A miniszter
legjobb eszköze

Thorl­by, és vele együtt Yar­vi ott­ho­na és régi éle­te min­den hát­saj­dí­tó eve­ző­csa­pás­sal egy­re tá­vo­labb ve­szett a múlt­ba. A Déli Szél ugyan dél felé ha­ladt, de a szél nem sok­szor si­e­tett az eve­ző rab­szol­gák se­gít­sé­gé­re. Dél­nek ha­lad­tak Gett­föld szi­ge­tek­kel és öb­lök­kel csip­ké­zett part­ja men­tén, el a kő­fal­lal kö­rül­vett vá­ro­sok, a ví­zen rin­ga­tó­zó ha­lász­ha­jók és a bir­kák­kal pettye­zett domb­ol­da­lon álló, be­ke­rí­tett ta­nyák mel­lett.

Foly­ta­tó­dott Yar­vi ke­ser­ves, izom­szag­ga­tó, fog­csi­kor­ga­tó küz­del­me az eve­ző­vel. Azt ugyan nem mond­hat­ta a fiú, hogy nye­rés­re áll, mert en­nek a há­bo­rú­nak nem volt győz­te­se, de a ko­ráb­bi­nál ta­lán ke­vés­bé egy­ol­da­lú lett a csa­ta.

Ami­kor el­ha­lad­tak a Helm fo­lyó tor­ko­la­ta mel­lett, Szu­ma­el a part­hoz egé­szen kö­zel na­vi­gál­ta a ha­jót, ami­nek fe­dél­ze­tén zúg­ni kez­dett az em­be­rek mo­tyog­va da­rált imá­ja. Az eve­ző­sök fél­ve néz­tek az eget ket­té­sze­lő fe­ke­te, ka­var­gó fel­hő felé. Az alat­ta meg­hú­zó­dó, szét­tö­re­de­zett szi­ge­te­ken álló, szi­lán­kok­ra tört elf tor­nyo­kat nem lát­ták ugyan, de min­den­ki tud­ta, hogy azok ott le­sel­ked­nek rá­juk a lát­ha­tá­ron.

− Stro­kom − je­gyez­te meg hal­kan Yar­vi. Me­resz­tet­te a sze­mét, hogy meg­lás­sa a tor­nyo­kat, de tar­tott is a lát­vány­tól. A rég­múlt idők­ben az uta­zók em­lék­tár­gya­kat hord­tak haza az át­ko­zott elf ro­mok kö­zül, de nem sok­kal utá­na mind meg­be­te­ged­tek és meg­hal­tak, ezért a mi­nisz­te­rek rend­je meg­til­tot­ta, hogy em­ber be­te­gye oda a lá­bát.

− Béke Atya, védj meg min­ket! − mor­gott Rulf, és val­lá­sos jel­ké­pek gar­ma­dá­ját raj­zol­ta kap­kod­va a szí­ve fölé. A rab­szol­gá­kat most nem kel­lett os­tor­ral ösz­tö­kél­ni, hogy erő­sen húz­za­nak, és mi­nél ha­ma­rabb ma­guk mö­gött hagy­ják a sö­tét ár­nyat.

Yar­vi tud­ta jól, mi­lyen iro­ni­kus, hogy most ép­pen azon az út­vo­na­lon ha­lad­tak, amin ő in­dult vol­na Ske­ken­lak­ba, a mi­nisz­te­ri pró­ba­té­tel­re. Yar­vi her­ceg­nek a me­leg ta­ka­rók és köny­vek kö­zött meg sem for­dult vol­na a fe­jé­ben, mennyi­re szen­ved­nek az eve­zős rab­szol­gák. Most vi­szont, a pad­hoz lán­col­va a Déli Szelet kezd­te ta­nul­má­nyoz­ni. Meg­fi­gyel­te a ha­jót és an­nak uta­sa­it, és vizs­gál­gat­ta, ho­gyan hasz­nál­hat­ná őket a me­ne­kü­lé­se so­rán.

Mert a mi­nisz­ter leg­jobb esz­kö­ze min­dig az em­ber, mond­ta gyak­ran Gund­ring anya.

Eb­del Arik Sa­dik­sir­ram − sa­ját maga sze­rint hí­res ke­res­ke­dő, sze­re­tő és ha­jós­ka­pi­tány − ide­je nagy ré­szét al­ko­hol­má­mor­ban töl­töt­te, a fenn­ma­ra­dó idő leg­na­gyobb ré­szét pe­dig ájult ré­sze­gen. Néha még a hor­ko­lá­sa is ki­hal­lat­szott a hát­só ha­jó­bás­tyá­ban lévő ka­bin­ja aj­ta­ján. Ijesz­tő, de lég­zé­sé­nek rit­mu­sa min­dig tö­ké­le­tes össz­hang­ban volt az eve­zők csa­pá­sa­i­val. A ka­pi­tány néha, ami­kor el­ra­gad­ta a me­lan­ko­li­kus han­gu­lat, fel­má­szott az első ha­jó­bás­tya te­te­jé­re, egyik ke­zét csí­pő­re tet­te, má­sik­kal egy bo­ros­pa­lack nya­ká­ba ka­pasz­ko­dott, és ko­mo­ran né­zett a szél­be, mint­ha ösz­tö­kél­né, hogy fúj­jon csak erő­seb­ben, ha mer!

Néha vé­gig­sé­tált a fo­lyo­són, meg­la­po­gat­ta az eve­ző­sök há­tát, és me­sél­te a tör­té­ne­te­it, mint­ha ő és a rab­szol­gák régi jó ba­rá­tok len­né­nek. Ami­kor a pad­lós­ú­ro­ló­hoz ért, soha nem mu­lasz­tot­ta el az al­kal­mat, hogy be­le­rúg­jon, meg­foj­to­gas­sa, vagy a fe­jé­re önt­se az éj­je­li­vö­dör tar­tal­mát. Ilyen­kor az­tán na­gyot kor­tyolt a bor­ból, el­ki­ál­tot­ta ma­gát, hogy „Vár ránk a ha­szon!”, az eve­ző­sök pe­dig üdv­ri­val­gás­ban tör­tek ki, és aki a leg­han­go­sab­ban ri­kol­to­zott, az ta­lán be­le­kós­tol­ha­tott a ka­pi­tány bo­rá­ba, aki vi­szont nem lel­ke­se­dett, az Trigg os­to­rá­ból ka­pott íze­lí­tőt.

Trigg volt a rab­szol­ga­haj­csár, a fe­dél­zet­mes­ter, a pa­rancs­nok­he­lyet­tes, és a vál­lal­ko­zás hasz­ná­ból is ré­sze­sült. Ő pa­ran­csolt a nagy­já­ból két tu­cat őr­nek, ő őriz­te a rab­szol­gá­kat, és gon­dos­ko­dott ar­ról, hogy azok min­dig a ka­pi­tány óha­ja sze­rin­ti iram­ban evez­ze­nek. Bru­tá­lis em­ber volt, de a maga mód­ján fé­lel­me­te­sen igaz­sá­gos is: nem ki­vé­te­le­zett sen­ki­vel, sen­kit sem ked­velt job­ban a töb­bi­nél. Min­den­kit ugyan­úgy os­to­ro­zott.

Ank­ran volt a hajó rak­tár­no­ka. Ő vi­szont egy­ál­ta­lán nem volt igaz­sá­gos. A fe­dél­zet alatt aludt a ra­ko­mánnyal, ő volt az egyet­len rab­szol­ga, aki rend­sze­re­sen part­ra száll­ha­tott. Ő sze­rez­te be az ételt és a ru­hát, ő is osz­tot­ta ki eze­ket, és na­pon­ta ezer­szer csalt egy-egy apró do­log­ban. Fé­lig rom­lott húst vá­sá­rolt, csök­ken­tet­te a rab­szol­gák fej­adag­ját, és meg­ja­vít­tat­ta ve­lük a ronggyá ko­pott ru­há­i­kat. A hasz­not pe­dig meg­osz­tot­ta Trigg-gel.

Ami­kor ő el­ha­ladt mel­let­tük, Rulf min­dig kü­lö­nö­sen erős un­dor­ral kö­pött ki.

− Mit akar az a mocs­kos csa­ló a pénz­zel?

− Van­nak, akik egy­sze­rű­en csak sze­re­tik a pénzt − mond­ta meg­ér­tő­en Jaud.

− Na de egy rab­szol­ga?

− A rab­szol­gák­nak ép­pen olyan vá­gya­ik van­nak, mint bár­ki más­nak. Csak nin­csen al­kal­muk ki­él­ni őket.

− Ez igaz − bó­lin­tott Rulf, és só­vár­gón Szu­ma­el­re pil­lan­tott.

A na­vi­gá­tor a két bás­tya va­la­me­lyi­ké­nek a te­te­jén töl­töt­te ide­je nagy ré­szét. Tér­ké­pe­ket bújt, kü­lön­bö­ző esz­kö­zö­ket vizs­gált, a na­pot vagy a csil­la­go­kat fi­gyel­te, és köz­ben gyor­san szá­molt az uj­ján. Han­gos ki­ál­tá­sok­kal fi­gyel­mez­tet­te a kor­má­nyost a zá­to­nyok­ra és szik­lák­ra, fel­hők­re és áram­la­tok­ra. Sza­ba­don moz­gott, amíg a Déli Szél ten­ge­ren volt, de amint a hajó be­állt a dokk­ba, a ka­pi­tány első dol­ga az volt, hogy a hát­só bás­tyán lévő ka­ri­ká­hoz ki­kös­se őt hosszú, fi­nom lán­cá­nál fog­va. Egy ilyen kép­zett rab­szol­ga va­ló­szí­nű­leg töb­bet ért az egész ra­ko­má­nyuk­nál.

A lány néha be­má­szott az eve­ző­sök közé, ha­nya­gul át­lép­ke­dett fér­fi­a­kon, eve­ző­la­pá­to­kon és pa­do­kon, hogy el­vé­gez­zen né­hány hely­zet­pont-be­mé­rést, vagy a cso­mó­zott ón mély­ség­mé­rőn el­len­őriz­ze a hajó és a ten­ger fe­ne­ke köz­ti tá­vol­sá­got. Yar­vi egyet­len­egy­szer lát­ta őt mo­so­lyog­ni fent, az egyik ár­boc­ko­sár­ban. A szél be­le­té­pett rö­vid ha­já­ba, ő pe­dig egy réz­csö­vön ke­resz­tül a part­vo­na­lat kém­lel­te, és olyan bol­dog volt, mint ami­lyen Yar­vi le­he­tett Gund­ring anya tűz­he­lye mel­lett.

Ak­kor már Tro­ven­föld part­ja mel­lett jár­tak, ahol szür­ke szik­lák áll­ták a hul­lá­mok na­gyon dü­hös tá­ma­dá­sa­it, a víz szür­ke par­tot mo­sott, szür­ke vá­ro­sok mó­ló­in szür­ke pán­cél­in­ges, dár­dás ka­to­nák fi­gyel­ték ko­mo­ran az arra ha­la­dó ha­jó­kat.

− Az én ott­ho­nom itt volt, nem messze − szólt egy szür­ke reg­ge­len Rulf, ami­kor be­húz­ták az eve­ző­ket. Szi­tált az eső, min­den­re vé­kony víz­ré­teg ült. − Két nap eről­te­tett lo­vag­ló­út­ra in­nen, be­fe­lé. Volt egy jó tanyám jó erős kő­ké­ménnyel, és egy jó fe­le­sé­gem, aki két jó fiat szült ne­kem.

− Ho­gyan ju­tot­tál ide? − kér­dez­te Yar­vi, mi­köz­ben a se­bes bal csuk­ló­ján igaz­gat­ta a szí­jat, hi­á­ba.

− A nyá­ri hó­na­pok­ban har­cos vol­tam. Íjász, ten­ge­rész, kard­for­ga­tó és fosz­to­ga­tó. − Rulf meg­va­kar­ta ősz bo­ros­tás, erős áll­kap­csát. Úgy tűnt, mint­ha a sza­kál­la a bo­rot­vá­lás után fél órá­val már ki is ser­kent vol­na. − Ti­zen­két éva­dot szol­gál­tam egy Halstam nevű ka­pi­tány mel­lett. Ké­nyel­mes, nyu­godt em­ber volt. Én let­tem a hajó kor­má­nyo­sa, Foj­tó­láb Hop­ki­val, Zöld Jen­ner­rel és még né­hány ép­kéz­láb em­ber­rel elég si­ke­re­sek let­tünk a fosz­to­ga­tás­ban. Annyi­ra min­den­kép­pen, hogy té­len az­tán nyu­god­tan fel­te­het­tem a lá­bam a tűz mel­lett, és él­vez­het­tem a jó sö­rö­ket.

− A sört ugyan soha nem ked­vel­tem, de kü­lön­ben ez bol­dog élet­nek hang­zik − je­gyez­te meg Jaud a tá­vol­ba, ta­lán a sa­ját bol­dog múlt­já­ba me­red­ve.

− Az is­te­nek sze­re­tik gú­nyol­ni a bol­dog em­bert. − Rulf za­jo­san ha­rá­kolt, és át­re­pí­tet­te a kö­pe­tet a hajó ol­da­lán. − Egyik té­len, némi túl­zott ivá­szat után Halstam le­for­dult a lo­vá­ról és meg­halt. A ha­jót a leg­idő­sebb fia vet­te át, If­jabb Halstam. Ő nem is ha­son­lí­tott az ap­já­ra, csu­pa büsz­ke­ség és gőg volt, ami mel­lé na­gyon ke­vés böl­cses­ség tár­sult.

− Néha a fiú na­gyon nem üt az ap­já­ra − je­gyez­te meg Yar­vi.

− Tud­tam, hogy nem kel­le­ne, de rá­bó­lin­tot­tam, és a kor­má­nyo­sa let­tem. Egy hét­tel az­u­tán, hogy ki­ha­józ­tunk, a ta­ná­csom el­le­né­re a kö­lyök meg­tá­ma­dott egy túl jól vé­dett ke­res­ke­dő­ha­jót. Hop­ki és Jen­ner, meg a le­gény­ség nagy ré­sze az­nap át­kelt a vég­ső aj­tón. Én azon ke­ve­sek kö­zött vol­tam, aki­ket fog­lyul ej­tet­tek és el­ad­tak rab­szol­gá­nak. Ez két nyár­ral ez­előtt tör­tént, az­óta gá­lyá­zok Trigg­nek.

− Sa­nya­rú a tör­té­ne­ted vége − ál­la­pí­tot­ta meg Yar­vi.

− Sok vi­dám tör­té­net ér sa­nya­rú vé­get − vél­te Jaud.

Rulf meg­von­ta a vál­lát.

− Nem na­gyon pa­nasz­kod­ha­tom. Rab­ló­had­já­ra­ta­ink so­rán el­fog­tunk és el­ad­tunk rab­szol­gá­nak vagy két­száz in­golt, és na­gyon jól él­tünk a ha­szon­ból. − Az öreg ha­ra­mia meg­dör­zsöl­te a te­nye­rét az eve­ző ere­ze­tén. − Azt mond­ják, ki mint vet, úgy arat. Úgy tű­nik, így is van.

− Te nem me­ne­kül­nél, ha te­het­néd? − kér­dez­te Yar­vi, mi­után Trigg­re pil­lan­tott és meg­bi­zo­nyo­so­dott róla, hogy sen­ki sem hall­ja.

Jaud fel­hor­kant.

− Van egy kút a fa­lu­ban, ahol él­tem. Az a kút adja a vi­lág leg­éde­sebb vi­zét. − Be­csuk­ta a sze­mét, és meg­nyal­ta a szá­ját, mint­ha érez­né a víz ízét. − Bár­mit meg­ad­nék, hogy még egy­szer igyak be­lő­le. − Ki­tár­ta a ke­zét. − De nin­csen sem­mim, amit ad­hat­nék. És nézd meg, mi lett ab­ból, aki utol­já­ra szök­ni pró­bált! − A pad­ló­su­vik­szo­ló felé bic­cen­tett, aki csak sú­rol­ta, sú­rol­ta és sú­rol­ta a lé­ce­ket, és csö­rög­ve húz­ta maga után vas­tag lán­cát, las­san ha­ladt vé­res tér­dén a sem­mi­be ve­ze­tő vég­te­len út­ján fel és le a fe­dél­ze­ten.

− Vele mi tör­tént? − kér­dez­te Yar­vi.

− A ne­vét nem tu­dom. Csak úgy hív­juk: Sem­mi. Ami­kor én a Déli Szélre ke­rül­tem, ő még eve­zett. Egy éj­sza­ka az­tán Gett­föld part­ja­i­nál szök­ni pró­bált. Va­la­ho­gyan el­sza­ba­dult a lán­cá­ról, szer­zett egy kést, meg­ölt vele há­rom őrt, egy ne­gye­dik­nek meg el­vág­ta a tér­dét, hogy az már soha töb­bet nem tud jár­ni, és meg­vág­ta a ka­pi­tányt is, tőle szár­ma­zik a seb­hely az ar­cán. Vé­gül Trigg és a ka­pi­tány meg­ál­lí­tot­ta.

Yar­vi a fo­lyo­són ara­szo­ló fér­fi­ra né­zett.

− Mind­ezt egyet­len kés­sel?

− Nem is naggyal. Trigg fel akar­ta akasz­ta­ni az ár­boc­ra, de Sa­dik­sir­ram úgy dön­tött, élet­ben hagy­ja, hogy el­ret­ten­tő pél­da le­gyen a töb­bi­ek szá­má­ra.

− Min­dig is a kö­nyö­rü­le­tes­ség volt a leg­na­gyobb gyen­ge­sé­ge − ve­tet­te oda Rulf, és öröm­te­le­nül fel­ne­ve­tett.

− A ka­pi­tány be­varr­ta a se­bet, rá­tet­te azt a nagy lán­cot Sem­mi­re, új őrö­ket bé­relt, és meg­pa­ran­csol­ta ne­kik, hogy soha ne en­ged­jék pen­ge kö­ze­lé­be őt. Sem­mi pe­dig az­óta sú­rol­ja a pad­lót, és az­óta nem szólt egyet­len szót sem.

− És te? − kér­dez­te Yar­vi.

Jaud rá­vi­gyor­gott.

− Én be­szé­lek, ha van mon­dan­dóm.

− Nem úgy ér­tem. Ve­led mi tör­tént?

− Én pék vol­tam. − A kö­te­lek sis­te­reg­ni kezd­tek, fel­húz­ták a hor­gonyt. Jaud fel­só­haj­tott, és a ke­zé­vel meg­nyom­kod­ta az eve­ző fo­gó­ját, amit az ő te­nye­re csi­szolt si­má­ra. − Az­tán tör­tént, ami tör­tént, most pe­dig eve­zek.