Ellenségek és
szövetségesek

Sen­ki sem le­pő­dött meg azon, hogy Yar­vi sok­kal al­kal­ma­sabb­nak bi­zo­nyult a rak­tár­no­ki mun­ká­ra, mint az eve­zés­re.

Elő­ször alig tu­dott mo­zog­ni sö­tét, re­cse­gő új bi­ro­dal­má­ban a sok össze­vissza le­ál­lí­tott hor­dó­tól, lá­dá­tól, a túl­csor­du­ló tar­tá­lyok­tól és a pla­fon­ra ag­ga­tott, len­gő zsá­kok­tól, de egy-két nap alatt olyan szé­pen rend­be szed­te a he­lyet, mint ré­gen Gund­ring anya pol­ca­it. Mind­ezt an­nak el­le­né­re, hogy az új, vi­lá­gos desz­kák mel­lett fo­lya­ma­to­san szi­vár­gott a víz a rak­tér­be. Nem volt túl fel­eme­lő mun­ka min­den reg­gel ki­mer­ni az össze­gyűlt, fe­ke­tés tó­csát, de az eve­zés­nél azért sok­kal jobb volt.

Yar­vi ta­lált egy haj­lí­tott vas­csö­vet, ami­vel be­ver­he­tett min­den szö­get, ami la­zul­ni kez­dett, és igye­ke­zett nem be­le­gon­dol­ni, hogy a dur­ván fa­ra­gott fa vé­kony, túl­eről­te­tett ré­te­gén kí­vül Ten­ger Anya ne­he­ze­dik a ha­jó­ra tel­jes sú­lyá­val.

A Déli Szél ke­let felé buk­dá­csolt to­vább a ví­zen. Sé­rült volt ugyan, és a sze­mély­zet is hi­á­nyos, még­is el­ju­tot­tak né­hány na­pon be­lül Roy­stock­ba, a Szent Fo­lyó tor­ko­la­tá­hoz kö­ze­li mo­csa­ras szi­get­re te­le­pült, több száz üz­let­ből álló pi­ac­ra. Apró, für­ge, kes­keny ha­jók ga­ba­lyod­tak itt bele a mó­lók fo­na­lá­ba, mint le­gyek a pók­há­ló­ba, és a ha­jók­hoz ha­son­ló tör­tént azok so­vány, nap­bar­ní­tott le­gény­sé­gé­vel is. Itt a fér­fi­ak­ból, akik több­he­ti ke­mény mun­ká­val fel­evez­tek a fo­lyón ár­ral szem­ben, vagy még na­gyobb ne­héz­sé­gek árán von­tat­ták fel ha­jó­i­kat a ví­zen, egy vagy két éj­sza­ká­nyi egy­sze­rű gyö­nyö­rért cse­ré­be rend­sze­re­sen ki­csal­ták a kü­lö­nös szál­lít­má­nyu­kat. Míg Szu­ma­el ká­rom­kod­va igye­ke­zett be­fol­toz­ni a szi­vár­gó ré­se­ket, Trigg lán­con part­ra vit­te Yar­vit, hogy pó­tol­ják mind­azt, amit a vi­har el­vett tő­lük, be­le­ért­ve az eve­ző rab­szol­gá­kat is.

Yar­vi pe­dig al­ku­doz­ni kez­dett itt, a min­den­fé­le szí­nű és szár­ma­zá­sú nép­től hem­zse­gő, szűk ut­cá­kon. Ko­ráb­ban sok­szor fi­gyel­te, ho­gyan tár­gyal az any­ja, La­ith­lin, az Arany Ki­rály­né, aki­nél jobb sze­me és éle­sebb nyel­ve sen­ki­nek sem volt a Szi­lán­kos-ten­ger men­tén, most pe­dig azon kap­ta ma­gát, hogy gon­dol­ko­dás nél­kül tud­ja hasz­nál­ni az any­ja összes fo­gá­sát és trükk­jét. Hat nyel­ven tár­gyalt, az áru­sok döb­ben­ten éb­red­tek rá, hogy el­le­nük for­dí­tot­ta a tit­kos nyel­vü­ket is. Hí­zel­gett és dü­hön­gött, gú­nyo­san ka­ca­gott az aján­lott ára­kon, és le­ki­csiny­lőn szid­ta az áru mi­nő­sé­gét, to­vább me­ne­telt, míg kö­nyö­rög­ve vissza­hív­ták, elő­ször en­ge­dé­keny volt, ké­sőbb hajt­ha­tat­lan, vé­gül pe­dig zo­ko­gó áru­so­kat ha­gyott maga mö­gött min­den­fe­lé.

Trigg olyan la­zá­ra fog­ta a lán­cát, hogy Yar­vi szin­te meg is fe­led­ke­zett róla. Egé­szen ad­dig, amíg vé­gez­tek, és a meg­ta­ka­rí­tott ezüst vissza­csor­gott a ka­pi­tány pén­zes­zsák­já­ba. Ek­kor a rab­szol­ga­haj­csár a fiú fü­lé­hez ha­jolt, a sut­to­gá­sá­nak csik­lan­do­zá­sá­tól min­den szőr fel­állt Yar­vi há­tán.

− Agya­fúrt egy nyo­mo­rék vagy te, nem igaz?

Yar­vi egy pil­la­na­tig hall­ga­tott, és össze­szed­te a gon­do­la­ta­it.

− Hát, ér­tek né­hány do­log­hoz.

− Az két­ség­te­len. Nyil­ván azt is ér­tet­ted, amit Ank­ran­nal be­szél­tem, és ezt to­vább is ad­tad a ka­pi­tány­nak. Elég bosszú­ál­ló nő­sze­mély, nem igaz? Le­het, hogy a sok mese, amit ma­gá­ról mond, mind ha­zug­ság, de én tud­nék ne­ked me­sél­ni né­hány va­ló­di tör­té­ne­tet, amik­től épp­úgy tát­va ma­rad­na a szád. Egy­szer lát­tam, ahogy meg­ölt egy fér­fit, csak mert az a lá­bá­ra lé­pett. Pe­dig az nagy­da­rab volt, na­gyon nagy­da­rab.

− Le­het, hogy ép­pen ezért fájt tőle a ka­pi­tány lába.

Trigg meg­rán­tot­ta a lán­cot, a nyak­örv be­le­vá­gott Yar­vi bő­ré­be, a fiú nyek­kent egy na­gyot.

− Ne­kem is vé­ges a jó­in­du­la­tom, in­kább ne fe­sze­gesd a ha­tá­ro­kat!

Trigg jó­in­du­la­ta nyil­ván­va­ló­an va­ló­ban elég vé­ges volt.

− Én csak él­tem a le­he­tő­ség­gel, ami adó­dott − hör­gött Yar­vi.

− Mind ezt tesszük − dör­mö­gött Trigg. − Ank­ran le­ma­radt a le­he­tő­ség­ről, és meg is fi­ze­tett érte. De ve­lem ez nem tör­té­nik meg, ér­ted? Ugyan­azt az aján­la­tot te­szem hát ne­ked is, amit neki: ne­kem adod a fe­lét an­nak, amit el­lopsz Sa­dik­sir­ram­tól.

− És ha nem lo­pok sem­mit?

Trigg fel­hor­kant.

− Min­den­ki el­vesz va­la­mit, ha te­he­ti! En­nek egy ré­szét át­adod ne­kem, én ki­osz­tom az őrök kö­zött, min­den­ki bol­dog és ba­rát­sá­gos. Csu­pa mo­soly és móka az élet. De ha nem adsz ne­kem sem­mit, hir­te­len sok el­len­sé­ged lesz a ha­jón. Olya­nok, akik­kel pe­dig nem akarsz rossz­ban len­ni. − A szé­les ökle köré csa­var­ta Yar­vi lán­cát, és még kö­ze­lebb húz­ta őt ma­gá­hoz. − Ne fel­edd: az okos gye­re­kek ép­pen úgy me­rül­nek el a víz­ben, mint a bu­ták.

Yar­vi nyelt egy na­gyot. Gund­ring anya min­dig azt mond­ta neki: A bölcs mi­nisz­ter soha nem mond ne­met, ha ta­lánt is mond­hat.

− A ka­pi­tány na­gyon fi­gyel, még nem bí­zik meg ben­nem. Adj egy kis időt!

Trigg egy lö­kés­sel a Déli Szél felé ló­dí­tot­ta a fiút.

− De az­tán tény­leg csak kis idő le­gyen!

Ez Yar­vi­nak ép­pen ele­gen­dő moz­gás­tér volt. A régi ba­rá­tai és régi el­len­sé­gei Thorl­by­ban nem vár­nak rá örök­ké; bár­mi­lyen bá­jos is volt hát a haj­csár­ja, ő re­mél­te, hogy kis idő múl­va már mel­lőz­ni tud­ja a tár­sa­sá­gát.

Roy­stock után észak­nak for­dul­tak.

Név­te­len te­rü­le­tek mel­lett ha­józ­tak el, ahol tü­kör­ként csil­lo­gó ta­vak­kal pöttyö­zött láp nyúlt a lát­ha­tat­lan messze­ség­be, ezer­nyi apró ég­da­rab­ka a ten­ger és szá­raz­föld za­bi­gye­re­ke­ként szü­le­tett mo­csa­rak­ban. A ned­ves pusz­ta­ság fe­lett ma­gá­nyos ma­da­rak ri­kol­toz­tak, Yar­vi pe­dig mé­lyet lé­leg­zett a sós le­ve­gő­ből, és az ott­ho­na után vá­gyó­dott.

A gon­do­la­ta­i­ban sok­szor vissza­tért Is­ri­un alak­ja. Yar­vi meg­pró­bál­ta fel­idéz­ni a lány il­la­tát, amit ér­zett, ami­kor kö­zel ha­jolt hoz­zá, az aj­ka­i­nak si­mí­tá­sát, a mo­so­lyát és a ha­já­ban ra­gyo­gó nap­fényt, ami­kor vissza­né­zett az Is­te­nek Csar­no­ká­nak ka­pu­já­ból. Ad­dig for­gat­ta ma­gá­ban ezt a né­hány em­lé­ket, amíg azok olyan vé­kony­ra kop­tak, akár a kol­dus ru­há­ja.

Va­jon az­óta már jobb férj­hez ígér­ték őt? Más fér­fi­ra mo­so­lyog már, más sze­re­tőt csó­kol? Yar­vi foga meg­csi­kor­dult. Haza kel­lett jut­nia, még­hoz­zá mi­nél ha­ma­rabb.

Min­den sza­bad pil­la­na­tá­ban a szö­kés ter­vét for­gat­ta a fe­jé­ben.

Egy ke­res­ke­dő­ál­lo­má­son, ahol a há­zak olyan dur­vák és kez­det­le­ge­sek vol­tak, hogy a já­ró­ke­lők­nek szál­ka ment a vál­luk­ba, ha a fa­luk­hoz ér­tek, Yar­vi fel­hív­ta Trigg fi­gyel­mét egy szol­gá­ló­lány­ra, és amíg a fe­dél­zet­mes­ter nem fi­gyelt, a só és a fű­sze­rek mel­lé egy má­sik nö­vényt is vá­sá­rolt. Elég ku­sza­láb­le­ve­let ah­hoz, hogy a ha­jón lévő összes őr moz­gá­sát ne­héz­kes­sé és las­sú­vá te­gye, sőt, a meg­fe­le­lő ada­go­lás ese­tén akár el is al­tas­sa min­det.

− És mi van a pénz­zel, fiú? − kér­de­zett rá sis­te­reg­ve Trigg, mi­köz­ben vissza­fe­lé tar­tot­tak, a ha­jó­ra.

− Már kész a ter­vem. − Yar­vi sze­ré­nyen mo­soly­gott, mi­köz­ben azt kép­zel­te, hogy át­gu­rít­ja az alvó Trig­get a hajó szé­lén.

Rak­tár­nok­ként sok­kal job­ban meg­be­csül­ték, és őszin­tén szól­va sok­kal több hasz­na is volt, mint ki­rály­ként va­la­ha. Az eve­ző­sök­nek min­dig ju­tott elég étel és me­le­gebb ruha is. Mind el­is­me­rő­en mo­rog­tak, ami­kor Yar­vi el­ha­ladt mel­let­tük. Míg a hajó a ví­zen volt, ő sza­ba­don mo­zog­ha­tott, de a fös­vény em­be­rek­hez ha­son­ló­an et­től a kis sza­bad­ság­tól csak még több­re vá­gyott.

Ami­kor azt hit­te, sen­ki sem lát­ja, Yar­vi el­ej­tett né­hány ke­nyér­hé­jat Sem­mi előtt, és lát­ta, hogy a fér­fi gyor­san el­rej­ti azt a ron­gyai alá. Egy al­ka­lom­mal a te­kin­te­tük is ta­lál­ko­zott, de a fiú nem tud­ta meg­ál­la­pí­ta­ni, há­lás-e a pad­lós­ú­ro­ló a szí­ves­sé­gért, mert úgy tűnt, hogy a kü­lö­nös, vi­lá­gos, be­esett sze­mek mö­gött már alig ma­radt em­ber­ség sze­gény nyo­mo­rult­ban.

Gund­ring anya azon­ban min­dig azt mond­ta: Ne má­sért, a ma­gad ked­vé­ért légy jó má­sok­hoz! Ezért Yar­vi to­vább­ra is el­ej­tet­te a ke­nyér­hé­jat, ami­kor csak tud­ta.

Sa­dik­sir­ram elé­ge­det­ten vet­te ész­re, hogy a pén­zes­zsák­ja egy­re ne­he­zebb, és még en­nél is job­ban örült a bor mi­nő­sé­gi ja­vu­lá­sá­nak. Utób­bit Yar­vi leg­in­kább azért tud­ta ki­al­kud­ni, mert ha­tal­mas té­tel­ben vá­sá­rolt.

− Ez jobb bor, mint amit Ank­ran vett ne­kem − mo­tyog­ta Sa­dik­sir­ram, és hu­nyo­rog­va néz­te a pa­lack szí­nét.

Yar­vi mé­lyen meg­ha­jolt.

− Mél­tóbb a te nagy­sze­rű tel­je­sít­mé­nyed­hez, ka­pi­tá­nyom. − A mo­soly­gó ál­arc mö­gött pe­dig azt ter­vez­get­te, hogy ha vissza­kap­ja a Fe­ke­te Trónt, ki­tű­ze­ti a nő fe­jét a Si­kí­tó kapu fölé, a ha­jót pe­dig por­rá éget­te­ti majd.

Néha sö­té­te­dés után a ka­pi­tány ki­nyúj­tot­ta Yar­vi felé a lá­bát, hogy a fiú le­húz­has­sa róla a csiz­mát, mi­köz­ben ő el­múlt di­cső­sé­ge­i­nek tör­té­ne­te­it me­sél­te. A ne­vek és rész­le­tek elő­adás­ról elő­adás­ra vál­toz­tak ki­csit. Ez­u­tán Sa­dik­sir­ram ál­ta­lá­ban kö­zöl­te, hogy Yar­vi jó és hasz­nos gye­rek, és ha a fiú tény­leg sze­ren­csés volt, még adott is neki egy kis ma­ra­dé­kot az asz­ta­lá­ról, majd meg­val­lot­ta: a jó szí­ve vi­szi egy­szer még sír­ba.

Ha Yar­vi meg tud­ta áll­ni, hogy ott hely­ben a szá­já­ba töm­jön min­dent, a nagy ré­szét oda­csúsz­tat­ta Ja­ud­nak, aki to­vább­ad­ta a fe­lét Rulf­nak. Ank­ran köz­ben csak ült kö­zöt­tük, és a sem­mi­be me­redt. A feje se­bes volt a bo­rot­vá­lás­tól, a he­ges arca pe­dig tel­je­sen más­ként fes­tett, mint mi­előtt össze­üt­kö­zés­be ke­rült Sa­dik­sir­ram csiz­má­já­val.

− Is­te­nek! − mor­dult fel Rulf −, vi­gyé­tek in­nen ezt a két­kezű bo­lon­dot, és ad­já­tok vissza ne­künk Yor­vot!

A kö­rü­löt­tük ülő eve­ző­sök ne­vet­tek, de Ank­ran moz­du­lat­la­nul ült, mint akit fá­ból fa­rag­tak, Yar­vi pe­dig azon gon­dol­ko­zott, va­jon a volt rak­tár­nok is bosszút es­kü­dött-e a vele tör­tén­te­kért. Fel­pil­lan­tott, és lát­ta, hogy Szu­ma­el a hom­lo­kát rán­col­va néz le rá a ke­reszt­ár­boc­ról. A lány fo­lya­ma­to­san fi­gyel­te és mé­re­get­te őt, mint­ha nem tet­szett vol­na neki az út­vo­nal, amin Yar­vi ha­ladt. Éj­sza­ká­ra ugyan­ah­hoz a gyű­rű­höz kö­töt­ték ugyan ki őket a ka­pi­tány ka­bin­já­nak kül­ső fa­lá­ra, de Szu­ma­el az al­kal­man­kén­ti mor­du­lá­son kí­vül soha egyet­len szót sem szólt hoz­zá.

− Gye­rünk, eve­ző­ket fel! − ki­ál­tott Trigg, ami­kor vé­gig­csör­te­tett Yar­vi mel­lett a fo­lyo­són, és ne­ki­lök­te őt az eve­ző­nek, amit ko­ráb­ban hú­zott.

Úgy tűnt, a fiú nem­csak ba­rá­to­kat, de el­len­sé­ge­ket is szer­zett.

De a si­ker ára, mond­ta min­dig az any­ja, hogy el­len­sé­ged is lesz elég.

− A csiz­má­mat, Yorv!

Yar­vi össze­rez­zent, mint­ha po­fon csap­ták vol­na. A gon­do­la­tai most is, mint olyan gyak­ran, messze jár­tak. Az apja égő ha­jó­ja fe­let­ti dom­bon, ahol es­küt tett is­te­nek és em­be­rek előtt. Am­wend erőd­jé­nek te­te­jén, az or­rát ége­tő égés­szag­ban. A nagy­báty­ja ar­cán lát­szó nyu­godt mo­soly kö­rül.

Jó ud­va­ri bo­lond lett vol­na be­lő­led.

− Yorv!

A fiú ki­ká­szá­ló­dott a ta­ka­rói alól, és a lán­cát maga után húz­va át­lé­pett a be­bu­gyo­lált Szu­ma­el fe­lett. A lány fe­ke­te arca rán­ga­tó­zott ál­má­ban. Észa­kabb­ra ha­lad­va egy­re hi­de­gebb lett, a met­sző szél­ben már né­hány hó­pe­hely is le­hul­lott, fe­hér pöttyö­ket raj­zolt az össze­bújt rab­szol­gák prém­ta­ka­ró­i­ra. Az őrök már nem őr­já­ra­toz­tak, ket­ten vol­tak csak éb­ren, azok is egy tűz­ser­pe­nyő fölé ha­jol­va gub­basz­tot­tak a rak­tár első csa­pó­aj­ta­ja mel­lett. Ki­pi­ro­so­dott ar­cu­kat na­rancs­sár­gá­ra fes­tet­te a láng fé­nye.

− Ezek a csiz­mák töb­bet ér­nek, mint te ma­gad! A fe­né­be is!

Sa­dik­sir­ram az ágya szé­lén ült könny­be lá­badt szem­mel. Nyúj­to­gat­ta elő­re a ke­zét, igye­ke­zett el­kap­ni a sa­ját lá­bát, de annyi­ra ré­szeg volt, hogy se­hogy sem si­ke­rült. Ami­kor meg­lát­ta a fiút, hát­ra­dőlt az ágyán.

− Se­gíts le­ven­ni ezt! Úgy, ni! Es­kü­szöm, té­ged az is­te­nek küld­tek. Ők küld­tek… hogy le­húzd ró­lam a csiz­mát. − Kun­cog­ni kez­dett, de a ne­ve­té­se las­san hor­ko­lás­sá vál­to­zott, és mire Yar­vi a má­sik csiz­mát is le­ci­bál­ta róla, a lá­bát pe­dig fel­tet­te az ágy­ra, Sa­dik­sir­ram már mé­lyen aludt. Fe­jét hát­ra­ve­tet­te, a haja min­den hor­ko­lás­nál meg­re­me­gett a szá­ja előtt.

Yar­vi kővé der­medt. A ka­pi­tány in­gé­nek gal­lér­ja ki­nyílt, és ki­csú­szott aló­la a lánc. A nő nya­ka mel­let­ti pré­men ott csil­lo­gott a kulcs, ami a hajó min­den zár­ját nyi­tot­ta.

Yar­vi a rés­nyi­re nyi­tott aj­tó­ra pil­lan­tott, ami mö­gött szál­lin­gó­zott a hó. Ki­nyi­tot­ta a lám­pát, és el­fúj­ta a lán­got, a ka­bin­ra sö­tét­ség bo­rult. Ret­te­ne­te­sen koc­ká­za­tos terv volt, de ha va­la­kit szo­rít az idő, an­nak néha vál­lal­ni kell a ve­szélyt is.

A bölcs ki­vár­ja a meg­fe­le­lő pil­la­na­tot, de nem mu­laszt­ja el soha.

Az ágy­hoz osont. A bőre bi­zser­gett, ami­kor a rossz te­nye­rét a ka­pi­tány feje alá dug­ta, és las­san, fi­no­man meg­emel­te. Meg­lep­te, mi­lyen ne­héz, a fo­gát csi­kor­gat­ta, mert ne­héz volt ilyen na­gyon las­san mo­zog­ni. Össze­rez­zent, ami­kor Sa­dik­sir­ram mo­cor­gott és mor­gott egyet. Biz­tos volt ben­ne, hogy a nő bár­me­lyik pil­la­nat­ban fel­nyit­hat­ja a sze­mét, és már el­kép­zel­te, ahogy a ka­pi­tány csiz­má­já­nak tal­pa össze­zúz­za az ar­cát, mint Ank­ra­nét.

Vett egy nagy le­ve­gőt és vissza­tar­tot­ta. Át­nyúlt a nő fe­lett a kul­csért, amin meg­csil­lant Hold Atya egyik szűk ab­la­kon át be­szű­rő­dő fé­nye. Yar­vi nyúj­tóz­ko­dott, de egy­sze­rű­en nem érte el a kul­csot a bi­zser­gő ujj­he­gye­i­vel.

Ek­kor szo­rí­tást ér­zett a nya­ka kö­rül, a lán­ca biz­to­san be­akadt va­la­mi­be. Hát­ra­né­zett, hogy ki­sza­ba­dít­sa, s ek­kor meg­lát­ta az aj­tó­ban Szu­ma­elt. A lány fog­csi­kor­gat­va, Yar­vi lán­cá­val a ke­zé­ben néz­te őt.

Egy pil­la­na­tig egyi­kük sem moz­dult, majd Szu­ma­el el­kezd­te húz­ni maga felé a fiút.

Yar­vi a le­he­tő leg­gyen­gé­deb­ben le­tet­te Sa­dik­sir­ram fe­jét az ágy­ra, a jó ke­zé­vel el­kap­ta a lán­cát, és meg­pró­bál­ta vissza­húz­ni. Szu­ma­el csak még erő­seb­ben húz­ta. A gal­lér a fiú nya­ká­ba vá­gott, a lánc­sze­mek vág­ták a te­nye­rét, így Yar­vi kény­te­len volt rá­ha­rap­ni az aj­ká­ra, ne­hogy fel­ki­ált­son a fáj­da­lom­tól.

Olyan volt az egész, mint a kö­tél­hú­zás, amit a fiúk ját­szot­tak sok­szor a par­ton Thorl­by­ban, de itt egyi­kük­nek csak egy keze volt, a kö­tél pe­dig a nya­ka köré te­ke­re­dett.

Yar­vi te­ker­gett és el­len­ke­zett, de Szu­ma­el túl erős volt, néma csend­ben egy­re kö­ze­lebb és kö­ze­lebb húz­ta őt ma­gá­hoz. A fiú ci­pő­je meg­csú­szott a pad­lón, el­ta­lált egy bo­ros­pa­lac­kot, és el­re­pí­tet­te a szo­ba má­sik vé­gé­be. A lány ek­kor el­kap­ta Yar­vi nyak­ör­vét, és an­nál fog­va ki­rán­tot­ta őt az éj­sza­ká­ba, kö­zel ma­gá­hoz.

− Te át­ko­zott bo­lond! − vi­csor­gott Yar­vi ar­cá­ba. − Meg aka­rod ölet­ni ma­gad?

− Mit ér­de­kel az té­ged? − súg­ta vissza a fiú. Szu­ma­el el­fe­hé­re­dett büty­kök­kel szo­rí­tot­ta Yar­vi gal­lér­ját, a fiú pe­dig el­fe­hé­re­dett büty­kök­kel szo­rí­tot­ta a lány csuk­ló­ját.

− Az ér­de­kel, ha le­cse­ré­lik az összes zá­rat, mert te el­lop­tad a kul­csot! Hü­lye!

A be­ál­ló hosszú csend­ben me­red­ten néz­ték egy­mást a sö­tét­ben. Yar­vi ek­kor döb­bent rá, mi­lyen kö­zel is ke­rül­tek egy­más­hoz. Lát­ta a lány orr­nyer­gén a ha­rag apró rán­ca­it, az ajka csor­bá­ja mö­gül ki­csil­la­nó fo­gat, érez­te me­le­gét. Elég kö­zel állt ah­hoz, hogy érez­ze a le­he­le­té­nek il­la­tát. Ki­csit sa­va­nyú volt, de nem kel­le­met­len. Elég kö­zel még ah­hoz is, hogy meg­csó­kol­ja őt. Szu­ma­el­nek ugyan­ez jut­ha­tott eszé­be, mert hir­te­len el­eresz­tet­te Yar­vi nyak­ör­vét, mint­ha meg­sü­töt­te vol­na a ke­zét, el­hú­zó­dott tőle, és ki­csa­var­ta a csuk­ló­ját a fiú ke­zé­ből.

Yar­vi for­gat­ni kezd­te ma­gá­ban a lány sza­va­it, és rá­éb­redt va­la­mi­re.

− A zár­cse­re csak azt za­var­hat­ja, aki­nek már van kul­csa hoz­zá. Aki va­la­ho­gyan le­má­sol­ta a kul­csot? − Le­ült a szo­ká­sos he­lyé­re, jó ke­zé­vel a nya­kán lévő hor­zso­lá­so­kat és régi seb­he­lye­ket dör­zsöl­te, a rossz ke­zét pe­dig a hóna alá dug­ta, hogy meg­me­len­ges­se. − De egy rab­szol­gá­nak csak ak­kor kell a kulcs, ha szök­ni akar.

− Fogd be a szád! − Szu­ma­el le­te­le­pe­dett Yar­vi mel­lé. Mind­ket­ten hall­gat­tak. A hó to­vább szál­lin­gó­zott, meg­állt a lány ha­ján, Yar­vi tér­dén.

A fiú már fel­ad­ta, hogy en­nél töb­bet ki­szed­jen a lány­ból, ami­kor Szu­ma­el vég­re meg­szó­lalt. Olyan hal­kan be­szélt, hogy Yar­vi alig hal­lot­ta őt a szél­ben.

− Egy rab­szol­ga eset­leg ki­sza­ba­dít­hat a kulccsal más rab­szol­gá­kat. Ta­lán min­det. És ki tud­ja, ki oson el ész­re­vét­le­nül a zűr­za­var­ban?

− Ez ha­tal­mas vér­on­tás­sal jár, és ki tud­ja, ki­nek a vére fo­lyik ki a zűr­za­var­ban. − vá­la­szolt sut­tog­va Yar­vi. − Sok­kal biz­ton­sá­go­sabb el­al­tat­ni az őrö­ket. − Szu­ma­el hir­te­len oda­for­dult hoz­zá, Yar­vi lát­ta a lány sze­mé­ben a csil­lo­gást, szá­ja előtt a pá­ra­fel­hőt. − Egy rab­szol­ga, aki is­me­ri a nö­vé­nye­ket, és aki méri az őrök sö­rét és a ka­pi­tány bo­rát, eset­leg si­ker­rel jár­hat. − Yar­vi tud­ta, hogy nagy koc­ká­za­tot vál­lal, de a lány se­gít­sé­gé­vel min­den sok­kal könnyebb len­ne, és an­nak, akit szo­rít az idő, néha vál­lal­nia kell a ve­szé­lye­ket is. − Ta­lán két rab­szol­gá­nak si­ke­rül­ne az…

− …ami egy­nek nem − fe­jez­te be Yar­vi he­lyett a mon­da­tot a lány. − Ki­kö­tő­ben len­ne a leg­jobb szök­ni.

Yar­vi bó­lin­tott.

− Ma­gam is így gon­dol­tam.

Iga­zá­ból már na­pok óta nem is gon­dolt más­ra.

− Ske­ken­lak a leg­jobb erre. So­kan van­nak a vá­ros­ban, de az őrök lus­ták, a ka­pi­tány és Trigg pe­dig so­kat van­nak a ha­jó­tól tá­vol…

− Ki­vé­ve, ha va­la­me­lyik rab­szol­gá­nak van­nak ba­rá­tai va­la­hol a Szi­lán­kos-ten­ger part­ján. − Ez­zel be­dob­ta a csa­lit.

A lány pe­dig azon­nal be­kap­ta.

− Olyan ba­rá­tok, akik el­rej­te­né­nek két szö­kött rab­szol­gát?

− Pon­to­san olyan ba­rá­tok. Pél­dá­ul… Thorl­by­ban.

− A Déli Szél egy vagy két hó­nap múl­va újra Thorl­by­ba ér! − Yar­vi hal­lot­ta az iz­ga­tott­sá­got a lány sí­po­ló­an sut­to­gó hang­ján.

Ő sem tud­ta tar­tóz­tat­ni ma­gát.

− A rab­szol­ga, aki­nek van kul­csa, és a má­sik, aki is­me­ri a nö­vé­nye­ket, ak­kor­ra eset­leg már sza­bad is lesz!

Csend­ben ül­tek egy­más mel­lett a hi­deg­ben és sö­tét­ben, aho­gyan sok éj­sza­ka már. De Hold Atya fé­nyé­ben Yar­vi mint­ha a mo­soly­nak hal­vány nyo­mát vél­te vol­na fel­fe­dez­ni Szu­ma­el szá­ja szé­lén.

Meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy ez jól áll a lány­nak.