Egy nagy család

A Déli Szél a dokk­ban állt. Sok min­den eszé­be jut­ha­tott róla az em­ber­nek, de a si­mo­ga­tó, me­leg szel­lő sem­mi­kép­pen.

A für­ge és vé­kony gett ha­jók­hoz ké­pest egy lom­ha ször­nye­teg volt. Mé­lyen ült a ví­zen, kö­zép­tá­jon vas­tag volt, a gon­do­zat­lan pa­lán­ko­kon zöld hí­nár és fe­ke­te kagy­lók ta­nyáz­tak. Két töm­zsi ár­bo­cot hor­dott a há­tán, két ol­da­lán két-két tu­cat hosszú eve­ző, töm­pe orra és tat­ja mö­gött egy-egy ré­sab­la­kos ha­jó­bás­tya.

− Üdv itt­hon! − szólt Trigg, és két ko­mor te­kin­te­tű őr kö­zött a ha­jó­híd felé lök­te Yar­vit.

A hát­só bás­tya te­te­jén egy fi­a­tal, sö­tét bőrű lány ült, egyik lá­bát ló­gat­va fi­gyel­te a be­cso­szo­gó új rab­szol­gá­kat.

− En­nél jobb­ra nem fu­tot­ta? − kér­dez­te szin­te ak­cen­tus nél­kül, és könnye­dén le­ug­rott a fe­dél­zet­re. Ő is rab­szol­ga­gal­lért vi­selt a nya­ká­ban, de az övé hu­zal­ból ké­szült, a lán­ca pe­dig hosszú és könnyű volt. A lánc egy ré­szét a lány a kar­já­ra te­ker­te, mint­ha ék­szer len­ne, amit ön­szán­tá­ból vi­sel. Szin­tén rab­szol­ga volt hát, de még Ank­ran­nál is ke­gyel­tebb.

Be­le­né­zett a kö­hö­gő vansz­ter­föl­di szá­já­ba, cset­tin­tett a nyel­vé­vel, meg­nyom­kod­ta az alant púp­ját és un­do­rod­va fújt egyet.

− A ka­pi­tány nem lesz el­ra­gad­tat­va ezek­től a nya­va­lyá­sok­tól.

− Na és hol van a mi elő­ke­lő ve­zé­rünk? − kér­dez­te Ank­ran úgy, mint aki már elő­re tud­ja a vá­laszt.

− Al­szik.

− Ré­szeg?

A lány el­gon­dol­ko­dott, a szá­ja alig ész­re­ve­he­tő­en moz­gott, mint­ha fej­ben szá­mol­na.

− Nem jó­zan.

− Te csak tö­rődj az út­vo­nal­lal, Szu­ma­el! − mor­dult rá Trigg, és to­vább lök­dös­te Yar­vi tár­sa­it. − Az eve­ző­sök az én dol­gom.

Szu­ma­el sö­tét sze­me össze­szű­kült, ami­kor Yar­vi el­ha­ladt előt­te. A szá­ja fe­lett seb­hely lát­szott, a fel­ső aj­ká­ból hi­ány­zott egy kis da­rab. A há­rom­szög ala­kú lyu­kon át ki­lát­szott a fe­hér foga. A fiú azon kez­dett tű­nőd­ni, va­jon a lány me­lyik déli or­szág­ban szü­le­tett, és ho­gyan ke­rült ide, va­jon fi­a­ta­labb-e nála vagy sem. Utób­bit ne­héz volt meg­ál­la­pí­ta­ni, mert neki is rö­vid­re volt nyír­va a haja…

Szu­ma­el ek­kor vil­lám­gyor­san Yar­vi kar­ja felé ka­pott, meg­mar­kol­ta és ki­csa­var­ta a csuk­ló­ját, hogy a keze elő­buk­kan­jon a sza­kadt ing­ujj­ból.

− En­nek nyo­mo­rék a keze. − Ezt nem bán­tón mond­ta, csak meg­ál­la­pí­tot­ta a tényt, mint­ha egy béna te­he­net ta­lált vol­na a csor­dá­ban. − Csak egy ujj van raj­ta. − Yar­vi meg­pró­bál­ta ki­sza­kí­ta­ni a ke­zét a szo­rí­tá­sá­ból, de a lány erő­sebb volt, mint ami­lyen­nek tűnt. − És az is elég gyen­gé­nek tű­nik.

− Át­ko­zott hús­bol­tos! − Ank­ran kö­nyö­ké­vel utat tört ma­gá­nak Yar­vi mel­lé, és fel­emel­te a fiú ke­zét, hogy ala­po­sab­ban meg­néz­ze. − Azt mond­tad, tudsz evez­ni!

Yar­vi nem te­he­tett mást, meg­von­ta a vál­lát, és hal­kan meg­je­gyez­te:

− Azt nem mond­tam, hogy jól.

− Hát már sen­ki­ben sem bíz­hat meg az em­ber? − je­gyez­te meg ci­ni­ku­san Szu­ma­el, és fel­von­ta fe­ke­te szem­öl­dö­két. – Hogy fog fél kéz­zel evez­ni?

− Majd meg­old­ja va­la­ho­gyan − lé­pett mel­lé Trigg. − Ki­lenc üres he­lyünk van, és ki­lenc rab­szol­gánk. − Fe­nye­ge­tő­en Szu­ma­el fölé ha­jolt, hogy a tom­pa orra csak egy­ujj­nyi­ra volt a lány he­gyes or­rá­tól. − Ki­vé­ve per­sze, ha te sze­ret­nél a pad­ra ke­rül­ni egy ki­csit he­lyet­te.

A lány meg­nyal­ta a fel­ső aj­kán lévő seb­he­lyet, és óva­to­san hát­rál­ni kez­dett.

− Én ak­kor az út­vo­nal­lal in­kább tö­rő­döm.

− Jó öt­let. A nyo­mo­ré­kot kös­sé­tek ki Jaud mel­lé!

Yar­vit vé­gig­von­szol­ták a fe­dél­zet kö­ze­pén hú­zó­dó, meg­emelt pal­lón. Mel­let­te mind­két ol­da­lon pa­dok so­ra­koz­tak, mind­egyi­ken há­rom-há­rom rab­szol­ga egy nagy eve­ző­la­pát mel­lett. Mind ko­pasz, iz­mos, mind­egyik nya­ká­ban rab­szol­ga­gal­lér. Szá­na­lom, ön­saj­ná­lat, una­lom és meg­ve­tés ke­ve­re­dett a te­kin­te­tük­ben, ahogy fi­gyel­ték a mel­let­tük el­ha­la­dó fiút.

A fe­dél­ze­ten egy négy­kéz­láb­ra eresz­ke­dett fér­fi sú­rol­ta a pad­lót. Ar­cát hosszú, csap­zott haj és szín­te­len, el­va­dult sza­káll ta­kar­ta el. Annyi­ra nyo­mo­rul­tul fes­tett, hogy hoz­zá ké­pest bár­me­lyik eve­zős her­ceg­nek tűn­he­tett. Az egyik őr fi­gyel­met­le­nül be­le­rú­gott, aho­gyan egy kó­bor ku­tyát ker­get el az em­ber az út­já­ból, ő pe­dig ne­héz lán­cát maga után húz­va ar­rébb má­szott. A hajó nem tűnt kü­lö­nö­seb­ben jól fel­sze­relt­nek, de lánc­ból biz­to­san nem volt hi­ány.

Yar­vit az őrök fe­les­le­ge­sen dur­ván két má­sik rab­szol­ga, egy egy­ál­ta­lán nem bi­za­lom­ger­jesz­tő pá­ros közé lök­ték. Az eve­ző vé­gén ha­tal­mas ter­me­tű déli fér­fi ült. Nya­ka he­lyén vas­tag izom­kö­zeg da­gadt, ahogy hát­ra­ve­tett fej­jel a kö­rö­ző ten­ge­ri ma­da­ra­kat fi­gyel­te. Az eve­ző­vil­la fe­lő­li ol­da­lon mor­cos, ala­csony, de zö­mök öreg­em­ber né­zett rá. Inas al­kar­ját vas­tag, ősz szőr bo­rí­tot­ta, ar­cán a ten­ge­ren töl­tött élet nyo­ma, az el­pat­tant erek vö­rös­löt­tek. Az öreg a te­nye­ré­ről té­pe­get­te ép­pen a bőr­ke­mé­nye­dé­se­ket.

− Hogy ver­nék meg az is­te­nek! − mor­gott fej­csó­vál­va, ami­kor az őrök le­lán­col­ták mel­lé Yar­vit. − Kap­tunk egy nyo­mo­ré­kot az eve­zőnk­re.

− Se­gít­sé­gért imád­koz­tál, nem? − szó­lalt meg a déli anél­kül, hogy le­né­zett vol­na. − Hát itt a se­gít­ség!

− Én két­kezű se­gít­sé­gért imád­koz­tam!

− Örülj, hogy leg­alább a fe­lét meg­kap­tad an­nak, amit kér­tél! − szólt Yar­vi. − Hidd el, én nem imád­koz­tam sem­mi ilyes­mi­ért!

A nagy­da­rab fér­fi szá­ja hal­vány mo­soly­ra hú­zó­dott, ami­kor a sze­me sar­ká­ból Yar­vi­ra pil­lan­tott.

− Ha ci­pe­ked­ned kell, jobb, ha nem si­rán­ko­zol, ha­nem emelsz. Az én ne­vem Jaud, a mor­cos eve­zős­tár­sad pe­dig Rulf.

− Én Yorv va­gyok − mond­ta Yar­vi. Már elő­re ki­gon­dol­ta a fe­dő­tör­té­ne­tét. Olyan rend­ben tartsd a ha­zug­sá­ga­i­dat, mint a té­li­re el­tett ve­tő­ma­got, ta­ná­csol­ta vol­na neki Gund­ring anya. − Kuk­ta.

Az öreg­em­ber egy gya­kor­lott nyelv­pön­dö­rí­tés­sel és nyak­nyúj­tás­sal ki­kö­pött a hajó ol­da­la fe­lett.

− Nem vagy te már sem­mi! Fe­lejts el min­dent, és min­dig csak a kö­vet­ke­ző eve­ző­csa­pás­sal fog­lal­kozz! Ak­kor ki­csit könnyebb lesz.

Jaud na­gyot só­haj­tott.

− Ne hagyd, hogy Rulf le­lom­boz­zon! Meg­ke­se­re­dett öreg­em­ber, de ha baj van, örül­ni fogsz, ha ő mel­let­ted áll. − Fújt egyet. − Bár szin­te biz­tos, hogy mel­let­ted lesz, hi­szen össze va­gyunk lán­col­va.

Yar­vi fel­ka­ca­gott. Va­ló­szí­nű­leg elő­ször az­óta, hogy rab­szol­gá­vá tet­ték, sőt, elő­ször az­óta, hogy ki­rállyá ko­ro­náz­ták. De nem ne­ve­tett so­ká­ig.

A hát­só ha­jó­bás­tya aj­ta­ja ki­vá­gó­dott, és egy nő tán­tor­gott ki raj­ta a fény­be. Két kar­ját szín­pa­di­a­san a ma­gas­ba emel­te, és el­rik­kan­tot­ta ma­gát:

− Fel­éb­red­tem!

Na­gyon ma­gas volt, vo­ná­sai éle­sek, akár egy öly­vé, bar­na ar­cá­nak egyik fe­lén vi­lá­gos seb­hely hú­zó­dott, ha­ját kó­cos gu­banc­ban tűz­te fel. A ru­há­za­ta több tu­cat kul­tú­ra leg­ke­vés­bé prak­ti­kus da­rab­ja­i­ból össze­ál­lí­tott, tar­ka­bar­ka össze­vissza­ság volt: se­lye­ming roj­tos hím­zés­sel az uj­ján, szél­ben kó­co­ló­dó, ezüs­tös bun­da, egyik ke­zén uj­jat­lan kesz­tyű, má­sik keze tele gyű­rűk­kel. Kris­tá­lyok­kal ki­ra­kott övé­nek vége egy le­he­tet­le­nül mé­lyen him­bá­ló­zó, gör­be pen­gé­jű kard mar­ko­la­ta mel­lett ló­gott.

A nő ar­rébb rúg­ta a leg­kö­ze­leb­bi eve­zőst, hogy he­gyes orrú csiz­má­ját fel­te­hes­se a pad­ra, és a ha­jó­ra vi­gyor­gott. Foga kö­zött arany csil­lant.

A rab­szol­gák, őrök és ten­ge­ré­szek mind azon­nal tap­sol­ni kezd­tek. Hár­man nem csap­kod­ták csak a te­nye­rü­ket: a hát­só bás­tya te­te­jén ülő, fin­tor­gó Szu­ma­el, a nyo­mo­rult, aki meg­ál­lás nél­kül si­kál­ta a fe­dél­ze­tet, és Yar­vi, Gett­föld volt ki­rá­lya.

− Hogy ro­had­na meg ez a ri­banc! − dör­mög­te Rulf az ar­cá­ra eről­te­tett mo­soly alól bősz tap­so­lás köz­ben.

− A he­lyed­ben tap­sol­nék − mo­rog­ta Jaud Yar­vi­nak.

A fiú fel­emel­te a két ke­zét.

− Arra még az eve­zés­nél is ke­vés­bé va­gyok al­kal­mas.

− Ki­csi­nye­im, ki­csi­nye­im! − ki­ál­tott a nő, és gyű­rűk­kel bo­rí­tott ök­lét ér­zel­mek­től túl­fűt­ve a mel­lé­re szo­rí­tot­ta. − Túl­sá­go­san is meg­tisz­tel­tek! Per­sze at­tól még ne hagy­já­tok abba! Azok­nak mon­dom, akik most csat­la­koz­tak hoz­zánk: Eb­del Arik Sa­dik­sir­ram va­gyok, ka­pi­tá­nyo­tok és gond­vi­se­lő­tök. Bi­zo­nyá­ra hal­lot­ta­tok már ró­lam, hi­szen ne­vem hí­res szer­te a Szi­lán­kos-ten­ger vi­dé­kén és azon messze túl, bi­zony, egé­szen az Első Vá­ro­sig, és még to­vább.

Yar­vi­hoz nem ju­tott ugyan el a hölgy híre, de Gund­ring anya min­dig azt mond­ta: a bölcs szó­nok elő­ször azt ta­nul­ja meg, mi­kor kell csend­ben ma­rad­nia.

− Bő­ség­gel ont­hat­nám rá­tok moz­gal­mas éle­tem lel­ke­sí­tő tör­té­ne­te­it ar­ról − foly­tat­ta a ka­pi­tány, és köz­ben egyik arany­ból és tol­lak­ból ké­szült, vál­lá­nál is lej­jebb lógó fül­be­va­ló­já­val ját­sza­do­zott −, ho­gyan ve­zet­tem győ­ze­lem­re a csá­szár­nő flot­tá­ját a ful­kui csa­tá­ban, vagy hogy egy ide­ig Mi­ke­dász her­ceg első szá­mú sze­re­tő­je vol­tam, de nem akar­tam fe­le­sé­gül men­ni hoz­zá; vagy aho­gyan át­tör­tem a blo­ká­dot In­chim­nél, ke­resz­tül­ha­józ­tam az Is­ten­ha­sa­dás óta lá­tott leg­na­gyobb vi­ha­ron, part­ra húz­tam egy bál­nát, és így to­vább, és így to­vább… de mi­ért ten­ném? − Sze­re­tet­tel­je­sen meg­pas­kol­ta a hoz­zá leg­kö­ze­lebb ülő rab­szol­ga ar­cát, úgy, hogy a csat­ta­nás jól ki­ve­he­tő­en hal­lat­szott az egész ha­jón. − Elég, ha azt mon­dom: szá­mo­tok­ra most már ez a hajó je­len­ti az egész vi­lá­got, és ezen a ha­jón én nagy­sze­rű va­gyok, ti pe­dig egy­sze­rű­ek.

− Mi ural­ko­dunk − dö­rög­te Trigg, és fe­nye­ge­tő­en vé­gig­hor­doz­ta te­kin­te­tét a pa­dok fe­lett −, ti pe­dig en­ge­del­mes­ked­tek.

− Jó be­vé­te­lünk volt ma, an­nak el­le­né­re, hogy né­hány tár­sa­to­kat saj­nos pó­tol­nunk kel­lett. − A ka­pi­tány csiz­má­ján lévő ren­ge­teg csat csi­lin­gelt és rin­gott, ami­kor a nő tán­to­rog­va el­in­dult a pa­dok kö­zött. − Ezért ma mind kap­tok egy fa­lat ke­nye­ret és egy korty bort is!

A ka­pi­tány cso­dá­la­tos bő­kezű­sé­ge hal­la­tán né­há­nyan bol­do­gan fel­ki­ál­tot­tak.

− Ti mind az enyé­mek vagy­tok…

Trigg han­go­san meg­kö­szö­rül­te a tor­kát.

− … és e ki­vá­ló hajó töb­bi rész­vé­nye­séé…

Trigg he­lyes­lő­en, de óva­to­san bó­lin­tott.

− …én azon­ban in­kább egy nagy csa­lád­nak tar­tom ma­gun­kat! − A ka­pi­tány ki­tár­ta kar­ját, mint­ha az egész ha­jót át akar­ná ölel­ni. Bő ing­uj­ja lo­bo­gott a szél­ben, mint­ha a nő egy fel­szál­lás­hoz ké­szü­lő­dő kü­lö­nös, ha­tal­mas ten­ge­ri ma­dár len­ne. − Én az en­ge­dé­keny nagy­szü­lő, Trigg és őrei a ked­ves nagy­bá­csik, ti pe­dig a ra­kon­cát­lan po­ron­tyok. Mi mind együtt har­co­lunk a kö­nyör­te­len Ten­ger Anyá­val, min­den ha­jós leg­el­ve­te­mül­tebb el­len­sé­gé­vel. Sze­ren­csés kis­gye­re­kek vagy­tok, mert min­dig is a kö­nyö­rü­le­tes­ség, a jó­té­kony­ko­dás és a ked­ves­ség volt a gyen­ge pon­tom. − Rulf erre un­dor­ral krá­kog­va kö­pe­tet gyűj­tött a szá­já­ba. − A leg­töb­ben meg­ér­ti­tek majd, mi­ért jó szó­fo­ga­dó gye­rek­nek len­ni, de… elő­for­dul… − Sa­dik­sir­ram mo­so­lya le­ol­vadt a sö­tét ar­cá­ról, he­lyét a meg­bán­tott­ság torz, el­túl­zott ki­fe­je­zé­se vet­te át −, hogy elé­ge­det­len­ség üti fel fe­jét kö­re­i­tek­ben, sőt, né­há­nyan ta­lán a sa­ját uta­to­kat sze­ret­né­tek jár­ni.

Trigg rosszal­ló­an fel­mor­dult.

− Arra gon­dol­tok, hogy há­tat for­dí­to­tok a mi sze­re­tő csa­lá­dunk­nak. Hogy el­hagy­já­tok édes­test­vé­re­i­te­ket egyik vagy má­sik ki­kö­tő­ben. − A ka­pi­tány egyik uj­ját vé­gig­húz­ta az ar­cát csú­fí­tó vé­kony, vi­lá­gos seb­he­lyen, és vi­cso­rog­ni kez­dett. − Ta­lán még áru­ló mó­don ke­zet is akar­ná­tok emel­ni oda­adó gond­vi­se­lő­i­tek­re!

Trigg ször­nyül­köd­ve fel­szisszent.

− Ha egy sze­ren­csét­len ör­dög ilyen gon­do­la­to­kat akar­na el­ül­tet­ni a fe­je­tek­ben − foly­tat­ta a ka­pi­tány és le­ha­jolt a fe­dél­zet­re jus­son esze­tek­be az em­ber, aki leg­utol­já­ra ilyes­mi­vel pró­bál­ko­zott! − Fel­emel­te a pad­ló­ról a ne­héz lán­cot, és va­dul meg­rán­tot­ta. A pisz­kos nyo­mo­rult el­ve­szí­tet­te az egyen­sú­lyát és a fe­dél­zet­re esett, össze­ga­ba­lyo­dott vég­ta­gok­kal csú­szott a ka­pi­tány felé.

− Ezt a há­lát­lan ször­nye­te­get soha ne en­ged­jé­tek pen­ge kö­ze­lé­be! − A fek­vő em­ber­re lé­pett. − Egy evő­kést, egy kö­röm­vá­gót, egy hal­kam­pót se ad­ja­tok a ke­zé­be! − Fel­szök­kent a fér­fi tes­té­re, el­in­dult raj­ta, ci­pő­jé­nek ma­gas sar­ka a sze­ren­csét­len há­tá­ba fú­ró­dott, a ka­pi­tány vi­szont a ne­héz te­rep el­le­né­re egy pil­la­nat­ra sem bil­lent meg. − Ő itt egy utol­só por­szem, egy sem­mi, meg­ér­tet­té­tek?

− Át­ko­zott ri­banc! − mo­rog­ta újra hal­kan Rulf, ami­kor a nő könnye­dén le­ug­rott a nyo­mo­rult fe­jé­ről.

Yar­vi fi­gyel­te a pad­ló­su­vik­szo­lót, aho­gyan az fel­tá­pász­ko­dott, le­tö­röl­te a vért a szá­já­ról, fog­ta a ke­fé­jét, egy hang nél­kül, me­rev vég­ta­gok­kal vissza­má­szott, és foly­tat­ta a mun­ká­ját. Csim­bó­kok­ban lógó haja alól csak a sze­me vil­lant ki egy pil­la­nat­ra, ami­kor a ka­pi­tány után né­zett. A te­kin­te­te fé­nye­sen lán­golt, akár a csil­la­gok.

− Most pe­dig − ki­ál­tott Sa­dik­sir­ram, mi­köz­ben könnye­dén fel­ka­pott a lét­rá­ra és a hát­só ha­jó­bás­tya te­te­jén ter­mett, ott meg­állt, és meg­moz­gat­ta a gyű­rűk­kel te­le­ag­ga­tott uj­ja­it − in­du­lunk dél­nek, Thorl­by­ba, ki­csi­nye­im! Vár ránk a ha­szon! Ja, Ank­ran?

− Igen­is, ka­pi­tá­nyom! − A rab­szol­ga olyan mé­lyen meg­ha­jolt, hogy a hom­lo­ka szin­te le­ért a ha­jó­pad­ló­ra.

− Hozz ne­kem egy kis bort! Meg­szom­jaz­tam et­től a sok fe­cse­gés­től.

− Hal­lot­tá­tok a nagy­anyá­to­kat! − dör­dült fel Trigg, és ki­ol­dot­ta az os­to­rát.

Csat­ta­ná­sok és ki­ál­tá­sok har­san­tak, kö­tél sis­ter­gett és ha­jó­ge­ren­da ro­po­gott, ami­kor a né­hány sza­bad ten­ge­rész el­ol­dot­ta a kö­te­le­ket és elő­ké­szí­tet­te a ha­jót, hogy el­hagy­ják Vuls­gard ki­kö­tő­jét.

− És most? − kér­dez­te hal­kan Yar­vi.

Rulf ke­se­rű­en fel­szisszent a fiú tu­dat­lan­sá­gá­nak hal­la­tán.

− Most? − Jaud a te­nye­ré­be kö­pött és két erős ke­zé­vel dör­zsöl­ni kezd­te az eve­ző agyon­kop­ta­tott fo­gó­ját. − Most eve­zünk.

Half a King – Az uralkodó
titlepage.xhtml
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_000.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_001.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_002.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_003.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_004.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_005.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_006.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_007.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_008.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_009.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_010.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_011.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_012.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_013.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_014.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_015.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_016.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_017.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_018.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_019.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_020.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_021.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_022.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_023.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_024.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_025.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_026.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_027.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_028.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_029.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_030.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_031.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_032.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_033.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_034.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_035.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_036.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_037.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_038.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_039.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_040.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_041.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_042.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_043.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_044.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_045.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_046.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_047.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_048.html
_szilankos_tenger_01_half_a_king_az_uralkodo_split_049.html