Az ellenség

Yar­vi a sö­tét­ben tért ma­gá­hoz, a pezs­gő bu­bo­ré­kok kö­zött, és az élet­ben ma­ra­dás egy­sze­rű ösz­tö­né­től ve­zé­rel­ve csap­kod­ni, vo­nag­la­ni és fo­rog­ni kez­dett.

Az is­te­nek­nek le­he­tett vele még va­la­mi­lyen ter­ve, mert ami­kor már úgy érez­te, hogy a mell­ka­sa fel­rob­ban, és nem szá­mít, hogy sós vi­zet vagy le­ve­gőt szív a tü­de­jé­be, de kény­te­len lesz ki­nyit­ni a szá­ját, a feje át­tör­te a víz fel­szí­nét. A taj­ték meg­va­kí­tot­ta, mi­köz­ben a vi­zet rúg­va kö­hö­gött. A ten­ger újra le­rán­tot­ta, az áram­lat ide-oda ta­szí­tot­ta.

Egy erős hul­lám a szik­lá­nak csap­ta, Yar­vi pe­dig ép­pen annyi ide­ig ka­pasz­ko­dott meg a mál­ló kagy­lók­ban és a csú­szós, zöld hí­nár­ban, amíg újra le­ve­gőt tu­dott ven­ni. Igye­ke­zett ki­ol­da­ni az öv­csat­ját, hogy meg­sza­ba­dul­jon a kar­dot tar­tó szíj ful­lasz­tó öle­lé­sé­ből. A lába lük­te­tett és égett, mi­köz­ben ő a kö­nyör­te­len ten­ger­rel har­colt, és le­rúg­ta ma­gá­ról ólom­ne­héz csiz­má­ját.

Ami­kor a hul­lám újra fel­emel­te, Yar­vi min­den ere­jét össze­szed­ve, re­me­gő test­tel ki­von­szol­ta ma­gát a taj­ték­tól ned­ves, ke­mény héjú ten­ge­ri csi­gák­kal és me­dú­zák­kal teli szik­lá­ra.

Két­ség­te­le­nül nagy sze­ren­cse, hogy még élet­ben volt, de Yar­vi nem érez­te ma­gát sze­ren­csés­nek.

Az öböl­ben volt, az erőd észa­ki ol­da­lán, két éles és me­re­dek szik­la­fal kö­zött, aho­vá dü­hö­sen tör­tek be a ten­ger hul­lá­mai, csat­tog­va és zúg­va és csil­lo­gó víz­port csap­va be­le­mar­tak a kőbe. A fiú ki­si­mí­tot­ta sze­mé­ből vi­zes ha­ját, sót kö­pött. A tor­ka saj­gott, a jó és a rossz keze egy­aránt szúrt és se­bes volt.

Meg­gon­do­lat­lan dön­tés volt, hogy le­vet­te a pán­cél­in­get, de most ez men­tet­te meg az éle­tét. A bé­lelt ka­bát­ja vi­szont tele volt víz­zel. Yar­vi ki­ta­po­gat­ta a szí­ja­kat, és nagy ne­he­zen si­ke­rült ki­búj­nia a ru­há­ból. Va­cog­va össze­gör­nyedt.

− Lá­tod va­la­hol? − A hang a feje fe­lett hal­lat­szott, de olyan kö­zel, hogy Yar­vi kény­te­len volt a csú­szós szik­lá­nak la­pul­ni. Rá­ha­ra­pott a nyel­vé­re.

− Biz­tos meg­halt − szólt egy má­sik hang. − Össze­zúz­ta ma­gát a szik­lá­kon. Ez már Ten­ger Anyáé, az biz­tos.

− Odem lát­ni akar­ja a holt­tes­tét.

− Ak­kor Odem ki­ha­lász­hat­ja maga.

Egy har­ma­dik hang szólt köz­be.

− Vagy Hu­rik. Ő ej­tet­te le a nyo­mo­ré­kot.

− És ugyan kit kül­desz elő­ször úsz­ni, Ode­met vagy Hu­ri­kot?

Ezen jót ne­vet­tek.

− Gorm már úton van ide. Nincs időnk fél­kezű holt­tes­tek után ko­to­rász­ni a víz­ben.

− In­dul­junk vissza a ha­jók­hoz! Majd meg­mond­juk Odem ki­rály­nak, hogy az uno­ka­öccse már a ten­ger fe­ne­két gaz­da­gít­ja.

A han­gok tá­vo­lod­tak a par­ton.

Odem ki­rály­nak. A sa­ját nagy­báty­ja, akit ő ap­ja­ként sze­re­tett, aki­nek min­dig volt hoz­zá egy meg­nyug­ta­tó sza­va és egy meg­ér­tő mo­so­lya, aki a vál­lá­ra tett ke­zé­vel min­dig a he­lyes irány­ba ve­zet­te őt. Az ő vére! Yar­vi az ép ke­zé­vel ka­pasz­ko­dott, a sé­rül­tet vi­szont ököl­be szo­rí­tot­ta. Olyan erő­sen tá­madt fel ben­ne az ap­já­tól örö­költ ha­rag­ja, hogy szin­te le­ve­gőt sem ka­pott már. De az any­ja min­dig azt mond­ta: ne az­zal tö­rődj, ami már meg­tör­tént, in­kább az­zal, ami tör­tén­ni fog!

Az any­ja!

Yar­vi ke­se­rű­en fel­zo­ko­gott, ami­kor eszé­be ju­tott. Az Arany Ki­rály­né min­dig tud­ta, hogy mi a te­en­dő. De ho­gyan jut­hat el hoz­zá? A gett­föl­di ha­jók már el­in­dul­tak. A vansz­ter­nép nem­so­ká­ra oda­ér. Yar­vi nem te­he­tett mást, mint hogy meg­vár­ja az esti sö­té­tet, va­la­ho­gyan át­szö­kik a ha­tá­ron, és el­in­dul dél­re, Thorl­by felé.

Min­dig van meg­ol­dás.

Ha száz és száz ki­lo­mé­tert is kell gya­lo­gol­nia az er­dő­ben cipő nél­kül, ő ak­kor is bosszút fog áll­ni a mocs­kos nagy­báty­ján és az áru­ló Hu­ri­kon, és vissza­szer­zi a Fe­ke­te Trónt. Erre újra és újra meg­es­kü­dött, mi­köz­ben az ár­nyak meg­nyúl­tak, Nap Anya el­rej­tet­te ar­cát a szik­lák mö­gött.

De Yar­vi nem szá­molt a leg­ke­gyet­le­nebb meg­tor­ló­val, az ára­dás­sal. A je­ges víz nem­so­ká­ra nyal­dos­ni kezd­te a szik­lát, amin a fiú állt, majd be­lep­te mez­te­len lá­bát, és egy­re emel­ke­dett a bo­ká­ja fölé, a tér­de fölé. Kis­vár­tat­va a ten­ger a ko­ráb­bi­nál is sok­kal va­dab­bul öm­lött be az öböl­be. Yar­vi la­tol­gat­ni kezd­te az esé­lye­it, de rá­jött, hogy ah­hoz egy­nél több le­he­tő­ség­re van szük­ség.

Mász­ni kez­dett hát. Resz­ket­ve és ki­me­rül­ten. Min­den egyes tag­ja saj­gott és fá­zott, és min­den egyes csú­szós ka­pasz­ko­dó­nál Odem ne­vét át­koz­va má­szott. Nagy koc­ká­za­tot vál­lalt, de ez még min­dig jobb volt, mint Ten­ger Anya ke­gye­i­re bíz­ni ma­gát, hi­szen min­den ha­jós tud­ta jól: Ten­ger Anya nem ke­gyes.

Yar­vi utol­só ere­jé­vel fel­húz­ta ma­gát a pe­rem­re, és egy ide­ig csak he­vert a bo­zót­ban, amíg ki nem fúj­ta ma­gát. Nyög­ve át­for­dult, és kez­dett fel­tá­pász­kod­ni. Ek­kor ütés érte a fe­jét. Fel­ki­ál­tott, a ko­po­nyá­já­ba éles vil­lám­lás ha­sí­tott, a föld fo­rog­va szá­gul­da­ni kez­dett felé, és az arca ol­da­lá­nak csa­pó­dott.

Ő ká­bán négy­kéz­láb­ra tá­pász­ko­dott. Szá­já­ból vé­res nyál csor­gott.

− Egy gett ku­tya! A haja alap­ján leg­alább­is.

És a ha­já­nál fog­va fel is rán­tot­ta va­la­ki. Yar­vi fel­vi­sí­tott.

− In­kább csak kö­lyök­ku­tya ez. − Csiz­ma csat­tant Yar­vi hát­só­ján, a fiú újra arc­ra esett.

Kúsz­ni kez­dett, de újabb rú­gás te­rí­tet­te le. Két pán­cél­in­ges és dár­dás fér­fi te­rel­te. Bi­zo­nyá­ra vansz­te­rek, bár a ke­mény vo­ná­sú ar­cuk kö­rül lógó haj­fo­nat­tól el­te­kint­ve nem na­gyon kü­lön­böz­tek azok­tól a har­co­sok­tól, akik a gya­kor­ló­té­ren néz­ték rosszal­ló­an Yar­vit.

A fegy­ver­te­len min­den fegy­ve­rest ugyan­olyan­nak lát.

− Kelj fel! − ki­ál­tott rá az egyik, és egy rú­gás­sal az ol­da­lá­ra for­dí­tot­ta Yar­vit.

− Ak­kor ne rúgj vissza a föld­re! − szólt vissza li­heg­ve a fiú.

A meg­jegy­zé­sért egy dár­da nye­le csat­tant az ar­cán, Yar­vi pe­dig el­ha­tá­roz­ta, hogy töb­bet nem pró­bál vic­ce­lőd­ni. Az egyik fér­fi a gal­lér­já­nál fog­va fel­rán­gat­ta őt, és fé­lig tol­ta, fé­lig von­szol­ta to­vább.

Min­den­fe­lé har­co­sok áll­tak, né­há­nyan ló­hát­ról fi­gyel­ték az ese­mé­nye­ket. Kö­zöt­tük föld­mű­ve­sek, va­ló­szí­nű­leg a vá­ros la­kói, akik a ha­jók lát­vá­nyá­ra el­me­ne­kül­tek, és most vissza­tér­tek ott­ho­nuk rom­ja­i­hoz, hogy kor­mos és könnyes arc­cal ku­tas­sa­nak az om­la­dék­ban. A holt­tes­te­ket már össze­hord­ták ége­tés­re, a szél be­le­ka­pott a ru­há­ik­ba, meg­lo­bog­tat­ta a ha­lot­ti lep­le­i­ket.

De Yar­vi most ma­gán kí­vül nem tu­dott mást saj­nál­ni.

− Térd­re, ku­tya! − Újra a föld­re lök­ték, de ez­út­tal már nem érez­te szük­sé­gét, hogy fel­kel­jen. Min­den lé­leg­zet­vé­te­le egy-egy nyö­gés volt, a szá­ja he­lyén lük­te­tett a fel­sza­kadt hús és bőr.

− Mit ho­zol ne­kem? − hal­lat­szott egy tisz­ta, ma­gas, ré­ve­de­ző, szin­te ének­lő hang.

− Egy gett­föl­dit. Az erőd mel­let­ti árok­ból má­szott ki, ki­rá­lyom.

− A Ten­ge­rek Any­ja fur­csa zsák­mányt mo­sott part­ra ne­künk. Nézz rám, vízi lény!

Yar­vi las­san, ret­teg­ve, fáj­dal­ma­san fel­emel­te a fe­jét, és meg­lát­ta a két nagy, fé­nyes acél­lal be­vont orrú csiz­mát, majd a bő, pi­ros és fe­hér csí­kos nad­rá­got, fe­let­te az arany­csa­tos, vas­tag övet, egy kard és négy tőr mar­ko­la­tát. Fel­jebb a pán­cél­in­get, ami­be cik­cak­kos arany­vo­na­la­kat ko­vá­csol­tak, a szé­les vál­la­kon fe­hér bun­dát, amin még raj­ta volt a far­kas feje, a sze­me üres he­lyén grá­nát­kő. Azon lánc ló­gott, raj­ta pe­dig arany- és ezüst­göm­bök, csil­lo­gó drá­ga­kö­vek: a le­győ­zött el­len­ség ke­zé­ből ki­csa­vart kar­dok gomb­jai. Olyan sok, hogy a nya­kon há­rom­szor át­ve­tett lánc is ne­he­zen csün­gött tő­lük. Vé­gül pe­dig ma­ga­san, mint­ha a Yar­vi fe­lett álló fér­fi óri­ás len­ne, a gö­rön­gyös arc. Fél­ol­da­las, mint egy szél­fút­ta fa. Az ősz tin­csek­kel tar­kí­tott haj és sza­káll el­va­dul­tan, csim­bó­kok­ban ló­gott kö­rü­löt­te, de a szá­ja kö­rül és a sze­mé­ben fa­nyar mo­soly buj­kált. Egy olyan fér­fié, aki ép­pen a lába kö­rül sza­lad­gá­ló bo­ga­ra­kat nézi, hogy el­dönt­se, me­lyi­ket ta­pos­sa agyon.

− Ki vagy te? − kér­dez­te az óri­ás.

− Kuk­ta. − A sza­vak ügyet­le­nül buk­tak ki Yar­vi vé­res szá­ján, mi­köz­ben ő igye­ke­zett a nyo­mo­rék ke­zét a vi­zes inge uj­já­ba rej­te­ni, ne­hogy az el­árul­ja őt. − A ten­ger­be es­tem. − Az ügyes ha­zu­do­zó a le­he­tő leg­több igaz­sá­got szö­vi a tör­té­ne­tei szö­ve­té­be, mond­ta neki egy­szer Gund­ring anya.

− Sze­re­ted a rejt­vé­nye­ket? − kér­dez­te az óri­ás, mi­köz­ben hosszú ha­já­nak egy tin­csét az ujja köré csa­var­ta. − Ta­láld ki, ki va­gyok én!

Yar­vi nyelt egyet. Nem kel­lett ta­lál­gat­nia.

− Te Grom-gil-Gorm vagy, a Kard­tö­rő, Ár­va­csi­ná­ló, Vansz­ter­föld ki­rá­lya.

− Ta­lált! − Gorm össze­csap­ta ha­tal­mas te­nye­rét. − Majd meg­lát­juk, hogy mit nyer­tél. Va­ló­ban én va­gyok a vansz­ter­nép ki­rá­lya. A népé, ami­nek ré­szei azok a bal­sor­sú sze­ren­csét­le­nek is, aki­ket tár­sa­id, a gett­föl­di­ek olyan könnye­dén ki­ra­bol­tak, meg­öl­tek és el­vit­tek rab­szol­gá­nak, mind­ezt an­nak el­le­né­re, hogy a ske­ken­la­ki fő­ki­rály azt kí­ván­ta, tart­suk hü­ve­lyé­ben kar­dun­kat. Na­gyon sze­re­ti el­ven­ni min­den szó­ra­ko­zá­sun­kat, de ez már csak így van. − Gorm vé­gig­né­zett a pusz­tu­lá­son. – Igaz­sá­gos­nak tű­nik ez ne­ked, kis kuk­ta?

− Nem − hö­rög­te Yar­vi, és nem kel­lett ha­zud­nia.

Egy nő lé­pett a ki­rály mel­lé. Haja fe­ke­te és ezüst bo­ros­ta volt csak, hosszú, fe­hér kar­ját váll­tól uj­jig kék, raj­zolt min­ta bo­rí­tot­ta. Yar­vi a ta­nul­má­nyai alap­ján fel­is­mert né­há­nyat: a csil­lag­jós­lás­hoz hasz­nált áb­rák, az alsó is­te­nek vi­szo­nya­it ma­gya­rá­zó kö­rök, meg­en­ge­dett és til­tott idő-, tá­vol­ság- és mennyi­ség­egy­sé­gek rú­nái. Egyik al­kar­ján öt el­fkar­kö­tőt vi­selt, me­lyet te­le­ag­ga­tott régi és nagy ér­té­kű re­lik­vi­ák­kal, vil­lo­gó arannyal, acél­lal és üveg­gel, és ta­liz­má­nok­kal, raj­tuk olyan je­lek­kel, ame­lyek­nek je­len­té­se már a múlt ho­má­lyá­ba ve­szett.

Yar­vi tud­ta, hogy ez csak Ska­er anya le­het, Gorm mi­nisz­te­re. Az, aki a ga­lam­bot küld­te Gund­ring anyá­nak, és a bé­ke­kö­tés ígé­re­té­vel a vesz­té­be csal­ta az ap­ját.

− Me­lyik gett ki­rály adott pa­ran­csot erre a mé­szár­lás­ra? – kér­dez­te a nő. A hang­ja ép­pen olyan éles volt, mint egy ga­lam­bé.

− Odem. − Amint ki­mond­ta, Yar­vi fá­jón rá­éb­redt, hogy ez volt az igaz­ság.

A nő el­húz­ta a szá­ját, mint­ha va­la­mi sa­va­nyút kós­tolt vol­na.

− A róka meg­öl­te hát báty­ját, a far­kast.

− Csa­lárd vad­ál­la­tok ezek − só­haj­tott Gorm, és köz­ben szó­ra­ko­zot­tan for­gat­ta a lán­cán lógó egyik gom­bot. − De ez vár­ha­tó volt. Olyan biz­tos, mint hogy Nap Anyát Hold Atya kö­ve­ti az égen.

− Te öl­ted meg Uthrik ki­rályt! − tört fel ön­kén­te­le­nül Yar­vi vé­res szá­já­ból.

− Ez a hír jár­ja? − Gorm fel­emel­te két vas­tag kar­ját, az övé­be tű­zött fegy­ve­rek mar­ko­la­ta el­for­dult. − Ak­kor mi­ért nem büsz­kél­ke­dem vele? Mi­ért nem ön­tik dal­ba nagy tet­te­met a bár­dok? Hi­szen eb­ből a győ­zel­mem­ből vi­dám ének len­ne, nem? − fel­ka­ca­gott, és le­eresz­tet­te a kar­ját. − Sok vér ta­pad a ke­zem­hez, vál­lig be­bo­rít­ja, hi­szen min­den kö­zül a vér­on­tás­ban le­lem leg­na­gyobb ked­ve­met. De bár­mennyi­re is saj­ná­lom, kis kuk­tám, nem min­den­ki az én ke­zem ál­tal esik el.

Az egyik tőr ki­csú­szott a ki­rály övé­ből, a mar­ko­la­ta Yar­vi felé ló­gott, ő pe­dig el­kap­hat­ta vol­na azt. Az apja vagy a báty­ja, vagy a bá­tor Ke­im­dal, aki ki­rá­lyá­nak vé­del­mé­ben halt meg, az ő he­lyé­ben oda­ug­rott vol­na a pen­gé­ért, és Grom-gil-Gorm ha­sá­ba fúr­ta vol­na, hogy be­tel­je­sít­se ko­mor es­kü­jét.

− Ezt a bics­kát sze­ret­néd? − Gorm ki­húz­ta övé­ből a tőrt, és fé­nyes pen­gé­jé­nél fog­va fel­kí­nál­ta Yar­vi­nak. − Vedd csak el! De tudd: Há­bo­rú Anya rám le­helt a böl­cső­ben. A jós­lat sze­rint em­ber fia nem öl­het meg en­gem.

A lo­bo­gó hajú, csil­lo­gó pán­cél­in­ges, vi­har­vert arcú, mo­soly­gó ki­rály ha­tal­mas­nak tűnt a fe­hér ég alatt. Yar­vi tény­leg ez el­len az óri­ás el­len es­kü­dött vol­na bosszút? Ő, a fél­em­ber az egyet­len vé­kony, fe­hér ke­zé­vel? Ha nem resz­ke­tett vol­na a hi­deg­től és fé­le­lem­től, most jót ne­ve­tett vol­na sa­ját döly­fös­sé­gén.

− Tűzzük ki a part­ra, és húzzuk ki a be­lét a var­jak­nak! – szólt Gorm mi­nisz­te­re. Kék sze­mét egy pil­la­nat­ra sem vet­te le Yar­vi­ról.

− Te min­dig ezt mon­dod, Ska­er anya. − Gorm vissza­tűz­te a tő­rét az övé­be. − De a var­jak még egy­szer sem mond­tak ne­kem kö­szö­ne­tet. Ez meg csak egy gye­rek, ez a gya­lá­zat nem az ő öt­le­te volt. − Gorm nem is tud­ta, mi­lyen iga­za van. − A ne­mes Odem ki­rállyal el­len­tét­ben én nem szo­ru­lok rá, hogy gyen­gé­ket gyil­kol­jak.

− Hol eb­ben az igaz­ság? − A mi­nisz­ter a lep­lek­kel le­ta­kart holt­tes­tek­re né­zett. Bo­rot­vált feje ol­da­lán rán­ga­tóz­tak az iz­mok. − A pór­nép bosszú­ra éhe­zik.

Gorm csü­csö­rí­tett száj­jal szel­len­tő han­got hal­la­tott.

− A pór­nép­nek az a dol­ga, hogy éhez­zen. Hát sem­mit nem ta­nul­tál Gett­föld Arany Ki­rály­né­já­tól, a bölcs és szép La­ith­lin­től? Mi­ért öl­ném meg azt, amit el is ad­ha­tok? Gal­lért rá, és vi­gyé­tek a töb­bi­hez!

Egy fér­fi el­von­szol­ta a ri­kol­to­zó Yar­vit, egy má­sik pe­dig dur­va vas­pán­tot csa­tolt a nya­ka köré.

− Ha meg­gon­dol­nád ma­gad, és még­is­csak kér­néd azt a tőrt − szólt utá­na még min­dig mo­so­lyog­va Gorm −, meg­ke­res­hetsz! Ég ve­led, volt kis kuk­ta.

− Várj! − szisszent fel Yar­vi, ami­kor rá­éb­redt, mi tör­té­nik vele, és lá­za­san gon­dol­kod­ni kez­dett, hogy va­la­mi­lyen fur­fang­gal meg­aka­dá­lyoz­za azt. − Vár­ja­tok!

− Mire? − kér­dez­te Ska­er anya. − Né­mít­sá­tok el, hogy ne nyö­szö­rög­jön!

A ha­sát ért rú­gás ki­pré­sel­te Yar­vi tü­de­jé­ből az összes le­ve­gőt. A fér­fi­ak egy tus­kó­ra emel­ték a ma­ga­te­he­tet­len, le­ve­gő­ért kap­ko­dó fiút, az egyik le­fog­ta, a má­sik pe­dig elő­hoz­ta a ko­vács­tűz­hely­ből a vö­rö­ses­sár­gán izzó sze­get, és fo­gók­kal be­le­il­lesz­tet­te azt a nyak­örv zár­já­nak lyu­ká­ba. Az első fér­fi rá­csa­pott a ka­la­páccsal, hogy a vé­gét le­ver­je, de el­vé­tet­te az ütést, a szer­szám le­csú­szott a szeg­ről, és ol­vadt vas fröccsent Yar­vi nya­ká­ra.

A fiú soha nem ér­zett még eh­hez fog­ha­tó fáj­dal­mat. Vi­sí­tott, akár egy for­ró vi­zes kan­na, zo­ko­gott, vo­nyí­tott és te­ker­gett a tus­kón. Az egyik fér­fi az in­gé­nél fog­va meg­ra­gad­ta, és egy bű­zös tó­csá­ba lök­te. A vas sis­te­reg­ve le­hűlt.

− Egy kuk­tá­val ke­ve­sebb. − Ska­er anya arca fe­hér volt, akár a tej, és sima, mint a már­vány, a sze­me kék, mint a téli ég­bolt, és a vég­te­len­sé­gig kö­nyör­te­len. − Egy rab­szol­gá­val több.