ne­i­nek.

Yar­vi le­se­per­te a tűz­hely­re ál­lí­tott ima­kő­ről a ha­mut, és el­ol­vas­ta a rá­vé­sett rú­ná­kat.

− Neki, Aki El­fúj­ja A Ha­vat.

− Meg­tisz­telsz sza­va­id­dal és fi­gyel­mes­sé­ged­del. − Sid­va­la össze­von­ta a szem­öl­dö­két. − Ahon­nan te szár­ma­zol, ott ő alsó is­ten­nek szá­mít, igaz?

Yar­vi bó­lin­tott.

− Itt vi­szont, gon­do­lom, az egyik leg­fel­sőbb.

− Mint oly sok min­den más, kö­ze­lebb­ről az is­te­nek is na­gyobb­nak tűn­nek. Itt ő, Aki El­fúj­ja A Ha­vat, min­dig mel­let­tünk van.

− Reg­gel első imánk hoz­zá száll majd.

− Bölcs do­log − bó­lin­tott Sid­va­la.

− A má­so­di­kat pe­dig ér­te­tek mond­juk majd − kö­zöl­te Yar­vi. − Meg­men­tet­té­tek az éle­tün­ket.

− Itt min­den élő ba­rát­ja a má­sik­nak. − A nő el­mo­so­lyo­dott, ar­cá­nak mély rán­cai egy­szer­re Gund­ring anyá­ra em­lé­kez­tet­ték Yar­vit. Hon­vágy szo­rí­tot­ta össze a szí­vét. − Ép­pen elég nagy el­len­ség er­re­fe­lé a tél.

− Ezt ta­pasz­tal­tuk. − Yar­vi Szu­ma­el­re pil­lan­tott, aki csu­kott szem­mel ült a tűz mel­lett, és fi­no­man rin­gat­ta ma­gát a vál­lá­ra ve­tett ta­ka­rók alatt. Ar­cá­ra nagy­já­ból vissza­tért a szín.

− Meg­vár­hat­ná­tok ve­lünk, míg el­vo­nul a tél.

− Nem te­he­tem − je­len­tet­te ki Ank­ran re­sze­lős han­gon, de ha­tá­ro­zot­tan. − Vissza kell tér­nem a csa­lá­dom­hoz.

− Ne­kem pe­dig az én csa­lá­dom­hoz. − Bár ő nem meg­men­te­ni, ha­nem meg­öl­ni ké­szült a csa­lád­tag­ját. − To­vább kell men­nünk, de eh­hez sok min­den­re szük­sé­günk len­ne.

Sid­va­la vé­gig­né­zett a nyo­mo­rú­sá­gos uta­zó­kon, és a hom­lo­kát rán­col­ta.

− Bi­zony, sok min­den­re. Mi bol­do­gan el­ad­nánk nek­tek, ami­re szük­sé­ge­tek van.

Az „el­ad­nánk” szó hal­la­tán Sid­va­la fiai el­mo­so­lyod­tak és he­lyes­lő­en bó­lo­gat­tak.

Yar­vi Ank­ran­ra pil­lan­tott, az pe­dig ki­nyi­tot­ta üres te­nye­rét.

− Nincs sem­mink, amit cse­ré­be ad­hat­nánk.

− Ott a kard.

Sem­mi az ed­di­gi­nél is ba­rát­ság­ta­la­nabb ar­cot vá­gott, és szo­ro­san ma­gá­hoz ölel­te a kard­ját. Yar­vi ek­kor rá­éb­redt, hogy ez a fér­fi nem­ré­gen kész lett vol­na ki­ir­ta­ni az egész csa­lá­dot.

− A kard­tól nem fog meg­vál­ni − mond­ta Yar­vi.

− Van még va­la­mi, ami­nek hasz­nát ve­het­ném − szólt a dús sza­kál­lú fér­fi, és Szu­ma­el­re me­redt a tűz fe­lett.

Jaud tes­te meg­fe­szült, Rulf fel­mor­dult, Ank­ran hang­ja pe­dig éle­sen csen­gett, ami­kor meg­szó­lalt.

− Nem va­gyunk haj­lan­dó­ak el­ad­ni egyi­kün­ket sem. Soha, sem­mi­ért.

Sid­va­la fel­ka­ca­gott.

− Fél­re­ér­tet­tél min­ket. Itt a fém a rit­ka kincs. − Négy­kéz­láb Szu­ma­el­hez má­szott, ki­nyúj­tot­ta a ke­zét Szu­ma­el rab­szol­ga­gal­lér­ja felé, és az ing alól ki­húz­ta a csil­lo­gó lán­cot. − Mi ezt akar­juk.

Yar­vi azon kap­ta ma­gát, hogy mo­soly ül ki az ar­cá­ra. Hosszú ide­je nem tör­tént már ilyen, és most jól­eső ér­zés volt.

− Ez eset­ben… − Le­ol­dot­ta a nya­ká­ról a ko­pott vi­tor­la­vá­szon­ból ké­szült sál­ját, és elő­húz­ta a sa­ját, ne­he­zebb lán­cát. – Ta­lán erre is szük­sé­ge­tek le­het.

A sza­kál­las fér­fi arca fel­de­rült. Kéz­zel le­mér­te a va­sat, és az álla is le­esett, ami­kor Sem­mi elő­kap­ta a sa­ját nyak­ör­vét.

− Van itt még egy − szólt, és elő­húz­ta a ne­héz lán­cot.

Már min­den­ki mo­soly­gott. Yar­vi kö­ze­lebb ha­jolt a tűz­höz, és meg­dör­zsöl­te a te­nye­rét, aho­gyan az any­ja szok­ta al­ku­do­zás előtt.

Sem­mi kö­ze­lebb ha­jolt, és a fü­lé­be súg­ta:

− Meg­mond­tam, hogy az acél a meg­ol­dás.

A rozs­dás szeg egy utol­só, han­gos csat­ta­nás­sal le­pat­tant, Sem­mi nyak­ör­ve ki­nyílt.

− Ez ma­kacs da­rab volt − je­gyez­te meg a sza­kál­las fér­fi a csor­ba vé­ső­jét vizs­gál­gat­va.

Sem­mi kis­sé bi­zony­ta­la­nul fel­egye­ne­se­dett a fa­rönk­ről, re­me­gő ke­zét a sok­éves dör­zsö­lés­től meg­vas­ta­go­dott bőrű nya­ká­hoz emel­te.

− Húsz évig hord­tam ezt a gal­lért − sut­tog­ta könnyes szem­mel.

Rulf meg­la­po­gat­ta a há­tát.

− Raj­tam há­rom évig volt csak nyak­örv, még­is olyan könnyű­nek ér­zem ma­gam nél­kü­le, mint­ha le­beg­nék. Te most biz­tos el is tud­nál re­pül­ni, nem igaz?

− De igaz − sut­tog­ta Sem­mi. − Fo­gok is.

Yar­vi el­gon­dol­koz­va si­mo­gat­ta az égés­nyo­mo­kat, ame­lyek az ő nyak­ör­ve alatt vol­tak ed­dig, mi­köz­ben fi­gyel­te, ho­gyan ké­szí­ti össze az útra Ank­ran mind­azt, amit a lán­ca­i­kért cse­ré­be kap­tak. Egy hor­gász­bo­tot csa­li­val. Egy rén­szar­vas­la­poc­ká­ból ké­szült la­pá­tot. Egy bronz­kést, ami mint­ha az Is­ten­ha­sa­dás után kö­vet­ke­ző kor­ból ma­radt vol­na hát­ra. Ki­lenc nyi­lat Rulf íjá­hoz, juh­saj­tot, bir­ka­húst és szá­rí­tott ha­lat. És pré­me­ket, bun­da­da­ra­bok­ból varrt dur­va fel­ső­ru­há­za­tot, és nyers bir­ka­szőrt, ami­vel ki­töm­het­ték azt. Bőr­zsá­ko­kat, hogy el tud­ják mind­ezt vin­ni, sőt, még egy szánt is, hogy ne kell­jen ci­pe­ked­ni.

Mi­lyen je­len­ték­te­len dol­gok vol­tak ezek va­la­ha, csu­pa ka­cat! Most egész kin­cses­kam­rá­nak tűnt.

Szu­ma­el nya­kig fe­hér bun­dá­ba te­ker­te ma­gát, ar­cán rit­ka mo­soly vi­rí­tott, fe­hér fo­gai ki­vil­lan­tak aj­ká­nak csor­bá­ján ke­resz­tül.

− Jó ér­zés, igaz? − kér­dez­te Jaud.

− Me­le­gem van − sut­tog­ta a lány. − Ha ál­mo­dom, fel ne kelts!

Sid­va­la a töb­bi mel­lé ha­jí­tot­ta Sem­mi lán­cát egy hor­dó­ba.

− Ha meg­fo­gad­já­tok a ta­ná­cso­mat…

− Min­dig − vág­ta rá Ank­ran.

− Ak­kor tart­sa­tok észak­nyu­gat­nak. Két nap múl­va el­ér­tek egy or­szág­ba, amit a föld alatt égő tü­zek fű­te­nek. An­nak szé­lén me­leg víz fo­lyik a pa­ta­kok­ban, azok­ban nyü­zsög­nek a ha­lak.

− Hal­lot­tam már ar­ról az or­szág­ról − bó­lin­tott Yar­vi, és fel­idéz­te Gund­ring anya hang­ját.

− Észak­nyu­gat felé in­du­lunk − je­len­tet­te ki Ank­ran.

Sid­va­la bó­lin­tott.

− Sze­gőd­je­nek úti­tár­sul mel­lé­tek az is­te­nek! − Meg­for­dult és in­dul­ni ké­szült, de Sem­mi hir­te­len térd­re ve­tet­te ma­gát előt­te, és re­pe­de­zett aj­kát a nő ke­zé­re szo­rí­tot­ta.

− Soha nem fe­lej­tem el a ked­ves­sé­ge­det − ígér­te, és kéz­fe­jé­vel ki­tö­röl­te sze­mé­ből a könnyet.

− Egyi­künk sem fe­lej­ti el − je­len­tet­te ki Yar­vi.