Csúnya kis titok

Sa­dik­sir­ram ka­bin­ja zsú­folt volt és íz­lés­te­le­nül be­ren­de­zett. A há­rom lő­réssze­rű ab­la­kon ke­vés fény szű­rő­dött be, az ala­csony te­tő­ge­ren­dák­ról lógó zsá­kok és cso­ma­gok pe­dig még job­ban be­ár­nyé­kol­ták. A ka­pi­tány ta­ka­rók­kal, pré­mek­kel és fol­tos pár­nák­kal meg­ra­kott ágya fog­lal­ta el a pad­ló leg­na­gyobb ré­szét, a ma­ra­dék nagy­ját pe­dig egy túl­mé­re­te­zett, va­salt láda. Min­den sa­rok­ban üres bo­ros­üve­gek he­ver­tek. Kát­rány, só és töm­jén il­la­ta ke­ve­re­dett a le­ve­gő­ben a bor és az iz­zad­ság ápo­ro­dott sza­gá­val. Yar­vi éle­té­hez ké­pest azon­ban, már ha azt élet­nek le­he­tett ne­vez­ni, ez a bő­ség és lu­xus fel­leg­vá­ra volt.

− A ja­ví­tá­sok nem so­ká­ig fog­ják bír­ni − je­len­tet­te ki Szu­ma­el. − Vissza kell tér­nünk Ske­ken­lak­ba.

− A Szi­lán­kos-ten­ger­ben az a jó, hogy ke­rek! − Sa­dik­sir­ram a bo­ros­üve­gé­vel kört raj­zolt a le­ve­gő­be. − Biz­to­san vissza­té­rünk hát Ske­ken­lak­ba előbb vagy utóbb.

− De ke­let­re né­hány nap, nyu­gat­ra vi­szont hó­na­pok alatt!

− Te majd vi­gyá­zol, hogy a víz szí­nén ma­rad­junk! Mint min­dig. A ten­ge­rész leg­fé­lel­me­te­sebb el­len­sé­ge a ten­ger, de a fa le­beg a ví­zen, nem? Hát ak­kor? Ez nem ör­dön­gös­ség! Me­gyünk to­vább. − A ka­pi­tány az ala­csony szem­öl­dök­fa alatt be­bú­jó Yar­vi­ra pil­lan­tott. − Á, itt az én kö­ve­tem! Még meg­van a bő­rünk is, szó­val fel­té­te­le­zem, min­den jól ment.

− Be­szél­nem kell ve­led, ka­pi­tá­nyom. − Ezt le­sü­tött szem­mel mond­ta, aho­gyan a mi­nisz­ter be­szél a ki­rállyal. − Négy­szem­közt.

− Hm. − A nő le­biggyesz­tet­te az alsó aj­kát, és pen­get­ni kezd­te az uj­já­val, akár ze­nész a hár­fát. − Min­dig iz­gat­ja a fan­tá­zi­á­mat, ha egy fér­fi ket­tes­ben akar ma­rad­ni ve­lem, még ha az a fér­fi ilyen fi­a­tal, nyo­mo­rék és egyéb­ként vissza­ta­szí­tó is, mint te. Szu­ma­el, té­ged vár a desz­ka és a tö­mí­tő­anyag. Hol­nap reg­gel­re ví­zen aka­rok len­ni.

A lány a fo­gát csi­kor­gat­ta, áll­kap­csán ki­du­do­rod­tak az iz­mok.

− Ví­zen, vagy víz­ben. − Az­zal ki­csör­te­tett, és út­köz­ben a vál­lá­val ar­rébb ta­szí­tot­ta Yar­vit.

− Szó­val? − Sa­dik­sir­ram na­gyot kor­tyolt a bor­ból, és zö­rög­ve le­tet­te a pad­ló­ra a pa­lac­kot.

− Ven­dég­jo­got kér­tem az alan­tok­tól, ka­pi­tány. Ko­moly ha­gyo­má­nyuk, hogy az ide­gen­től, aki meg­fe­le­lő­en fo­lya­mo­dik érte, nem ta­gad­hat­ják meg a ven­dég­lá­tást.

− Ügyes − szólt a ka­pi­tány, és két ke­zé­vel össze­fog­ta fe­ke­te és ősz ha­ját.

− Üz­le­tet is kö­töt­tem ve­lük: meg­sze­rez­tem min­dent, ami­re szük­sé­günk van, és úgy hi­szem, ki­vá­ló al­kut kö­töt­tem.

− Na­gyon ügyes − mond­ta a nő, és a szo­ká­sos ku­sza cso­mó­ba bo­goz­ta a ha­ját.

De Yar­vi most ér­ke­zett el ah­hoz a rész­hez, ahol tény­leg ügyes­nek kel­lett len­nie.

− At­tól tar­tok, te nem tar­tod majd olyan ki­vá­ló­nak az üz­le­tet, ka­pi­tá­nyom.

Sa­dik­sir­ram össze­von­ta a szem­öl­dö­két.

− Hogy­hogy?

− A rak­tár­no­kod és a fe­dél­zet­mes­te­red le­fö­löz­ték a hasz­no­dat.

A ki­je­len­tést hosszú csend kö­vet­te. A ka­pi­tány gon­do­san fel­tűz­te a ha­ját, hogy a kon­tya ne bo­mol­jon ki. Az ar­cá­ról sem­mit sem le­he­tett le­ol­vas­ni, de Yar­vi egy­szer­re még­is úgy érez­te, mint­ha egy sza­ka­dék szé­lén áll­na.

− Va­ló­ban? − szó­lalt meg vég­re a nő.

Yar­vi min­den­re szá­mí­tott, csak erre a le­ke­ze­lő nyu­ga­lom­ra nem. Le­het, hogy a ka­pi­tány tu­dott az egész­ről, de nem ér­de­kel­te? Va­jon ezek után is vissza­kül­di majd őt az eve­ző mel­lé? Mi lesz, ha Trigg és Ank­ran meg­tud­ják, hogy el­árul­ta őket? Yar­vi meg­nyal­ta a szá­ja szé­lét. Tud­ta jól, mi­lyen ve­szé­lye­sen vé­kony jé­gen tán­col, de nem volt más vá­lasz­tá­sa: to­vább kel­lett ha­lad­nia, és csak re­mél­het­te, hogy egy­szer par­tot ér.

− És ez nem elő­ször tör­tént.

− Nem?

− Vuls­gard­ban te elég pénzt ad­tál ne­kik egész­sé­ges rab­szol­gák­ra, ők pe­dig a piac leg­ol­csóbb söp­re­dé­két vá­sá­rol­ták meg, köz­tük en­gem is. Ha nem csa­ló­dom, ke­vés ma­ra­dék pénzt kap­tál vissza.

− Fáj­dal­ma­san ke­ve­set. − Sa­dik­sir­ram két ujja közé fog­va fel­emel­te a bo­ros­üve­get, és ivott egy na­gyot. − Bár kez­dem azt hin­ni, hogy ve­led jó üz­le­tet kö­töt­tem.

Yar­vi fur­csa kész­te­tést ér­zett, hogy egy­szer­re min­dent el­mond­jon, és erőt kel­lett ven­nie ma­gán, hogy nyu­godt, őszin­te han­gon foly­tas­sa, aho­gyan mi­nisz­ter­hez il­lik.

− Mind­két al­ka­lom­mal háli­ai nyel­ven ál­la­pod­tak meg egy­más kö­zött, mert azt hit­ték, úgy sen­ki sem érti meg őket. De én be­szé­lek háli­ai nyel­ven is.

− És bi­zo­nyá­ra szé­pen éne­kelsz háli­a­i­ul is. Ah­hoz ké­pest, hogy eve­zős rab­szol­ga vagy, igen sok te­het­ség­gel ál­dot­tak meg az is­te­nek.

A jó mi­nisz­ter soha nem en­ge­di, hogy olyan kér­dést kap­jon, ami­re nem tud­ja már elő­re a vá­laszt. Yar­vi erre a kér­dés­re is ké­szült egy ha­zug­ság­gal.

− Az anyám mi­nisz­ter volt.

− Pe­dig a mi­nisz­te­rek soha nem old­hat­ják meg az övü­ket! − Sa­dik­sir­ram szi­szeg­ve szív­ta be a le­ve­gőt el­hú­zott aj­kai kö­zött. − Ó, mi­lyen csú­nya kis ti­tok!

− Ő ta­ní­tott ne­kem nyel­ve­ket, szá­mo­kat, a gyógy­nö­vé­nyek tu­do­má­nyát, és még sok mást, ami­nek te hasz­nát ve­he­ted a ha­jón, ka­pi­tá­nyom.

− Hasz­nos gye­rek vagy, az már igaz. Két kéz kell a harc­hoz, de csak egy ah­hoz, hogy hát­ba szúrj va­la­kit, igaz-e? Mi? Ank­ran! − ki­ál­tott ki az aj­tón ének­lő han­gon. − Ank­ran, a ka­pi­tá­nyod­nak be­szé­de van ve­led!

A rak­tár­nok lép­tei gyor­san dü­bög­tek a pad­lón, de Yar­vi szí­ve még an­nál is gyor­sab­ban vert.

− El­len­őriz­tem a kész­le­tet, ka­pi­tány. Egy fej­sze hi­ány­zik… − Az aj­tó­ból meg­lát­ta Yar­vit. Elő­ször meg­le­pő­dött, az­tán gya­na­kod­ni kez­dett, vé­gül meg­pró­bált mo­so­lyog­ni.

− Hoz­ha­tok még bort ne­ked?

− Soha töb­bé. − Vész­ter­hes csend lett. A ka­pi­tány csil­lo­gó szem­mel mo­soly­gott, míg Ank­ran ar­cá­ból fo­lya­ma­to­san sza­ladt ki a vér, Yar­vi ha­lán­té­ká­ban vi­szont egy­re erő­seb­ben do­bolt. − Az nem lep meg, hogy Trigg meg­lop. Ő sza­bad em­ber, gon­dos­kod­nia kell a sa­ját szük­ség­le­te­i­ről. De te? Hogy a sa­ját tu­laj­do­nom lop­jon tő­lem? − Sa­dik­sir­ram ki­it­ta a bort a pa­lack­ból, le­nyal­ta an­nak nya­ká­ról az utol­só csep­pet is, és rá­érő­sen in­gat­ni kezd­te, a sú­lyát be­csül­get­te. − Bi­zo­nyá­ra be­lá­tod, hogy ez elég szé­gyen­tel­jes.

A rak­tár­nok vé­kony ajka meg­rán­dult.

− Ha­zu­dik a nyo­mo­rék, ka­pi­tány!

− De a ha­zug­sá­gai na­gyon is egy­be­vág­nak a sej­té­se­im­mel.

− Ez csak…

Yar­vi alig lát­ta, mi tör­tént, csak a tom­pa puf­fa­nást hal­lot­ta, a nő olyan gyor­san ütöt­te le Ank­rant a pa­lack al­já­val. A fér­fi a föld­re esett, on­nan pis­lo­gott fel vér­ző arc­cal. A nő elő­re­lé­pett, las­san Ank­ran feje fölé emel­te a csiz­má­ját, és nyu­god­tan, egyen­le­te­sen, össz­pon­to­sít­va ta­pos­ni kezd­te.

− Csal­tál? − szi­szeg­te csi­kor­gó fo­gai kö­zött, és a sar­ká­val se­bet nyi­tott a fér­fi ar­cán.

− Lop­tál? − A csiz­ma tal­pa össze­zúz­ta és ol­dal­ra for­dí­tot­ta Ank­ran or­rát.

− Bo­lond­nak néz­tél?

Yar­vi el­for­dí­tot­ta a fe­jét, a szo­ba sar­kát fi­gyel­te. A tor­ka el­szo­rult, de az éme­lyí­tő re­cse­gés, ta­po­sás foly­ta­tó­dott.

− Azok után… amit én… ér­ted tet­tem!

Sa­dik­sir­ram vé­gül le­gug­golt, al­kar­ját meg­tá­masz­tot­ta a tér­dén, keze ló­gott a le­ve­gő­ben. Elő­re­tol­ta az ál­lát, és ki­fújt egy haj­tin­cset a sze­mé­ből.

− Újra csa­lód­nom kel­lett az em­be­ri­ség­ben a rom­lott­sá­god mi­att.

− A fe­le­sé­gem! − sut­tog­ta Ank­ran. Erre Yar­vi vissza­né­zett a fér­fi szétt­ran­csí­ro­zott ar­cá­ra. Ank­ran szá­já­ból vér­bu­bo­rék nőtt, és pat­tant szét. − A fe­le­sé­gem… és a fiam…

− Mi van ve­lük? − csat­tant fel a ka­pi­tány, és dü­hö­sen néz­te a kéz­fe­jén lévő pi­ros vér­fol­tot, majd Ank­ran ru­há­já­ba tö­röl­te azt.

− Az em­ber­ke­res­ke­dő… aki­től vet­tél… Thorl­by­ban. − A hang­ja szor­tyo­gott a vér­től. − Yo­ver­fell. Nála van­nak. − Fel­kö­hö­gött, és a nyel­vé­vel ki­tolt a szá­já­ból egy fo­gat. − Azt mond­ta, meg­tart­ja őket biz­ton­ság­ban… ha ki­fi­ze­tem az áru­kat… ahány­szor át­ha­la­dunk a ki­kö­tőn. Ha nem fi­ze­tek neki…

Yar­vi érez­te, hogy meg­bi­csak­lik a tér­de, majd­nem össze­esett. Már ér­tet­te, mire kel­lett Ank­ran­nak a sok pénz. De Sa­dik­sir­ram csak meg­von­ta a vál­lát.

− Mi kö­zöm ne­kem eh­hez? − Az­zal be­le­mar­kolt a fér­fi ha­já­ba, és ki­húz­ta a tő­rét az övé­ből.

− Várj! − ki­ál­tott rá Yar­vi.

A ka­pi­tány szú­ró­san pil­lan­tott rá.

− Tény­leg? Biz­tos vagy ben­ne?

Yar­vi­nak min­den lel­ki­ere­jé­re szük­sé­ge volt, hogy bá­gyadt mo­solyt eről­tes­sen az ar­cá­ra.

− Mi­ért öl­néd meg, ha el is tu­dod adni?

A nő egy pil­la­na­tig csak gug­golt moz­du­lat­la­nul, Yar­vi­ra me­redt, a fiú pe­dig már at­tól tar­tott, mind­ket­tő­jü­ket ki fog­ja vé­gez­ni, ami­kor vég­re fel­rö­hö­gött, és le­eresz­tet­te a tőrt.

− Na­hát, ilyet! A lágy szí­vem visz egy­szer még a sír­ba. Trigg!

A fe­dél­zet­mes­ter csak egy pil­la­nat­ra tor­pant meg az aj­tó­ban, ami­kor meg­lát­ta Ank­rant vé­res ca­fa­tok­kal az arca he­lyén.

− Úgy tű­nik, a rak­tár­no­kom meg­lo­pott en­gem − je­len­tet­te ki je­len­tő­ség­tel­je­sen Sa­dik­sir­ram.

Trigg Ank­ran­ra me­redt, az­tán a ka­pi­tány­ra, vé­gül hosszú ide­ig Yar­vit néz­te.

− Úgy tű­nik, van­nak, akik csak sa­ját ma­guk­ra gon­dol­nak.

− Én meg azt hit­tem, mi mind egy nagy csa­lád va­gyunk! − A nő fel­állt, le­po­rol­ta a tér­dét. − Ő az új rak­tár­no­kunk. Sze­rezz neki egy jobb gal­lért! − Az ajtó felé gu­rí­tot­ta Ank­rant a lá­bá­val. − Ezt meg ül­tesd le Jaud eve­ző­jé­hez, az üres hely­re!

− Igen­is, ka­pi­tány! − Az­zal Trigg a kar­já­nál fog­va ki­von­szol­ta Ank­rant a ka­bin­ból, és be­rúg­ta maga mö­gött az aj­tót.

− Meg­lá­tod majd, hogy én kö­nyö­rü­le­tes va­gyok − je­len­tet­te ki Sa­dik­sir­ram a vé­res ke­zé­ben tar­tott tőr­rel gesz­ti­ku­lál­va. − A kö­nyö­rü­le­tes­ség a leg­na­gyobb gyen­ge­sé­gem.

− A kö­nyö­rü­le­tes­ség a nagy­ság jele − nyög­te ki re­sze­lős han­gon Yar­vi.

Sa­dik­sir­ram el­vi­gyo­ro­dott.

− Ugye, hogy az? De bár­mi­lyen nagy is va­gyok, azt hi­szem, Ank­ran az összes idei kö­nyö­rü­le­tes­sé­ge­met el­hasz­nál­ta. − A kar­ját át­ve­tet­te Yar­vi vál­lán, a hü­velyk­uj­ját a nyak­örv­be akasz­tot­ta, és kö­zel húz­ta ma­gá­hoz a fiút. Olyan kö­zel, hogy Yar­vi érez­te a bor sza­gát a sut­to­gás­ban: − Ha még egy rak­tár­nok vissza­él­ne a bi­zal­mam­mal… − Nem fe­jez­te be a mon­da­tot, de ez­zel töb­bet mon­dott min­den szó­nál.

− Nincs mi­ért ag­gód­nod, ka­pi­tány. − Yar­vi olyan kö­zel­ről né­zett a nő sze­mé­be, hogy a két fe­ke­te folt szin­te egy­be­ol­vadt. − Ne­kem nincs sem fe­le­sé­gem, sem gyer­me­kem, akik el­von­hat­nák a fi­gyel­me­met. − Csak egy nagy­báty­ja, akit meg akar ölni, és aki­nek a lá­nyát el akar­ja ven­ni fe­le­sé­gül. És a Fe­ke­te Trón, amit vissza akar sze­rez­ni. − Én va­gyok a te em­be­red, ka­pi­tá­nyom.

− Nem vagy te tel­jes em­ber, de et­től el­te­kint­ve: cso­dás! − Sa­dik­sir­ram ko­mó­to­san meg­tö­röl­te a tőr pen­gé­jé­nek elő­ször egyik, majd má­sik ol­da­lát is Yar­vi in­gé­nek ele­jé­ben. − Ak­kor most isz­kolj le a rak­tár­ba, kis fél­kezű mi­nisz­te­rem, sza­gold ki, hol rej­tet­te el Ank­ran a pén­ze­met, és hozz fel ne­kem egy üveg bort! És mo­so­lyogj, fiam! − Le­vett a nya­ká­ból egy arany­lán­cot, és az ágya fölé, az egyik ge­ren­dá­ra akasz­tot­ta. Egy kulcs ló­gott raj­ta, az eve­zős rab­szol­gák lán­ca­ié. − Azt sze­re­tem, ha a ba­rá­ta­im mo­so­lyog­nak, az el­len­sé­ge­im pe­dig ha­lot­tak. − Szé­les­re tár­ta a kar­ját, meg­moz­gat­ta az uj­ja­it, és hát­ra­dőlt a pré­mek­re. − A mai nap oly sze­ren­csét­le­nül in­dult − el­mél­ke­dett a pla­fon­nak −, vé­gül még­is min­den­ki meg­kap­ta, amit akart.

Yar­vi jobb­nak tar­tot­ta nem meg­em­lí­te­ni, hogy Ank­ran, és kü­lö­nö­sen a fe­le­sé­ge és a fia va­ló­szí­nű­leg nem ér­tet­tek vol­na egyet ez­zel.