Alku Háború Anyával

A ga­lamb­dúc még min­dig a fel­leg­vár egyik ma­gas tor­nyá­nak te­te­jén volt, még min­dig vas­ta­gon állt ben­ne a gu­a­nó, és még min­dig sü­ví­tett a sok nyí­lá­son át a fa­gyos le­ve­gő. És most fa­gyo­sabb volt, mint va­la­ha.

− Át­ko­zot­tul hi­deg van − pa­nasz­ko­dott Yar­vi.

Szu­ma­el ajka vé­kony vo­nal­lá fe­szült, mi­köz­ben a tá­volt kém­lel­te a tá­vol­ba­lá­tó csö­vé­vel.

− Mint­ha még nem fáz­tál vol­na ennyi­re soha.

− Tu­dod jól, hogy fáz­tam már job­ban is. − Mind­ket­ten túl­él­tek már en­nél sok­kal na­gyobb hi­de­ge­ket is oda­kint, a jég­si­va­tag­ban, bár ak­kor Yar­vi úgy ér­ze­te, volt ket­te­jük kö­zött va­la­mi szik­ra, ami me­le­gí­tet­te őt. Most vi­szont úgy tűnt, ezt si­ke­rült tel­je­sen ki­ol­ta­nia.

− Saj­ná­lom − mond­ta, de a hang­ja in­kább dü­hös mor­gás­nak tűnt. − Saj­ná­lom, hogy az anyám így be­szélt ve­led… és hogy rá­vet­tem Jau­dot, hogy ma­rad­jon… és hogy nem…

A lány ar­cán ki­da­gad­tak az iz­mok.

− Azt hit­tem, egy ki­rály soha nem kér bo­csá­na­tot.

Yar­vi össze­rez­zent en­nek hal­la­tán.

− Ugyan­az az em­ber va­gyok, aki mel­lett alud­tál a Déli Szélen. Ugyan­az, aki mel­lett a hó­ban gya­lo­gol­tál. Ugyan­az, aki…

− Biz­tos vagy ben­ne? − Szu­ma­el vég­re Yar­vi­ra né­zett, de a pil­lan­tá­sá­ban sem­mi gyen­géd­ség nem volt. − Ott, a domb fe­lett. − Át­ad­ta a fi­ú­nak a réz­csö­vet. − Füst.

− Füst − bu­ruk­kol­ta az egyik ga­lamb. − Füst.

Szu­ma­el bi­zal­mat­la­nul mé­re­get­te a ma­da­rat, a fal mel­lett fel­tor­nyo­zott ket­re­cek­ben vá­ra­ko­zó ga­lam­bok pe­dig me­red­ten bá­mul­tak vissza rá. Ki­vé­ve a ha­tal­mas, fe­je­del­mi sast, ame­lyik biz­to­san egy újabb aján­la­tot vagy sür­ge­tő­üze­ne­tet ho­zott Ve­xen nagy­anyá­tól Yar­vi any­já­nak es­kü­vő­jé­ről. A nagy ma­dár büsz­kén tur­kált a tol­lai kö­zött, és egyet­len pil­lan­tás­ra sem mél­tat­ta őket.

− Füst, füst, füst…

− Nem tu­dod el­hall­gat­tat­ni őket? − kér­dez­te in­ge­rül­ten Szu­ma­el.

− A be­ta­ní­tott üze­net rész­le­te­it is­mé­tel­ge­tik − ma­gya­ráz­ta Yar­vi. − De ne ag­gódj, nem ér­tik, mit be­szél­nek. − Bár a több tu­cat fi­gyel­me­sen ol­dal­ra bil­len­tett fej és felé for­du­ló, rez­ze­nés­te­len te­kin­tet lát­tán az ő fe­jé­ben is meg­for­dult a gon­do­lat, nem ér­te­nek-e ezek a ma­da­rak még­is töb­bet, mint gon­dol­ta. Vissza­for­dult az ab­la­kok felé, a sze­mé­hez emel­te a tá­vol­ba­lá­tót, és is­mét meg­pil­lan­tot­ta az égre te­ker­gő füst­csí­kot.

− Egy bir­tok van arra. − A tu­laj­do­no­sa egyi­ke volt a ke­zét tör­de­lő fel­vo­nu­lók­nak Yar­vi ap­já­nak te­me­té­sén. Yar­vi igye­ke­zett nem be­le­gon­dol­ni, va­jon az a fér­fi ott­hon volt-e, ami­kor Grom-gil-Gorm meg­ér­ke­zett, és ha nem, va­jon ki fo­gad­ta a vansz­ter ha­dat, és vele mi tör­tént az­óta.

A bölcs mi­nisz­ter min­dig meg­ta­lál­ja a ki­sebb rosszat, mon­do­gat­ta Gund­ring anya, és a köz ja­vát szol­gál­ja. Ugyan­ez bi­zo­nyá­ra vo­nat­koz­hat a bölcs ki­rály­ra is.

El­for­dí­tot­ta a táv­csö­vet az égő bir­tok füst­jé­ről, vé­gig­né­zett a csip­ké­zett lát­ha­tá­ron, és meg is lát­ta, hogy a nap meg­csil­lan az acé­lon.

− Har­co­sok. − Az észa­ki úton kö­ze­led­tek. Las­san szi­vá­rog­tak a hegy­szur­do­kon ke­resz­tül, aho­gyan a fe­nyő eny­ve cso­rog té­len. Ilyen messzi­ről úgy tűnt, mint­ha to­tyog­tak vol­na, Yar­vi pe­dig a szá­ja szé­lét rág­ta, és azt kí­ván­ta, bár­csak gyor­sab­ban ha­lad­ná­nak.

− Gett­föld ki­rá­lya − dünnyö­gött az orra alatt − vansz­ter se­re­get sür­get Thorl­by felé.

− Az is­te­nek fur­csa dol­go­kat koty­vasz­ta­nak − je­gyez­te meg Szu­ma­el.

Yar­vi fel­né­zett a bolt­íves mennye­zet­re fes­tett, ma­dár alak­ban áb­rá­zolt is­te­nek ké­pé­re, amely­ről már per­gett le a fes­ték. Arra, Aki Az Üze­ne­tet Vi­szi, és rá, Aki Az Ága­kat Zör­ge­ti, és rá, Aki Elő­ször Szólt, És Utol­já­ra Szól Majd. És kö­zé­pen, vé­res mo­sollyal az ar­cán ott volt ő, Há­bo­rú Anya.

− Tu­dom, hogy té­ged rit­kán imád­ta­lak − szólt a fes­tett kép­hez −, mert Béke Atya min­dig is kö­ze­lebb állt hoz­zám. De most kér­lek: add ne­kem a győ­zel­met ma! Add vissza a Fe­ke­te Trónt! Pró­bá­ra tet­tél, és én ki­áll­tam a pró­bá­id, be­bi­zo­nyí­tot­tam, hogy ké­szen ál­lok. Nem va­gyok már bo­lond, mint vol­tam, sem gyá­va, sem gye­rek már. Én va­gyok Gett­föld tör­vé­nyes ural­ko­dó­ja.

Az egyik ga­lamb ép­pen ezt a pil­la­na­tot vá­lasz­tot­ta arra, hogy egy na­gyot ürít­sen Yar­vi mel­lé, a pad­ló­ra. Le­het, hogy Há­bo­rú Anya vá­la­szolt az imá­i­ra?

Yar­vi fog­csi­kor­gat­va foly­tat­ta.

− Ha pe­dig úgy dön­tesz, hogy nem te­szel ma ki­rállyá en­gem… ha át­kül­desz ma a vég­ső aj­tón… úgy hagyd leg­alább, hogy az es­kü­met tel­je­sít­hes­sem. − Ököl­be szo­rí­tot­ta a ke­zét, már amennyi volt be­lő­le, büty­ke­in fe­hé­ren fe­szült a bőr. − Add ne­kem Odem éle­tét! Tel­je­sítsd be a bosszú­mat! Csak ennyit adj, és én elé­ge­dett le­szek.

Nem al­ko­tó ima volt ez, nem olyan, ami­lyet a mi­nisz­te­rek ta­ní­tot­tak, nem te­rem­tő és táp­lá­ló ima, de a te­rem­tés és táp­lá­lás Há­bo­rú Anya szá­má­ra nem je­len­tet­tek sem­mit. Ő pusz­tít és sor­vaszt, ő öz­ve­gye­ket és ár­vá­kat te­remt csak, és a vér él­te­ti.

− A ki­rály­nak meg kell hal­nia! − szi­szeg­te.

− A ki­rály­nak meg kell hal­nia! − vi­sí­tott fel a sas. Ki­húz­ta ma­gát és ki­tár­ta a szár­nyát, tel­je­sen meg­töl­töt­te a ket­re­cét, és szin­te sö­tét­be bo­rí­tot­ta az egész ter­met. − A ki­rály­nak meg kell hal­nia.

− Itt az idő − je­len­tet­te ki Yar­vi.

− Jó − szólt Sem­mi. A hang­ja fé­me­sen csen­gett az ar­cát szin­te tel­je­sen el­ta­ka­ró si­sak vé­kony ré­sén ke­resz­tül.

− Jó − mond­ta a két in­gol egy­szer­re. Egyi­kük nagy csa­ta­bár­dot for­ga­tott a csuk­ló­ján, mint­ha az csak egy já­ték­szer lett vol­na.

− Jó − dör­mög­te Jaud is, de ő egy­ál­ta­lán nem tűnt lel­kes­nek. Ké­nyel­met­le­nül fe­szen­gett a köl­csön­ka­pott har­ci fel­sze­re­lé­sé­ben, de még an­nál is job­ban fe­szé­lyez­te őt az el­fa­lag­út ár­nyé­ká­ban ku­por­gó baj­tár­sa­i­nak lát­vá­nya.

Őszin­tén szól­va azok a har­co­sok Yar­vi sze­rint sem vol­tak túl bi­za­lom­ger­jesz­tők. Zsi­vá­nyok és ha­ra­mi­ák ban­dá­ja, akik csak a fiú any­já­nak ara­nya mi­att gyűl­tek oda. A Szi­lán­kos-ten­ger min­den tá­já­nak, sőt, tá­vo­lab­bi föl­dek­nek leg­ré­me­sebb fi­a­it hord­ta össze a zsold ígé­re­te: de­zer­tált ka­to­nák, gyil­ko­sok és rab­lók, ka­ló­zok és szö­kött ra­bok gyűl­tek oda, akik hom­lo­kuk­ra te­to­vál­va hord­ták bű­nü­ket. Az egyi­kük­nek, aki fo­lya­ma­to­san könnye­zett, tisz­ta kék volt az arca a sok el­kö­ve­tett rém­tet­té­től. Nem volt ezek­nek sem be­csü­le­tük, sem ki­rá­lyuk, sem lel­ki­is­me­re­tük, sem cél­juk. Nem be­szél­ve a há­rom fé­lel­me­tes alant nő­ről. Ők iz­mo­sak vol­tak, akár a kő­mű­ve­sek, ru­há­juk min­den zu­gá­ban pen­gét hord­tak, és elő­sze­re­tet­tel vi­cso­rí­tot­ták ki he­gyes­re csi­szolt fo­gu­kat bár­ki­re, aki rá­juk pil­lan­tott.

− Nem szí­ve­sen bí­zom ilye­nek­re az éle­te­met − dör­mö­gött Rulf, és el­for­dí­tot­ta a te­kin­te­tét.

− Mi­lyen kül­de­tés az, ahol min­den ren­des em­ber az el­len­ség ol­da­lán har­col? − töp­ren­gett maga elé me­red­ve Jaud.

− A ren­des em­be­rek sok min­den­re jók − je­len­tet­te ki Sem­mi, és fi­gyel­me­sen meg­iga­zí­tot­ta fe­jén a si­sa­kot −, de ki­rály­gyil­kos­ság­ra nem ők kel­le­nek.

− Nem gyil­kol­ni me­gyünk! − mor­dult fel Yar­vi. − És Odem nem tör­vé­nyes ki­rály.

− Pszt! − in­tet­te őket csend­re Szu­ma­el, és el­húz­ta a szá­ját.

Halk zaj hal­lat­szott a fal túl­ol­da­lá­ról. Ki­ál­to­zás, ta­lán fegy­ver­csör­gés is. A ri­a­dó tom­pa zaja.

− Már tud­ják, hogy a ba­rá­ta­ink kö­ze­led­nek.

Yar­vi ide­ge­sen nyelt egyet.

− Min­den­ki a he­lyé­re!

Mind tud­ták a sze­re­pü­ket, ala­po­san be­ta­nul­ták a ter­vet. Rulf egy tu­cat­nyi gya­kor­lott íjás­szal fel­fe­lé in­dult, a két in­gol pe­dig egy-egy tu­cat­nyi em­ber­rel olyan rej­tek­hely­re, ahon­nan gyor­san el­ér­ték a vár ud­va­rát. A ma­ra­dék tu­cat­nyi har­cos pe­dig Yar­vi­val és Sem­mi­vel a fel­leg­vár egyet­len ka­pu­ja fe­let­ti szo­bá­ba, a Si­kí­tó kapu ki­ol­dó­szer­ke­ze­té­hez.

− Csak óva­to­san − sut­tog­ta Yar­vi, ami­kor meg­állt a szo­bá­ba nyí­ló tit­kos ajtó előtt. − A ka­to­nák ott bent nem el­len­sé­ge­ink…

− De mára meg­te­szik − vá­gott a sza­vá­ba Sem­mi. − És Há­bo­rú Anya nem ked­ve­li az óva­tos­ko­dást. − Az­zal be­rúg­ta az aj­tót, és be­ug­rott a szo­bá­ba.

− Át­ko­zott! − szi­szeg­te Yar­vi, és utá­na má­szott.

A szo­bá­ban sö­tét volt, szűk lő­ré­se­ken át szi­vár­gott csak be a fény. Az alat­tuk lévő ka­pu­já­rat­ból han­gos láb­do­bo­gás hal­lat­szott. Két fér­fi ült az asz­tal­nál, az egyik fe­lé­jük for­dult, de az ar­cá­ról gyor­san le­ol­vadt a mo­soly, ami­kor meg­lát­ta Sem­mi ke­zé­ben a ki­vont kar­dot.

− Ti kik…

Az egyik fény­pász­má­ban meg­vil­lant a pen­ge, a ka­to­na feje egyet­len ned­ves cup­pa­nás­sal le­hul­lott a vál­lá­ról, és a sa­rok­ba gu­rult. Olyan volt az egész, mint a ta­va­szi vá­sár­ban egy mu­tat­vá­nyos tré­fá­ja, csak itt egyet­len gye­rek sem ne­ve­tett. Sem­mi el­lé­pett az össze­csuk­ló test mel­lett, há­tul­ról át­nyúlt az asz­tal mel­lől fel­emel­ke­dő má­sik ka­to­na hóna alatt, és a mell­ka­sá­ba mé­lyesz­tet­te a kar­dot. A fér­fi tor­ká­ból ször­csö­gő hang tört elő, és az asz­ta­lon he­ve­rő bárd felé kap­ko­dott. Sem­mi egyik lá­bá­val las­san biz­ton­sá­gos tá­vol­ba tol­ta az asz­talt, és fi­no­man a föld­re eresz­tet­te a ka­to­nát a fal mel­lé. Az hal­kan re­me­gett, míg a Ha­lál ki nem nyi­tot­ta előt­te a vég­ső aj­tót.

− El­fog­lal­tuk a ka­put. − Sem­mi ki­né­zett a szo­ba vé­gé­ben lévő bolt­ív alatt, majd be­csuk­ta és kam­pó­val be­zár­ta az aj­tót.

Yar­vi le­tér­delt a hal­dok­ló fér­fi mel­lé. Is­mer­te őt, Ulv­dem­nek hív­ták. Nem volt a ba­rát­ja, de el­len­sé­ge sem. Egy­szer mo­soly­gott Yar­vi egyik vic­cén, a fiú pe­dig há­lás volt neki ezért.

− Mu­száj volt meg­öl­ni őket?

− Nem − ve­tet­te oda Sem­mi, és tisz­to­gat­ni kezd­te a pen­gé­jét. − Hagy­hat­tuk vol­na, hogy Odem le­gyen a ki­rály.

A fel­bé­relt har­co­sok be­özön­löt­tek a szo­bá­ba, fel­so­ra­koz­tak a fa­lak mel­lett, és mind a ter­vük köz­pon­ti ele­me, a Si­kí­tó kapu felé for­dul­tak. A ne­héz ka­p­u­táb­la alja el­tűnt a szo­ba pad­ló­já­ban, te­te­je pe­dig a pla­fon fe­lett. A csil­lo­gó réz­fe­lü­let­be több száz acsar­gó, vi­csor­gó, fáj­da­lom­tól vagy düh­től el­torzul­tan or­dí­tó ar­cot fa­rag­tak, ezek össze­mo­sód­tak, mint tü­kör­ké­pek egy tó fel­szí­nén.

Szu­ma­el csí­pő­re tett kéz­zel állt, és bá­mul­ta.

− Azt hi­szem, most már ér­tem, mi­ért hív­ják Si­kí­tó ka­pu­nak.

− És mi ebbe a bor­zal­mas va­la­mi­be he­lyez­tük min­den bi­zo­dal­mun­kat.

Yar­vi ujja he­gyé­vel vé­gig­si­mí­tott a ka­pun. Hi­deg volt, és ré­me­sen ke­mény.

− Va­ló­ban bor­zal­mas le­het, ami­kor ez a fe­jed­re esik. − A réz­ka­pu mel­lett egy vas­tag osz­lop állt, raj­ta fa­rag­va a ti­zen­öt is­ten neve, kö­rü­löt­te pe­dig fo­gas­ke­re­kek és egy­más­ba kap­cso­ló­dó ka­ri­kák, fel­te­kert lán­cok egész ka­val­kád­ja. En­nek mű­kö­dé­sét még Yar­vi gya­kor­lott sze­me sem tud­ta ki­ta­lál­ni. Az egész kö­ze­pén pe­dig egy ezüst­tű. − Ez a ki­ol­dó­szer­ke­zet.

Jaud a tű felé nyúj­tot­ta a ke­zét.

− Ezt az egy kis tűt kell csak ki­húz­ni in­nen?

Yar­vi ol­dal­ra csap­ta a ba­rát­ja kar­ját.

− Majd a meg­fe­le­lő pil­la­nat­ban! Az utol­só perc­ben, ami­kor Odem leg­több em­be­re már ki­ment, hogy szem­be­száll­jon Gorm csa­pa­tá­val. Ak­kor lesz a leg­na­gyobb esé­lyünk le­győz­ni a bent ma­rad­ta­kat.

− A nagy­bá­tyád szó­no­kol − je­len­tet­te Sem­mi az egyik vé­kony nyí­lás mel­lől.

Yar­vi rés­nyi­re ki­nyi­tott egy má­sik ab­lak­táb­lát, és ki­né­zett az ud­var­ra. Lát­ta a ma­ga­so­dó, szür­ke fa­lak kö­zött az is­me­rős zöld szi­ge­tet, az egyik ol­da­lon a szé­les­re tárt lom­bú céd­rus­fát. Ott gyü­le­kez­tek a fér­fi­ak, né­me­lyi­kük ép­pen seb­té­ben öl­töt­te ma­gá­ra har­ci fel­sze­re­lé­sét, má­sok már csa­ta­rend­be is áll­tak. Yar­vi sze­me el­ke­re­ke­dett, ami­kor meg­lát­ta, mi­lyen so­kan van­nak. Leg­alább há­rom­száz har­cos itt, és a fel­leg­vá­ron kí­vül is bi­zo­nyá­ra so­kan ké­szü­lőd­tek a csa­tá­ra. A se­reg fe­lett pe­dig, az Is­te­nek Csar­no­ká­nak már­vány­lép­cső­jén, hom­lo­kán a Ki­rá­lyi Fej­pánt­tal Yar­vi nagy­báty­ja, Odem.

− Ki az, aki Thorl­by fa­lai alá mert vo­nul­ni? − böm­böl­te az össze­gyűlt ka­to­ná­i­nak. − Grom-gil-Gorm, a Kard­tö­rő!

A fér­fi­ak dü­bög­ni kezd­tek a lá­buk­kal, és át­kok özö­nét zú­dí­tot­ták a tá­ma­dó­ra.

− Ő az, aki meg­gyil­kol­ta a ki­rá­lyo­to­kat, az én bá­tyá­mat! − Dü­hös üvöl­tés har­sant a tö­meg­ben, Yar­vi­nak pe­dig erőt kel­lett ven­nie ma­gán, hogy a ha­zug­ság hal­la­tán fel ne ki­ált­son ő is. − De el­bi­za­ko­dott­sá­gá­ban most túl ke­vés em­bert ho­zott ma­gá­val! − foly­tat­ta Odem. − A mi ol­da­lun­kon az igaz­ság, mi va­gyunk ha­zai te­re­pen, mi va­gyunk töb­ben, és mi va­gyunk a job­bak! Med­dig hagy­juk hát, hogy ez a nyo­mo­rult a test­vé­re­im, Uthrik és Uthil mág­lyá­ja mel­lett, és a nagy­apám, Pa­tás An­gulf, a vansz­ter­nép pö­rö­lye mág­lyá­já­nak ár­nyé­ká­ban ma­rad­jon?

A har­co­sok a kard­juk­kal a paj­zsu­kat, a paj­zsuk­kal a vért­jü­ket csap­kod­ták, és or­dí­tot­ták, hogy nem hagy­ják to­vább.

Odem ki­nyúj­tot­ta a ke­zét, tér­de­lő fegy­ver­hor­do­zó­ja oda­nyúj­tot­ta neki a kar­dot, ő pe­dig a ma­gas­ba emel­te azt. Az acél ki­szö­kött az ár­nyék­ból és olyan fé­nye­sen csil­lant meg a nap­ban, hogy Yar­vi kény­te­len volt el­kap­ni a pil­lan­tá­sát.

− Ak­kor adózzunk bő­kezű­en Há­bo­rú Anyá­nak, és fes­sük vö­rös­re ezt a na­pot! Tör­jünk ki a fa­lak kö­zül, men­jünk a tá­ma­dó­ink elé, és még nap­száll­ta előtt tűzzük ki Grom-gil-Gorm és vansz­ter ku­tyái fe­jét a vár­fa­lak­ra!

− Majd meg­lát­juk, ki­nek a feje dí­sze­leg majd a fa­lon − je­gyez­te meg Yar­vi, de a sza­vát el­nyom­ta a gett har­co­sok csa­ta­ki­ál­tá­sa. Azo­ké, akik­nek őt kel­lett vol­na él­tet­ni­ük.

− Csa­tá­ba in­dul­nak − ál­la­pí­tot­ta meg Sem­mi a ka­pun sor­ban ki­vo­nu­ló se­reg lát­tán. Min­den ka­to­na tud­ta a he­lyét a pajzs­sor­ban, és mind kész volt meg­hal­ni a szárny­se­géd­jé­ért. − Jól sej­tet­ted, mit fog ten­ni a nagy­bá­tyád.

− Nem sej­tés volt − ve­tet­te oda Yar­vi.

− Az anyád­nak is iga­za volt. − Yar­vi a si­sak nyí­lá­sán ke­resz­tül lát­ta, hogy Sem­mi sze­me meg­csil­lan. − Va­ló­ban agya­fúrt em­ber lett be­lő­led.

Elő­ször a leg­fi­a­ta­labb har­co­sok vo­nul­tak ki a ka­pun, né­me­lyi­kük még Yar­vi­nál is fi­a­ta­labb, utá­nuk kö­vet­kez­tek a harc­edzet­tebb, ta­pasz­tal­tabb ka­to­nák. Sor­ban ha­lad­tak át a Si­kí­tó kapu alatt, a vér­te­ze­tük csör­gé­se vissz­hang­zott a ki­ol­dó­szer­ke­zet szo­bá­já­ban, a vo­nu­ló fér­fi­ak ár­nyé­ka Yar­vi vad har­co­sa­i­nak ar­cá­ra ve­tült, mi­köz­ben azok a szűk ab­lak­nyí­lá­so­kon ke­resz­tül fi­gyel­ték az alat­tuk el­vo­nu­ló, ne­me­sebb és jobb har­co­so­kat. Ahogy ha­lad­tak át a ka­pun a gett ka­to­nák, úgy nőtt Yar­vi jó­ked­ve, mert tud­ta, hogy nő az esé­lyük is a győ­ze­lem­re. De úgy nőtt ben­ne a fé­le­lem is, hi­szen a pil­la­nat egy­re kö­ze­le­dett.

A bosszú pil­la­na­ta. Vagy a ha­lá­lá­nak pil­la­na­ta.

− In­dul a ki­rály! − szólt Szu­ma­el az egyik ab­lak mel­let­ti ár­nyék ho­má­lyá­ból.

Odem a ve­te­rán har­co­sok kö­zött ha­ladt a kapu felé, mö­göt­te a pajzs­hor­do­zó­ja, a kard­hor­do­zó­ja és a zász­ló­hor­do­zó­ja. Út­köz­ben hát­ba­ve­re­get­te az em­be­re­it, akik mel­lett el­ha­ladt.

− Még nem érett meg az idő − mo­tyog­ta Sem­mi.

− Én is lá­tom! − szi­szeg­te Yar­vi.

A har­co­sok csiz­mái do­bog­tak, a ka­to­nák özön­löt­tek ki a fel­leg­vár­ból, de még min­dig túl so­kan vol­tak az ud­va­ron. Tény­leg azért szen­ve­dett ennyit, gon­dol­ta Yar­vi, azért ál­do­zott fel min­dent, hogy Odem a leg­vé­gén ki­csússzon a keze kö­zül? A cson­ka uj­ja­i­val ma­ta­tott, a hü­velyk­jé­nek he­gye is iz­zadt.

− Ki­húz­zam a tűt? − kér­dez­te Jaud.

− Még ne! − vi­sí­tott Yar­vi, és köz­ben ret­te­gett, hogy va­la­ki meg­hall­ja őket a pad­ló ré­se­in ke­resz­tül. − Még ne!

Odem ren­dü­let­le­nül ha­ladt to­vább, és már majd­nem el is tűnt a bolt­ív alatt. Yar­vi fel­emel­te a ke­zét, és fel­ké­szült rá, hogy az in­té­sé­vel le­eressze a Si­kí­tó kapu tel­jes sú­lyát, még ha ez mind­annyi­uk vesz­tét je­len­ti is.

− Ki­rá­lyom! − Yar­vi any­ja állt az Is­te­nek Csar­no­ká­nak lép­cső­jén, mel­let­te tor­nyo­sult Hu­rik ha­tal­mas alak­ja, má­sik ol­da­lán pe­dig Gund­ring anya a bot­já­ra tá­masz­kod­va.

Yar­vi nagy­báty­ja meg­tor­pant, és a hom­lo­kát rán­col­va meg­for­dult.

− Odem, ha sza­bad egy szó­ra!

Yar­vi szin­te le­ve­gőt sem mert ven­ni, ne­hogy az­zal meg­za­var­ja a pil­la­nat in­ga­tag vi­szo­nya­it. Az idő fé­lel­me­te­sen las­san ván­szor­gott, Odem a kapu felé pil­lan­tott, majd vissza Yar­vi any­já­ra, az­tán ká­rom­kod­va el­in­dult vissza­fe­lé. Csak a leg­szű­kebb kí­sé­re­te kö­vet­te.

− Várj! − sut­tog­ta Yar­vi, és el­ke­re­ke­dett szem­mel Ja­ud­ra pil­lan­tott, aki óva­to­san el­eresz­tet­te a tűt.

Yar­vi az ab­lak­nyí­lás­ra ta­pasz­tot­ta az ar­cát, és hagy­ta, hogy a hi­deg szél az iz­zadt hom­lo­kát csap­kod­ja, de még így sem hal­lot­ta az Is­te­nek Csar­no­ka előtt el­hang­zó sza­va­kat. Az any­ja le­tér­delt Odem lába elé. Ke­zét a mell­ka­sá­ra szo­rí­tot­ta, és sze­ré­nyen fe­jet haj­tott. Ta­lán be­hó­dol­va bo­csá­na­tot kért a ko­nok­sá­gá­ért, és hogy há­lát­lan volt Odem­mel, a Nagy Ki­rállyal szem­ben. Az­tán ke­zé­be vet­te Odem ke­zét, aj­kát a ki­rály uj­ja­i­ra ta­pasz­tot­ta. Yar­vi háta bor­só­dzott a lát­vány­tól.

A nagy­báty­ja Gund­ring anyá­ra pil­lan­tott, és fel­tű­nés nél­kül felé bó­lin­tott, a mi­nisz­ter pe­dig alig ész­re­ve­he­tő­en meg­rán­tot­ta a vál­lát. Ek­kor Odem meg­érin­tet­te Yar­vi any­já­nak ar­cát, majd meg­for­dult, és el­vo­nult. A szol­gái és leg­szű­kebb test­őr­sé­ge iz­ga­tot­tan fe­cseg­ve kö­vet­ték a kapu felé.

Ek­kor már az utol­só har­co­sok igye­kez­tek ki­fe­lé a ka­pun, alig há­rom­tu­cat­nyi har­cos ma­radt az ud­va­ron. Yar­vi any­ja a mel­lé­re szo­rí­tot­ta a ke­zét, és a kapu felé né­zett, Yar­vi egy pil­la­nat­ra azt hit­te, ta­lán még a te­kin­te­tük is ta­lál­ko­zott.

− Kö­szö­nöm, anyám! − sut­tog­ta. Újra fel­emel­te a ke­zét, hogy jelt ad­has­son Ja­ud­nak, és újra fi­gyel­te, ho­gyan kö­ze­le­dik Odem a bolt­ív­hez, de ez­út­tal nem szét­hul­la­ni lát­ta a ter­ve­it, ha­nem úgy érez­te, el­ér­ke­zett az esély.

− Várj! − sut­tog­ta, és a for­ró le­he­le­te csik­lan­doz­ta az aj­kát. − Várj! − El­jött a nap, el­jött az óra. − Várj! − Ez volt a pil­la­nat, ami­re várt. − Most!

Le­csa­pott a kar­já­val. Bár­mi­lyen gyen­ge is volt a nyo­mo­rék keze, hat régi mi­nisz­ter ta­lá­lé­kony­sá­gá­nak és szak­ér­tel­mé­nek hála most egy egész hegy sú­lyá­val zú­dult le. Jaud ki­rán­tot­ta he­lyé­ről a tűt, a fo­gas­ke­re­kek fo­rog­ni kezd­tek, a lán­cok meg­fe­szül­tek, és vég­re egy­ér­tel­mű­en fény de­rült a kapu ne­vé­nek ere­de­té­re. A Si­kí­tó kapu olyan hang­gal zu­hant a szo­ba pad­ló­já­nak nyí­lá­sá­ba, mint­ha az összes ha­lott egy­szer­re sü­völ­tött vol­na fel a po­kol­ban, a zu­ha­nás sze­le pe­dig le­so­dor­ta és a fal­hoz csap­ta Yar­vi si­sak­ját.

A ne­héz ka­p­u­táb­la olyan erő­vel csa­pó­dott a ta­laj­ba oda­lent, hogy az egész fel­leg­vár be­le­re­me­gett egé­szen le az el­fek alag­út­já­ig, és olyan nagy súllyal ne­he­ze­dett a föld­re, hogy azt maga Föld Atya is ne­he­zen tud­ta vol­na fel­emel­ni.

A szo­ba pad­ló­ja és fa­lai meg­for­dul­tak Yar­vi sze­me előtt, a fiú egy pil­la­na­tig azt hit­te, az egész ka­pu­épít­mény össze­dől a be­csa­pó­dás ere­jé­től. A pad­ló egyik nyí­lá­sá­hoz má­szott, köz­ben igye­ke­zett ki­ráz­ni a fe­jé­ből a ká­bult­sá­got, és a fü­lé­ből a csen­gést. Oda­lent a ka­pu­be­já­ró tele volt az Odem köz­vet­len kör­nye­ze­té­hez tar­to­zó ka­to­nák­kal. Né­há­nyan fü­lük­re ta­pasz­tott kéz­zel tán­to­rog­tak, má­sok a fegy­ve­re­ik­kel ma­tat­tak. Volt, aki a ka­pu­hoz tö­mö­rült, és né­mán, hü­lyén or­dít­va csap­kod­ta az ök­lé­vel a si­kol­tó arc­ké­pe­ket. A tör­vény­te­len ki­rály ott állt kö­zöt­tük, és fel­fe­lé né­zett. A te­kin­te­te ta­lál­ko­zott Yar­vi­é­val, az arca el­sá­padt, mint­ha szel­le­met lá­tott vol­na, ami vissza­küz­döt­te ma­gát a vég­ső ajtó túl­ol­da­lá­ról.

Yar­vi mo­soly­gott.

Az­u­tán érez­te, hogy va­la­ki meg­ra­gad­ja a vál­lá­nál fog­va.

Sem­mi fel­rán­tot­ta őt a föld­ről, az ar­cá­ba or­dí­tott, Yar­vi pe­dig lát­ta a si­sak nyí­lá­sán ke­resz­tül a fér­fi moz­gó szá­ját, de csak tom­pa mo­raj­lást hal­lott. Tá­mo­lyog­va el­in­dult utá­na. A pad­ló már szin­te te­je­sen moz­du­lat­lan­ná nyu­go­dott ad­dig­ra. Yar­vi el­in­dult le­fe­lé egy ka­nyar­gó lép­csőn, há­tul­ról ta­szi­gál­ták a ka­to­nái. Sem­mi ki­tárt egy aj­tót előt­te a ra­gyo­gó­an fé­nyes bolt­ív alatt, és ki­ug­rott a nap­fény­be.

 

Half a King – Az uralkodó
titlepage.xhtml
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_000.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_001.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_002.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_003.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_004.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_005.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_006.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_007.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_008.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_009.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_010.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_011.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_012.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_013.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_014.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_015.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_016.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_017.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_018.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_019.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_020.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_021.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_022.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_023.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_024.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_025.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_026.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_027.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_028.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_029.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_030.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_031.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_032.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_033.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_034.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_035.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_036.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_037.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_038.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_039.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_040.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_041.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_042.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_043.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_044.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_045.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_046.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_047.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_048.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_049.html