Ki a jobb?

A get­tek job­bak! – je­len­tet­te ki két li­he­gés kö­zött Sem­mi. − Egy em­ber­ként har­col­nak, mind­egyik har­cost védi a szárny­se­géd­jé­nek paj­zsa.

− A get­tek? Ha! − Rulf szá­já­ból vas­tag pá­ra­fel­hő csa­pott ki, ami­kor el­ne­vet­te ma­gát, mi­köz­ben fel­fe­lé kap­ta­tott a ha­vas domb­ol­da­lon Szu­ma­el nyo­má­ban. − Egy ro­hadt bir­ka­nyáj az egész se­reg, ami me­keg­ve vo­nul a mé­szá­ros elé! Mi van, ha el­esik a szárny­se­gé­ded, mi? Ak­kor mit csi­nálsz? A tro­ven­föl­di­ek­ben leg­alább van tűz!

Ezek ket­ten egész álló nap így vi­táz­tak. Azon, hogy a kard vagy az íj-e a jobb fegy­ver. Hogy He­men­holm a Gren­mer-szi­ge­tek­től dél­re van-e. Hogy Ten­ger Anya a fes­tett vagy az ola­jo­zott fá­ból ké­szült ha­jót ked­ve­li-e job­ban. Yar­vi el sem tud­ta kép­zel­ni, hogy bír­ják szusszal. Ő be­széd nél­kül is alig ka­pott le­ve­gőt.

− A tro­ve­nek? − krá­ko­gott Sem­mi. − Ha! Még­is mit csi­nál­nak, ha ki­al­szik ben­nük a tűz?

A két fér­fi elő­ször bi­zony­gat­ta az iga­zát, majd mind­ket­ten egy­re na­gyobb elán­nal haj­to­gat­ták a ma­gu­két, vé­gül meg­ve­tő mor­gás­sal fe­jez­ték be a ver­sen­gést. Amennyi­re Yar­vi hal­lot­ta, egyi­kük sem en­ge­dett egyet­len ta­pod­tat sem sem­mi­ben, mi­óta a Déli Szél el­süllyedt, és ők út­nak in­dul­tak.

Há­rom nap­ja an­nak, hogy el­fo­gyott az élel­mük, és Yar­vi­ban az éh­ség fájó űrré vált, ami min­den re­mé­nyét el­nyel­te. Ami­kor az­nap reg­gel le­csa­var­ta a vi­tor­la­vász­nat, alig is­me­ri rá a sa­ját ke­zé­re: az egy­szer­re zsu­go­ro­dott össze és püf­fedt fel. Az uj­jai he­gyén a bőr vi­a­szos volt, ér­zé­ket­len, de az érin­tés­től bi­zser­gett. Még Jaud arca is be­esett volt. Ank­ran sán­tí­tott, de ezt meg­pró­bál­ta lep­lez­ni. Hi­á­ba. Rulf sí­pol­va vet­te a le­ve­gőt, és et­től Yar­vi min­den al­ka­lom­mal össze­rez­zent. Sem­mi­nek jég fa­gyott a szem­öl­dö­ké­be. Ahogy ha­lad­tak elő­re, úgy lett Szu­ma­el seb­zett ajka egy­re vé­ko­nyabb és szür­kébb.

Yar­vi az át­ko­zot­tak ve­sze­ke­dé­se alatt csak arra tu­dott gon­dol­ni, va­jon me­lyi­kük hal meg elő­ször.

− A get­tek fe­gyel­me­zet­tek! − erős­kö­dött Sem­mi. − A get­tek…

− Hogy le­het­tek annyi­ra őrül­tek, hogy ez­zel fog­lal­koz­tok? − for­tyant fel Yar­vi, a két öreg fér­fi­hoz lé­pett, és a cson­ka uj­já­val ha­do­ná­szott előt­tük hir­te­len ha­rag­já­ban. − Az em­be­rek min­den­hol ugyan­olya­nok! Jók vagy rosszak, at­tól függ, hogy sze­ren­csé­jük volt-e. Most már ne fe­csé­rel­jé­tek a le­ve­gőt ilyen bo­lond­sá­gok­ra! − a ke­zét vissza­dug­ta a hóna alá, és to­vább­in­dult fel­fe­lé a domb­ol­da­lon.

− A kuk­ta fi­lo­zó­fus is! − zi­hált Rulf.

− Nem is tu­dom, me­lyik a hasz­no­sabb itt, a hó­ban − mor­gott Sem­mi. − Hagy­nom kel­lett vol­na, hogy Trigg meg­öl­je. Lát­szik, hogy a get­tek…

De belé fa­gyott a szó, ami­kor fel­ért a domb te­te­jé­re. Mind­annyi­uk­nak el­állt a lé­leg­ze­te. Alat­tuk min­den irány­ban erdő hú­zó­dott, míg el nem tűnt a hul­ló hó szür­ke füg­gö­nye mö­gött.

− Fák? − kér­dez­te Szu­ma­el, mint­ha nem mert vol­na hin­ni a sze­mé­nek.

− Ahol fa van, ott ta­lán étel is van − mond­ta Yar­vi.

− És tűz is − tet­te hoz­zá Ank­ran.

Mind egy­szer­re lo­hol­tak le­fe­lé a domb­ol­da­lon, és uj­jong­tak, mint a há­zi­mun­ká­ból sza­ba­dult gye­re­kek. Yar­vi el­esett, buk­fen­ce­zett a hó­ban, majd fel­pat­tant, és fu­tott to­vább. Át­ci­káz­tak a sat­nya kül­ső fák kö­zött, be a tor­nyo­su­ló fe­nyő­fák közé, ame­lyek tör­zse olyan vas­tag volt, hogy Yar­vi alig érte át a kar­já­val. Akár egy szent hely osz­lo­pai, ők pe­dig a hí­vat­lan ven­dé­gek.

Las­sí­tot­tak, a fu­tás­ból ko­co­gás, ab­ból pe­dig óva­tos me­ne­te­lés lett. Az ágak­ról nem hul­lott elé­jük gyü­mölcs, és egyet­len szar­vas sem ve­tet­te ma­gát Sem­mi kard­já­ba. A fa, amit a föl­dön ta­lál­tak, kor­hadt volt és ned­ves. A hó alatt a ta­laj a gyö­ke­rek és az évek óta össze­gyűlt tű­le­vél­sző­nyeg mi­att ve­szé­lyes.

A ne­ve­té­sük el­ült, az erdő pe­dig tö­ké­le­te­sen néma volt, egyet­len ma­dár csi­cser­gé­se sem tör­te meg a mély csen­det.

− Is­te­nek! − sut­tog­ta Ank­ran. − Itt sem va­gyunk jobb hely­zet­ben, mint oda­kint, a pusz­tá­ban.

Yar­vi egy fa­törzs­höz lé­pett, és re­me­gő kéz­zel le­tört egy fé­lig fa­gyott gom­bát.

− Ta­lál­tál va­la­mit? − kér­dez­te Jaud a re­mény­től ma­gas han­gon.

− Nem. − Yar­vi el­ha­jí­tot­ta a nö­vényt. − Ez a faj­ta nem ehe­tő. − A két­ség­be­esés a hó­val együtt vissza­szál­lin­gó­zott rá, de most még na­gyobb súllyal ne­he­ze­dett a vál­lá­ra, mint ed­dig. − Tűz kell! − je­len­tet­te ki, hogy meg­pró­bál­ja meg­tar­ta­ni ben­nük a re­mény szik­rá­ját. A tűz meg­me­le­gí­te­né, fel­vi­dí­ta­ná és össze­ko­vá­csol­ná őket, hogy egy ide­ig még ha­lad­ni tud­ja­nak to­vább. Abba már nem mert be­le­gon­dol­ni, hol van az a to­vább. Ahogy Jaud mond­ta az eve­zés­ről: min­dig csak a kö­vet­ke­ző csa­pás­ra fi­gyelj!

− A tűz­höz szá­raz fa kell! − vág­ta rá Ank­ran. − A kuk­ta ta­lán meg tud­ja mon­da­ni, hogy olyat hol ta­lá­lunk?

− Azt tu­dom, hogy Thorl­by­ban hol le­het ven­ni! − vá­gott vissza Yar­vi, bár igaz­ság sze­rint va­ló­szí­nű­leg nem tud­ta vol­na. Ez a rab­szol­gák dol­ga volt.

− A ma­ga­sabb ré­szek szá­ra­zab­bak is. − Szu­ma­el ko­cog­va el­in­dult, Yar­vi pe­dig igye­ke­zett lé­pést tar­ta­ni vele. Le­csú­szott egy ha­vas lej­tőn egy tisz­ta fe­hér hó­val bo­rí­tott, mé­lyeb­ben fek­vő tisz­tás­ra. − Ta­lán ott, fent…

A lány ki­si­e­tett az er­dő­ben hú­zó­dó ir­tás­ra, Yar­vi pe­dig ment a nyo­má­ban. Ha­lá­lo­san fá­radt volt, alig érez­te a lá­bát. Va­la­mi­ért fur­csa volt a ta­laj is, a vas­tag hó­ta­ka­ró alatt mint­ha ke­mé­nyebb lett vol­na, és el­szór­va fe­ke­te fol­tok lát­szot­tak. Szu­ma­el kö­vet­ke­ző lé­pé­se nyo­mán fur­csa reccse­nés hal­lat­szott.

A lány meg­der­medt és le­né­zett.

− Állj! − Sem­mi mö­göt­tük állt a lej­tőn, egyik kar­já­val egy fa tör­zsé­be ka­pasz­ko­dott, má­sik­ban a kard­ját tar­tot­ta. − Ez egy fo­lyó!

Yar­vi a lá­bá­ra me­redt, ijed­té­ben min­den szőr­szá­la ég­nek állt. A jég pat­to­gott, kat­to­gott a csiz­má­ja alatt, és hosszú, nyö­ször­gő han­got hal­la­tott, ami­kor Szu­ma­el vissza­for­dult a fiú felé. El­ke­re­ke­dett szem­mel fel­né­zett rá. Egy- vagy két­lé­pés­nyi tá­vol­ság­ra volt csak tőle.

Yar­vi nyelt egyet, le­ve­gőt is alig mert ven­ni. Ki­nyúj­tot­ta a ke­zét a lány felé.

− Óva­to­san lépj! − sut­tog­ta.

Szu­ma­el lé­pett egyet felé, majd egyet­len pissze­nés nél­kül el­tűnt a jég alatt.

Yar­vi elő­ször der­med­ten állt.

Az­tán az egész tes­te meg­rán­dult, mint­ha elő­re akart vol­na ug­ra­ni. A fiú nyög­ve meg­tor­pant, négy­kéz­láb­ra eresz­ke­dett és el­má­szott oda, ahol Szu­ma­el el­tűnt. Csak fe­ke­te vi­zet és le­be­gő jég­szi­lán­ko­kat lá­tott, a lány­nak nyo­ma sem volt. Yar­vi a vál­la fe­lett fel­pil­lan­tott, és lát­ta, hogy Jaud ro­han le­fe­lé a fo­lyó part­ján.

− Állj! − ri­kol­tott rá Yar­vi. − Te túl ne­héz vagy!

Azt hit­te, moz­gást lá­tott a jég alatt, ha­son csúsz­va oda­húz­ta ma­gát, ka­par­ta a ha­vat a jég­ről, de oda­lent nem lá­tott mást, csak fe­ke­te­sé­get és egyet­len ma­gá­nyo­san emel­ke­dő bu­bo­ré­kot.

Ank­ran tárt ka­rok­kal tán­tor­gott ki a jég­re, de meg­tor­pant, ami­kor a fa­gyott víz nyö­gött egyet alat­ta. Sem­mi köz­ben le­fe­lé ro­hant a fo­lyó­par­ti hó­ban egy jég­folt felé, ami­ből éles kö­vek áll­tak ki.

Ret­te­ne­tes csend ült rá­juk.

− Hol van? − or­dí­tott Yar­vi.

Rulf csak állt a par­ton két­ség­be­eset­ten, tá­tott száj­jal.

Mennyi ide­ig tud­ja vissza­tar­ta­ni va­la­ki a lé­leg­ze­tét? Ilyen so­ká­ig biz­to­san nem.

Lát­ta, hogy Sem­mi ug­rik né­há­nyat a part­ról be­fe­lé, és kard­ját he­gyé­vel le­fe­lé fel­eme­li.

− Meg­őrül­tél? − vi­sí­tott, mi­előtt rá­éb­redt vol­na, mit ter­vez a má­sik.

Hát per­sze, hogy meg­őrült. Tisz­ta őrült volt.

A kard he­gye be­le­vá­gó­dott a jég­be, víz fröccsent fel a nyo­má­ban, Sem­mi has­ra ve­tet­te ma­gát, és má­sik ke­zét a víz­be dug­ta.

− Meg­van!

Ki­húz­ta Szu­ma­elt a víz­ből. A lány tes­te er­nyedt volt, je­ges víz pa­tak­zott róla. Sem­mi ki­húz­ta őt a part­ra, ahol Jaud és Rulf már vár­tak rá.

− Lé­leg­zik? − ki­ál­tott oda ne­kik Yar­vi, mi­köz­ben ha­son csúsz­va igye­ke­zett fe­lé­jük, mert félt, hogy ő is be­le­esik a víz­be.

− Azt hogy kell meg­néz­ni? − kér­dez­te Jaud, és le­tér­delt a lány mel­lé.

− Tedd az ar­cod a szá­já­hoz!

− Azt hi­szem, nem.

− Emeld fel a lá­bát! − Yar­vi le­má­szott a jég­ről, és ólom­sú­lyú lá­ba­it eről­tet­ve oda­ro­hant a ha­vas fo­lyó­par­ton.

− Mi­cso­da?

− Emeld fel fej­jel le­fe­lé!

Jaud eset­le­nül fel­húz­ta a lány lá­bát a bo­ká­já­nál fog­va, a ha­von húz­ta Szu­ma­el fe­jét. Yar­vi fel­tá­pász­ko­dott, két uj­ját be­dug­ta a lány szá­já­ba, be­haj­lí­tot­ta őket, és le­nyúlt a tor­kán.

− Gye­rünk már! − mor­gott, kö­pött és to­vább eről­kö­dött. − Gye­rünk! − Egy­szer lát­ta, hogy Gund­ring anya ezt csi­nál­ja egy gye­rek­kel, aki a ma­lom­tó­ba esett.

Az a gye­rek meg­halt.

Szu­ma­el nem moz­dult. A tes­te hi­deg volt, mint egy ha­lot­té, Yar­vi pe­dig szu­szog­va, fo­ga­it csi­kor­gat­va el­ha­dart egy cso­mó imát, pe­dig azt sem tud­ta, ki­hez fo­hász­ko­dik.

Meg­érez­te Sem­mi ke­zét a vál­lán.

− Min­den­ki­re a Ha­lál vár.

Yar­vi le­ráz­ta a vál­lá­ról a ke­zet, és to­vább eről­kö­dött.

− Gye­rünk már!

Egy­szer csak Szu­ma­el, akár egy hir­te­len fel­éb­resz­tett gye­rek, össze­rán­dult, fel­kö­hö­gött egy adag vi­zet, le­ve­gő után ka­pott, majd to­vább kö­hö­gött.

− Is­te­nek! − ámult el Rulf, és meg­il­le­tőd­ve hát­rált egy lé­pést.

Yar­vi majd­nem annyi­ra meg­le­pő­dött, mint ő. De egész biz­to­san soha nem örült még ennyi­re an­nak, hogy va­la­ki a ke­zé­be hány, mint most.

− Le­ten­nél vég­re? − krá­ko­gott Szu­ma­el, és va­dul for­gat­ta a sze­mét. Jaud le­eresz­tet­te, ő pe­dig össze­gör­nyedt a ha­von, a gal­lér­ját mar­kol­ta, kö­hö­gött és kö­pött, majd erő­sen re­meg­ni kez­dett.

Rulf úgy me­redt Yar­vi­ra, mint­ha cso­dát lá­tott vol­na.

− Te va­rázs­ló vagy!

− Vagy mi­nisz­ter − tet­te hoz­zá hal­kan Ank­ran.

Yar­vi nem akar­ta hagy­ni, hogy bár­ki pisz­kál­ni kezd­je ezt a seb­he­lyét.

− Fel kell őt me­le­gí­te­nünk!

Meg­pró­bál­tak tü­zet csi­hol­ni Ank­ran apró tűz­kö­vé­vel. Mo­hát tép­tek a fák ol­da­lá­ról gyúj­tós­nak, de min­den vi­zes volt, né­hány szik­ra nem tu­dott lán­got lob­ban­ta­ni. Sor­ban pró­bál­koz­tak, mi­köz­ben Szu­ma­el lá­za­san dül­ledt szem­mel bá­mul­ta őket, és egy­re erő­seb­ben re­me­gett, míg már hal­la­ni le­he­tett a tes­tén lo­bo­gó ruha cup­po­gá­sát.

De Jaud, aki va­la­ha min­den reg­gel tü­zet gyúj­tott a ke­men­cé­ben, most te­he­tet­len volt, aho­gyan Rulf is, aki gyúj­tott már tü­zet szél­fút­ta és eső­áz­ta­tott par­to­kon is szer­te a Szi­lán­kos-ten­ger part­vi­dé­kén. Még Yar­vi is meg­pró­bál­ko­zott, hasz­nál­ha­tat­lan hü­velyk­jé­vel szo­rí­tot­ta a ko­va­kö­vet, amíg meg nem se­bez­te az uj­ját. Ank­ran köz­ben vé­gig imád­ko­zott az is­ten­hez, Aki A Tü­zet Gyújt­ja.

De az is­te­nek az­nap már nem tet­tek több cso­dát.

− Ás­ha­tunk bar­lan­got? − Jaud ide-oda in­gat­ta a tes­tét ide­ges­sé­gé­ben. − Olyat, mint a hó­vi­har­ban?

− Túl ke­vés a hó − mond­ta Yar­vi.

− Ak­kor ágak­ból?

− Ah­hoz túl sok a hó.

− Men­ni kell to­vább! − Szu­ma­el hir­te­len talp­ra állt, Rulf túl­mé­re­te­zett ka­bát­ja a hóba hullt mö­göt­te. − Túl me­leg van! − mond­ta, le­te­ker­te a ke­zé­ről a vi­tor­la­vász­nat, és hagy­ta, hogy lo­bog­jon a szél­ben, fel­tép­te az in­gét, és alat­ta rán­gat­ni kezd­te a lán­cát. − Túl szo­ros a sál! − Im­bo­lyog­va lé­pett né­há­nyat, és arc­cal elő­re­zu­hant. − Men­ni kell to­vább! − mond­ta a hóba mo­tyog­va.

Jaud fi­no­man át­for­dí­tot­ta, fel­ül­tet­te, és fél kar­já­val ma­gá­hoz ölel­te.

− Nem vá­rat­hat­juk meg apát! − sut­tog­ta. Na­gyon hal­vány pá­ra­fel­hő szö­kött ki az el­ké­kült aj­kai kö­zül.

− A hi­deg a fe­jé­be szállt. − Yar­vi a lány iz­zad­ság­tól ra­ga­csos hom­lo­ká­ra szo­rí­tot­ta a te­nye­rét. A keze re­me­gett. Rá­éb­redt: le­het, hogy a ful­la­dás­tól meg­men­tet­te a lányt, de tűz és étel nél­kül a tél így is át­ta­szít­ja őt a vég­ső aj­tón; és nem tud­ta ezt a gon­do­la­tot el­vi­sel­ni. Mi­hez kezd­tek vol­na Szu­ma­el nél­kül?

Ő mi­hez kez­dett vol­na Szu­ma­el nél­kül?

− Csi­nálj va­la­mit! − sis­te­reg­te Rulf, és erő­sen meg­ra­gad­ta Yar­vi kar­ját.

De mit? Yar­vi az aj­ká­ba ha­ra­pott, és az er­dő­be bá­mult, mint­ha a ko­pár tör­zsek kö­zött meg tud­ná ta­lál­ni a vá­laszt.

Min­dig van meg­ol­dás.

Hu­nyor­gott, majd le­ráz­ta ma­gá­ról Rulf ke­zét, a leg­kö­ze­leb­bi fá­hoz ro­hant, köz­ben le­tép­te a vász­nat a jó ke­zé­ről. A fa kér­gé­ről va­la­mi vö­rö­ses­bar­na cso­mót ka­part le, és azon­nal fel­éledt ben­ne a re­mény.

− Ez gyap­jú! − szólt Ank­ran. − Itt bir­kák vo­nul­tak.

Rulf ki­tép­te a szőr­cso­mót Ank­ran ke­zé­ből.

− Erre haj­tot­ták őket?

− Dél­re − mond­ta Yar­vi.

− Azt hon­nan tu­dod?

− A moha a fa­törzs szél­vé­dett nyu­ga­ti ol­da­lán nő.

− Ahol bir­ka van, ott me­leg is van.

− És étel − mond­ta Jaud.

Yar­vi nem mond­ta ki, amit gon­dolt. Hogy ahol bir­ka van, ott em­ber is van, az em­ber pe­dig nem mind ba­rát­sá­gos. De ah­hoz, hogy la­tol­gas­sa az esé­lye­it, kell egy má­so­dik vá­lasz­tá­si le­he­tő­ség is. Itt pe­dig nem volt ilyen.

− Itt ma­ra­dok vele − mond­ta Ank­ran. − Ti hoz­za­tok se­gít­sé­get, ha tud­tok!

− Nem! − je­len­tet­te ki Jaud. − Együtt me­gyünk. Mind eve­zős­tár­sak va­gyunk.

− De ki vi­szi Szu­ma­elt?

Jaud meg­von­ta a vál­lát.

− Ha ci­pe­ked­ned kell, jobb, ha nem si­rán­ko­zol, ha­nem emelsz. − Kar­ja­it a lány alá csúsz­tat­ta. Az arca meg­rán­dult, ami­kor fel­emel­te őt, és meg is tán­to­ro­dott, de vé­gül a vál­lá­ra iga­zí­tot­ta Szu­ma­el rán­ga­tó­zó ar­cát, és szó nél­kül, emelt fő­vel el­in­dult dél felé. A lány biz­to­san nem volt már ne­héz, de Yar­vi annyi­ra éhes és ki­me­rült volt, hogy szá­má­ra szin­te le­he­tet­len­nek tűnt, amit Jaud tett.

− Élek már egy ide­je − he­be­gett Rulf, mi­köz­ben Jaud után né­zett −, de azt hi­szem, ilyen nagy­sze­rű dol­got még nem lát­tam.

− Én sem − mond­ta Yar­vi, az­tán fel­állt, és Jaud után si­e­tett. Nem pa­nasz­kod­ha­tott és nem ké­tel­ked­he­tett, nem tor­pan­ha­tott meg, mi­után ilyen lec­két ka­pott ki­tar­tás­ból és em­ber­ség­ből.

Ezek után egyi­kük sem áll­ha­tott meg.