Lebegő gallyak
Yarvi látott már kemény férfit, nem is egyet. Az apja is az volt, a bátyja is. Többtucatnyi kemény harcos fordult meg mindennap a gyakorlótéren, és több száz gyűlt össze a parton, amikor Uthrik király testét elégették, hogy kihajózzanak a fiatal Yarvi királlyal az amwendi hadjáratra. Ismerte ezeket a harcosokat, akik csak a csatában mosolyogtak, és a kezük tökéletesen illett a fegyverük alakjához.
De soha nem látott még olyan csapatot, mint amit Gorm hozott magával a vadászatra.
− Ennyi vansztert még nem láttam egy helyen − morgott Rulf. − Pedig egy évig Vulsgardban éltem.
− Ez egy hadsereg − nyögte dühösen Semmi.
− Méghozzá nagyon ronda hadsereg − tette hozzá Jaud.
Tele voltak fegyverekkel, sütött róluk a veszély, a tekintetük dárda volt, a szavuk penge. Büszkén hordták sebhelyeiket, akár a nők az ékszert, miközben egy nő köszörüléshez hasonló, éles hangon szerelmes dalt énekelt Háború Anyához kiontott vérről, kicsorbult acélról és túl korán véget ért életekről.
Yarvit és barátait megkötözve, rájuk szegezett dárdákkal ennek a vadállatveremnek a közepére terelték a tüzek felett vörös zsírt csöpögtető állattetemek között.
− Ha van tervetek − sziszegett Szumael összeszorított fogai között −, most előhozakodhatnátok vele.
− Nekem van egy − mondta Semmi.
− Kell hozzá kard? − kérdezte Jaud.
Rövid csend.
− Minden tervemhez kell kard.
− És van kardod?
Újabb szünet.
− Nincs.
− Akkor hogy működik a terved fegyver nélkül? − morgott Szumael.
Harmadik szünet.
− Mindenkire a Halál vár.
A gyilkosok legsűrűbb tömegében Yarvi ekkor megpillantott egy hatalmas trónt, azon egy hatalmas alakot, aki hatalmas kezében hatalmas kupát tartott, de most nem a félelem lett rajta úrrá, mint korábban, hanem a lehetőséget látta meg benne. Nem volt ez terv, még ötlet sem igazán, de Gundring anya szavaival élve: a vízbefúló mohón kap minden lebegő gally után.
− Az öldöklésnél van jobb is, amit az ellenségeddel tehetsz − suttogta.
Semmi horkantott egyet.
− És mi lenne az?
− Szövetséget köthetsz vele. − Azzal Yarvi vett egy nagy levegőt, és felordított: − Grom-gil-Gorm! − A hangja éles volt és megbicsaklott, ennél előkelőbbet már elképzelni sem lehetett volna, de elég hangosan recsegett ahhoz, hogy az egész táborban hallatsszon, és csak ez számított. Száz arc fordult Yarvi felé. − Vanszterföld királya! Háború Anya legvéresebb fia! Kardtörő és Árvacsináló! Újra találkozunk hát! Én…
Egy jól irányzott ütés sivítva kiszorította a fiú tüdejéből a levegőt.
− Fogd vissza a nyelved, fiú, mielőtt kitépem! − fortyant fel a kapitány, és térdre lökte a köhögő Yarvit.
De a szavainak meglett az eredménye.
Először mély csend ereszkedett a táborra, azután nehéz léptek zaja közeledett, majd felharsant Grom-gil-Gorm dallamos hangja.
− Vendégeket hoztál.
− Pedig csak koldusoknak tűnnek.
Yarvi nem hallotta ugyan Skaer anyát azóta, hogy nyakörvet tettek rá, de a rémálmaiból azonnal felismerte ezt a rideg, fagyos hangot.
− Odafent, az elfromok között találtuk őket, királyom − jelentette a kapitány.
− Ezek nem úgy néznek ki, mint az elfek − szólt Gorm minisztere.
− Holttesteket égettek.
− Ez nemes tett, ha a megfelelő testeket égetik − vélte Gorm.
− Fiú, te úgy beszélsz, mintha ismernélek. Azt várod, hogy kitaláljam, ki vagy?
Yarvi csak nehezen jutott szóhoz. Felemelte a fejét, és újra végignézett a csizmán, az övön, a háromszor hurkolt láncon, majd a magasban Vanszterföld királyának kemény vonású fején. Az apjának, az országának, a népének legádázabb ellenségén.
− Amikor utoljára találkoztunk, felajánlottad nekem a tőrödet. − Yarvi Gorm szemébe nézett. Térden állt, rongyos és véres ruhában, sérülten és megkötözve, de állta a tekintetét.
− Azt mondtad, keresselek meg, ha meggondoltam magam. Most ideadod hát?
Vanszterföld királya összevonta a szemöldökét, egyik kezével a halott katonák kardjainak gombjából fűzött lánccal babrált, a másikkal gondosan az övébe dugta a sok pengét.
− Ez nem lenne bölcs dolog.
− Azt hittem, Háború Anya rád lehelt a bölcsőjében, és a jövendölés szerint ember fia nem ölhet meg téged.
− Az istenek azt segítik, aki magán segít. − Skaer anya erős ujjai közé kapta Yarvi állát, és a fény felé fordította az arcát. − Ez a kukta, akit Amwendben foglyul ejtettünk.
− Tényleg az − mormogott Gorm. − De megváltozott. Most már kemény a tekintete.
Skaer anya összevonta a szemöldökét.
− És megszabadultál a gallértól, amit rád raktam.
− Horzsolta a nyakamat. Én nem rabszolgának születtem.
− Mégis előttem térdelsz újra − szólt Gorm. − Minek születtél hát?
Az emberei behódolóan nevettek, de Yarvit ez már nem bántotta, hiszen őt egész életében kikacagta mindenki.
− Gettföld királyának − közölte, és ezúttal a hangja hideg és kemény volt, mint a Fekete Trón maga.
− Istenek, segítsetek! − sóhajtott fel Szumael. − Nekünk végünk.
Gorm elvigyorodott.
− Odem! Fiatalabb vagy, mint amilyennek hittelek!
− Én Odem unokaöccse vagyok, Uthrik fia.
A kapitány nagyot ütött Yarvi nyakszirtjére, hogy a fiú előredőlt, egyenesen a törött orrára. Ez különösen kellemetlen volt, mivel hátrakötött kézzel sehogyan sem tudta tompítani az esést.
− Uthrik fia meghalt vele együtt!
− Volt egy másik fia is, te bolond! − Yarvi forogva újra térdre emelkedett, a szájában érezte a vér sós ízét. Kezdte unni ezt.
Valaki belemarkolt a hajába, és felemelte őt a földről.
− Felvegyem udvari bolondnak, vagy felakasszam kémkedésért?
− Ezt nem te döntöd el. − Skaer anya egyetlen ujját mozdította csak, az elfkarkötői csak halkan csilingeltek, a kapitány mégis azonnal elengedte a fiút, mintha megégette volna a kezét. − Uthriknak valóban volt másik fia. Yarvi herceg. Ő miniszternek tanult.
− De soha nem tettem le a próbát − mondta Yarvi. − Helyette elfoglaltam a Fekete Trónt.
− Hogy az Arany Királyné megtarthassa a hatalmát.
− Laithlin. Az anyám.
Skaer anya egy hosszúra nyúlt pillanatig elgondolkozott. Yarvi közben felemelte az állát, és annyira királyian nézett, amennyire a vérző orra, megkötözött keze és büdös rongyai engedték. Ez talán éppen elég volt, ha másra nem, hogy kételyt ébresszen a miniszterben.
− Oldd el a kezét!
Yarvi érezte, hogy levágják a csuklójáról a kötelet, és jó színpadi érzékkel, lassan a fénybe emelte a bal kezét. A nyomorék testrész látványától a tábortüzek körül felmorajlottak a katonák, és most az egyszer Yarvi örömmel vette ezt.
− Ezt kerested? − kérdezte.
Skaer anya megfogta a kezét, megfordította, és erős ujjakkal megnyomkodta.
− Ha te Gundring anya tanítványa voltál, mondd meg, ő kitől tanult?
Yarvi nem habozott.
− Őt Vexen anya tanította, aki akkor Trovenföld királyának, Fynnek volt minisztere, ma pedig nagyanya, a miniszterek rendjének feje, és a főkirály első szolgája.
− Hány galambot tart Gundring anya?
− Három tucatot, és még egyet, aminek fekete folt van a fején. Ez viszi majd a hírt Skekenlakba, amikor a Halál kinyitja előtte a végső ajtót.
− Milyen fából készült Gettföld királyának hálószobaajtaja?
Yarvi elmosolyodott.
− A király hálótermének nincsen ajtaja, mert övé a föld és rajta az emberek, nem lehet hát titka előttük.
Yarvit nagy megelégedéssel töltötte el a Skaer anya vékony arcára kiült hitetlenkedés.
Grom-gil-Gorm felvonta vastag szemöldökét.
− Igaz válaszokat adott?
− Igen − szólt halkan a miniszter.
− Akkor… ez a nyomorék kölyök valóban Yarvi, Uthrik és Laithlin fia, Gettföld törvényes királya?
− Úgy tűnik.
− Tényleg igaz? − tátotta el a száját Rulf.
− Igaz − sóhajtott Szumael.
Gorm csak kacagott.
− Akkor ez volt az utóbbi évek leghasznosabb vadászata! Küldj madarat, Skaer anya, és tudd meg, mit adna Odem, ha visszaszolgáltatnánk az elveszett unokaöccsét!
Azzal Vanszterföld királya elfordult.
Yarvi azonban egy horkantással megállította.
− A nagy és félelmetes Grom-gil-Gorm! Gettföldön téged vérgőztől tomboló őrültnek tartanak, Trovenföldön a vad ország vad királyának neveznek, Skekenlakban pedig, a főkirály elfek által épített csarnokaiban… nos, ott igazából említésre méltónak sem tartanak.
Yarvi hallotta, hogy Rulf aggódva felmordult, a kapitány visszafojtott haragjában csak hörgött, de Gorm elgondolkozva simogatta a szakállát.
− Ha hízelegni szeretnél, hát nem nagyon megy. Mire akarsz kilyukadni?
− Be akarod bizonyítani, hogy igazuk van, és csak ilyen csekély hasznot hajtasz az öledbe hullott arany alkalomból?
Vanszterföld királya a miniszterére pillantott, és felvonta a szemöldökét.
− Halljam, mi jelentene nagyobb hasznot?
Azt kínáld nekik, amit akarnak, mondta egyszer Yarvi anyja, ne azt, amid van!
− Te minden tavaszon összegyűjtöd harcosaidat, és végigfosztogatod Gettföld határvidékét.
− Ezt mindenki tudja.
− Idén tavasszal?
Gorm lebiggyesztette az ajkát.
− Egy kisebb kalandozást tervezek. Háború Anya megköveteli, hogy bosszút álljunk azért, amit a nagybátyád Amwendben művelt.
Yarvi okosabbnak gondolta nem említeni, hogy annak a hadjáratnak az elején ő volt a király, ha a végén már nem is.
− Csak annyit kérek tőled, hogy ez évben nyomulj kicsit távolabbra. Egészen Thorlbyig.
Skaer anya megvetően felszisszent.
− Csak ennyit?
Gorm érdeklődését viszont Yarvi már felkeltette.
− Mit nyernék vele én, ha megteszem neked ezt a szívességet?
Yarvi apja és megölt bátyja, vagy vízbe fúlt nagybátyja, Uthil, és a hozzá hasonló büszke férfiak kétségtelenül előbb köpték volna szembe Grom-gil-Gormot, mint hogy segítséget kérjenek tőle, de Yarvi nem volt büszke ember. A büszkeséget már kiölte belőle a folyamatos megszégyenítéssel az apja, kicsalta belőle Odem, és kiostorozta belőle Trigg, megfagyasztotta benne a jégsivatag hidege.
Yarvi eddig egész életében térdelt, egy kis plusztérdeplés már nem árthatott neki.
− Segíts nekem visszaszerezni a trónt, Grom-gil-Gorm, én pedig letérdelek eléd Odem vérében, és Gettföld királyaként a hűbéresed és alattvalód leszek.
Semmi közel hajolt a fiúhoz, és vicsorogva, dühösen, sisteregve figyelmeztette:
− Túl nagy árat fizetsz érte!
De Yarvi nem törődött vele.
− Uthil, Uthrik és Odem, a három testvér, ki legnagyobb ellenséged volt, mind átlép a végső ajtón, és így te leszel a második leghatalmasabb ember a Szilánkos-tenger környékén. Csak a főkirály marad nálad erősebb, de… talán… nem sokáig.
Minél nagyobb valaki hatalma, mondta Gundring anya sokszor, annál jobban vágyik még nagyobbra.
Gorm hangja kissé rekedtes lett.
− Ez szép dolog lenne.
− Valóban szép − bólintott Skaer anya, és a korábbinál is szúrósabb tekintettel méregette Yarvit −, ha kivitelezhető lenne.
− Csak juttass el engem és társaimat Thorlbyba, és mi megpróbáljuk kivitelezni.
− Furcsa követőket szedtél össze − jegyzete meg Skaer anya, és szenvtelenül végignézett a gyülekezeten.
− Furcsa körülmények furcsa megoldásokat kívánnak.
− Ki ez a torz lény? − kérdezett rá Gorm, mivel a többiek mind bölcsen lesütötték a szemüket, Semmi azonban egyenesen felfelé nézett rá izzó tekintettel.
− Én büszke gett vagyok.
− Á, az a fajta! − Gorm elmosolyodott. − Mi itt véresen és apróra zúzva szeretjük a büszke getteket.
− Vele ne is foglalkozz, királyom! Ő Semmi. − Yarvi a mézes-mázas hangjával, amit az anyjától tanult, visszaterelte magára Grom-gil-Gorm figyelmét. A vad, harcos emberek ugyanis otthonosan mozogtak a düh és erőszak terepén, de nem tudtak mit kezdeni az ésszerű érvekkel és a józan ésszel. − Ha kudarcot vallok, te még mindig végigfosztogathatod a hazautat dél felé, és tiéd a gazdag zsákmány.
Semmi viszolyogva hörgött, és ez nem is csoda. A felégetett gettföldi városok, a feldúlt táj, az elkergetett vagy rabszolgasorba taszított emberek… Yarvi földje és Yarvi népe. De a fiú túl mélyre merészkedett az ingoványos terepen, és innen már nem fordulhatott vissza. Egy megoldás volt: haladni előre, és vagy megfulladni, vagy sárosan átjutni a túloldalra. Ahhoz, hogy visszaszerezze a Fekete Trónt, hadseregre volt szüksége, Háború Anya pedig most az ő kezébe helyezte Gorm fegyvereit. Vagy legalábbis a nyakára a katonái csizmáját.
− Te csak nyerhetsz ezzel − unszolta finoman, nagyon finoman −, és nem veszíthetsz semmit.
− De igen, a főkirály jóindulatát − szólt közbe Skaer anya. − Ő úgy rendelkezett, hogy ne legyen háború, amíg a temploma el nem készül.
− Volt idő, amikor Vexen nagyanya sasai kéréseket hoztak. − Gorm dallamos hangja most már dühösnek tűnt. − Aztán már követeléseket, mostanában pedig már parancsokat. Mi lesz ennek a vége, Skaer anya?
A miniszter halkan, finoman válaszolt.
− A főkirály mellett állnak az alföldiek, és a legtöbb ingol is az ő Egy Istenéhez imádkozik már. Mind készek harcra kelni és meghalni a parancsára.
− És Vanszterföldön is a főkirály uralkodik − vágott a szavába gúnyolódva Yarvi −, vagy még Grom-gil-Gorm?
Skaer anya összeszorította az ajkát.
− Ne játssz túl közel a tűzhöz, fiam! Mindenki szolgál valakit.
De Gorm gondolatai már messze jártak, lelki szemei előtt már látta, hogyan éget és gyilkol Gettföldön.
− Thorlby falai erősek − jegyezte meg −, és sok nagy harcos védi. Túl sok. Ha be tudnám venni azt a várost, a bárdjaim már régen a győzelmemről énekelnének.
− Soha! − suttogta Semmi, de senki sem figyelt rá. Az üzlet megköttetett.
− Ez a legjobb az egészben − hízelkedett Yarvi. − Neked csak várnod kell odakint, én a kezedre adom a várost.