A barát csatája

Yar­vi eről­kö­dött az eve­ző mel­lett, mert tud­ta, hogy az os­tor mind­járt le­csap rá. Húz­ta a la­pá­tot, vi­csor­gott, még a hasz­nál­ha­tat­lan ke­zé­nek cson­ka uj­já­val is ka­pasz­ko­dott, de egye­dül kép­te­len volt meg­moz­dí­ta­ni az eve­zőt.

Ten­ger Anya üvölt­ve tört be a Déli Szél rak­te­ré­be, Yar­vi két­ség­be­eset­ten pró­bált fel­mász­ni a lét­rán, és köz­ben lát­ta, hogy a töb­bi em­ber a lán­cát húz­za, rán­ci­gál­ja, hogy még utol­já­ra le­ve­gőt ve­gyen, mi­előtt a víz el­bo­rít­ja őket.

− Az okos gye­re­kek ép­pen úgy me­rül­nek el a víz­ben, mint a bu­ták − mond­ta Trigg, aki­nek vér csör­ge­de­zett az egye­nes vo­nal­ban fel­vá­gott ko­po­nyá­já­ból.

Im­bo­lyog­va lé­pett egyet a hó­ban, de meg­csú­szott, és egy for­ró kőre esett, ami si­mább volt, mint az üveg. Bár­mi­lyen gyor­san fu­tott, a ku­tyák min­dig a sar­ka után kap­tak.

Grom-gil-Gorm vi­csor­gó fo­gai vö­rö­sek vol­tak, arca vér­fol­tos, Yar­vi pe­dig a vansz­ter ki­rály nyak­lán­cá­val ját­sza­do­zott.

− Jö­vök már! − szólt a fér­fi a maga dal­la­mos hang­ján −, és ve­lem jön Há­bo­rú Anya is!

− Ké­szen állsz le­tér­del­ni? − kér­dez­te Ska­er anya. Kar­ján csi­lin­gel­tek az el­fkar­kö­tők, a vál­lán pe­dig var­jak ül­tek, és ne­vet­tek, csak ne­vet­tek.

− Már így is tér­de­pel − szólt Odem a Fe­ke­te Trón kar­fá­ján kö­nyö­köl­ve.

− Egész éle­té­ben tér­delt − vi­gyor­gott rá Is­ri­un.

− Mind szol­gá­lunk va­la­kit − mond­ta Ve­xen nagy­anya kap­zsi csil­lo­gás­sal a sze­mé­ben.

− Elég! − szi­sze­gett Yar­vi. − Elég!

Ki­lök­te a rej­tek­aj­tót, és elő­re­sze­ge­zett kard­dal ki­ron­tott az alag­út­ból. Ank­ran sze­me ki­gu­vadt, ami­kor a pen­ge a hú­sá­ba csú­szott.

− Az acél a meg­ol­dás − hö­rög­te.

Sa­dik­sir­ram nyö­gött és ver­gő­dött, Yar­vi pe­dig csap­kod­ta őt, hal­lat­szott a fém cup­po­gá­sa a hús­ban, a nő meg csak mo­soly­gott rá a vál­la fe­lett.

− Jön már! − sut­tog­ta. − Itt van.

Yar­vi iz­zad­ság­ban úsz­va éb­redt, a ta­ka­ró­já­ba csa­va­rod­va. Ököl­lel csap­kod­ta a mat­ra­cát.

Ör­dög­fej ha­jolt fölé, lán­gok­ból, ár­nyak­ból és bü­dös füst­ből álló szörny­arc. Yar­vi el­hú­zó­dott, majd meg­könnyeb­bül­ten só­hajt­va is­mer­te fel Rulf ar­cát a ke­zé­ben tar­tott fák­lya fé­nyé­ben.

− Grom-gil-Gorm jön − mond­ta a fér­fi.

Yar­vi le­dob­ta ma­gá­ról a ta­ka­rót. Oda­kint­ről tom­pán hal­lat­szot­tak be a han­gok az ab­lak­táb­lá­kon ke­resz­tül. Csat­ta­nás, ki­ál­to­zás. Ha­ran­gok zú­gá­sa.

− Ezer har­cos­sal át­lép­te a ha­tárt. Má­sok sze­rint száz­ezer em­be­re is van, at­tól függ, kit kér­de­zel.

Yar­vi igye­ke­zett ki­pis­log­ni a sze­mé­ből az ál­mos­sá­got.

− Már­is?

− Gyor­san ha­lad, mint a tűz, és ha­son­ló­an nagy pusz­tí­tást is vé­gez út­köz­ben. A hír­nö­kök alig tud­ták le­hagy­ni. Há­rom nap múl­va Thorl­by alá ér, a vá­ros­ban ha­tal­mas a zűr­za­var.

Oda­lent lát­ta, hogy a haj­nal hal­vány szür­ke­sé­ge fel­kú­szik az ab­lak­táb­lák alatt és az em­be­rek sá­padt ar­cá­ra ve­tül. Az or­rát alig érez­he­tő füst­szag csik­lan­doz­ta. A füst mel­lett a fé­le­lem sza­gát is érez­te. Hal­kan hal­lot­ta a pap ki­ál­to­zá­sát is, aki re­ked­ten sür­get­te a né­pet, hogy tér­del­je­nek le az Egy Is­ten előtt, mert ak­kor meg­me­ne­kül­nek.

Tér­del­je­nek le a fő­ki­rály el­lőtt, hogy rab­szol­gák le­hes­se­nek.

− A var­jad gyor­san száll, Owd nő­vér − je­gyez­te meg Yar­vi.

− Mond­tam, hogy így lesz, ki­rá­lyom.

Yar­vi össze­rez­zent a szó hal­la­tán. Szá­má­ra még min­dig vicc­nek tűnt, és an­nak is fog tűn­ni egé­szen ad­dig, amíg Odem élet­ben van.

Vé­gig­né­zett eve­zős­tár­sa­i­nak ar­cán. Szu­ma­el és Jaud igye­kez­tek úrrá len­ni a sa­ját fé­lel­mü­kön, Sem­mi vi­szont mohó mo­sollyal és ki­vont, ma­ku­lát­la­nul tisz­ta kard­dal vá­ra­ko­zott.

− Ez az én csa­tám − szó­lalt meg Yar­vi. − Ha bár­me­lyi­kő­tök ki akar most száll­ni, egy pil­la­na­tig sem fo­gok ne­hez­tel­ni rá.

− Én és az acé­lom fel­es­küd­tünk a cél ér­de­ké­ben. − Sem­mi le­dör­zsölt egy pi­szok­szem­csét a pen­gé­jé­ről a hü­velyk­uj­ja he­gyé­vel. − Az egyet­len ajtó, ami meg­ál­lít­hat, a vég­ső ajtó.

Yar­vi bó­lin­tott, és jó ke­zé­vel meg­mar­kol­ta Sem­mi kar­ját.

− Nem te­szek úgy, mint­ha ér­te­ném a hű­sé­ged okát, de há­lás va­gyok érte.

A töb­bi­ek las­sab­ban kö­te­lez­ték el ma­gu­kat.

− Ha­zud­nék, ha azt mon­da­nám, nem ag­gaszt, hogy mi­lyen ke­vés az esé­lyünk − mond­ta Rulf.

− Té­ged már a ha­tá­ron ag­gasz­tott, hogy ke­vés az esé­lyünk − szólt Sem­mi −, és vé­gül mi éget­tük el az el­len­sé­ge­ink tes­tét.

− És a ba­rá­tun­két. És fog­lyul ej­tett min­ket egy csa­pat dü­hös vansz­ter­föl­di. Ami­ből most is van elég a kör­nyé­ken, és ha ez a terv rosszul sül el, at­tól tar­tok, most már nem tud­juk ki­du­mál­ni ma­gun­kat, bár­mi­lyen éke­sen szól is a mi fi­a­tal ki­rá­lyunk.

Yar­vi korcs te­nye­rét Sa­dik­sir­ram kard­já­nak mar­ko­la­tá­ra tet­te.

− Ak­kor az acél­nak kell be­szél­nie he­lyet­tünk.

− Könnyű ezt mon­da­ni, amíg a kard a hü­vely­ben van − mond­ta Szu­ma­el, és Ja­ud­ra né­zett. − Én azt mon­dom, in­dul­junk el dél­nek, mi­előtt a kar­dok át­ve­szik a szót.

Jaud Yar­vi­ról Szu­ma­el­re né­zett, szé­les vál­la be­esett.

A bölcs ki­vár­ja a meg­fe­le­lő pil­la­na­tot, de nem mu­laszt­ja el soha.

− Ha men­tek, ál­dá­som rá­tok. De örül­nék, ha ma­gam mel­lett tud­hat­ná­lak ben­ne­te­ket − szólt Yar­vi. − Együtt szen­ved­tünk a Déli Szélen, és le­győz­tük a sor­sun­kat. Együtt néz­tünk szem­be a jég­si­va­tag­gal, és át­ju­tot­tunk raj­ta. Ezen is túl le­szünk majd. Együtt. Már csak az utol­só eve­ző­csa­pást kell meg­ten­ne­tek ve­lem.

Szu­ma­el Ja­ud­hoz for­dult, és kö­zel ha­jolt hoz­zá.

− Te nem har­cos vagy, és nem ki­rály. Pék vagy.

Jaud a sze­me sar­ká­ból Yar­vi­ra san­dí­tott.

− És eve­zős.

− Nem a sa­ját jó­szán­tad­ból.

− Az élet­ben sok min­dent nem a sa­ját jó­szán­tá­ból tesz az em­ber. De mi­lyen eve­zős len­nék, ha ma­gá­ra hagy­nám a tár­sa­mat?

− Ez nem a mi csa­tánk! − győz­köd­te hal­kan és iz­ga­tot­tan Szu­ma­el.

Jaud meg­von­ta a vál­lát.

− A ba­rá­tom csa­tá­ja az én csa­tám.

− És mi lesz a vi­lág leg­éde­sebb vi­zé­vel?

− Az ugyan­olyan édes lesz ké­sőbb is. Vagy ta­lán még éde­sebb. − Jaud fél­sze­gen Yar­vi­ra mo­soly­gott. − Ha ci­pe­ked­ned kell, jobb, ha nem si­rán­ko­zol, ha­nem emelsz.

− Könnyen le­het, hogy a vé­gén mind si­rán­koz­ni fo­gunk csak. − Szu­ma­el las­san kö­ze­lebb lé­pett Yar­vi­hoz, sö­tét sze­mét egy pil­la­nat­ra sem vet­te le róla. Fel­emel­te a ke­zét, és felé nyúj­tot­ta, a lé­leg­ze­te el­akadt. − Kér­lek, Yorv…

− Yar­vi a ne­vem. − És bár na­gyon fájt neki, ke­mé­nyen, ér­zé­ket­le­nül né­zett vissza a lány­ra, úgy, aho­gyan az any­ja tet­te vol­na. Leg­szí­ve­seb­ben meg­fog­ta vol­na a ke­zét, és tar­tot­ta vol­na, mint a hó mé­lyén. Hagy­ta vol­na, hogy a lány el­rán­gas­sa on­nan, el az Első Vá­ros­ba. Sze­re­tett vol­na újra Yorv len­ni, és hagy­ni, hadd pusz­tul­jon a Fe­ke­te Trón.

Meg akar­ta fog­ni a lány ke­zét, de nem gyen­gül­he­tett el. A vi­lá­gon sem­mi­ért. Es­küt tett, és ah­hoz, hogy tel­je­sít­se, szük­sé­ge volt rá, hogy az eve­zős­tár­sai mel­let­te áll­ja­nak. Szük­sé­ge volt Ja­ud­ra és Szu­ma­el­re is.

− És te, Rulf? − kér­dez­te.

Rulf ha­rá­kolt egyet, pen­de­rí­tett a nyel­vé­vel és szép pon­to­san ki­kö­pött az ab­la­kon.

− Ha a pék csa­tá­ba megy, mit te­het a har­cos? − Mo­soly ült ki szé­les ar­cá­ra. − Tiéd az íjam.

Szu­ma­el le­eresz­tet­te a ke­zét, és a pad­ló­ra me­redt. El­húz­ta seb­he­lyes szá­ját.

− Há­bo­rú Anya ural­ko­dik hát itt is. Mit te­het­nék?

− Sem­mit − kö­zöl­te egy­sze­rű­en Sem­mi.