Húzd!

Yar­vi nem­so­ká­ra azt kí­ván­ta, bár­csak az em­ber­ke­res­ke­dő pin­cé­jé­ben ma­radt vol­na.

− Húzd!

Trigg csiz­má­ja kö­nyör­te­len rit­mus­ban dü­bör­gött a pal­lón. A fér­fi fel és alá járt a pa­dok kö­zöt­ti fo­lyo­són, hú­sos ke­zé­ben a fel­csa­vart os­tor­ral. Te­kin­te­te fo­lya­ma­to­san ku­tat­ta a buz­dí­tás­ra szo­ru­ló rab­szol­gá­kat, tom­pa hang­ja ke­gyet­len rend­sze­res­ség­gel har­sant fel.

− Húzd!

Nem volt meg­le­pő, hogy Yar­vi nyo­mo­rék keze az eve­ző fo­gan­tyú­ját még a paj­zsé­nál is ke­vés­bé tud­ta tar­ta­ni. Trigg mel­lett azon­ban Hun­nan mes­ter is oda­adó daj­ká­vá sze­lí­dült a fiú em­lé­ke­ze­té­ben. A rab­szol­ga­haj­csár első vá­la­sza min­den­re az os­tor volt, de ami­kor a csa­pá­sa­i­tól sem nőt­tek újabb uj­jak Yar­vi sé­rült ke­zén, Trigg dur­va bőr­szí­jak­kal az eve­ző­höz kö­töz­te a fiú bal csuk­ló­ját.

− Húzd!

Yar­vi kar­ja és vál­la a ret­te­ne­tes eve­ző min­den egyes re­mény­te­len­nek tűnő csa­pá­sá­tól job­ban és job­ban égett. A pad­ját szin­te sely­me­sen pu­há­ra kop­tat­ta és az eve­ző fo­gó­ját si­má­ra csi­szol­ta már az előd­je, a fiú fe­ne­ké­ről még­is szin­te min­den csa­pás­sal egy­re több bőr ko­pott le, a te­nye­rén pe­dig eggyel több víz­hó­lyag nőtt. Az os­tor­csa­pá­sok se­be­it, a rú­gá­sok csiz­ma­nyo­ma­it és a dur­va nyak­örv kö­rü­li, las­san gyó­gyu­ló égé­se­ket min­den moz­du­lat­tal egy­re job­ban csíp­te és éget­te a sós ten­ger­víz és az iz­zad­ság.

− Húzd!

Job­ban szen­ve­dett, mint azt va­la­ha is el­vi­sel­he­tő­nek tar­tot­ta vol­na, de le­nyű­gö­ző, hogy értő ke­zek­ben egy os­tor mit ki nem tud hoz­ni egy em­ber­ből. Nem­so­ká­ra elég volt a bőr­szíj csat­ta­ná­sá­nak tá­vo­li hang­ja vagy Trigg csiz­má­já­nak kö­ze­le­dő dü­bör­gé­se ah­hoz, hogy Yar­vi össze­rán­dul­jon, fel­nyög­jön, és hab­zó száj­jal egy ki­csi­vel erő­seb­ben húz­za meg az eve­zőt.

− Ez a gye­rek nem bír­ja so­ká­ig − dör­mö­gött Rulf.

− Min­dig csak a kö­vet­ke­ző csa­pás­ra fi­gyelj! − mor­mol­ta Jaud ked­ve­sen, mi­köz­ben vég­te­le­nül erő­sen, si­mán és egyen­le­te­sen moz­gat­ta az eve­zőt, mint­ha acél­ból és fá­ból len­né­nek az iz­mai. − Las­san lé­le­gezz! Az eve­zés rit­mu­sá­ra lé­le­gezz! Min­dig csak a kö­vet­ke­ző csa­pás­ra fi­gyelj!

Yar­vi nem tud­ta, mi­ért, de Jaud sza­vai se­gí­tet­tek neki.

− Húzd!

Az eve­ző­vil­lák kat­tog­tak, a lán­cok csö­rög­tek, a kö­te­lek vi­sí­tot­tak, a hajó ge­ren­dái re­cseg­tek, a rab­szol­gák pe­dig nyög­tek, ká­rom­kod­tak, imád­koz­tak vagy ko­no­kul csend­ben vol­tak, a Déli Szél pe­dig ha­ladt elő­re.

− Csak a kö­vet­ke­ző hú­zás szá­mít! − Jaud halk hang­ja élet­men­tő ve­zér­fo­nal volt a szen­ve­dés ká­ba­sá­gá­ban. − Csak a kö­vet­ke­ző!

Yar­vi nem tud­ta vol­na meg­mon­da­ni, me­lyik kí­noz­ta job­ban, az os­tor csí­pé­se, a bőr­szíj dör­zsö­lé­se vagy az égő iz­mai, az éh­ség, az idő­já­rás vagy a mo­csok. De a pad­lót su­vik­szo­ló, a fe­dél­ze­ten vég­te­le­nül fel és le, majd újra fel és megint le­fe­lé ka­par­va ha­la­dó név­te­len nyo­mo­rult csim­bó­kok­ban len­gő ha­já­nak, a ru­há­ja alól ki­vil­la­nó, seb­he­lyes há­tá­nak és a sár­ga fo­gai fe­lett gör­csö­sen hát­ra­hú­zott aj­ka­i­nak lát­vá­nyá­tól Yar­vi min­dig rá­éb­redt, hogy le­het­ne még rosszabb is.

Min­dig le­het még rosszabb.

− Húzd!

Az is­te­nek néha meg­szán­ták Yar­vi nyo­mo­rát, és jó sze­let küld­tek a ha­jó­ra. Sa­dik­sir­ram ek­kor meg­vil­lan­tot­ta arany mo­so­lyát, és egy so­kat szen­ve­dett anya só­ha­já­val, aki nem tud­ja meg­áll­ni, hogy ha­lál­ra ne ké­nyez­tes­se há­lát­lan gyer­me­ke­it, ki­ad­ta a pa­ran­csot, hogy húz­zák be az eve­zőt, és bont­sák ki a gyen­ge, bőr­sza­la­gok­kal meg­erő­sí­tett gyap­jú­vi­tor­lá­kat, majd vi­dá­man el­ma­gya­ráz­ta, hogy min­dig is a kö­nyö­rü­le­tes­ség volt a gyen­ge pont­ja.

Yar­vi ilyen­kor a há­lá­tól zo­kog­va dőlt a háta mö­gött ülők ki­tá­masz­tott eve­ző­jé­nek, fi­gyel­te feje fe­lett a lo­bo­gó, fe­szü­lő vi­tor­lát, és be­szív­ta a több mint száz iz­za­dó, re­mény­vesz­tett, szen­ve­dő em­ber tö­mény sza­gát.

− Mi­kor mos­dunk? − kér­dez­te hal­kan az egyik ilyen pi­he­nő al­kal­má­val.

− Ami­kor Ten­ger Anya gon­dos­ko­dik róla − mor­gott Rulf.

Ez pe­dig nem­rit­kán meg is tör­tént. A hajó ol­da­lát csap­ko­dó je­ges hul­lá­mok gyak­ran rá­juk fröccsen­tek és rend­sze­re­sen bő­rig áz­tat­ták őket. Ten­ger Anya le­mos­ta a fe­dél­ze­tet és fel­tört a láb­tá­masz alól, amíg min­dent be nem bo­rí­tott a vé­kony só­ré­teg.

− Húzd!

A rab­szol­gák hár­ma­sá­val vol­tak egy­más­hoz lán­col­va, egy zár­ral pe­dig a pad­juk­hoz köt­ve. Csak Trigg­nél és a ka­pi­tány­nál volt kulcs. Az eve­ző­sök a pad­ju­kon et­ték meg so­vány étel­adag­ju­kat es­tén­ként, és a pad­juk­hoz lán­colt, ütött-ko­pott vö­dör fe­lett vé­gez­ték a dol­gu­kat reg­ge­len­ként. A pad­hoz lán­col­va alud­tak bűz­lő ta­ka­rók és ki­ké­szí­tet­len bun­dák alatt, a hajó ilyen­kor vissz­hang­zott a nyö­gé­sek­től, hor­ko­lás­tól, mor­gá­sok­tól, a le­ve­gő tele volt az al­vók pá­rás lé­leg­ze­té­vel. He­ten­te egy­szer a pad­hoz lán­col­va tűr­ték, hogy dur­ván meg­bo­rot­vál­ják a fe­jü­ket és az ar­cu­kat. Így vé­de­kez­tek a tet­vek el­len, az apró úti­tár­sa­kat azon­ban ez egy­ál­ta­lán nem za­var­ta.

Trigg egyet­len­egy­szer vet­te elő kel­let­le­nül a kul­csát, és nyi­tot­ta ki az egyik zá­rat. Ak­kor, ami­kor a kö­hö­gő vansz­ter­föl­dit egyik hi­deg reg­gel hol­tan ta­lál­ták, ki­húz­ták a ki­fe­je­zés­te­len arcú tár­sai kö­zül, és ki­dob­ták a hajó ol­da­lán. Ank­ran volt az egyet­len, aki em­lí­tést tett a rab­szol­ga ha­lá­lá­ról, ami­kor a sza­kál­lát hu­zi­gál­va kö­zöl­te:

− Ezt majd pó­tol­nunk kell.

Yar­vi egy pil­la­na­tig rész­vé­tet ér­zett a rab­szol­ga két tár­sa iránt, akik­nek most ke­mé­nyeb­ben kell majd húz­ni­uk, de egy pil­la­nat múl­va már azt re­mél­te, hogy így egy ki­csi­vel több étel jut min­den­ki­nek. Az­u­tán fel­for­dult a gyom­ra, ami­ért így kez­dett gon­dol­kod­ni.

Annyi­ra azon­ban nem émely­gett, hogy azon­nal el ne fo­gad­ta vol­na a vansz­ter­föl­di éte­lét, ha fel­aján­lot­ták vol­na neki.

− Húzd!

Yar­vi már ré­gen nem tud­ta, hány éj­sza­kát töl­tött tel­je­sen ki­me­rül­ten és alél­tan, hány reg­gel éb­redt nyö­szö­rög­ve az elő­ző nap erő­fe­szí­té­se­i­nek nyo­má­tól, hogy az os­tor­csa­pá­sok ösz­tö­ké­lé­sé­től újabb erő­fe­szí­té­se­ket te­gyen, hány na­pig nem gon­dolt sem­mi más­ra, csak a kö­vet­ke­ző eve­ző­csa­pás­ra. Vé­gül azon­ban el­jött az este, ami­kor nem zu­hant azon­nal vak álom­ba. Ami­kor az iz­mai ke­mé­nyed­ni kezd­tek, az első víz­hó­lya­gok ki­puk­kad­tak, és az os­tor is rit­káb­ban érte a há­tát.

A Déli Szél ki­kö­tött egy öböl­ben, és fi­no­man rin­ga­tó­zott a ví­zen. Az eső zu­ho­gott, ezért a vi­tor­lá­kat le­en­ged­ték és ki­fe­szí­tet­ték a fe­dél­zet fe­lett, akár egy ha­tal­mas sát­rat. A víz han­go­san ko­po­gott az anya­gon. Azok, akik hor­gász­ni tud­tak, kap­tak bo­tot. Rulf volt az egyi­kük. Az eve­ző­vil­la mel­lett ha­jolt ki a sö­tét­be, és hal­kan mo­tyo­gott a ha­lak­nak.

− Ah­hoz ké­pest, hogy egy ke­zed van − szólt Jaud, és han­gos lánc­csör­gés kö­ze­pet­te fel­tet­te a mez­te­len lá­bát az eve­ző­re −, egé­szen jól evez­tél ma.

− Ha! − Rulf ki­kö­pött az eve­ző­nyí­lá­son. Hold Atya fé­nyé­nek egy kó­sza su­ga­ra meg­vi­lá­gí­tot­ta a mo­solyt szé­les ar­cán. − Le­het, hogy a vé­gén még fél eve­zőst is csi­ná­lunk be­lő­led!

Igaz, hogy az egyi­kük sok­kal tá­vo­labb szü­le­tett, a má­sik pe­dig sok­kal ré­geb­ben, és hogy Yar­vi nem sok­kal tu­dott ró­luk töb­bet, mint amit az ar­cuk­ról le­ol­va­sott, és az is tény, hogy egy ke­res­ke­dő­gá­lya pad­já­hoz lán­col­va evez­ni nem túl di­cső fel­adat a gett­föl­di Uthrik ki­rály egyet­len élő fia szá­má­ra, Yar­vit még­is büsz­ke­ség töl­töt­te el. Olyan éle­sen tört rá ez az ér­zés, hogy majd­nem könnye­ket csalt a sze­mé­be. Az eve­zős­tár­sak kö­zött ugyan­is fur­csa és na­gyon erős kö­te­lék ala­kul ki.

Azt az em­bert, aki mel­lé lán­col­va töl­töd a nap­ja­i­dat, aki­vel osz­to­zol éte­len és bal­sze­ren­csén, osz­to­zol a rab­szol­ga­haj­csár os­tor­csa­pá­sa­in és Ten­ger Anya ve­sze­del­me­in, aki­vel össze­han­go­lod a tes­ted rit­mu­sát, mi­köz­ben ugyan­azt a nagy ru­dat húz­zá­tok, aki­vel össze­bújsz a je­ges éj­sza­ká­kon, ha nem akarsz egye­dül szem­be­néz­ni a hi­deg­gel, azt az em­bert iga­zán meg­is­me­red. Yar­vi egy he­tet töl­tött Rulf és Jaud kö­zött, és kény­te­len volt azt gon­dol­ni, hogy soha nem volt még két ilyen jó ba­rát­ja.

Bár le­het, hogy ez töb­bet árult el a ko­ráb­bi éle­té­ről, mint a mos­ta­ni tár­sa­i­ról.

A Déli Szél más­nap be­fu­tott Thorl­by­ba.

Szu­ma­el az első bás­tya te­te­jén össz­pon­to­sít­va, ki­ál­toz­va be­kor­má­nyoz­ta a szé­les gá­lyát a ten­ger­ről a zsú­folt mó­lók­hoz, Yar­vi pe­dig köz­ben azon gon­dol­ko­zott, le­het­sé­ges-e, hogy ugyan­azon a vi­lá­gon él, mint ame­lyik­ben ko­ráb­ban ki­rály volt. De hi­á­ba hi­tet­len­ke­dett, ott­hon volt. Ha­za­ért.

Az is­me­rős, szür­ke há­zak szép so­rok­ban, egy­más­hoz kö­zel áll­tak a me­re­dek hegy­ol­dal­ban, és egy­re idő­seb­bek let­tek, ahogy Yar­vi emel­te a te­kin­te­tét egy­re fel­jebb, míg az alag­utak­kal át­lyug­ga­tott hegy te­te­jén meg nem lát­ta a fe­ke­te fel­leg­vá­rat a fe­hér ég­bolt előtt. A vá­rat, ahol fel­nőtt. Ki tud­ta ven­ni a hat­ol­da­lú tor­nyot, ame­lyik­ben Gund­ring anya kam­rái vol­tak, aho­vá ő ta­nul­ni járt, ahol a rejt­vé­nyek­re vá­la­szolt, és ter­vez­get­te bol­dog jö­vő­jét mi­nisz­ter­ként. Lát­ta az Is­te­nek Csar­no­ká­nak csil­lo­gó réz­ku­po­lá­ját, ahol el­je­gyez­te az uno­ka­test­vé­rét, Is­ri­unt, ahol össze­kö­töt­ték a ke­zü­ket, és ahol a lány ajka az övé­hez ért. Lát­ta a domb­ol­dalt is az ősei sír­domb­ja­i­val, ahol es­küt tett is­te­nek és em­be­rek előtt, hogy bosszút áll apja gyil­ko­sa­in.

Va­jon Odem ki­rály gond nél­kül el­fog­lal­ta a Fe­ke­te Trónt, az alatt­va­lói pe­dig sze­re­tik és di­csé­rik, mert vég­re olyan ki­rályt kap­tak, akit imád­ni tud­nak?

Hát per­sze.

Va­jon Gund­ring anya mi­nisz­ter­ként mel­let­te áll, és a fü­lé­be súg­ja ve­lős és bölcs ta­ná­csa­it? Több mint va­ló­szí­nű.

Va­jon el­fog­lal­ta Yar­vi he­lyét egy újabb inas, aki most Gund­ring anya ter­mé­ben, a zsá­mo­lyon ül, ete­ti a mi­nisz­ter ga­lamb­ja­it, és es­tén­ként gő­zöl­gő teát visz neki? Ho­gyan is le­het­ne más­kép­pen?

Va­jon Is­ri­un ke­se­rű könnye­ket ej­tett-e, mert nyo­mo­rék je­gye­se nem tér már vissza soha? Nem, ép­pen olyan könnye­dén el fog­ja fe­lej­te­ni őt, mint ami­lyen gyor­san el­fe­lej­tet­te Yar­vi báty­ját is.

Ta­lán az any­ja volt az egyet­len, aki­nek va­ló­ban hi­ány­zott Yar­vi, és neki is csak azért, mert min­den fon­dor­la­ta el­le­né­re sok­kal ne­he­zebb lesz majd meg­tar­ta­nia a ha­tal­mát anél­kül, hogy báb­ként hasz­nált fia a já­ték­szé­ken ülne.

Va­jon az ő em­lé­ké­re is el­éget­tek egy ha­jót és emel­tek sír­dom­bot? Ezt va­la­mi­ért nem hit­te.

Ek­kor vet­te ész­re, hogy a nyo­mo­rék, re­me­gő ke­zét, gör­csö­sen ököl­be szo­rí­tot­ta.

− Mi bánt? − kér­dez­te Jaud.

− Ez volt az ott­ho­nom.

Rulf fel­só­haj­tott.

− Te, kuk­ta, hidd el an­nak, aki tud­ja, mi­ről be­szél: a leg­jobb, ha el­te­me­ted a múl­tat.

− Én meg­es­küd­tem va­la­mi­re, és az elől nem evez­he­tek el.

Rulf is­mét fel­só­haj­tott.

− Te, kuk­ta fia, hidd el an­nak, aki tud­ja, mi­ről be­szél: soha ne es­küdj sem­mi­re!

− De ha egy­szer már ki­mond­tad az es­küt? − kér­dez­te Jaud. − Ak­kor mit csi­nálsz?

Yar­vi hu­nyo­rog­va fel­né­zett a fel­leg­vár­ra. A fo­gát fáj­dal­ma­san erő­sen csi­kor­gat­ta. Le­het, hogy az is­te­nek bün­te­tés­ből küld­ték neki ezt a szen­ve­dést, mert túl naiv, büsz­ke és gyen­ge volt. De élet­ben is hagy­ták, és ad­tak neki még egy esélyt, hogy be­tel­je­sít­se az es­kü­jét. Hogy ki­ont­sa áru­ló nagy­báty­ja vé­rét, és vissza­sze­rez­ze a Fe­ke­te Trónt.

De az is­te­nek nem vár­nak örök­ké. Yar­vi ap­já­nak em­lé­ke min­den új haj­nal­lal egy­re csak hal­vá­nyo­dik, az any­ja ha­tal­ma min­den dél­ben egy­re csök­ken, a nagy­báty­ja es­té­ről es­té­re egy­re erő­seb­ben ural­ja Gett­föl­det, és Yar­vi esé­lyei min­den egyes nap­le­men­té­vel egy­re rosszab­bak lesz­nek.

Ab­ban biz­tos volt, hogy eve­ző­höz szí­jaz­va és pad­hoz lán­col­va nem fog bosszút áll­ni és nem fog­ja vissza­sze­rez­ni a ki­rály­sá­gát.

Ki kel­lett sza­ba­dul­nia on­nan.