Győzni kell

Ke­im­dal vív meg a ki­rállyal.

Yar­vi­nak el kel­lett foj­ta­nia egy idét­len vi­ho­gást, ami­kor meg­hal­lot­ta, hogy a fegy­ver­mes­ter őt ne­ve­zi ki­rály­nak. Va­ló­szí­nű­leg a vele szem­ben fel­so­ra­ko­zott nyolc­van fi­a­tal har­cos szin­tén kun­co­gott ma­gá­ban. De ha még nem, ak­kor biz­to­san ne­vet­nek majd, ha meg­lát­ják, ho­gyan bá­nik a kard­dal az új ki­rá­lyuk. Bár ak­kor a ne­ve­tés lesz Yar­vi leg­ki­sebb gond­ja.

Ezek per­sze mind az alatt­va­lói vol­tak, az ő szol­gái, az ő ka­to­nái, akik es­küt tet­tek, hogy Yar­vi egyet­len sza­vá­ra ön­ként vo­nul­nak a ha­lál­ba, most még­is zord el­len­fe­lek­nek tűn­tek. Még an­nál is el­len­sé­ge­sebb­nek, mint ami­kor Yar­vi kis­fi­ú­ként kö­zöt­tük járt.

Még most is kis­fi­ú­nak érez­te ma­gát. Ta­lán job­ban is, mint va­la­ha.

− Meg­tisz­tel­te­tés szá­mom­ra − je­len­tet­te ki Ke­im­dal, de nem tűnt kü­lö­nö­seb­ben büsz­ké­nek, ami­kor a tár­sai kö­zött a gya­kor­ló­tér­re lé­pett. Olyan könnye­dén moz­gott a pán­cél­in­gé­ben, akár egy lány az al­só­ru­há­já­ban. Kéz­be vet­te a paj­zsát és a fa gya­kor­ló­kar­dot, amely né­hány fé­lel­me­tes su­hin­tás­sal fü­tyül­ve ha­sí­tott a le­ve­gő­be. Ta­lán egy év­vel sem volt idő­sebb Yar­vi­nál, de vagy öt­tel fel­nőt­tebb­nek tűnt: fél fej­jel ma­ga­sabb volt, mell­ka­sa és vál­la jó­val szé­le­sebb, szög­le­tes ál­lán pe­dig már fe­ke­tél­lett a bo­ros­ta.

− Ké­szen állsz, ki­rá­lyom? − kér­dez­te a fiú fü­lé­be súg­va Odem.

− Nyil­ván nem − vá­la­szolt hal­kan a fiú, de nem me­ne­kül­he­tett. El­en­ged­he­tet­le­nül fon­tos volt, hogy Gett­föld ki­rá­lya Há­bo­rú Anya oda­adó fia le­gyen, bár­mennyi­re is al­kal­mat­lan volt a harc­ra. Yar­vi­nak be kel­lett bi­zo­nyí­ta­nia a gya­kor­ló­tér kö­rül álló, idő­sebb har­co­sok­nak, hogy több fél­em­ber­nél, fél­kezű, szá­nal­mas szé­gyell­ni­va­ló­nál. Va­la­ho­gyan győz­nie kel­lett. Min­dig van meg­ol­dás, mon­do­gat­ta neki ré­gen az any­ja.

De hi­á­ba az is­te­nek aján­dé­kai, az éles ész, az együtt­ér­ző­kész­ség és a szép ének­hang, Yar­vi en­nek a hely­zet­nek nem ta­lál­ta a meg­ol­dá­sát.

Az­nap a ten­ger­par­ton je­löl­ték ki a gya­kor­ló­te­ret, a ho­mok­ba szúrt dár­dák­kal tűz­ték ki a nyolc lé­pés hosszú ol­da­lú, szög­le­tes te­rü­let sar­ka­it. A ka­to­nák min­den­nap más te­re­pen gya­kor­la­toz­tak: szik­lá­kon, er­dő­ben, mo­csár­ban, Thorl­by szűk ut­cá­in, még a fo­lyó vi­zé­ben is, hi­szen egy gett har­cos­nak min­den kö­rül­mé­nyek kö­zött jól kel­lett har­col­nia. Vagy, Yar­vi ese­té­ben, csap­ni­va­ló­an.

A Szi­lán­kos-ten­ger kö­rü­li csa­tá­kat azon­ban leg­több­ször a csip­kés, tö­re­de­zett ten­ger­par­ton vív­ták, ezért a gya­kor­ló­te­ret is ide tet­ték leg­gyak­rab­ban, Yar­vi pe­dig a maga ide­jé­ben annyi ho­mo­kot nyelt, amennyin egy sár­kány­ha­jó is meg­fe­nek­lett vol­na. Ami­kor Nap Anya le­bu­kott a lát­ha­tá­ron, a ve­te­rá­nok ál­ta­lá­ban már tér­dig víz­ben har­col­tak, de a ten­ger most vissza­hú­zó­dott a tü­kör­ként csil­lo­gó po­cso­lyák­kal tar­kí­tott ho­mok­sík­ság mögé, az egyet­len ned­ves­ség a kör­nyé­ken az volt, amit a sós szél fújt oda szi­tál­va, és ami a pán­cél­ing szo­kat­lan sú­lya alatt iz­za­dó Yar­vi­ról csor­gott.

Ó, hogy mennyi­re gyű­löl­te Yar­vi a pán­cél­in­get! És mennyi­re gyű­löl­te Hun­nant, a fegy­ver­mes­tert, aki oly’ sok évig a fő kín­zó­ja volt! Mennyi­re un­do­ro­dott a kar­dok­tól, a paj­zsok­tól és a gya­kor­ló­tér­től, mennyi­re meg­ve­tet­te a ka­to­ná­kat, akik­nek ez volt az ott­ho­na, és leg­fő­kép­pen: mennyi­re gyű­löl­te a sa­ját ke­zét, ezt a rossz vic­cet, ami mi­att soha nem tar­toz­ha­tott a har­co­sok közé!

− Vesd meg erő­sen a lá­bad, ki­rá­lyom! − fi­gyel­mez­tet­te hal­kan Odem.

− A lá­bam­mal nem lesz gond − vá­gott vissza in­ge­rül­ten Yar­vi. − Ab­ból leg­alább van ket­tő.

Yar­vi há­rom éve szin­te egy­szer sem fo­gott kar­dot, min­den ide­jét Gund­ring anya kam­rá­i­ban töl­töt­te, ott ta­nul­ta a gyógy­nö­vé­nyek hasz­ná­la­tát és tá­vo­li vi­dé­kek nyel­vét, az alsó is­te­nek ne­vét, fej­lesz­tet­te az írás­tu­dá­sát. De most rá­éb­redt, hogy míg ő azt ta­nul­má­nyoz­ta, ho­gyan gyó­gyít­hat­ja a se­be­ket, ezek a fiúk, sőt, kény­te­len volt ke­se­rű száj­íz­zel meg­ál­la­pí­ta­ni: ezek a fér­fi­ak azt gya­ko­rol­ták, ho­gyan ejt­het­nek mi­nél sú­lyo­sab­ba­kat má­so­kon.

Odem bá­to­rí­tó­an vál­lon ve­re­get­te, ami­től Yar­vi majd­nem has­ra esett.

− Tartsd fent a paj­zso­dat! Várj a meg­fe­le­lő pil­la­nat­ra!

Yar­vi fújt egyet. Ha ő a meg­fe­le­lő pil­la­nat­ra vár, ak­kor min­den­ki itt lesz, amíg meg nem ful­lad az éj­sza­ka meg­ára­dó víz­ben. A paj­zsát szá­nal­ma­san sok szíj­jal az al­kar­já­hoz rög­zí­tet­ték, ő a hü­velyk­jé­vel és az egy cson­ka uj­já­val a fo­gan­tyú­ba ka­pasz­ko­dott, de a kar­ja már­is égett a raj­ta him­bá­ló­zó pajzs­tól.

− Ki­rá­lyunk hosszú ide­ig el­ma­radt a gya­kor­ló­tér­ről − kö­zöl­te Hun­nan mes­ter, és úgy rág­ta a sza­va­kat, mint­ha azok ke­se­rű­ek len­né­nek a szá­já­ban −, le­gye­tek hát vele kí­mé­le­te­sek ma!

− Majd igyek­szem, hogy ne te­gyek ben­ne nagy kárt! − ki­ál­tott Yar­vi.

Né­há­nyan ne­vet­tek ugyan, de Yar­vi némi gúnyt és le­né­zést is hal­lott a han­gok­ban. Egy csa­tá­ban a vic­cek nem he­lyet­te­sít­he­tik az erős ina­kat és a paj­zsot tar­tó ke­zet. Ke­im­dal sze­mé­be né­zett, lát­ta a ben­ne csil­lo­gó könnyed ma­ga­biz­tos­sá­got. Igye­ke­zett be­me­sél­ni ma­gá­nak, hogy erős fér­fi­ból sok van, bölcs­ből csak ke­vés, de a sza­vak még sa­ját maga szá­má­ra is üre­sen kong­tak.

Hun­nan mes­ter nem ne­ve­tett. Egy vicc sem volt elég mu­lat­sá­gos, egy gye­rek sem elég ara­nyos, egy nő sem elég szép ah­hoz, hogy az ő acé­laj­ka­it mo­soly­ra húz­za. Csak hosszan vé­gig­mér­te Yar­vit a szo­ká­sos, né­mán meg­ve­tő pil­lan­tás­sal, ami­vel már her­ceg­ként is szem­lél­te.

− Raj­ta! − vak­kan­tot­ta el ma­gát.

Ha a gyor­sa­ság kí­mé­le­tes­ség­nek szá­mít, ak­kor ez va­ló­ban kí­mé­le­tes össze­csa­pás volt.

Ke­im­dal elő­ször Yar­vi paj­zsá­ra súj­tott le, ki­tép­ve an­nak fo­gan­tyú­ját a ki­rály rossz ke­zé­nek gyen­ge szo­rí­tá­sá­ból, így a pajzs szé­le szá­jon vág­ta a fiút. Yar­vi meg­tán­to­ro­dott, de va­la­ho­gyan ösz­tö­nö­sen si­ke­rült há­rí­ta­nia a kö­vet­ke­ző csa­pást, ami így le­csú­szott a bal vál­lá­ról, és csak a kar­ját bé­ní­tot­ta meg. A har­ma­dik ütést azon­ban már nem is lát­ta, csak az éles fáj­dal­mat érez­te, ami­kor a bo­ká­ja ki­re­pült aló­la, ő pe­dig hát­tal a föld­re zu­hant. A le­ve­gő úgy sza­ladt ki a tü­de­jé­ből, akár egy sza­kadt fúj­ta­tó­ból.

Yar­vi egy pil­la­na­tig csak fe­küdt és pis­lo­gott. A nagy­báty­ja, Uthil egye­dül­ál­ló fegy­ver­for­ga­tói tel­je­sít­mé­nyé­ről a ka­to­nák még most is ódá­kat zeng­tek − úgy tűnt, az ő csa­tái ép­pen olyan so­ká­ig meg­ma­rad­nak majd a har­co­sok em­lé­ke­ze­té­ben, csak tel­je­sen más ok­ból.

Ke­im­dal a ho­mok­ba szúr­ta fa­kard­ját, és ke­zét nyúj­tot­ta Yar­vi­nak.

− Ki­rá­lyom! − A szá­ja szé­lén még min­dig ott buj­kált a gu­nyo­ros mo­soly, bár már sok­kal job­ban ál­cáz­va, mint ré­gen.

− So­kat fej­lőd­tél − nyög­te Yar­vi vi­cso­rog­va, mi­köz­ben ki­há­moz­ta a kar­ját a ha­szon­ta­lan pajzs­szí­jak­ból, hogy Ke­im­dal kény­te­len le­gyen a nyo­mo­rék ke­zet meg­fog­ni, ami­kor fel­se­gí­ti őt.

− Te is, ki­rá­lyom. − Yar­vi lát­ta a ka­to­na ar­cán az un­dort, ami­kor hoz­zá­ért a nya­va­lyás gö­csök­höz, és bú­csú­zó­ul még meg is csik­lan­doz­ta Ke­im­dal te­nye­rét az uj­já­nak csö­ke­vé­nyé­vel. Igaz: szá­nal­mas bosszú volt ez, de a gyen­gék­nek min­den apró le­he­tő­sé­get ki kell hasz­nál­ni­uk.

− Én vissza­fej­lőd­tem − mo­tyog­ta maga elé Yar­vi, míg Ke­im­dal vissza­tért a tár­sai közé. − Már ha ez le­het­sé­ges.

A fi­a­tal har­cos­nö­ven­dé­kek tö­me­gé­ben egy lány ar­cát pil­lan­tot­ta meg. Ti­zen­há­rom éves le­he­tett, sze­mé­ben vad el­szánt­ság vil­lo­gott, sö­tét ha­ját tép­te a szél éles vo­ná­sú arca kö­rül. Még há­lás is le­het, gon­dol­ta, hogy Hun­nan nem ezt a lányt ál­lí­tot­ta el­len­fe­lé­ül. Bár le­het, hogy a meg­aláz­ta­tá­sok so­rá­ban ez lesz a kö­vet­ke­ző.

A fegy­ver­mes­ter meg­ve­tő­en csó­vál­ta a fe­jét, és el­for­dult a ki­rály­tól. Yar­vit erre el­ön­töt­te a ke­se­rű ha­rag, akár a téli ára­dás. Le­het, hogy a báty­ja örö­köl­te az ap­juk tes­ti ere­jét, de Yar­vi­nak ju­tott az összes düh és in­du­lat.

− Még egy csa­tát? − ki­ál­tot­ta a gya­kor­ló­tér túl­ol­da­lá­ra.

Ke­im­dal fel­von­ta a szem­öl­dö­két, majd meg­von­ta a vál­lát, és fel­emel­te a kard­ját és a paj­zsát.

− Ha pa­ran­cso­lod, ki­rá­lyom.

− Bi­zony, pa­ran­cso­lom!

Az idő­sebb har­co­sok mor­go­lód­ni kezd­tek, Hun­nan pe­dig még job­ban el­ko­mo­rult. Med­dig kell még el­vi­sel­ni­ük ezt a rossz vic­cet? Hi­szen ha a ki­rá­lyuk szé­gyen­ben ma­rad, az rá­juk is szé­gyent hoz, Yar­vi pe­dig ép­pen elég szé­gyen­nel szol­gált nap­ja­ik vé­ge­ze­té­ig.

A fiú érez­te, hogy a nagy­báty­ja gyen­gé­den meg­érin­ti a kar­ját.

− Ki­rá­lyom − szólt hal­kan és meg­nyug­ta­tó­an. Ő min­dig gyen­géd és meg­nyug­ta­tó volt, mint a nyá­ri szel­lő. − Ta­lán jobb len­ne, ha nem eről­tet­néd meg ma­ga­dat.

− Iga­zad van. Hát per­sze − vá­la­szolt Yar­vi. − A bo­lond hagy­ja, hogy a ha­rag hajt­sa, mond­ta neki egy­szer Gund­ring anya, a bölcs a ha­ra­got hajt­ja a sa­ját hasz­ná­ra. − Hu­rik! Te állsz ki a ne­vem­ben.

Hir­te­len csend lett, min­den szem a volt ki­rály­né Vá­lasz­tott Paj­zsá­ra sze­ge­ző­dött. Hu­rik az őt Gett­föld tisz­te­let­re mél­tó har­co­sai kö­zül is ki­eme­lő, fa­ra­gott szé­ken ült né­mán. Alak­ja ha­tal­mas volt, ar­cán mély seb­hely hú­zó­dott vé­gig, amely fe­hér csík­ká si­mult a sza­kál­la fe­lett.

− Igen­is, ki­rá­lyom − dör­gött a har­cos, fel­állt, és kar­ját Yar­vi föld­re ej­tett paj­zsá­nak szí­jai közé dug­ta. A fiú át­ad­ta neki a fa gya­kor­ló­kar­dot, ami já­ték­szer­nek tűnt a fér­fi seb­he­lyes, szé­les ke­zé­ben. Hal­la­ni le­he­tett a lép­tei dü­bör­gé­sét, aho­gyan el­fog­lal­ta a he­lyét Ke­im­dal­lal szem­ben, aki egy­szer­re egy­ál­ta­lán nem tűnt idő­sebb­nek a ti­zen­hat évé­nél. Hu­rik be­haj­lí­tot­ta a tér­dét, és lá­bát meg­for­gat­va a ho­mok­ba fúr­ta, ki­vil­lan­tot­ta a fo­gát, és mor­gó csa­ta­ki­ál­tást hal­la­tott. Mély és lük­te­tő hang volt ez, amely egy­re han­go­sab­bá vált, amíg szin­te be­le­re­me­gett a gya­kor­ló­tér is. Yar­vi lát­ta Ke­im­dal fé­le­lem­től és két­sé­gek­től tág­ra me­redt sze­mét. Min­dig ar­ról ál­mo­dott, hogy va­la­ha ilyen­nek lát­ja majd a fiút.

− Raj­ta! − szólt.

Ez az össze­csa­pás gyor­sab­ban vé­get ért, mint az elő­ző, de kí­mé­le­tes­nek sen­ki sem mond­ta vol­na.

Ke­im­dal ja­vá­ra le­gyen mond­va, elég bát­ran ve­tet­te ma­gát a csa­tá­ba, de Hu­rik a kard­já­val há­rí­tot­ta a csa­pást, hogy a két fa csi­ko­rog­va egy­más­nak szo­rult, majd a ha­tal­mas ter­me­te el­le­né­re vil­lám­gyor­san kö­ze­lebb ug­rott, akár egy kí­gyó, és ki­rúg­ta Ke­im­dal alól a lá­bát. A fiú es­té­ben ki­ál­tott egyet, de azon­nal el­né­mult, ami­kor Hu­rik paj­zsá­nak pe­re­me egy tom­pa puf­fa­nás­sal a hom­lo­ká­nak csa­pó­dott, és Ke­im­dal az ütés­től fé­lig el nem ve­szí­tet­te az esz­mé­le­tét. Hu­rik össze­von­ta a szem­öl­dö­két és oda­lé­pett mel­lé, a fiú kard­for­ga­tó kar­já­ra lé­pett, és a sar­ká­val erő­sen rá­ta­po­sott. Ke­im­dal fel­nyö­gött, fáj­da­lom­tól el­torzult ar­cá­nak egyik ol­da­lát a rá­ta­padt ho­mok, a má­si­kat a fel­ha­sadt hom­lo­ká­ból csor­gó vér szí­nez­te el.

Le­het, hogy a lá­nyok nem ér­tet­tek vol­na egyet, de Yar­vi sze­rint Ke­im­dal soha nem fes­tett még ilyen jól.

Az­tán vé­gig­hor­doz­ta te­kin­te­tét a har­co­so­kon. Olyan pil­lan­tást ve­tett rá­juk, mint ami­lyet az any­ja szo­kott a csa­ló­dást oko­zó rab­szol­gák­ra.

− Egy hoz­zám! − adta ki a pa­ran­csot, majd Ke­im­dal el­ej­tett kard­ján át­lép­ve el­in­dult, arra kény­sze­rít­ve Hun­nan mes­tert, hogy eset­le­nül el­hú­zód­jon az út­já­ból.

− Ez igaz­ság­ta­lan volt, ki­rá­lyom − szólt Odem, ami­kor fel­zár­kó­zott mö­göt­te −, de elég mu­lat­sá­gos.

− Örü­lök, hogy jól szó­ra­koz­tál − mor­dult rá Yar­vi.

− Nem csu­pán szó­ra­koz­tam. Büsz­ke is vol­tam rád.

Yar­vi a vál­la fe­lett hát­ra­pil­lan­tott a nagy­báty­já­ra, te­kin­te­te ta­lál­ko­zott Odem nyu­godt és bé­kés pil­lan­tá­sá­val. Odem min­dig nyu­godt és bé­kés volt, akár a fris­sen hul­lott hó.

− A di­cső­sé­ges győ­zel­mek­ről nagy éne­ke­ket zen­ge­nek a bár­dok, de a dics­te­len győ­ze­lem­ről szó­ló ének is jó ének. A di­cső­sé­ges ve­re­ség vi­szont sem­mi más, csak ve­re­ség.

− A harc­me­zőn nin­cse­nek sza­bá­lyok − mond­ta Yar­vi, mert eszé­be ju­tott, amit az apja mon­dott neki egy­szer ré­sze­gen, ami­kor már meg­un­ta, hogy a ku­tyák­kal or­di­bál­jon.

− Pon­to­san így van. − Odem át­fog­ta a fiú vál­lát erős ke­zé­vel, Yar­vi pe­dig azon tű­nő­dött, mennyi­vel bol­do­gabb lett vol­na az éle­te, ha a nagy­báty­ja lett vol­na az apja. − Egy ki­rály­nak győz­nie kell. A töb­bi nem szá­mít.

Half a King – Az uralkodó
titlepage.xhtml
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_000.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_001.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_002.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_003.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_004.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_005.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_006.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_007.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_008.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_009.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_010.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_011.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_012.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_013.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_014.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_015.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_016.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_017.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_018.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_019.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_020.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_021.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_022.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_023.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_024.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_025.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_026.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_027.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_028.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_029.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_030.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_031.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_032.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_033.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_034.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_035.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_036.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_037.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_038.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_039.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_040.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_041.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_042.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_043.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_044.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_045.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_046.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_047.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_048.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_049.html