Lebegő gallyak

Yar­vi lá­tott már ke­mény fér­fit, nem is egyet. Az apja is az volt, a báty­ja is. Több­tu­cat­nyi ke­mény har­cos for­dult meg min­den­nap a gya­kor­ló­té­ren, és több száz gyűlt össze a par­ton, ami­kor Uthrik ki­rály tes­tét el­éget­ték, hogy ki­ha­józ­za­nak a fi­a­tal Yar­vi ki­rállyal az am­wen­di had­já­rat­ra. Is­mer­te eze­ket a har­co­so­kat, akik csak a csa­tá­ban mo­so­lyog­tak, és a ke­zük tö­ké­le­te­sen il­lett a fegy­ve­rük alak­já­hoz.

De soha nem lá­tott még olyan csa­pa­tot, mint amit Gorm ho­zott ma­gá­val a va­dá­szat­ra.

− Ennyi vansz­tert még nem lát­tam egy he­lyen − mor­gott Rulf. − Pe­dig egy évig Vuls­gard­ban él­tem.

− Ez egy had­se­reg − nyög­te dü­hö­sen Sem­mi.

− Még­hoz­zá na­gyon ron­da had­se­reg − tet­te hoz­zá Jaud.

Tele vol­tak fegy­ve­rek­kel, sü­tött ró­luk a ve­szély, a te­kin­te­tük dár­da volt, a sza­vuk pen­ge. Büsz­kén hord­ták seb­he­lye­i­ket, akár a nők az ék­szert, mi­köz­ben egy nő kö­szö­rü­lés­hez ha­son­ló, éles han­gon sze­rel­mes dalt éne­kelt Há­bo­rú Anyá­hoz ki­on­tott vér­ről, ki­csor­bult acél­ról és túl ko­rán vé­get ért éle­tek­ről.

Yar­vit és ba­rá­ta­it meg­kö­töz­ve, rá­juk sze­ge­zett dár­dák­kal en­nek a vad­ál­lat­ve­rem­nek a kö­ze­pé­re te­rel­ték a tü­zek fe­lett vö­rös zsírt csö­pög­te­tő ál­lat­te­te­mek kö­zött.

− Ha van ter­ve­tek − szi­sze­gett Szu­ma­el össze­szo­rí­tott fo­gai kö­zött −, most elő­ho­za­kod­hat­ná­tok vele.

− Ne­kem van egy − mond­ta Sem­mi.

− Kell hoz­zá kard? − kér­dez­te Jaud.

Rö­vid csend.

− Min­den ter­vem­hez kell kard.

− És van kar­dod?

Újabb szü­net.

− Nincs.

− Ak­kor hogy mű­kö­dik a ter­ved fegy­ver nél­kül? − mor­gott Szu­ma­el.

Har­ma­dik szü­net.

− Min­den­ki­re a Ha­lál vár.

A gyil­ko­sok leg­sű­rűbb tö­me­gé­ben Yar­vi ek­kor meg­pil­lan­tott egy ha­tal­mas trónt, azon egy ha­tal­mas ala­kot, aki ha­tal­mas ke­zé­ben ha­tal­mas ku­pát tar­tott, de most nem a fé­le­lem lett raj­ta úrrá, mint ko­ráb­ban, ha­nem a le­he­tő­sé­get lát­ta meg ben­ne. Nem volt ez terv, még öt­let sem iga­zán, de Gund­ring anya sza­va­i­val élve: a víz­be­fú­ló mo­hón kap min­den le­be­gő gally után.

− Az öl­dök­lés­nél van jobb is, amit az el­len­sé­ged­del te­hetsz − sut­tog­ta.

Sem­mi hor­kan­tott egyet.

− És mi len­ne az?

− Szö­vet­sé­get köt­hetsz vele. − Az­zal Yar­vi vett egy nagy le­ve­gőt, és fel­or­dí­tott: − Grom-gil-Gorm! − A hang­ja éles volt és meg­bi­csak­lott, en­nél elő­ke­lőb­bet már el­kép­zel­ni sem le­he­tett vol­na, de elég han­go­san re­cse­gett ah­hoz, hogy az egész tá­bor­ban hal­latsszon, és csak ez szá­mí­tott. Száz arc for­dult Yar­vi felé. − Vansz­ter­föld ki­rá­lya! Há­bo­rú Anya leg­vé­re­sebb fia! Kard­tö­rő és Ár­va­csi­ná­ló! Újra ta­lál­kozunk hát! Én…

Egy jól irány­zott ütés si­vít­va ki­szo­rí­tot­ta a fiú tü­de­jé­ből a le­ve­gőt.

− Fogd vissza a nyel­ved, fiú, mi­előtt ki­té­pem! − for­tyant fel a ka­pi­tány, és térd­re lök­te a kö­hö­gő Yar­vit.

De a sza­va­i­nak meg­lett az ered­mé­nye.

Elő­ször mély csend eresz­ke­dett a tá­bor­ra, az­u­tán ne­héz lép­tek zaja kö­ze­le­dett, majd fel­har­sant Grom-gil-Gorm dal­la­mos hang­ja.

− Ven­dé­ge­ket hoz­tál.

− Pe­dig csak kol­du­sok­nak tűn­nek.

Yar­vi nem hal­lot­ta ugyan Ska­er anyát az­óta, hogy nyak­ör­vet tet­tek rá, de a rém­ál­ma­i­ból azon­nal fel­is­mer­te ezt a ri­deg, fa­gyos han­got.

− Oda­fent, az el­fro­mok kö­zött ta­lál­tuk őket, ki­rá­lyom − je­len­tet­te a ka­pi­tány.

− Ezek nem úgy néz­nek ki, mint az el­fek − szólt Gorm mi­nisz­te­re.

− Holt­tes­te­ket éget­tek.

− Ez ne­mes tett, ha a meg­fe­le­lő tes­te­ket ége­tik − vél­te Gorm.

− Fiú, te úgy be­szélsz, mint­ha is­mer­né­lek. Azt vá­rod, hogy ki­ta­lál­jam, ki vagy?

Yar­vi csak ne­he­zen ju­tott szó­hoz. Fel­emel­te a fe­jét, és újra vé­gig­né­zett a csiz­mán, az övön, a há­rom­szor hur­kolt lán­con, majd a ma­gas­ban Vansz­ter­föld ki­rá­lyá­nak ke­mény vo­ná­sú fe­jén. Az ap­já­nak, az or­szá­gá­nak, a né­pé­nek leg­ádá­zabb el­len­sé­gén.

− Ami­kor utol­já­ra ta­lál­koz­tunk, fel­aján­lot­tad ne­kem a tő­rö­det. − Yar­vi Gorm sze­mé­be né­zett. Tér­den állt, ron­gyos és vé­res ru­há­ban, sé­rül­ten és meg­kö­töz­ve, de áll­ta a te­kin­te­tét.

− Azt mond­tad, ke­res­se­lek meg, ha meg­gon­dol­tam ma­gam. Most ide­adod hát?

Vansz­ter­föld ki­rá­lya össze­von­ta a szem­öl­dö­két, egyik ke­zé­vel a ha­lott ka­to­nák kard­ja­i­nak gomb­já­ból fű­zött lánc­cal bab­rált, a má­sik­kal gon­do­san az övé­be dug­ta a sok pen­gét.

− Ez nem len­ne bölcs do­log.

− Azt hit­tem, Há­bo­rú Anya rád le­helt a böl­cső­jé­ben, és a jö­ven­dö­lés sze­rint em­ber fia nem öl­het meg té­ged.

− Az is­te­nek azt se­gí­tik, aki ma­gán se­gít. − Ska­er anya erős uj­jai közé kap­ta Yar­vi ál­lát, és a fény felé for­dí­tot­ta az ar­cát. − Ez a kuk­ta, akit Am­wend­ben fog­lyul ej­tet­tünk.

− Tény­leg az − mor­mo­gott Gorm. − De meg­vál­to­zott. Most már ke­mény a te­kin­te­te.

Ska­er anya össze­von­ta a szem­öl­dö­két.

− És meg­sza­ba­dul­tál a gal­lér­tól, amit rád rak­tam.

− Hor­zsol­ta a nya­ka­mat. Én nem rab­szol­gá­nak szü­let­tem.

− Még­is előt­tem tér­delsz újra − szólt Gorm. − Mi­nek szü­let­tél hát?

Az em­be­rei be­hó­do­ló­an ne­vet­tek, de Yar­vit ez már nem bán­tot­ta, hi­szen őt egész éle­té­ben ki­ka­cag­ta min­den­ki.

− Gett­föld ki­rá­lyá­nak − kö­zöl­te, és ez­út­tal a hang­ja hi­deg és ke­mény volt, mint a Fe­ke­te Trón maga.

− Is­te­nek, se­gít­se­tek! − só­haj­tott fel Szu­ma­el. − Ne­künk vé­günk.

Gorm el­vi­gyo­ro­dott.

− Odem! Fi­a­ta­labb vagy, mint ami­lyen­nek hit­te­lek!

− Én Odem uno­ka­öccse va­gyok, Uthrik fia.

A ka­pi­tány na­gyot ütött Yar­vi nyak­szirt­jé­re, hogy a fiú elő­re­dőlt, egye­ne­sen a tö­rött or­rá­ra. Ez kü­lö­nö­sen kel­le­met­len volt, mi­vel hát­ra­kö­tött kéz­zel se­ho­gyan sem tud­ta tom­pí­ta­ni az esést.

− Uthrik fia meg­halt vele együtt!

− Volt egy má­sik fia is, te bo­lond! − Yar­vi fo­rog­va újra térd­re emel­ke­dett, a szá­já­ban érez­te a vér sós ízét. Kezd­te unni ezt.

Va­la­ki be­le­mar­kolt a ha­já­ba, és fel­emel­te őt a föld­ről.

− Fel­ve­gyem ud­va­ri bo­lond­nak, vagy fel­akasszam kém­ke­dé­sért?

− Ezt nem te dön­töd el. − Ska­er anya egyet­len uj­ját moz­dí­tot­ta csak, az el­fkar­kö­tői csak hal­kan csi­lin­gel­tek, a ka­pi­tány még­is azon­nal el­en­ged­te a fiút, mint­ha meg­éget­te vol­na a ke­zét. − Uthrik­nak va­ló­ban volt má­sik fia. Yar­vi her­ceg. Ő mi­nisz­ter­nek ta­nult.

− De soha nem tet­tem le a pró­bát − mond­ta Yar­vi. − He­lyet­te el­fog­lal­tam a Fe­ke­te Trónt.

− Hogy az Arany Ki­rály­né meg­tart­has­sa a ha­tal­mát.

− La­ith­lin. Az anyám.

Ska­er anya egy hosszú­ra nyúlt pil­la­na­tig el­gon­dol­ko­zott. Yar­vi köz­ben fel­emel­te az ál­lát, és annyi­ra ki­rá­lyi­an né­zett, amennyi­re a vér­ző orra, meg­kö­tö­zött keze és bü­dös ron­gyai en­ged­ték. Ez ta­lán ép­pen elég volt, ha más­ra nem, hogy ké­telyt éb­resszen a mi­nisz­ter­ben.

− Oldd el a ke­zét!

Yar­vi érez­te, hogy le­vág­ják a csuk­ló­já­ról a kö­te­let, és jó szín­pa­di ér­zék­kel, las­san a fény­be emel­te a bal ke­zét. A nyo­mo­rék test­rész lát­vá­nyá­tól a tá­bor­tü­zek kö­rül fel­mo­raj­lot­tak a ka­to­nák, és most az egy­szer Yar­vi öröm­mel vet­te ezt.

− Ezt ke­res­ted? − kér­dez­te.

Ska­er anya meg­fog­ta a ke­zét, meg­for­dí­tot­ta, és erős uj­jak­kal meg­nyom­kod­ta.

− Ha te Gund­ring anya ta­nít­vá­nya vol­tál, mondd meg, ő ki­től ta­nult?

Yar­vi nem ha­bo­zott.

− Őt Ve­xen anya ta­ní­tot­ta, aki ak­kor Tro­ven­föld ki­rá­lyá­nak, Fyn­nek volt mi­nisz­te­re, ma pe­dig nagy­anya, a mi­nisz­te­rek rend­jé­nek feje, és a fő­ki­rály első szol­gá­ja.

− Hány ga­lam­bot tart Gund­ring anya?

− Há­rom tu­ca­tot, és még egyet, ami­nek fe­ke­te folt van a fe­jén. Ez vi­szi majd a hírt Ske­ken­lak­ba, ami­kor a Ha­lál ki­nyit­ja előt­te a vég­ső aj­tót.

− Mi­lyen fá­ból ké­szült Gett­föld ki­rá­lyá­nak há­ló­szo­ba­aj­ta­ja?

Yar­vi el­mo­so­lyo­dott.

− A ki­rály há­ló­ter­mé­nek nin­csen aj­ta­ja, mert övé a föld és raj­ta az em­be­rek, nem le­het hát tit­ka előt­tük.

Yar­vit nagy meg­elé­ge­dés­sel töl­töt­te el a Ska­er anya vé­kony ar­cá­ra ki­ült hi­tet­len­ke­dés.

Grom-gil-Gorm fel­von­ta vas­tag szem­öl­dö­két.

− Igaz vá­la­szo­kat adott?

− Igen − szólt hal­kan a mi­nisz­ter.

− Ak­kor… ez a nyo­mo­rék kö­lyök va­ló­ban Yar­vi, Uthrik és La­ith­lin fia, Gett­föld tör­vé­nyes ki­rá­lya?

− Úgy tű­nik.

− Tény­leg igaz? − tá­tot­ta el a szá­ját Rulf.

− Igaz − só­haj­tott Szu­ma­el.

Gorm csak ka­ca­gott.

− Ak­kor ez volt az utób­bi évek leg­hasz­no­sabb va­dá­sza­ta! Küldj ma­da­rat, Ska­er anya, és tudd meg, mit adna Odem, ha vissza­szol­gál­tat­nánk az el­ve­szett uno­ka­öccsét!

Az­zal Vansz­ter­föld ki­rá­lya el­for­dult.

Yar­vi azon­ban egy hor­kan­tás­sal meg­ál­lí­tot­ta.

− A nagy és fé­lel­me­tes Grom-gil-Gorm! Gett­föl­dön té­ged vér­gőz­től tom­bo­ló őrült­nek tar­ta­nak, Tro­ven­föl­dön a vad or­szág vad ki­rá­lyá­nak ne­vez­nek, Ske­ken­lak­ban pe­dig, a fő­ki­rály el­fek ál­tal épí­tett csar­no­ka­i­ban… nos, ott iga­zá­ból em­lí­tés­re mél­tó­nak sem tar­ta­nak.

Yar­vi hal­lot­ta, hogy Rulf ag­gód­va fel­mor­dult, a ka­pi­tány vissza­foj­tott ha­rag­já­ban csak hör­gött, de Gorm el­gon­dol­koz­va si­mo­gat­ta a sza­kál­lát.

− Ha hí­ze­leg­ni sze­ret­nél, hát nem na­gyon megy. Mire akarsz ki­lyu­kad­ni?

− Be aka­rod bi­zo­nyí­ta­ni, hogy iga­zuk van, és csak ilyen cse­kély hasz­not haj­tasz az öled­be hul­lott arany al­ka­lom­ból?

Vansz­ter­föld ki­rá­lya a mi­nisz­te­ré­re pil­lan­tott, és fel­von­ta a szem­öl­dö­két.

− Hall­jam, mi je­len­te­ne na­gyobb hasz­not?

Azt kí­náld ne­kik, amit akar­nak, mond­ta egy­szer Yar­vi any­ja, ne azt, amid van!

− Te min­den ta­va­szon össze­gyűj­töd har­co­sa­i­dat, és vé­gig­fosz­to­ga­tod Gett­föld ha­tár­vi­dé­két.

− Ezt min­den­ki tud­ja.

− Idén ta­vasszal?

Gorm le­biggyesz­tet­te az aj­kát.

− Egy ki­sebb ka­lan­do­zást ter­ve­zek. Há­bo­rú Anya meg­kö­ve­te­li, hogy bosszút áll­junk azért, amit a nagy­bá­tyád Am­wend­ben mű­velt.

Yar­vi oko­sabb­nak gon­dol­ta nem em­lí­te­ni, hogy an­nak a had­já­rat­nak az ele­jén ő volt a ki­rály, ha a vé­gén már nem is.

− Csak annyit ké­rek tő­led, hogy ez év­ben nyo­mulj ki­csit tá­vo­labb­ra. Egé­szen Thorl­byig.

Ska­er anya meg­ve­tő­en fel­szisszent.

− Csak ennyit?

Gorm ér­dek­lő­dé­sét vi­szont Yar­vi már fel­kel­tet­te.

− Mit nyer­nék vele én, ha meg­te­szem ne­ked ezt a szí­ves­sé­get?

Yar­vi apja és meg­ölt báty­ja, vagy víz­be fúlt nagy­báty­ja, Uthil, és a hoz­zá ha­son­ló büsz­ke fér­fi­ak két­ség­te­le­nül előbb köp­ték vol­na szem­be Grom-gil-Gor­mot, mint hogy se­gít­sé­get kér­je­nek tőle, de Yar­vi nem volt büsz­ke em­ber. A büsz­ke­sé­get már ki­öl­te be­lő­le a fo­lya­ma­tos meg­szé­gye­ní­tés­sel az apja, ki­csal­ta be­lő­le Odem, és ki­os­to­roz­ta be­lő­le Trigg, meg­fa­gyasz­tot­ta ben­ne a jég­si­va­tag hi­de­ge.

Yar­vi ed­dig egész éle­té­ben tér­delt, egy kis plusz­tér­dep­lés már nem árt­ha­tott neki.

− Se­gíts ne­kem vissza­sze­rez­ni a trónt, Grom-gil-Gorm, én pe­dig le­tér­de­lek eléd Odem vé­ré­ben, és Gett­föld ki­rá­lya­ként a hű­bé­re­sed és alatt­va­lód le­szek.

Sem­mi kö­zel ha­jolt a fi­ú­hoz, és vi­cso­rog­va, dü­hö­sen, sis­te­reg­ve fi­gyel­mez­tet­te:

− Túl nagy árat fi­zetsz érte!

De Yar­vi nem tö­rő­dött vele.

− Uthil, Uthrik és Odem, a há­rom test­vér, ki leg­na­gyobb el­len­sé­ged volt, mind át­lép a vég­ső aj­tón, és így te le­szel a má­so­dik leg­ha­tal­ma­sabb em­ber a Szi­lán­kos-ten­ger kör­nyé­kén. Csak a fő­ki­rály ma­rad ná­lad erő­sebb, de… ta­lán… nem so­ká­ig.

Mi­nél na­gyobb va­la­ki ha­tal­ma, mond­ta Gund­ring anya sok­szor, an­nál job­ban vá­gyik még na­gyobb­ra.

Gorm hang­ja kis­sé re­ked­tes lett.

− Ez szép do­log len­ne.

− Va­ló­ban szép − bó­lin­tott Ska­er anya, és a ko­ráb­bi­nál is szú­ró­sabb te­kin­tet­tel mé­re­get­te Yar­vit −, ha ki­vi­te­lez­he­tő len­ne.

− Csak jut­tass el en­gem és tár­sa­i­mat Thorl­by­ba, és mi meg­pró­bál­juk ki­vi­te­lez­ni.

− Fur­csa kö­ve­tő­ket szed­tél össze − jegy­ze­te meg Ska­er anya, és szenv­te­le­nül vé­gig­né­zett a gyü­le­ke­ze­ten.

− Fur­csa kö­rül­mé­nyek fur­csa meg­ol­dá­so­kat kí­ván­nak.

− Ki ez a torz lény? − kér­de­zett rá Gorm, mi­vel a töb­bi­ek mind böl­csen le­sü­töt­ték a sze­mü­ket, Sem­mi azon­ban egye­ne­sen fel­fe­lé né­zett rá izzó te­kin­tet­tel.

− Én büsz­ke gett va­gyok.

− Á, az a faj­ta! − Gorm el­mo­so­lyo­dott. − Mi itt vé­re­sen és ap­ró­ra zúz­va sze­ret­jük a büsz­ke get­te­ket.

− Vele ne is fog­lal­kozz, ki­rá­lyom! Ő Sem­mi. − Yar­vi a mé­zes-má­zas hang­já­val, amit az any­já­tól ta­nult, vissza­te­rel­te ma­gá­ra Grom-gil-Gorm fi­gyel­mét. A vad, har­cos em­be­rek ugyan­is ott­ho­no­san mo­zog­tak a düh és erő­szak te­re­pén, de nem tud­tak mit kez­de­ni az éssze­rű ér­vek­kel és a jó­zan ésszel. − Ha ku­dar­cot val­lok, te még min­dig vé­gig­fosz­to­gat­ha­tod a ha­za­utat dél felé, és tiéd a gaz­dag zsák­mány.

Sem­mi vi­szo­lyog­va hör­gött, és ez nem is cso­da. A fel­ége­tett gett­föl­di vá­ro­sok, a fel­dúlt táj, az el­ker­ge­tett vagy rab­szol­ga­sor­ba ta­szí­tott em­be­rek… Yar­vi föld­je és Yar­vi népe. De a fiú túl mély­re me­rész­ke­dett az in­go­vá­nyos te­re­pen, és in­nen már nem for­dul­ha­tott vissza. Egy meg­ol­dás volt: ha­lad­ni elő­re, és vagy meg­ful­lad­ni, vagy sá­ro­san át­jut­ni a túl­ol­dal­ra. Ah­hoz, hogy vissza­sze­rez­ze a Fe­ke­te Trónt, had­se­reg­re volt szük­sé­ge, Há­bo­rú Anya pe­dig most az ő ke­zé­be he­lyez­te Gorm fegy­ve­re­it. Vagy leg­alább­is a nya­ká­ra a ka­to­nái csiz­má­ját.

− Te csak nyer­hetsz ez­zel − un­szol­ta fi­no­man, na­gyon fi­no­man −, és nem ve­szít­hetsz sem­mit.

− De igen, a fő­ki­rály jó­in­du­la­tát − szólt köz­be Ska­er anya. − Ő úgy ren­del­ke­zett, hogy ne le­gyen há­bo­rú, amíg a temp­lo­ma el nem ké­szül.

− Volt idő, ami­kor Ve­xen nagy­anya sa­sai ké­ré­se­ket hoz­tak. − Gorm dal­la­mos hang­ja most már dü­hös­nek tűnt. − Az­tán már kö­ve­te­lé­se­ket, mos­ta­ná­ban pe­dig már pa­ran­cso­kat. Mi lesz en­nek a vége, Ska­er anya?

A mi­nisz­ter hal­kan, fi­no­man vá­la­szolt.

− A fő­ki­rály mel­lett áll­nak az al­föl­di­ek, és a leg­több in­gol is az ő Egy Is­te­né­hez imád­ko­zik már. Mind ké­szek harc­ra kel­ni és meg­hal­ni a pa­ran­csá­ra.

− És Vansz­ter­föl­dön is a fő­ki­rály ural­ko­dik − vá­gott a sza­vá­ba gú­nyo­lód­va Yar­vi −, vagy még Grom-gil-Gorm?

Ska­er anya össze­szo­rí­tot­ta az aj­kát.

− Ne játssz túl kö­zel a tűz­höz, fiam! Min­den­ki szol­gál va­la­kit.

De Gorm gon­do­la­tai már messze jár­tak, lel­ki sze­mei előtt már lát­ta, ho­gyan éget és gyil­kol Gett­föl­dön.

− Thorl­by fa­lai erő­sek − je­gyez­te meg −, és sok nagy har­cos védi. Túl sok. Ha be tud­nám ven­ni azt a vá­rost, a bárd­ja­im már ré­gen a győ­zel­mem­ről éne­kel­né­nek.

− Soha! − sut­tog­ta Sem­mi, de sen­ki sem fi­gyelt rá. Az üz­let meg­köt­te­tett.

− Ez a leg­jobb az egész­ben − hí­zel­ke­dett Yar­vi. − Ne­ked csak vár­nod kell oda­kint, én a ke­zed­re adom a vá­rost.

 

Half a King – Az uralkodó
titlepage.xhtml
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_000.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_001.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_002.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_003.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_004.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_005.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_006.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_007.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_008.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_009.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_010.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_011.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_012.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_013.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_014.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_015.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_016.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_017.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_018.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_019.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_020.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_021.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_022.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_023.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_024.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_025.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_026.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_027.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_028.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_029.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_030.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_031.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_032.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_033.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_034.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_035.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_036.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_037.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_038.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_039.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_040.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_041.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_042.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_043.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_044.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_045.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_046.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_047.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_048.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_049.html