Alku Háború Anyával
A galambdúc még mindig a fellegvár egyik magas tornyának tetején volt, még mindig vastagon állt benne a guanó, és még mindig süvített a sok nyíláson át a fagyos levegő. És most fagyosabb volt, mint valaha.
− Átkozottul hideg van − panaszkodott Yarvi.
Szumael ajka vékony vonallá feszült, miközben a távolt kémlelte a távolbalátó csövével.
− Mintha még nem fáztál volna ennyire soha.
− Tudod jól, hogy fáztam már jobban is. − Mindketten túléltek már ennél sokkal nagyobb hidegeket is odakint, a jégsivatagban, bár akkor Yarvi úgy érzete, volt kettejük között valami szikra, ami melegítette őt. Most viszont úgy tűnt, ezt sikerült teljesen kioltania.
− Sajnálom − mondta, de a hangja inkább dühös morgásnak tűnt. − Sajnálom, hogy az anyám így beszélt veled… és hogy rávettem Jaudot, hogy maradjon… és hogy nem…
A lány arcán kidagadtak az izmok.
− Azt hittem, egy király soha nem kér bocsánatot.
Yarvi összerezzent ennek hallatán.
− Ugyanaz az ember vagyok, aki mellett aludtál a Déli Szélen. Ugyanaz, aki mellett a hóban gyalogoltál. Ugyanaz, aki…
− Biztos vagy benne? − Szumael végre Yarvira nézett, de a pillantásában semmi gyengédség nem volt. − Ott, a domb felett. − Átadta a fiúnak a rézcsövet. − Füst.
− Füst − burukkolta az egyik galamb. − Füst.
Szumael bizalmatlanul méregette a madarat, a fal mellett feltornyozott ketrecekben várakozó galambok pedig meredten bámultak vissza rá. Kivéve a hatalmas, fejedelmi sast, amelyik biztosan egy újabb ajánlatot vagy sürgetőüzenetet hozott Vexen nagyanyától Yarvi anyjának esküvőjéről. A nagy madár büszkén turkált a tollai között, és egyetlen pillantásra sem méltatta őket.
− Füst, füst, füst…
− Nem tudod elhallgattatni őket? − kérdezte ingerülten Szumael.
− A betanított üzenet részleteit ismételgetik − magyarázta Yarvi. − De ne aggódj, nem értik, mit beszélnek. − Bár a több tucat figyelmesen oldalra billentett fej és felé forduló, rezzenéstelen tekintet láttán az ő fejében is megfordult a gondolat, nem értenek-e ezek a madarak mégis többet, mint gondolta. Visszafordult az ablakok felé, a szeméhez emelte a távolbalátót, és ismét megpillantotta az égre tekergő füstcsíkot.
− Egy birtok van arra. − A tulajdonosa egyike volt a kezét tördelő felvonulóknak Yarvi apjának temetésén. Yarvi igyekezett nem belegondolni, vajon az a férfi otthon volt-e, amikor Grom-gil-Gorm megérkezett, és ha nem, vajon ki fogadta a vanszter hadat, és vele mi történt azóta.
A bölcs miniszter mindig megtalálja a kisebb rosszat, mondogatta Gundring anya, és a köz javát szolgálja. Ugyanez bizonyára vonatkozhat a bölcs királyra is.
Elfordította a távcsövet az égő birtok füstjéről, végignézett a csipkézett láthatáron, és meg is látta, hogy a nap megcsillan az acélon.
− Harcosok. − Az északi úton közeledtek. Lassan szivárogtak a hegyszurdokon keresztül, ahogyan a fenyő enyve csorog télen. Ilyen messziről úgy tűnt, mintha totyogtak volna, Yarvi pedig a szája szélét rágta, és azt kívánta, bárcsak gyorsabban haladnának.
− Gettföld királya − dünnyögött az orra alatt − vanszter sereget sürget Thorlby felé.
− Az istenek furcsa dolgokat kotyvasztanak − jegyezte meg Szumael.
Yarvi felnézett a boltíves mennyezetre festett, madár alakban ábrázolt istenek képére, amelyről már pergett le a festék. Arra, Aki Az Üzenetet Viszi, és rá, Aki Az Ágakat Zörgeti, és rá, Aki Először Szólt, És Utoljára Szól Majd. És középen, véres mosollyal az arcán ott volt ő, Háború Anya.
− Tudom, hogy téged ritkán imádtalak − szólt a festett képhez −, mert Béke Atya mindig is közelebb állt hozzám. De most kérlek: add nekem a győzelmet ma! Add vissza a Fekete Trónt! Próbára tettél, és én kiálltam a próbáid, bebizonyítottam, hogy készen állok. Nem vagyok már bolond, mint voltam, sem gyáva, sem gyerek már. Én vagyok Gettföld törvényes uralkodója.
Az egyik galamb éppen ezt a pillanatot választotta arra, hogy egy nagyot ürítsen Yarvi mellé, a padlóra. Lehet, hogy Háború Anya válaszolt az imáira?
Yarvi fogcsikorgatva folytatta.
− Ha pedig úgy döntesz, hogy nem teszel ma királlyá engem… ha átküldesz ma a végső ajtón… úgy hagyd legalább, hogy az eskümet teljesíthessem. − Ökölbe szorította a kezét, már amennyi volt belőle, bütykein fehéren feszült a bőr. − Add nekem Odem életét! Teljesítsd be a bosszúmat! Csak ennyit adj, és én elégedett leszek.
Nem alkotó ima volt ez, nem olyan, amilyet a miniszterek tanítottak, nem teremtő és tápláló ima, de a teremtés és táplálás Háború Anya számára nem jelentettek semmit. Ő pusztít és sorvaszt, ő özvegyeket és árvákat teremt csak, és a vér élteti.
− A királynak meg kell halnia! − sziszegte.
− A királynak meg kell halnia! − visított fel a sas. Kihúzta magát és kitárta a szárnyát, teljesen megtöltötte a ketrecét, és szinte sötétbe borította az egész termet. − A királynak meg kell halnia.
− Itt az idő − jelentette ki Yarvi.
− Jó − szólt Semmi. A hangja fémesen csengett az arcát szinte teljesen eltakaró sisak vékony résén keresztül.
− Jó − mondta a két ingol egyszerre. Egyikük nagy csatabárdot forgatott a csuklóján, mintha az csak egy játékszer lett volna.
− Jó − dörmögte Jaud is, de ő egyáltalán nem tűnt lelkesnek. Kényelmetlenül feszengett a kölcsönkapott harci felszerelésében, de még annál is jobban feszélyezte őt az elfalagút árnyékában kuporgó bajtársainak látványa.
Őszintén szólva azok a harcosok Yarvi szerint sem voltak túl bizalomgerjesztők. Zsiványok és haramiák bandája, akik csak a fiú anyjának aranya miatt gyűltek oda. A Szilánkos-tenger minden tájának, sőt, távolabbi földeknek legrémesebb fiait hordta össze a zsold ígérete: dezertált katonák, gyilkosok és rablók, kalózok és szökött rabok gyűltek oda, akik homlokukra tetoválva hordták bűnüket. Az egyiküknek, aki folyamatosan könnyezett, tiszta kék volt az arca a sok elkövetett rémtettétől. Nem volt ezeknek sem becsületük, sem királyuk, sem lelkiismeretük, sem céljuk. Nem beszélve a három félelmetes alant nőről. Ők izmosak voltak, akár a kőművesek, ruhájuk minden zugában pengét hordtak, és előszeretettel vicsorították ki hegyesre csiszolt fogukat bárkire, aki rájuk pillantott.
− Nem szívesen bízom ilyenekre az életemet − dörmögött Rulf, és elfordította a tekintetét.
− Milyen küldetés az, ahol minden rendes ember az ellenség oldalán harcol? − töprengett maga elé meredve Jaud.
− A rendes emberek sok mindenre jók − jelentette ki Semmi, és figyelmesen megigazította fején a sisakot −, de királygyilkosságra nem ők kellenek.
− Nem gyilkolni megyünk! − mordult fel Yarvi. − És Odem nem törvényes király.
− Pszt! − intette őket csendre Szumael, és elhúzta a száját.
Halk zaj hallatszott a fal túloldaláról. Kiáltozás, talán fegyvercsörgés is. A riadó tompa zaja.
− Már tudják, hogy a barátaink közelednek.
Yarvi idegesen nyelt egyet.
− Mindenki a helyére!
Mind tudták a szerepüket, alaposan betanulták a tervet. Rulf egy tucatnyi gyakorlott íjásszal felfelé indult, a két ingol pedig egy-egy tucatnyi emberrel olyan rejtekhelyre, ahonnan gyorsan elérték a vár udvarát. A maradék tucatnyi harcos pedig Yarvival és Semmivel a fellegvár egyetlen kapuja feletti szobába, a Sikító kapu kioldószerkezetéhez.
− Csak óvatosan − suttogta Yarvi, amikor megállt a szobába nyíló titkos ajtó előtt. − A katonák ott bent nem ellenségeink…
− De mára megteszik − vágott a szavába Semmi. − És Háború Anya nem kedveli az óvatoskodást. − Azzal berúgta az ajtót, és beugrott a szobába.
− Átkozott! − sziszegte Yarvi, és utána mászott.
A szobában sötét volt, szűk lőréseken át szivárgott csak be a fény. Az alattuk lévő kapujáratból hangos lábdobogás hallatszott. Két férfi ült az asztalnál, az egyik feléjük fordult, de az arcáról gyorsan leolvadt a mosoly, amikor meglátta Semmi kezében a kivont kardot.
− Ti kik…
Az egyik fénypászmában megvillant a penge, a katona feje egyetlen nedves cuppanással lehullott a válláról, és a sarokba gurult. Olyan volt az egész, mint a tavaszi vásárban egy mutatványos tréfája, csak itt egyetlen gyerek sem nevetett. Semmi ellépett az összecsukló test mellett, hátulról átnyúlt az asztal mellől felemelkedő másik katona hóna alatt, és a mellkasába mélyesztette a kardot. A férfi torkából szörcsögő hang tört elő, és az asztalon heverő bárd felé kapkodott. Semmi egyik lábával lassan biztonságos távolba tolta az asztalt, és finoman a földre eresztette a katonát a fal mellé. Az halkan remegett, míg a Halál ki nem nyitotta előtte a végső ajtót.
− Elfoglaltuk a kaput. − Semmi kinézett a szoba végében lévő boltív alatt, majd becsukta és kampóval bezárta az ajtót.
Yarvi letérdelt a haldokló férfi mellé. Ismerte őt, Ulvdemnek hívták. Nem volt a barátja, de ellensége sem. Egyszer mosolygott Yarvi egyik viccén, a fiú pedig hálás volt neki ezért.
− Muszáj volt megölni őket?
− Nem − vetette oda Semmi, és tisztogatni kezdte a pengéjét. − Hagyhattuk volna, hogy Odem legyen a király.
A felbérelt harcosok beözönlöttek a szobába, felsorakoztak a falak mellett, és mind a tervük központi eleme, a Sikító kapu felé fordultak. A nehéz kaputábla alja eltűnt a szoba padlójában, teteje pedig a plafon felett. A csillogó rézfelületbe több száz acsargó, vicsorgó, fájdalomtól vagy dühtől eltorzultan ordító arcot faragtak, ezek összemosódtak, mint tükörképek egy tó felszínén.
Szumael csípőre tett kézzel állt, és bámulta.
− Azt hiszem, most már értem, miért hívják Sikító kapunak.
− És mi ebbe a borzalmas valamibe helyeztük minden bizodalmunkat.
Yarvi ujja hegyével végigsimított a kapun. Hideg volt, és rémesen kemény.
− Valóban borzalmas lehet, amikor ez a fejedre esik. − A rézkapu mellett egy vastag oszlop állt, rajta faragva a tizenöt isten neve, körülötte pedig fogaskerekek és egymásba kapcsolódó karikák, feltekert láncok egész kavalkádja. Ennek működését még Yarvi gyakorlott szeme sem tudta kitalálni. Az egész közepén pedig egy ezüsttű. − Ez a kioldószerkezet.
Jaud a tű felé nyújtotta a kezét.
− Ezt az egy kis tűt kell csak kihúzni innen?
Yarvi oldalra csapta a barátja karját.
− Majd a megfelelő pillanatban! Az utolsó percben, amikor Odem legtöbb embere már kiment, hogy szembeszálljon Gorm csapatával. Akkor lesz a legnagyobb esélyünk legyőzni a bent maradtakat.
− A nagybátyád szónokol − jelentette Semmi az egyik vékony nyílás mellől.
Yarvi résnyire kinyitott egy másik ablaktáblát, és kinézett az udvarra. Látta a magasodó, szürke falak között az ismerős zöld szigetet, az egyik oldalon a szélesre tárt lombú cédrusfát. Ott gyülekeztek a férfiak, némelyikük éppen sebtében öltötte magára harci felszerelését, mások már csatarendbe is álltak. Yarvi szeme elkerekedett, amikor meglátta, milyen sokan vannak. Legalább háromszáz harcos itt, és a fellegváron kívül is bizonyára sokan készülődtek a csatára. A sereg felett pedig, az Istenek Csarnokának márványlépcsőjén, homlokán a Királyi Fejpánttal Yarvi nagybátyja, Odem.
− Ki az, aki Thorlby falai alá mert vonulni? − bömbölte az összegyűlt katonáinak. − Grom-gil-Gorm, a Kardtörő!
A férfiak dübögni kezdtek a lábukkal, és átkok özönét zúdították a támadóra.
− Ő az, aki meggyilkolta a királyotokat, az én bátyámat! − Dühös üvöltés harsant a tömegben, Yarvinak pedig erőt kellett vennie magán, hogy a hazugság hallatán fel ne kiáltson ő is. − De elbizakodottságában most túl kevés embert hozott magával! − folytatta Odem. − A mi oldalunkon az igazság, mi vagyunk hazai terepen, mi vagyunk többen, és mi vagyunk a jobbak! Meddig hagyjuk hát, hogy ez a nyomorult a testvéreim, Uthrik és Uthil máglyája mellett, és a nagyapám, Patás Angulf, a vanszternép pörölye máglyájának árnyékában maradjon?
A harcosok a kardjukkal a pajzsukat, a pajzsukkal a vértjüket csapkodták, és ordították, hogy nem hagyják tovább.
Odem kinyújtotta a kezét, térdelő fegyverhordozója odanyújtotta neki a kardot, ő pedig a magasba emelte azt. Az acél kiszökött az árnyékból és olyan fényesen csillant meg a napban, hogy Yarvi kénytelen volt elkapni a pillantását.
− Akkor adózzunk bőkezűen Háború Anyának, és fessük vörösre ezt a napot! Törjünk ki a falak közül, menjünk a támadóink elé, és még napszállta előtt tűzzük ki Grom-gil-Gorm és vanszter kutyái fejét a várfalakra!
− Majd meglátjuk, kinek a feje díszeleg majd a falon − jegyezte meg Yarvi, de a szavát elnyomta a gett harcosok csatakiáltása. Azoké, akiknek őt kellett volna éltetniük.
− Csatába indulnak − állapította meg Semmi a kapun sorban kivonuló sereg láttán. Minden katona tudta a helyét a pajzssorban, és mind kész volt meghalni a szárnysegédjéért. − Jól sejtetted, mit fog tenni a nagybátyád.
− Nem sejtés volt − vetette oda Yarvi.
− Az anyádnak is igaza volt. − Yarvi a sisak nyílásán keresztül látta, hogy Semmi szeme megcsillan. − Valóban agyafúrt ember lett belőled.
Először a legfiatalabb harcosok vonultak ki a kapun, némelyikük még Yarvinál is fiatalabb, utánuk következtek a harcedzettebb, tapasztaltabb katonák. Sorban haladtak át a Sikító kapu alatt, a vértezetük csörgése visszhangzott a kioldószerkezet szobájában, a vonuló férfiak árnyéka Yarvi vad harcosainak arcára vetült, miközben azok a szűk ablaknyílásokon keresztül figyelték az alattuk elvonuló, nemesebb és jobb harcosokat. Ahogy haladtak át a kapun a gett katonák, úgy nőtt Yarvi jókedve, mert tudta, hogy nő az esélyük is a győzelemre. De úgy nőtt benne a félelem is, hiszen a pillanat egyre közeledett.
A bosszú pillanata. Vagy a halálának pillanata.
− Indul a király! − szólt Szumael az egyik ablak melletti árnyék homályából.
Odem a veterán harcosok között haladt a kapu felé, mögötte a pajzshordozója, a kardhordozója és a zászlóhordozója. Útközben hátbaveregette az embereit, akik mellett elhaladt.
− Még nem érett meg az idő − motyogta Semmi.
− Én is látom! − sziszegte Yarvi.
A harcosok csizmái dobogtak, a katonák özönlöttek ki a fellegvárból, de még mindig túl sokan voltak az udvaron. Tényleg azért szenvedett ennyit, gondolta Yarvi, azért áldozott fel mindent, hogy Odem a legvégén kicsússzon a keze közül? A csonka ujjaival matatott, a hüvelykjének hegye is izzadt.
− Kihúzzam a tűt? − kérdezte Jaud.
− Még ne! − visított Yarvi, és közben rettegett, hogy valaki meghallja őket a padló résein keresztül. − Még ne!
Odem rendületlenül haladt tovább, és már majdnem el is tűnt a boltív alatt. Yarvi felemelte a kezét, és felkészült rá, hogy az intésével leeressze a Sikító kapu teljes súlyát, még ha ez mindannyiuk vesztét jelenti is.
− Királyom! − Yarvi anyja állt az Istenek Csarnokának lépcsőjén, mellette tornyosult Hurik hatalmas alakja, másik oldalán pedig Gundring anya a botjára támaszkodva.
Yarvi nagybátyja megtorpant, és a homlokát ráncolva megfordult.
− Odem, ha szabad egy szóra!
Yarvi szinte levegőt sem mert venni, nehogy azzal megzavarja a pillanat ingatag viszonyait. Az idő félelmetesen lassan vánszorgott, Odem a kapu felé pillantott, majd vissza Yarvi anyjára, aztán káromkodva elindult visszafelé. Csak a legszűkebb kísérete követte.
− Várj! − suttogta Yarvi, és elkerekedett szemmel Jaudra pillantott, aki óvatosan eleresztette a tűt.
Yarvi az ablaknyílásra tapasztotta az arcát, és hagyta, hogy a hideg szél az izzadt homlokát csapkodja, de még így sem hallotta az Istenek Csarnoka előtt elhangzó szavakat. Az anyja letérdelt Odem lába elé. Kezét a mellkasára szorította, és szerényen fejet hajtott. Talán behódolva bocsánatot kért a konokságáért, és hogy hálátlan volt Odemmel, a Nagy Királlyal szemben. Aztán kezébe vette Odem kezét, ajkát a király ujjaira tapasztotta. Yarvi háta borsódzott a látványtól.
A nagybátyja Gundring anyára pillantott, és feltűnés nélkül felé bólintott, a miniszter pedig alig észrevehetően megrántotta a vállát. Ekkor Odem megérintette Yarvi anyjának arcát, majd megfordult, és elvonult. A szolgái és legszűkebb testőrsége izgatottan fecsegve követték a kapu felé.
Ekkor már az utolsó harcosok igyekeztek kifelé a kapun, alig háromtucatnyi harcos maradt az udvaron. Yarvi anyja a mellére szorította a kezét, és a kapu felé nézett, Yarvi egy pillanatra azt hitte, talán még a tekintetük is találkozott.
− Köszönöm, anyám! − suttogta. Újra felemelte a kezét, hogy jelt adhasson Jaudnak, és újra figyelte, hogyan közeledik Odem a boltívhez, de ezúttal nem széthullani látta a terveit, hanem úgy érezte, elérkezett az esély.
− Várj! − suttogta, és a forró lehelete csiklandozta az ajkát. − Várj! − Eljött a nap, eljött az óra. − Várj! − Ez volt a pillanat, amire várt. − Most!
Lecsapott a karjával. Bármilyen gyenge is volt a nyomorék keze, hat régi miniszter találékonyságának és szakértelmének hála most egy egész hegy súlyával zúdult le. Jaud kirántotta helyéről a tűt, a fogaskerekek forogni kezdtek, a láncok megfeszültek, és végre egyértelműen fény derült a kapu nevének eredetére. A Sikító kapu olyan hanggal zuhant a szoba padlójának nyílásába, mintha az összes halott egyszerre süvöltött volna fel a pokolban, a zuhanás szele pedig lesodorta és a falhoz csapta Yarvi sisakját.
A nehéz kaputábla olyan erővel csapódott a talajba odalent, hogy az egész fellegvár beleremegett egészen le az elfek alagútjáig, és olyan nagy súllyal nehezedett a földre, hogy azt maga Föld Atya is nehezen tudta volna felemelni.
A szoba padlója és falai megfordultak Yarvi szeme előtt, a fiú egy pillanatig azt hitte, az egész kapuépítmény összedől a becsapódás erejétől. A padló egyik nyílásához mászott, közben igyekezett kirázni a fejéből a kábultságot, és a füléből a csengést. Odalent a kapubejáró tele volt az Odem közvetlen környezetéhez tartozó katonákkal. Néhányan fülükre tapasztott kézzel tántorogtak, mások a fegyvereikkel matattak. Volt, aki a kapuhoz tömörült, és némán, hülyén ordítva csapkodta az öklével a sikoltó arcképeket. A törvénytelen király ott állt közöttük, és felfelé nézett. A tekintete találkozott Yarviéval, az arca elsápadt, mintha szellemet látott volna, ami visszaküzdötte magát a végső ajtó túloldaláról.
Yarvi mosolygott.
Azután érezte, hogy valaki megragadja a vállánál fogva.
Semmi felrántotta őt a földről, az arcába ordított, Yarvi pedig látta a sisak nyílásán keresztül a férfi mozgó száját, de csak tompa morajlást hallott. Támolyogva elindult utána. A padló már szinte tejesen mozdulatlanná nyugodott addigra. Yarvi elindult lefelé egy kanyargó lépcsőn, hátulról taszigálták a katonái. Semmi kitárt egy ajtót előtte a ragyogóan fényes boltív alatt, és kiugrott a napfénybe.