Csúnya kis titok
Sadiksirram kabinja zsúfolt volt és ízléstelenül berendezett. A három lőrésszerű ablakon kevés fény szűrődött be, az alacsony tetőgerendákról lógó zsákok és csomagok pedig még jobban beárnyékolták. A kapitány takarókkal, prémekkel és foltos párnákkal megrakott ágya foglalta el a padló legnagyobb részét, a maradék nagyját pedig egy túlméretezett, vasalt láda. Minden sarokban üres borosüvegek hevertek. Kátrány, só és tömjén illata keveredett a levegőben a bor és az izzadság áporodott szagával. Yarvi életéhez képest azonban, már ha azt életnek lehetett nevezni, ez a bőség és luxus fellegvára volt.
− A javítások nem sokáig fogják bírni − jelentette ki Szumael. − Vissza kell térnünk Skekenlakba.
− A Szilánkos-tengerben az a jó, hogy kerek! − Sadiksirram a borosüvegével kört rajzolt a levegőbe. − Biztosan visszatérünk hát Skekenlakba előbb vagy utóbb.
− De keletre néhány nap, nyugatra viszont hónapok alatt!
− Te majd vigyázol, hogy a víz színén maradjunk! Mint mindig. A tengerész legfélelmetesebb ellensége a tenger, de a fa lebeg a vízen, nem? Hát akkor? Ez nem ördöngösség! Megyünk tovább. − A kapitány az alacsony szemöldökfa alatt bebújó Yarvira pillantott. − Á, itt az én követem! Még megvan a bőrünk is, szóval feltételezem, minden jól ment.
− Beszélnem kell veled, kapitányom. − Ezt lesütött szemmel mondta, ahogyan a miniszter beszél a királlyal. − Négyszemközt.
− Hm. − A nő lebiggyesztette az alsó ajkát, és pengetni kezdte az ujjával, akár zenész a hárfát. − Mindig izgatja a fantáziámat, ha egy férfi kettesben akar maradni velem, még ha az a férfi ilyen fiatal, nyomorék és egyébként visszataszító is, mint te. Szumael, téged vár a deszka és a tömítőanyag. Holnap reggelre vízen akarok lenni.
A lány a fogát csikorgatta, állkapcsán kidudorodtak az izmok.
− Vízen, vagy vízben. − Azzal kicsörtetett, és útközben a vállával arrébb taszította Yarvit.
− Szóval? − Sadiksirram nagyot kortyolt a borból, és zörögve letette a padlóra a palackot.
− Vendégjogot kértem az alantoktól, kapitány. Komoly hagyományuk, hogy az idegentől, aki megfelelően folyamodik érte, nem tagadhatják meg a vendéglátást.
− Ügyes − szólt a kapitány, és két kezével összefogta fekete és ősz haját.
− Üzletet is kötöttem velük: megszereztem mindent, amire szükségünk van, és úgy hiszem, kiváló alkut kötöttem.
− Nagyon ügyes − mondta a nő, és a szokásos kusza csomóba bogozta a haját.
De Yarvi most érkezett el ahhoz a részhez, ahol tényleg ügyesnek kellett lennie.
− Attól tartok, te nem tartod majd olyan kiválónak az üzletet, kapitányom.
Sadiksirram összevonta a szemöldökét.
− Hogyhogy?
− A raktárnokod és a fedélzetmestered lefölözték a hasznodat.
A kijelentést hosszú csend követte. A kapitány gondosan feltűzte a haját, hogy a kontya ne bomoljon ki. Az arcáról semmit sem lehetett leolvasni, de Yarvi egyszerre mégis úgy érezte, mintha egy szakadék szélén állna.
− Valóban? − szólalt meg végre a nő.
Yarvi mindenre számított, csak erre a lekezelő nyugalomra nem. Lehet, hogy a kapitány tudott az egészről, de nem érdekelte? Vajon ezek után is visszaküldi majd őt az evező mellé? Mi lesz, ha Trigg és Ankran megtudják, hogy elárulta őket? Yarvi megnyalta a szája szélét. Tudta jól, milyen veszélyesen vékony jégen táncol, de nem volt más választása: tovább kellett haladnia, és csak remélhette, hogy egyszer partot ér.
− És ez nem először történt.
− Nem?
− Vulsgardban te elég pénzt adtál nekik egészséges rabszolgákra, ők pedig a piac legolcsóbb söpredékét vásárolták meg, köztük engem is. Ha nem csalódom, kevés maradék pénzt kaptál vissza.
− Fájdalmasan keveset. − Sadiksirram két ujja közé fogva felemelte a borosüveget, és ivott egy nagyot. − Bár kezdem azt hinni, hogy veled jó üzletet kötöttem.
Yarvi furcsa késztetést érzett, hogy egyszerre mindent elmondjon, és erőt kellett vennie magán, hogy nyugodt, őszinte hangon folytassa, ahogyan miniszterhez illik.
− Mindkét alkalommal háliai nyelven állapodtak meg egymás között, mert azt hitték, úgy senki sem érti meg őket. De én beszélek háliai nyelven is.
− És bizonyára szépen énekelsz háliaiul is. Ahhoz képest, hogy evezős rabszolga vagy, igen sok tehetséggel áldottak meg az istenek.
A jó miniszter soha nem engedi, hogy olyan kérdést kapjon, amire nem tudja már előre a választ. Yarvi erre a kérdésre is készült egy hazugsággal.
− Az anyám miniszter volt.
− Pedig a miniszterek soha nem oldhatják meg az övüket! − Sadiksirram sziszegve szívta be a levegőt elhúzott ajkai között. − Ó, milyen csúnya kis titok!
− Ő tanított nekem nyelveket, számokat, a gyógynövények tudományát, és még sok mást, aminek te hasznát veheted a hajón, kapitányom.
− Hasznos gyerek vagy, az már igaz. Két kéz kell a harchoz, de csak egy ahhoz, hogy hátba szúrj valakit, igaz-e? Mi? Ankran! − kiáltott ki az ajtón éneklő hangon. − Ankran, a kapitányodnak beszéde van veled!
A raktárnok léptei gyorsan dübögtek a padlón, de Yarvi szíve még annál is gyorsabban vert.
− Ellenőriztem a készletet, kapitány. Egy fejsze hiányzik… − Az ajtóból meglátta Yarvit. Először meglepődött, aztán gyanakodni kezdett, végül megpróbált mosolyogni.
− Hozhatok még bort neked?
− Soha többé. − Vészterhes csend lett. A kapitány csillogó szemmel mosolygott, míg Ankran arcából folyamatosan szaladt ki a vér, Yarvi halántékában viszont egyre erősebben dobolt. − Az nem lep meg, hogy Trigg meglop. Ő szabad ember, gondoskodnia kell a saját szükségleteiről. De te? Hogy a saját tulajdonom lopjon tőlem? − Sadiksirram kiitta a bort a palackból, lenyalta annak nyakáról az utolsó cseppet is, és ráérősen ingatni kezdte, a súlyát becsülgette. − Bizonyára belátod, hogy ez elég szégyenteljes.
A raktárnok vékony ajka megrándult.
− Hazudik a nyomorék, kapitány!
− De a hazugságai nagyon is egybevágnak a sejtéseimmel.
− Ez csak…
Yarvi alig látta, mi történt, csak a tompa puffanást hallotta, a nő olyan gyorsan ütötte le Ankrant a palack aljával. A férfi a földre esett, onnan pislogott fel vérző arccal. A nő előrelépett, lassan Ankran feje fölé emelte a csizmáját, és nyugodtan, egyenletesen, összpontosítva taposni kezdte.
− Csaltál? − sziszegte csikorgó fogai között, és a sarkával sebet nyitott a férfi arcán.
− Loptál? − A csizma talpa összezúzta és oldalra fordította Ankran orrát.
− Bolondnak néztél?
Yarvi elfordította a fejét, a szoba sarkát figyelte. A torka elszorult, de az émelyítő recsegés, taposás folytatódott.
− Azok után… amit én… érted tettem!
Sadiksirram végül leguggolt, alkarját megtámasztotta a térdén, keze lógott a levegőben. Előretolta az állát, és kifújt egy hajtincset a szeméből.
− Újra csalódnom kellett az emberiségben a romlottságod miatt.
− A feleségem! − suttogta Ankran. Erre Yarvi visszanézett a férfi széttrancsírozott arcára. Ankran szájából vérbuborék nőtt, és pattant szét. − A feleségem… és a fiam…
− Mi van velük? − csattant fel a kapitány, és dühösen nézte a kézfején lévő piros vérfoltot, majd Ankran ruhájába törölte azt.
− Az emberkereskedő… akitől vettél… Thorlbyban. − A hangja szortyogott a vértől. − Yoverfell. Nála vannak. − Felköhögött, és a nyelvével kitolt a szájából egy fogat. − Azt mondta, megtartja őket biztonságban… ha kifizetem az árukat… ahányszor áthaladunk a kikötőn. Ha nem fizetek neki…
Yarvi érezte, hogy megbicsaklik a térde, majdnem összeesett. Már értette, mire kellett Ankrannak a sok pénz. De Sadiksirram csak megvonta a vállát.
− Mi közöm nekem ehhez? − Azzal belemarkolt a férfi hajába, és kihúzta a tőrét az övéből.
− Várj! − kiáltott rá Yarvi.
A kapitány szúrósan pillantott rá.
− Tényleg? Biztos vagy benne?
Yarvinak minden lelkierejére szüksége volt, hogy bágyadt mosolyt erőltessen az arcára.
− Miért ölnéd meg, ha el is tudod adni?
A nő egy pillanatig csak guggolt mozdulatlanul, Yarvira meredt, a fiú pedig már attól tartott, mindkettőjüket ki fogja végezni, amikor végre felröhögött, és leeresztette a tőrt.
− Nahát, ilyet! A lágy szívem visz egyszer még a sírba. Trigg!
A fedélzetmester csak egy pillanatra torpant meg az ajtóban, amikor meglátta Ankrant véres cafatokkal az arca helyén.
− Úgy tűnik, a raktárnokom meglopott engem − jelentette ki jelentőségteljesen Sadiksirram.
Trigg Ankranra meredt, aztán a kapitányra, végül hosszú ideig Yarvit nézte.
− Úgy tűnik, vannak, akik csak saját magukra gondolnak.
− Én meg azt hittem, mi mind egy nagy család vagyunk! − A nő felállt, leporolta a térdét. − Ő az új raktárnokunk. Szerezz neki egy jobb gallért! − Az ajtó felé gurította Ankrant a lábával. − Ezt meg ültesd le Jaud evezőjéhez, az üres helyre!
− Igenis, kapitány! − Azzal Trigg a karjánál fogva kivonszolta Ankrant a kabinból, és berúgta maga mögött az ajtót.
− Meglátod majd, hogy én könyörületes vagyok − jelentette ki Sadiksirram a véres kezében tartott tőrrel gesztikulálva. − A könyörületesség a legnagyobb gyengeségem.
− A könyörületesség a nagyság jele − nyögte ki reszelős hangon Yarvi.
Sadiksirram elvigyorodott.
− Ugye, hogy az? De bármilyen nagy is vagyok, azt hiszem, Ankran az összes idei könyörületességemet elhasználta. − A karját átvetette Yarvi vállán, a hüvelykujját a nyakörvbe akasztotta, és közel húzta magához a fiút. Olyan közel, hogy Yarvi érezte a bor szagát a suttogásban: − Ha még egy raktárnok visszaélne a bizalmammal… − Nem fejezte be a mondatot, de ezzel többet mondott minden szónál.
− Nincs miért aggódnod, kapitány. − Yarvi olyan közelről nézett a nő szemébe, hogy a két fekete folt szinte egybeolvadt. − Nekem nincs sem feleségem, sem gyermekem, akik elvonhatnák a figyelmemet. − Csak egy nagybátyja, akit meg akar ölni, és akinek a lányát el akarja venni feleségül. És a Fekete Trón, amit vissza akar szerezni. − Én vagyok a te embered, kapitányom.
− Nem vagy te teljes ember, de ettől eltekintve: csodás! − Sadiksirram komótosan megtörölte a tőr pengéjének először egyik, majd másik oldalát is Yarvi ingének elejében. − Akkor most iszkolj le a raktárba, kis félkezű miniszterem, szagold ki, hol rejtette el Ankran a pénzemet, és hozz fel nekem egy üveg bort! És mosolyogj, fiam! − Levett a nyakából egy aranyláncot, és az ágya fölé, az egyik gerendára akasztotta. Egy kulcs lógott rajta, az evezős rabszolgák láncaié. − Azt szeretem, ha a barátaim mosolyognak, az ellenségeim pedig halottak. − Szélesre tárta a karját, megmozgatta az ujjait, és hátradőlt a prémekre. − A mai nap oly szerencsétlenül indult − elmélkedett a plafonnak −, végül mégis mindenki megkapta, amit akart.
Yarvi jobbnak tartotta nem megemlíteni, hogy Ankran, és különösen a felesége és a fia valószínűleg nem értettek volna egyet ezzel.