Egy nagy család
A Déli Szél a dokkban állt. Sok minden eszébe juthatott róla az embernek, de a simogató, meleg szellő semmiképpen.
A fürge és vékony gett hajókhoz képest egy lomha szörnyeteg volt. Mélyen ült a vízen, középtájon vastag volt, a gondozatlan palánkokon zöld hínár és fekete kagylók tanyáztak. Két tömzsi árbocot hordott a hátán, két oldalán két-két tucat hosszú evező, tömpe orra és tatja mögött egy-egy résablakos hajóbástya.
− Üdv itthon! − szólt Trigg, és két komor tekintetű őr között a hajóhíd felé lökte Yarvit.
A hátsó bástya tetején egy fiatal, sötét bőrű lány ült, egyik lábát lógatva figyelte a becsoszogó új rabszolgákat.
− Ennél jobbra nem futotta? − kérdezte szinte akcentus nélkül, és könnyedén leugrott a fedélzetre. Ő is rabszolgagallért viselt a nyakában, de az övé huzalból készült, a lánca pedig hosszú és könnyű volt. A lánc egy részét a lány a karjára tekerte, mintha ékszer lenne, amit önszántából visel. Szintén rabszolga volt hát, de még Ankrannál is kegyeltebb.
Belenézett a köhögő vanszterföldi szájába, csettintett a nyelvével, megnyomkodta az alant púpját és undorodva fújt egyet.
− A kapitány nem lesz elragadtatva ezektől a nyavalyásoktól.
− Na és hol van a mi előkelő vezérünk? − kérdezte Ankran úgy, mint aki már előre tudja a választ.
− Alszik.
− Részeg?
A lány elgondolkodott, a szája alig észrevehetően mozgott, mintha fejben számolna.
− Nem józan.
− Te csak törődj az útvonallal, Szumael! − mordult rá Trigg, és tovább lökdöste Yarvi társait. − Az evezősök az én dolgom.
Szumael sötét szeme összeszűkült, amikor Yarvi elhaladt előtte. A szája felett sebhely látszott, a felső ajkából hiányzott egy kis darab. A háromszög alakú lyukon át kilátszott a fehér foga. A fiú azon kezdett tűnődni, vajon a lány melyik déli országban született, és hogyan került ide, vajon fiatalabb-e nála vagy sem. Utóbbit nehéz volt megállapítani, mert neki is rövidre volt nyírva a haja…
Szumael ekkor villámgyorsan Yarvi karja felé kapott, megmarkolta és kicsavarta a csuklóját, hogy a keze előbukkanjon a szakadt ingujjból.
− Ennek nyomorék a keze. − Ezt nem bántón mondta, csak megállapította a tényt, mintha egy béna tehenet talált volna a csordában. − Csak egy ujj van rajta. − Yarvi megpróbálta kiszakítani a kezét a szorításából, de a lány erősebb volt, mint amilyennek tűnt. − És az is elég gyengének tűnik.
− Átkozott húsboltos! − Ankran könyökével utat tört magának Yarvi mellé, és felemelte a fiú kezét, hogy alaposabban megnézze. − Azt mondtad, tudsz evezni!
Yarvi nem tehetett mást, megvonta a vállát, és halkan megjegyezte:
− Azt nem mondtam, hogy jól.
− Hát már senkiben sem bízhat meg az ember? − jegyezte meg cinikusan Szumael, és felvonta fekete szemöldökét. – Hogy fog fél kézzel evezni?
− Majd megoldja valahogyan − lépett mellé Trigg. − Kilenc üres helyünk van, és kilenc rabszolgánk. − Fenyegetően Szumael fölé hajolt, hogy a tompa orra csak egyujjnyira volt a lány hegyes orrától. − Kivéve persze, ha te szeretnél a padra kerülni egy kicsit helyette.
A lány megnyalta a felső ajkán lévő sebhelyet, és óvatosan hátrálni kezdett.
− Én akkor az útvonallal inkább törődöm.
− Jó ötlet. A nyomorékot kössétek ki Jaud mellé!
Yarvit végigvonszolták a fedélzet közepén húzódó, megemelt pallón. Mellette mindkét oldalon padok sorakoztak, mindegyiken három-három rabszolga egy nagy evezőlapát mellett. Mind kopasz, izmos, mindegyik nyakában rabszolgagallér. Szánalom, önsajnálat, unalom és megvetés keveredett a tekintetükben, ahogy figyelték a mellettük elhaladó fiút.
A fedélzeten egy négykézlábra ereszkedett férfi súrolta a padlót. Arcát hosszú, csapzott haj és színtelen, elvadult szakáll takarta el. Annyira nyomorultul festett, hogy hozzá képest bármelyik evezős hercegnek tűnhetett. Az egyik őr figyelmetlenül belerúgott, ahogyan egy kóbor kutyát kerget el az ember az útjából, ő pedig nehéz láncát maga után húzva arrébb mászott. A hajó nem tűnt különösebben jól felszereltnek, de láncból biztosan nem volt hiány.
Yarvit az őrök feleslegesen durván két másik rabszolga, egy egyáltalán nem bizalomgerjesztő páros közé lökték. Az evező végén hatalmas termetű déli férfi ült. Nyaka helyén vastag izomközeg dagadt, ahogy hátravetett fejjel a köröző tengeri madarakat figyelte. Az evezővilla felőli oldalon morcos, alacsony, de zömök öregember nézett rá. Inas alkarját vastag, ősz szőr borította, arcán a tengeren töltött élet nyoma, az elpattant erek vöröslöttek. Az öreg a tenyeréről tépegette éppen a bőrkeményedéseket.
− Hogy vernék meg az istenek! − morgott fejcsóválva, amikor az őrök leláncolták mellé Yarvit. − Kaptunk egy nyomorékot az evezőnkre.
− Segítségért imádkoztál, nem? − szólalt meg a déli anélkül, hogy lenézett volna. − Hát itt a segítség!
− Én kétkezű segítségért imádkoztam!
− Örülj, hogy legalább a felét megkaptad annak, amit kértél! − szólt Yarvi. − Hidd el, én nem imádkoztam semmi ilyesmiért!
A nagydarab férfi szája halvány mosolyra húzódott, amikor a szeme sarkából Yarvira pillantott.
− Ha cipekedned kell, jobb, ha nem siránkozol, hanem emelsz. Az én nevem Jaud, a morcos evezőstársad pedig Rulf.
− Én Yorv vagyok − mondta Yarvi. Már előre kigondolta a fedőtörténetét. Olyan rendben tartsd a hazugságaidat, mint a télire eltett vetőmagot, tanácsolta volna neki Gundring anya. − Kukta.
Az öregember egy gyakorlott nyelvpöndörítéssel és nyaknyújtással kiköpött a hajó oldala felett.
− Nem vagy te már semmi! Felejts el mindent, és mindig csak a következő evezőcsapással foglalkozz! Akkor kicsit könnyebb lesz.
Jaud nagyot sóhajtott.
− Ne hagyd, hogy Rulf lelombozzon! Megkeseredett öregember, de ha baj van, örülni fogsz, ha ő melletted áll. − Fújt egyet. − Bár szinte biztos, hogy melletted lesz, hiszen össze vagyunk láncolva.
Yarvi felkacagott. Valószínűleg először azóta, hogy rabszolgává tették, sőt, először azóta, hogy királlyá koronázták. De nem nevetett sokáig.
A hátsó hajóbástya ajtaja kivágódott, és egy nő tántorgott ki rajta a fénybe. Két karját színpadiasan a magasba emelte, és elrikkantotta magát:
− Felébredtem!
Nagyon magas volt, vonásai élesek, akár egy ölyvé, barna arcának egyik felén világos sebhely húzódott, haját kócos gubancban tűzte fel. A ruházata több tucat kultúra legkevésbé praktikus darabjaiból összeállított, tarkabarka összevisszaság volt: selyeming rojtos hímzéssel az ujján, szélben kócolódó, ezüstös bunda, egyik kezén ujjatlan kesztyű, másik keze tele gyűrűkkel. Kristályokkal kirakott övének vége egy lehetetlenül mélyen himbálózó, görbe pengéjű kard markolata mellett lógott.
A nő arrébb rúgta a legközelebbi evezőst, hogy hegyes orrú csizmáját feltehesse a padra, és a hajóra vigyorgott. Foga között arany csillant.
A rabszolgák, őrök és tengerészek mind azonnal tapsolni kezdtek. Hárman nem csapkodták csak a tenyerüket: a hátsó bástya tetején ülő, fintorgó Szumael, a nyomorult, aki megállás nélkül sikálta a fedélzetet, és Yarvi, Gettföld volt királya.
− Hogy rohadna meg ez a ribanc! − dörmögte Rulf az arcára erőltetett mosoly alól bősz tapsolás közben.
− A helyedben tapsolnék − morogta Jaud Yarvinak.
A fiú felemelte a két kezét.
− Arra még az evezésnél is kevésbé vagyok alkalmas.
− Kicsinyeim, kicsinyeim! − kiáltott a nő, és gyűrűkkel borított öklét érzelmektől túlfűtve a mellére szorította. − Túlságosan is megtiszteltek! Persze attól még ne hagyjátok abba! Azoknak mondom, akik most csatlakoztak hozzánk: Ebdel Arik Sadiksirram vagyok, kapitányotok és gondviselőtök. Bizonyára hallottatok már rólam, hiszen nevem híres szerte a Szilánkos-tenger vidékén és azon messze túl, bizony, egészen az Első Városig, és még tovább.
Yarvihoz nem jutott ugyan el a hölgy híre, de Gundring anya mindig azt mondta: a bölcs szónok először azt tanulja meg, mikor kell csendben maradnia.
− Bőséggel onthatnám rátok mozgalmas életem lelkesítő történeteit arról − folytatta a kapitány, és közben egyik aranyból és tollakból készült, vállánál is lejjebb lógó fülbevalójával játszadozott −, hogyan vezettem győzelemre a császárnő flottáját a fulkui csatában, vagy hogy egy ideig Mikedász herceg első számú szeretője voltam, de nem akartam feleségül menni hozzá; vagy ahogyan áttörtem a blokádot Inchimnél, keresztülhajóztam az Istenhasadás óta látott legnagyobb viharon, partra húztam egy bálnát, és így tovább, és így tovább… de miért tenném? − Szeretetteljesen megpaskolta a hozzá legközelebb ülő rabszolga arcát, úgy, hogy a csattanás jól kivehetően hallatszott az egész hajón. − Elég, ha azt mondom: számotokra most már ez a hajó jelenti az egész világot, és ezen a hajón én nagyszerű vagyok, ti pedig egyszerűek.
− Mi uralkodunk − dörögte Trigg, és fenyegetően végighordozta tekintetét a padok felett −, ti pedig engedelmeskedtek.
− Jó bevételünk volt ma, annak ellenére, hogy néhány társatokat sajnos pótolnunk kellett. − A kapitány csizmáján lévő rengeteg csat csilingelt és ringott, amikor a nő tántorogva elindult a padok között. − Ezért ma mind kaptok egy falat kenyeret és egy korty bort is!
A kapitány csodálatos bőkezűsége hallatán néhányan boldogan felkiáltottak.
− Ti mind az enyémek vagytok…
Trigg hangosan megköszörülte a torkát.
− … és e kiváló hajó többi részvényeséé…
Trigg helyeslően, de óvatosan bólintott.
− …én azonban inkább egy nagy családnak tartom magunkat! − A kapitány kitárta karját, mintha az egész hajót át akarná ölelni. Bő ingujja lobogott a szélben, mintha a nő egy felszálláshoz készülődő különös, hatalmas tengeri madár lenne. − Én az engedékeny nagyszülő, Trigg és őrei a kedves nagybácsik, ti pedig a rakoncátlan porontyok. Mi mind együtt harcolunk a könyörtelen Tenger Anyával, minden hajós legelvetemültebb ellenségével. Szerencsés kisgyerekek vagytok, mert mindig is a könyörületesség, a jótékonykodás és a kedvesség volt a gyenge pontom. − Rulf erre undorral krákogva köpetet gyűjtött a szájába. − A legtöbben megértitek majd, miért jó szófogadó gyereknek lenni, de… előfordul… − Sadiksirram mosolya leolvadt a sötét arcáról, helyét a megbántottság torz, eltúlzott kifejezése vette át −, hogy elégedetlenség üti fel fejét köreitekben, sőt, néhányan talán a saját utatokat szeretnétek járni.
Trigg rosszallóan felmordult.
− Arra gondoltok, hogy hátat fordítotok a mi szerető családunknak. Hogy elhagyjátok édestestvéreiteket egyik vagy másik kikötőben. − A kapitány egyik ujját végighúzta az arcát csúfító vékony, világos sebhelyen, és vicsorogni kezdett. − Talán még áruló módon kezet is akarnátok emelni odaadó gondviselőitekre!
Trigg szörnyülködve felszisszent.
− Ha egy szerencsétlen ördög ilyen gondolatokat akarna elültetni a fejetekben − folytatta a kapitány és lehajolt a fedélzetre jusson eszetekbe az ember, aki legutoljára ilyesmivel próbálkozott! − Felemelte a padlóról a nehéz láncot, és vadul megrántotta. A piszkos nyomorult elveszítette az egyensúlyát és a fedélzetre esett, összegabalyodott végtagokkal csúszott a kapitány felé.
− Ezt a hálátlan szörnyeteget soha ne engedjétek penge közelébe! − A fekvő emberre lépett. − Egy evőkést, egy körömvágót, egy halkampót se adjatok a kezébe! − Felszökkent a férfi testére, elindult rajta, cipőjének magas sarka a szerencsétlen hátába fúródott, a kapitány viszont a nehéz terep ellenére egy pillanatra sem billent meg. − Ő itt egy utolsó porszem, egy semmi, megértettétek?
− Átkozott ribanc! − morogta újra halkan Rulf, amikor a nő könnyedén leugrott a nyomorult fejéről.
Yarvi figyelte a padlósuvikszolót, ahogyan az feltápászkodott, letörölte a vért a szájáról, fogta a keféjét, egy hang nélkül, merev végtagokkal visszamászott, és folytatta a munkáját. Csimbókokban lógó haja alól csak a szeme villant ki egy pillanatra, amikor a kapitány után nézett. A tekintete fényesen lángolt, akár a csillagok.
− Most pedig − kiáltott Sadiksirram, miközben könnyedén felkapott a létrára és a hátsó hajóbástya tetején termett, ott megállt, és megmozgatta a gyűrűkkel teleaggatott ujjait − indulunk délnek, Thorlbyba, kicsinyeim! Vár ránk a haszon! Ja, Ankran?
− Igenis, kapitányom! − A rabszolga olyan mélyen meghajolt, hogy a homloka szinte leért a hajópadlóra.
− Hozz nekem egy kis bort! Megszomjaztam ettől a sok fecsegéstől.
− Hallottátok a nagyanyátokat! − dördült fel Trigg, és kioldotta az ostorát.
Csattanások és kiáltások harsantak, kötél sistergett és hajógerenda ropogott, amikor a néhány szabad tengerész eloldotta a köteleket és előkészítette a hajót, hogy elhagyják Vulsgard kikötőjét.
− És most? − kérdezte halkan Yarvi.
Rulf keserűen felszisszent a fiú tudatlanságának hallatán.
− Most? − Jaud a tenyerébe köpött és két erős kezével dörzsölni kezdte az evező agyonkoptatott fogóját. − Most evezünk.