Győzni kell
Keimdal vív meg a királlyal.
Yarvinak el kellett fojtania egy idétlen vihogást, amikor meghallotta, hogy a fegyvermester őt nevezi királynak. Valószínűleg a vele szemben felsorakozott nyolcvan fiatal harcos szintén kuncogott magában. De ha még nem, akkor biztosan nevetnek majd, ha meglátják, hogyan bánik a karddal az új királyuk. Bár akkor a nevetés lesz Yarvi legkisebb gondja.
Ezek persze mind az alattvalói voltak, az ő szolgái, az ő katonái, akik esküt tettek, hogy Yarvi egyetlen szavára önként vonulnak a halálba, most mégis zord ellenfeleknek tűntek. Még annál is ellenségesebbnek, mint amikor Yarvi kisfiúként közöttük járt.
Még most is kisfiúnak érezte magát. Talán jobban is, mint valaha.
− Megtiszteltetés számomra − jelentette ki Keimdal, de nem tűnt különösebben büszkének, amikor a társai között a gyakorlótérre lépett. Olyan könnyedén mozgott a páncélingében, akár egy lány az alsóruhájában. Kézbe vette a pajzsát és a fa gyakorlókardot, amely néhány félelmetes suhintással fütyülve hasított a levegőbe. Talán egy évvel sem volt idősebb Yarvinál, de vagy öttel felnőttebbnek tűnt: fél fejjel magasabb volt, mellkasa és válla jóval szélesebb, szögletes állán pedig már feketéllett a borosta.
− Készen állsz, királyom? − kérdezte a fiú fülébe súgva Odem.
− Nyilván nem − válaszolt halkan a fiú, de nem menekülhetett. Elengedhetetlenül fontos volt, hogy Gettföld királya Háború Anya odaadó fia legyen, bármennyire is alkalmatlan volt a harcra. Yarvinak be kellett bizonyítania a gyakorlótér körül álló, idősebb harcosoknak, hogy több félembernél, félkezű, szánalmas szégyellnivalónál. Valahogyan győznie kellett. Mindig van megoldás, mondogatta neki régen az anyja.
De hiába az istenek ajándékai, az éles ész, az együttérzőkészség és a szép énekhang, Yarvi ennek a helyzetnek nem találta a megoldását.
Aznap a tengerparton jelölték ki a gyakorlóteret, a homokba szúrt dárdákkal tűzték ki a nyolc lépés hosszú oldalú, szögletes terület sarkait. A katonák mindennap más terepen gyakorlatoztak: sziklákon, erdőben, mocsárban, Thorlby szűk utcáin, még a folyó vizében is, hiszen egy gett harcosnak minden körülmények között jól kellett harcolnia. Vagy, Yarvi esetében, csapnivalóan.
A Szilánkos-tenger körüli csatákat azonban legtöbbször a csipkés, töredezett tengerparton vívták, ezért a gyakorlóteret is ide tették leggyakrabban, Yarvi pedig a maga idejében annyi homokot nyelt, amennyin egy sárkányhajó is megfeneklett volna. Amikor Nap Anya lebukott a láthatáron, a veteránok általában már térdig vízben harcoltak, de a tenger most visszahúzódott a tükörként csillogó pocsolyákkal tarkított homoksíkság mögé, az egyetlen nedvesség a környéken az volt, amit a sós szél fújt oda szitálva, és ami a páncéling szokatlan súlya alatt izzadó Yarviról csorgott.
Ó, hogy mennyire gyűlölte Yarvi a páncélinget! És mennyire gyűlölte Hunnant, a fegyvermestert, aki oly’ sok évig a fő kínzója volt! Mennyire undorodott a kardoktól, a pajzsoktól és a gyakorlótértől, mennyire megvetette a katonákat, akiknek ez volt az otthona, és legfőképpen: mennyire gyűlölte a saját kezét, ezt a rossz viccet, ami miatt soha nem tartozhatott a harcosok közé!
− Vesd meg erősen a lábad, királyom! − figyelmeztette halkan Odem.
− A lábammal nem lesz gond − vágott vissza ingerülten Yarvi. − Abból legalább van kettő.
Yarvi három éve szinte egyszer sem fogott kardot, minden idejét Gundring anya kamráiban töltötte, ott tanulta a gyógynövények használatát és távoli vidékek nyelvét, az alsó istenek nevét, fejlesztette az írástudását. De most ráébredt, hogy míg ő azt tanulmányozta, hogyan gyógyíthatja a sebeket, ezek a fiúk, sőt, kénytelen volt keserű szájízzel megállapítani: ezek a férfiak azt gyakorolták, hogyan ejthetnek minél súlyosabbakat másokon.
Odem bátorítóan vállon veregette, amitől Yarvi majdnem hasra esett.
− Tartsd fent a pajzsodat! Várj a megfelelő pillanatra!
Yarvi fújt egyet. Ha ő a megfelelő pillanatra vár, akkor mindenki itt lesz, amíg meg nem fullad az éjszaka megáradó vízben. A pajzsát szánalmasan sok szíjjal az alkarjához rögzítették, ő a hüvelykjével és az egy csonka ujjával a fogantyúba kapaszkodott, de a karja máris égett a rajta himbálózó pajzstól.
− Királyunk hosszú ideig elmaradt a gyakorlótérről − közölte Hunnan mester, és úgy rágta a szavakat, mintha azok keserűek lennének a szájában −, legyetek hát vele kíméletesek ma!
− Majd igyekszem, hogy ne tegyek benne nagy kárt! − kiáltott Yarvi.
Néhányan nevettek ugyan, de Yarvi némi gúnyt és lenézést is hallott a hangokban. Egy csatában a viccek nem helyettesíthetik az erős inakat és a pajzsot tartó kezet. Keimdal szemébe nézett, látta a benne csillogó könnyed magabiztosságot. Igyekezett bemesélni magának, hogy erős férfiból sok van, bölcsből csak kevés, de a szavak még saját maga számára is üresen kongtak.
Hunnan mester nem nevetett. Egy vicc sem volt elég mulatságos, egy gyerek sem elég aranyos, egy nő sem elég szép ahhoz, hogy az ő acélajkait mosolyra húzza. Csak hosszan végigmérte Yarvit a szokásos, némán megvető pillantással, amivel már hercegként is szemlélte.
− Rajta! − vakkantotta el magát.
Ha a gyorsaság kíméletességnek számít, akkor ez valóban kíméletes összecsapás volt.
Keimdal először Yarvi pajzsára sújtott le, kitépve annak fogantyúját a király rossz kezének gyenge szorításából, így a pajzs széle szájon vágta a fiút. Yarvi megtántorodott, de valahogyan ösztönösen sikerült hárítania a következő csapást, ami így lecsúszott a bal válláról, és csak a karját bénította meg. A harmadik ütést azonban már nem is látta, csak az éles fájdalmat érezte, amikor a bokája kirepült alóla, ő pedig háttal a földre zuhant. A levegő úgy szaladt ki a tüdejéből, akár egy szakadt fújtatóból.
Yarvi egy pillanatig csak feküdt és pislogott. A nagybátyja, Uthil egyedülálló fegyverforgatói teljesítményéről a katonák még most is ódákat zengtek − úgy tűnt, az ő csatái éppen olyan sokáig megmaradnak majd a harcosok emlékezetében, csak teljesen más okból.
Keimdal a homokba szúrta fakardját, és kezét nyújtotta Yarvinak.
− Királyom! − A szája szélén még mindig ott bujkált a gunyoros mosoly, bár már sokkal jobban álcázva, mint régen.
− Sokat fejlődtél − nyögte Yarvi vicsorogva, miközben kihámozta a karját a haszontalan pajzsszíjakból, hogy Keimdal kénytelen legyen a nyomorék kezet megfogni, amikor felsegíti őt.
− Te is, királyom. − Yarvi látta a katona arcán az undort, amikor hozzáért a nyavalyás göcsökhöz, és búcsúzóul még meg is csiklandozta Keimdal tenyerét az ujjának csökevényével. Igaz: szánalmas bosszú volt ez, de a gyengéknek minden apró lehetőséget ki kell használniuk.
− Én visszafejlődtem − motyogta maga elé Yarvi, míg Keimdal visszatért a társai közé. − Már ha ez lehetséges.
A fiatal harcosnövendékek tömegében egy lány arcát pillantotta meg. Tizenhárom éves lehetett, szemében vad elszántság villogott, sötét haját tépte a szél éles vonású arca körül. Még hálás is lehet, gondolta, hogy Hunnan nem ezt a lányt állította ellenfeléül. Bár lehet, hogy a megaláztatások sorában ez lesz a következő.
A fegyvermester megvetően csóválta a fejét, és elfordult a királytól. Yarvit erre elöntötte a keserű harag, akár a téli áradás. Lehet, hogy a bátyja örökölte az apjuk testi erejét, de Yarvinak jutott az összes düh és indulat.
− Még egy csatát? − kiáltotta a gyakorlótér túloldalára.
Keimdal felvonta a szemöldökét, majd megvonta a vállát, és felemelte a kardját és a pajzsát.
− Ha parancsolod, királyom.
− Bizony, parancsolom!
Az idősebb harcosok morgolódni kezdtek, Hunnan pedig még jobban elkomorult. Meddig kell még elviselniük ezt a rossz viccet? Hiszen ha a királyuk szégyenben marad, az rájuk is szégyent hoz, Yarvi pedig éppen elég szégyennel szolgált napjaik végezetéig.
A fiú érezte, hogy a nagybátyja gyengéden megérinti a karját.
− Királyom − szólt halkan és megnyugtatóan. Ő mindig gyengéd és megnyugtató volt, mint a nyári szellő. − Talán jobb lenne, ha nem erőltetnéd meg magadat.
− Igazad van. Hát persze − válaszolt Yarvi. − A bolond hagyja, hogy a harag hajtsa, mondta neki egyszer Gundring anya, a bölcs a haragot hajtja a saját hasznára. − Hurik! Te állsz ki a nevemben.
Hirtelen csend lett, minden szem a volt királyné Választott Pajzsára szegeződött. Hurik az őt Gettföld tiszteletre méltó harcosai közül is kiemelő, faragott széken ült némán. Alakja hatalmas volt, arcán mély sebhely húzódott végig, amely fehér csíkká simult a szakálla felett.
− Igenis, királyom − dörgött a harcos, felállt, és karját Yarvi földre ejtett pajzsának szíjai közé dugta. A fiú átadta neki a fa gyakorlókardot, ami játékszernek tűnt a férfi sebhelyes, széles kezében. Hallani lehetett a léptei dübörgését, ahogyan elfoglalta a helyét Keimdallal szemben, aki egyszerre egyáltalán nem tűnt idősebbnek a tizenhat événél. Hurik behajlította a térdét, és lábát megforgatva a homokba fúrta, kivillantotta a fogát, és morgó csatakiáltást hallatott. Mély és lüktető hang volt ez, amely egyre hangosabbá vált, amíg szinte beleremegett a gyakorlótér is. Yarvi látta Keimdal félelemtől és kétségektől tágra meredt szemét. Mindig arról álmodott, hogy valaha ilyennek látja majd a fiút.
− Rajta! − szólt.
Ez az összecsapás gyorsabban véget ért, mint az előző, de kíméletesnek senki sem mondta volna.
Keimdal javára legyen mondva, elég bátran vetette magát a csatába, de Hurik a kardjával hárította a csapást, hogy a két fa csikorogva egymásnak szorult, majd a hatalmas termete ellenére villámgyorsan közelebb ugrott, akár egy kígyó, és kirúgta Keimdal alól a lábát. A fiú estében kiáltott egyet, de azonnal elnémult, amikor Hurik pajzsának pereme egy tompa puffanással a homlokának csapódott, és Keimdal az ütéstől félig el nem veszítette az eszméletét. Hurik összevonta a szemöldökét és odalépett mellé, a fiú kardforgató karjára lépett, és a sarkával erősen rátaposott. Keimdal felnyögött, fájdalomtól eltorzult arcának egyik oldalát a rátapadt homok, a másikat a felhasadt homlokából csorgó vér színezte el.
Lehet, hogy a lányok nem értettek volna egyet, de Yarvi szerint Keimdal soha nem festett még ilyen jól.
Aztán végighordozta tekintetét a harcosokon. Olyan pillantást vetett rájuk, mint amilyet az anyja szokott a csalódást okozó rabszolgákra.
− Egy hozzám! − adta ki a parancsot, majd Keimdal elejtett kardján átlépve elindult, arra kényszerítve Hunnan mestert, hogy esetlenül elhúzódjon az útjából.
− Ez igazságtalan volt, királyom − szólt Odem, amikor felzárkózott mögötte −, de elég mulatságos.
− Örülök, hogy jól szórakoztál − mordult rá Yarvi.
− Nem csupán szórakoztam. Büszke is voltam rád.
Yarvi a válla felett hátrapillantott a nagybátyjára, tekintete találkozott Odem nyugodt és békés pillantásával. Odem mindig nyugodt és békés volt, akár a frissen hullott hó.
− A dicsőséges győzelmekről nagy énekeket zengenek a bárdok, de a dicstelen győzelemről szóló ének is jó ének. A dicsőséges vereség viszont semmi más, csak vereség.
− A harcmezőn nincsenek szabályok − mondta Yarvi, mert eszébe jutott, amit az apja mondott neki egyszer részegen, amikor már megunta, hogy a kutyákkal ordibáljon.
− Pontosan így van. − Odem átfogta a fiú vállát erős kezével, Yarvi pedig azon tűnődött, mennyivel boldogabb lett volna az élete, ha a nagybátyja lett volna az apja. − Egy királynak győznie kell. A többi nem számít.