TIZENNEGYEDIK FEJEZET

– Lehet, hogy a mentálok támadtak rá? – Lucas nézte az asztalon fekvő lányt, és csak akkor ébredt rá, milyen törékeny. A mentálok teste sokkal gyengébb volt az alakváltókénál, ezt az elméjük erejével ellensúlyozták.

Anélkül viszont a legfinomabb lények voltak a világon.

– Lehetséges, de ő annyira más, hogy ezt nem tudom megítélni. – Kisimított egy haj fürtöt Sascha arcából és felnézett Lucasra.

– De ha ők támadtak rá, miért hagyták életben?

– És miért programozná be egy mentál a kocsiját, hogy a környék legveszélyesebb területére menjen? A válaszokat senki sem ismerte.

Mivel a házban egyetlen szabad ágy nem volt, úgy döntöttek, hogy Saschát az asztalon hagyják, ahol Tamsyn és az őrszemek egész éjjel szemmel tarthatják. Kerítettek néhány takarót, amit alá terítettek, és egy párnát is tettek a feje alá. Lucas levette Sascha csizmáit és betakarta őt egy vékony lepedővel.

– Hagyjuk aludni! – Tamsyn ellenőrizte a lány pulzusát.

– Ha reggelig nem mozdul, akkor...

fogalmam sincs, mit csináljunk akkor. Hívjuk a mentálokat? De mi van, ha ők tették ezt vele? – Megrázta a fejét és Nate-nek támaszkodott. – És akarná-e Sascha, hogy ilyen állapotban lássák?

Lucas nem válaszolt. A falkája biztonságával kellett volna törődnie, de csak az előtte fekvő lányra tudott figyelni. Sascha egy olyan világban volt, ahová ő nem léphetett be, nem tudta őt megvédeni. Éppen úgy, ahogy nem tudott régen megvédeni egy másik nőt sem, akit szeretett.

Még ennyi idő után sem tudta felidézni az anyja nevetését anélkül, hogy ne hallotta volna a sikolyait is. Gyenge volt és fiatal, csak nézte, ahogy az anyja a karmok és fogak forgatagában a földre rogy, nézte, ahogy az életének ragyogó fénye kihuny. A bosszú lecsillapította a benne dúló haragot, de tudta, hogy a sebek mindig megmaradnak és emlékeztetik őt a gyógyító anyjára és őrszem apjára. Azok a sebek megkeményítették őt, de ma rá kellett jönnie, hogy nem védhették meg mindentől.

Sascha valahogy biztos helyet talált magának a szíve legmélyén, ahová csak a párja juthat be. És most az ő életének fénye is remegett a viharban, amit Lucas nem tudott csillapítani, mert még csak nem is látta a veszély forrását. A tehetetlensége teljesen összetörte. Dühös volt a sorsra, amiért az olyan párt adott neki, akit nem volt képes megvédeni. Talán ezért sem akart tudomást venni az igazságról, amit pedig a párduc énje a kezdetektől fogva tudott: nem akart szenvedni, ahogy egyszer már szenvedett, nem akarta, hogy a szíve újra összetörjön.

– Fel fogsz ébredni! – parancsolt rá a lányra egy kemény suttogással, amelyben hallatszott a párduc morgása. Lucasnak esze ágában sem volt elveszteni azt, amire éppen akkor lelt rá.

Múltak az órák. Ők csak figyeltek és vártak.

A madarak ébredezni kezdtek, de a mentálok nem csaptak le rájuk. Úgy tűnt, a SnowDancerek állták a szavukat, és bármi történt is Saschával, az nem azért történt, mert a Tanács rájött, hogy segített nekik.

Az ideges anyák kezdtek megnyugodni, de a katonák még mindig teljes készültségben álltak. Amikor az ég derengeni kezdett, Sascha is megmozdult. Lucas Nate és Tamsyn kivételével mindenkit kiparancsolt a konyhából.

A lány szeme kinyílt, egy ideig csak a plafonra meredt, majd Sascha felült.

– Hogy kerültem ide?

– A SnowDancerek találtak rád a területükön és idehoztak. – Lucas legszívesebben azonnal megjelölte volna a lányt a fogaival. Most, hogy már megértette őket, nem akart harcolni a párduc legősibb kényszerével.

– Hogyan? A ti területeteken kellett volna megállnom. – Hátranyúlt, hogy elsimítsa a haját és megdermedt. – Te kiengedted a hajam.

– Igen. – Ebben az egyetlen szóban benne volt Lucas minden birtoklási vágya.

A lány, úgy tűnt, zavarban van. Lucas akkor először látott mentált így nézni.

– Kérhetek egy kis vizet? Tamsyn már nyújtotta is felé a poharat.

Sascha elvette tőle és megitta a vizet.

– Köszönöm.

– Szívesen. – Tamsyn elvette a lánytól a poharat és Lucasra sandított. – Most talán jobb, ha megyek és megvizsgálom a többieket is.

– Igen.

Nate összeráncolta a szemöldökét, de megértette a lényeget. Egy perc múlva Lucas egyedül maradt a szobában Saschával.

Előrehajolt és megtette, amire azóta vágyott, hogy a lány felébredt. Felemelte Saschát és leült egy székre, a lányt pedig a karjaiba zárta.

Sascha megdermedt.

– Mit csinálsz?

– Ölellek. – Beszívta a lány illatát, a kezét a lány derekára lógó tincsek közé fúrta. – Azt hittem, meg fogsz halni. Nem halhatsz meg.

Mintha Sascha megértette volna a kínokat, amin a férfi átment, egyik tenyerét a mellkasára tapasztotta, az állát pedig a férfi fejére hajtotta.

– Azt hiszem, mélyálom állapotba kerültem.

Most már megfelelően működik a testem.

– Mi történt?

– Nem tudom.

– Megérzem, ha hazudsz. – Érezte, ahogy a lány megremeg a karjai között, és minden óvó ösztöne a felszínre tolult. – Mondd el, kedvesem!

– Segítek nektek – suttogta a lány. – Segítek megtalálni a gyilkost, megadok nektek mindent, amit tudok.

A hangjában olyan mély meggyőződés volt, ami addig nem.

– Miért?

– Vissza kell érnem a lakásomba délig – mondta Sascha válasz helyett. – Azt mondtam anyámnak, akkorra érek haza egy látogatásról, amit veled tettünk egy vidéki mérnöknél.

– Elviszünk. – Szorosan magához ölelte, hogy kielégítse a vágyat. Vágyott a lányra. – Mondd el, mi történt! Addig fogom kérdezni, amíg nem felelsz.

– Elvesztettem az uralmamat a testem felett – kezdte halkan a lány. – Már hónapok óta gondjaim voltak, de eddig nagyobb események nélkül elmúltak. De most olyan volt, mintha az egész szervezetem rövidzárlatos lett volna. Azért indultam a ti területetekre, mert ott a mentálok nem láthattak meg.

– Orvoshoz kell menned.

– Nem. Senki sem tudhatja meg, hogy az összeomlás fenyeget.

– Ez úgy tűnik, inkább testi, mint mentális probléma.

– Nem, Lucas. Éreztem... éreztem dolgokat, amik elvették az eszméletemet. Ez az elmémből fakad. – A lány keze ökölbe szorult Lucas mellkasán. – Ha rájönnek...

A férfi nem örült neki, hogy Sascha nem hajlandó orvoshoz menni, de tudta, hogy esélye sincs meggyőzni őt, ha a lány egyszer eltökélte magát. Még soha nem volt szüksége olyan orvosra, aki mentálokat kezelne titokban, de most elhatározta, hogy felkutat egy ilyet.

– Most hogy érzed magad?

– Jól. De le szeretnék tusolni.

– Rendben. – De továbbra is a karjaiban tartotta. Annyira vágyott az érintésre, hogy az szétszakította belülről. – Sascha, tudom, hogy te nem vagy olyan, mint a többi mentál. – Ideje volt tiszta vizet önteni a pohárba.

A lány Lucas szájára tapasztotta a kezét.

– Soha ne mondd ezt még egyszer! Soha!

Ha egy kicsit is... számítok neked, még csak ne is gondolj erre! – A hangja remegett a félelemtől. – Ha valaki meghallja, akkor vége az életemnek.

A férfi belecsókolt a lány tenyerébe, és figyelte, ahogy az éj szín szemek zavartan néznek rá. Sascha elrántotta a kezét.

– Nemsokára beszélned kell majd erről.

– Tudom. – Sascha felült, eltolta magát Lucastól. – összeomlok, de még mielőtt ez megtörténne, segíteni fogok nektek.

– Összeomlasz?

– Őrület. – Sascha olyan halkan mondta ki ezt a szót, hogy a férfi alig hallotta meg. – Megőrülök. Ezt tovább már nem tagadhatom.

De akkor már dicsőségesen bukom meg. – Lucas szemébe nézett. – Egy dolgot ígérj meg nekem!

– Mit szeretnél?

– Ha úrrá lesz rajtam az őrület, ölj meg!

Tisztán, gyorsan, kíméletlenül.

Lucas szíve megtorpant.

– Nem!

– Muszáj! – A hangja sürgetővé vált. – Ha nem teszed, akkor élőhalottá változtatnak!

Ígérd meg!

Lucasnak esze ágában sem volt megölni Saschát. De tudott úgy mellébeszélni, mint bármelyik másik macska.

– Megöllek, ha átengeded magad az őrületnek. – Nem számított, hogy Sascha mitől rettegett, nyoma sem volt benne az elmebajnak. Semmi nyoma. Lucas megérezte volna rajta a leépülés savas szagát, de Saschán csak az élet és a remény illata érződött.

Sascha letusolt, majd belépett a nappaliba.

Szembetalálkozott a férfival, akitől minden oka megvolt félni.

– Helló, Dorian!

A férfi meredten nézett rá a tiszta, kék szemével, nehéz volt elképzelni, hogy olyan sok sötét kín rejlik mögötte.

– Tettél velem valamit. – Ez nem vád volt, csak tényközlés. A düh, amire Sascha számított, ott volt a férfiban, de csak árnyként. Nem őrá irányult. – Nem tudom, mit tettem, ha egyáltalán tettem valamit. – Sascha szíve a torkában dobogott. Már meggyőzte magát, hogy az egész dolgot csak képzelte, hogy az a benne növekvő őrület eredménye volt. De mi van, ha...

Dorian az ujja hegyével megérintette a lány arcát. Sascha nem szokott még hozzá az érintéshez, csak Lucastól tudta elviselni.

Elhúzódott Doriantól.

A férfi összehúzta a szemét és leejtette a kezét.

– Nincs érintés?

– Én nem vagyok alakváltó. – Tudta, hogy ez durván hangzik, de nem tudta másképpen elmagyarázni. – Ami nektek természetes, az nekem... nehéz.

A férfi hirtelen kinyújtotta felé mindkét kezét és a tenyerei közé szorította a lány arcát.

Mélyen belenézett a szemeibe.

– Beléd akarok látni – mondta. – Meg akarom tudni, hogy van-e szíved, lelked.

– Bárcsak tudnál! – Sascha sem volt ebben teljesen biztos. Vajon a kondicionálás során kiégették a szívét és a lelkét?

– Dorian! – Lucas hangja a lány háta mögül harsant fel. Erős figyelmeztetés csengett benne, de a férfi nem lépett közbe. Erre nem is volt szükség: az ereje ott volt a levegőben, amit lélegzett, áradt a bőre illatából. Ő volt az alfahím, és Sascha kezdte megérteni, hogy ez mit jelentett.

– Nem bántottalak, igaz, Sascha? – Dorian leejtette a kezeit.

A lány érezte a benne rejlő fájdalmat, bűntudatot. Közelebb lépett hozzá és a vállára tette a kezét.

– Csak saját magadat bántod. – A fájdalom kemény csomó volt az őrszem lelkében és napról napra csak nőtt. Sascha félt, hogy ha Dorian nem engedi ki a kínt, az egy nap szétfeszíti. – Ne csináld ezt, Dorian! Ne büntesd magad egy szörnyeteg tetteiért!

A férfi lesütötte a szemét, és amikor újra felnézett a lányra, hagyta, hogy az meglássa haragjának vörös, sajgó körvonalait.

– Addig nem, amíg a gyilkos meg nem hal. Utána beszélhetünk róla.

Sascha elengedte a férfi vállát és Lucas felé fordult, a szemében néma könyörgéssel.

Lucas megrázta a fejét. Senki sem tudott Dorianon segíteni, amíg ő maga nem akarta.

– Indulhatunk? – kérdezte a falkavezér.

A lány végigsimított a blézeren, amit Tamsyn kivasalt neki. Bólintott.

– Igen. – Elfogta a félelem. Enrique biztosan ráállította már a kémeit. Meg fogja őt találni, amint belép az épületbe. – Adnom kell majd nekik valamit, elvégre állítólag az egész éjjelt veled töltöttem. Azt várják, hogy legalább egy dolgot kiderítettem rólatok.

Lucas közelebb lépett hozzá, és bár nem érintette meg, Sascha érezte a testének közelségét. Olyan volt, mintha a teste ismerte volna a férfiét, mintha kinyúlt volna felé, hogy átölelje, pedig még csak egyszer csókolták meg egymást. Mélyen a férfi sebhelyekkel megjelölt, vad arcába nézett, és arra gondolt, vajon Lucas látja-e a szívében lakozó kínokat.

– Tudod húzni az időt? – Lucas az ujja hegyével megérintette a lány arcát, majd végigsimított a nyakán, karján, míg összekulcsolta az ujjait a lányéval.

Dorian eléjük lépett.

– Miről beszéltek?

– Én egy kém lennék – mondta Sascha, elég fáradtan ahhoz, hogy durván fogalmazzon. – A megbízatásom része volt, hogy minél több információt gyűjtsek az alakváltókról, és azt továbbadjam az anyámnak és Enrique tanácsnoknak.

– És honnan tudjuk, hogy nem pontosan ezt tetted? – csattant fel egy női hang az ajtóból.

Sascha odafordult, és elkapta Rina ellenséges tekintetét.

– Nem tudhatjátok. Nem tudjátok ellenőrizni a mentálhálón.

A szőke nő Dorian mellé lépett.

– Nem hazudsz, mentál? – A pillantása még beszéd közben is idegesen rebbent Lucas felé.

A férfi ujjai megszorították Sascha kezét.

– Kétségbe vonod az ítélőképességemet, Rina?

– Biztos, hogy van neked olyan? – szegült vele szembe dacosan Rina. – Idehozol egy mentált az óvóhelyre, pedig tudod, hogy kém!

– Hallgass el, Rina! – szólt rá keményen Dorian.

A lány keze ökölbe szorult.

– Miért, már kérdéseket sem tehetek fel?

Lucas elengedte Sascha kezét.

– Nem mindegy, hogy kérdezel vagy elveted a sulykot.

– Jogom van tudni, hogy mi folyik itt. – Rina már nem nézett Saschára, a tekintetét Lucasra szegezte. Mindannyian tudták, ki a legveszélyesebb a szobában, és az a férfi most egyedül Rinára figyelt.

– Nem, nincs jogod. – Lucas szavai könyörtelenek voltak.

– Az idén lett belőled katona. Olyan alacsony rangú vagy, hogy arra sem lenne jogod, hogy ebben a beszélgetésben részt vegyél.

Sascha elképedt azon, milyen határozott volt Lucas kijelentése. Még soha nem hallotta őt ilyen parancsolón, majdnem kegyetlenül beszélni. Lucas kétségtelenül rátapintott Rina legérzékenyebb pontjára: a büszkeségére.

Dorian eközben átment Lucas oldalára, és most ketten álltak a lánnyal szemben.

– Lucas! – szólt Rina remegő hangon. – Miért viselkedsz így?

– Mert megmutattad, hogy hiba volt kedvesnek lenni hozzád.

– Két ujja közé fogta a lány állát. – Nem érdemelted ki a jogot, hogy ilyen hangon beszélj velem, megértetted?

Rina szeme könnybe lábadt. Sascha csak ekkor vette észre, milyen fiatal a lány, ezt eddig a durvasága elfedte. Megsajnálta őt és közelebb akart lépni, de Lucas fagyos tekintete megállította. A férfi visszafordult Rinához.

– Te egy alacsony rangú katona vagy – ismételte meg Lucas.

– A te dolgod, hogy kövesd a parancsokat.

Dorian, hol kellene most Rinának lennie?

– Őrségben az épület bal oldalán, Barkerrel.

– Dorian hangja hallhatóan durvább volt Lucasénál, a szavai dühösen csattantak.

– Szóval még parancsokat követni sem vagy képes. – Lucas elengedte a lány állát. – Mit gondolsz, szórakozásból állítottunk oda téged?

Rina némán megrázta a fejét. Sascha érezte a belőle áradó szégyenérzetet és ijedtséget.

Ebből már tudta is, hogy egyik férfi sem beszélt még így a lánnyal korábban. Nem bírta tovább szó nélkül.

– Azt hiszem, elég lesz már...

– Ne szólj bele ebbe! – Lucas arcán kidomborodtak a sebhelyek. – Ez a falka ügye.

Sascha iszonyatosan megbántódott, amiért Lucas ilyen nyilvánvalóan kizárta őt.

– Mindig megszégyenítéssel biztosítod a hatalmadat?

– Ez itt nem a mentálok tökéletes, tiszta világa. Néha szükség van rá, hogy kegyetlenek legyünk. – Visszafordult Rinához.

– Nem ez az első alkalom, hogy megszegtél egy egyértelmű parancsot. Ha ennyire független akarsz lenni, tessék. Elmehetsz a DarkRiverből.

Rina megrázta a fejét.

– Nem – suttogta.

– Akkor végezd a dolgodat! – Lucas Dorianra pillantott.

– Rina mostantól közvetlenül a te irányításod alatt áll. Ne feküdj le vele, ahogy Barker. Ez nyilvánvalóan megakadályozza őt abban, hogy Rinát katonaként kezelje.

– Ne aggódj. Az elkényeztetett kislányok nem az esetem. Sascha látta, ahogy a lány arca elvörösödik és az alsó ajka remegni kezd.

– Hagyjátok ezt abba! Mindketten!

– Dorian, vidd Rinát és csukd be magatok mögött az ajtót!

A két leopárd szó nélkül távozott. Sascha megvárta, amíg az ajtó becsukódik és csak akkor fakadt ki.

– Hogy tehettél ilyet vele? Semmi olyat nem mondott, ami indokolná, hogy rituálisan cafatokra tépd az önbecsülését!

– Megkérdőjelezte a hatalmamat. – Lucas kinyújtotta a kezét a lány felé, de az elhajolt előle. A férfi összeszorította a fogait.

– És erre senkinek nincs joga? Azt nem lehet kétségbe vonni, amit te csinálsz?

– Vannak a falkában nők és férfiak, akik a vérüket ontották értem. Akik a parancsomra szó nélkül mentek a veszélyes területre. Ők kiérdemelték a jogot, hogy elmondják, amit gondolnak rólam. – Düh villant azokban a zöld szemekben. – Vaughn, Clay, Mercy, Tammy, Dorian, Nate, Desiree, Cian, Jamie, és igen, még az az idióta Barker is megteheti, hogy kétségbe vonja a döntéseimet. Rina nem.

– De miért? – Sascha még mindig dühös volt, amiért Lucas így leteremtette azt a lányt.

Az egész jelenet túlontúl hasonlított arra, amit vele csináltak. Nem vagy elég jó, hogy kardinális legyél, nem vagy elég erős, nem vagy elég akármi, hogy fontos legyél. – Ti nem egy család vagytok?

– A családban is van rangsor. – Átölelte a lányt, olyan gyorsan ugrott oda, hogy Sascha nem tudott elmenekülni előle. Elgondolkodott rajta, vajon ez jó alkalom-e arra, hogy megmutassa: van még néhány trükk a tarsolyában, amiről Lucas nem tud. – Az egész család biztonsága függ attól, hogy ezt a rangsort mindenki tiszteletben tartja-e.

Ez gondolkodóba ejtette Saschát.

– Ha nem engedelmeskedik neked, és te hagyod, hogy megússza, akkor talán akkor sem fog engedelmeskedni, amikor szükséges.

– Az arcán érezte a férfi erős szívverését, egy újabb bizonyítékot Lucas erejére. A férfi hangjából kikopott a harag. – Igen. Ma otthagyta az őrhelyét. Ez néhányunk halálát is jelenthette volna, ha odakint ellenség vadászna ránk. – A lány hajára ejtette az állát.

– A legnehezebb irányítani a nemrég felnőtt fiúkat és lányokat, akik elég erősek és függetlenek ahhoz, hogy jó katonák legyenek.

Ha szabadjára engedem őket, az káoszba fullad.

– Olyan durva voltál. – Engedett a saját vágyainak és a karjait a férfi forró teste köré fonta. Életében először nem kellett attól tartania, hogy elárulja magát. Mert Lucas tudta. És a legcsodálatosabb az volt, hogy az ő szemében a hibája egyáltalán nem is volt hiba.

– Eddig kedves voltam Rinához, mert azt hittem, hogy ártana neki, ha nem lennék. De most már elég idős ahhoz, hogy fegyelmet tanuljon. Ha pedig erre nem képes, akkor nem lesz belőle jó katona, le kell fokoznunk.

Ez a hűvös, gyakorlatias gondolkodás megrendítette Saschát.

– Azt hiszem, nem is különböztök annyira a mentáloktól. Csak a legerősebb élhet túl.

– Nem, Sascha, kedvesem. – Végigsimított a lány haján. – Nagyon is különbözünk.

A becéző megszólítás nagyon jólesett a lánynak.

– Miben?

– Mi nem vetjük ki magunk közül a gyengéket. Nem pusztítjuk el azt, aki más, mint mi. Igaz, hogy a katonáknak magas rangjuk van a falkában, de például Tammyé még magasabb, az őrszemekével egy szintű. Bizonyos körülmények között Tammy parancsol az egész falkának.

Ezt Sascha nem tudta.

– Őrszemek?

– A helyetteseim, a rangsorban utánam következők.

– Dorian, Nate... Clay? – gondolkodott hangosan Sascha. Ezt a három férfit körüllengte valami erő, ami megkülönböztette őket a többiektől. Még Dorian fájdalma sem tompította el ezt a bensőjéből fakadó hatalmat.

– Igen. És még nem találkoztál Vaughnnal és Mercyvel.

– Vannak más rangok is?

– Igen. Például az anyák közül néhány szintén magasan van a rangsorban, mert nélkülük a katonáknak nem lenne családjuk, amit védelmezzenek.

– Értem. – Ha ebbe a fajba született volna, gondolta Sascha, talán nem fenyegetné az őrület.

– A szabályaink keményeknek tűnnek, de nem vagyunk embertelenek. Mi minden egyes egyént megbecsülünk. És csinálunk helyet azoknak, akik mások, mint mi.

Ilyet pedig a mentálok soha nem tennének.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Lucas figyelte, Saschát, amikor a lány átvágott az udvaron. Látta, hogy menet közben ölti magára a mentálegységesség álarcát. A benne lakó párduc dühöngött, amiért a lány így kizárta őt, de az ember megértette: hagynia kell, hogy Sascha így védje meg magát. Szörnyen gyötörte, hogy nem tudja őt megóvni, ugyanakkor büszke is volt, hogy a párja törékeny testében ekkora erő lakozik.

– Rina? – kérdezte Doriantól, aki mellette állt a teraszon.

– Nem lesz baj.

– Komolyan mondtam, Dorian. Ne feküdj le vele! – Mint a frissen felnőtté érett leopárd nők, Rina is nagyon érzéki volt. Az illata vonzotta a hímeket, és Lucas nem neheztelhetett Barkerre, amiért az elcsábult. – Ha megteszed, Rina a golyóidnál fogva fog vezetni.

Dorian felhúzta a szemöldökét.

– Én is komolyan mondtam. Rina túl fiatal és túl puhány nekem.

Lucas a barátjára pillantott.

– Sascha aggódik érted. – És ő is aggódott.

Dorian egyre elérhetetlenebbnek tűnt, annak ellenére, hogy úgy felgyógyult azután, hogy hírt kaptak Brenna elrablásáról.

– Tudok magamra vigyázni.

– Falkatag vagy. Nem kell egyedül megküzdened a veszteséggel. Kylie a miénk is volt. – Dorian húga hasonlított Rinára.

Kicsit vad volt, kicsit lázadó és nagyon szeretetreméltó. Ezért is osztotta be Lucas Rinát az ő irányítása alá. Dorian kemény felvigyázó volt, de az biztos, hogy sohasem bántotta volna a lányt.

– Éreznem kell, ahogy a vére lefolyik a fogaim között. – Az autó mellett álló Saschára pillantott. – Ő nem érti a bosszúvágyunkat.

– Azt hiszem, ő sokkal többet ért, mint mi hinnénk. – Olyan mély részvétet látott azokban az éjfekete szemekben, amit még soha, senkiében sem. – Egy-két óra múlva itt leszek.

– Addig vigyázok rájuk.

*

Lucas a lakásától egy sarokra tette ki Saschát.

– Hogy fogod megmagyarázni, hogy eltűnt a kocsid?

– Majd azt mondom, ellopták, amikor az alakváltók területén leparkoltam. Nem tettem feljelentést, mert úgy értékeltem, hogy az autó nem ér annyit, hogy ezért ellenségeskedésbe keveredjek veletek.

– És ezt beveszik?

– A legtöbb mentál az alakváltókat alsóbbrendű fajnak tekinti, szóval, igen, „beveszik”. Néhány órán belül kapok új autót.

– Az éles hangban nyoma sem volt annak a lánynak, aki átölelte őt. – Van bármi olyasmi, amit megoszthatnék velük rólatok anélkül, hogy veszélyeztetnélek?

Lucas dobolni kezdett az ujjával a kormánykeréken.

– Nem tudom, hogy mire fogják felhasználni az információt.

– Akkor időt húzok.

– Az nem veszélyes?

– Nem gondolom, hogy elég ideig itt maradok ahhoz, hogy türelmetlenné váljanak.

Néhány napos időhúzás talán irritálni fogja Enriquét, de nem számítok arra, hogy az ügy komolyabbra fordulna.

Lucas meghallott valamit a lány hangjában, amit nem értett, de nem kérdezhetett rá, mert Sascha már nyitotta is a kocsiajtót.

– Vigyázz magadra, Sascha, kedvesem!

Egy pillanatra a mentál szeméről lehullott a fátyol és Lucas megpillantotta a lány valódi énjét.

– Bárcsak máskor és máshol születtem volna! Akkor talán elkerülhettem volna a sorsomat... és valóban a kedvesed lehettem volna.

Elindult, mielőtt a férfi egy szót szólhatott volna. Lucas nézte a távolodó lányt, ahogy befordul a sarkon. Sascha nem nézett vissza.

Enrique nem hagyott üzenetet előző este Saschának. Nem volt rá szüksége. Újra ott várt a lányra Nikita irodájában.

– Sascha! – szólalt meg az anyja és felállt az asztalától. A hangja kemény volt. – Remélem, hogy megtérül az idő, amit ezzel a projekttel töltesz.

Furcsa volt, hogy ilyet mond. Elvégre ő

bízta meg Saschát azzal, hogy minden részletet felügyeljen.

– Nagyon simán halad minden, anyám. Azt hiszem, az alakváltók értékelik a személyes figyelmet.

– Pontosan így van. – Enrique elfordult az ablaktól és Saschára nézett. – Úgy tűnik, nagyon jól megérted a gondolkodásukat.

Óvatosan, Sascha, gondolta a lány. Nem hagyhatta, hogy megsejtsék, mennyi mindent tud és tart meg magának.

– Nem vagyok benne biztos, hogy a dicséret indokolt, tanácsnok. Pusztán közismert mentáltechnikákat használok, hogy az idegen fajjal kommunikáljak. Ahogy mondtam, nagyon óvatosak, és figyelnek arra, hogy milyen információkat osztanak meg velem.

– Azt akarod mondani, hogy még mindig nem törted meg az ellenállásukat? – szólt majdnem kötekedőn Nikita.

Sascha egyre inkább beigazolódni látta a gyanúját, hogy Nikita és Enrique együtt dolgoznak.

– Nehéz. A leopárdok az érzelmeket használják a társadalmi kötődések megerősítésére. – Azt pedig csak nem vehették tőle rossz néven a tanácsnokok, hogy olyan, amilyenné ők tették.

Enrique a lányra meredt, a kardinális szemei meg sem rebbentek.

– Ez, sajnos, igaz. – Nikitához fordult. – Talán túlságosan is nagy elvárásaink voltak azzal kapcsolatban, hogy Sascha képes lesz információt szerezni.

Nekünk.

Szóval együtt csinálták, bármi is volt az, amit terveztek. Ahelyett, hogy megvédte volna a képességeit, Sascha szótlan maradt, és hagyta, hogy döntsenek az ügyről, mintha meg sem érezte volna a sértést. Persze, ez csak számára volt sértés, Enrique bizonyára mindössze összegezte a tényeket és az ő

képességeit.

– Köszönjük, Sascha – szólt Nikita. – Úgy tűnik, ez a vállalkozás mégsem szolgál majd annyi tényszerű információval, mint azt gondoltuk.

Sascha elbúcsúzott és kiment a szobából. A gyomra émelygett. Eddig minden jel ellenére igyekezett nem tudomást venni arról, hogy az anyja talán egy gyilkosnak segít elkerülni az igazságszolgáltatást. Tündérmeséket talált ki magának, amelyben Nikita valahogy függetlenítette magát a Tanácstól. De most, hogy Enriquével látta az anyját, ráébredt arra, valójában mi is a helyzet. A Tanács tagjai néhány dologban ugyan nem értettek egyet, de ha a külvilággal való kapcsolatról volt szó, erős fallá zártak össze.

Ha az egyik tudta, mind tudta.

Az is egyértelmű volt, hogy őt a kezdetektől fogva kémkedni küldték az alakváltókhoz.

Nikita volt az, aki belement egy üzletbe, amivel egyetlen más mentál sem foglalkozott volna. Ő volt az is, aki ragaszkodott hozzá, hogy Sascha részt vegyen mindebben. Az ellenállása, amivel elérte, hogy Sascha neki és ne közvetlenül Enriquének jelentsen, valószínűleg csak a hatalmi harc része volt. A lány csak azt nem tudta, hogy mit akartak kideríteni.

Igyekezett elfojtani a kavargó érzéseit, hogy azok ne törjenek fel a felszínre, amíg a liftre várakozott. Nikita az anyja volt, rajta kívül senkije sem volt. A szíve nem akarta elfogadni, hogy Nikita részt vehet egy ilyen mocskos dologban, hogy falazhat egy gyilkosnak.

Halk neszt hallott, mielőtt egy kéz a vállára nehezedett. Ha nincs ez az árulkodó jel, valószínűleg megijedt volna és azzal elárulta volna magát. Finoman kicsusszant az érintés alól, ahogy minden normális mentál tette volna, és megfordult. Enrique állt vele szemben.

– Van még valami, uram?

– Sascha, te egy nagyon... szokatlan lány vagy. – A tanácsnok egy pillanatra sem vette le róla a tekintetét.

A szokatlan szó hallatán Sascha a torkában érezte a szívverését.

– Nagyon is közönséges vagyok, uram. Ön is tudja, hogy a kardinális erőm nem fejlődött ki. – Bevallotta az igazságot, mert ez volt az egyetlen dolog, ami miatt Enrique talán elvesztette iránta az érdeklődését.

– Én talán segíthetek a felszínre hozni. – Hűvösen elmosolyodott. – Biztos vagyok benne, hogy Nikita engedélyt adna rá.

Sascha érezte, ahogy a lábai alatt megnyílik a föld.

– Sok tesztet végeztek már rajtam.

A liftajtó kinyílt, Enrique a válla felett hátrapillantott, majd egy lépésnyire eltávolodott Saschától.

– Latham!

– Tanácsnok! – Az idős mentál kilépett a felvonóból és megkerülte a lányt. – Mondták, hogy itt találom.

– Később még folytatjuk ezt. – Enrique tekintete kifejezéstelen volt, de átható.

Sascha a liftben majdnem összerogyott, de tartotta magát, mert félt, hogy minden nyilvános helyet megfigyelnek.

A tanácsnok felfedezett benne valamit, és most nyomozott utána. Nem nyugszik, amíg ki nem deríti, pontosan mi volt az, amit megérzett a lányban, és ha kideríti, könyörtelenül elbánik vele. Sascha látta Enrique csillagát a mentálhálón. Nem volt benne semmi érzelem, semmi érzés, semmi hiba. Csak a legridegebb tudatosság.

A tanácsnok az Elcsendesedés-program tökéletes terméke volt.

*

Lucas nem az óvóhelyre indult, miután kitette Saschát. Fenn kellett tartania a hétköznapiság látszatát, semmiképpen sem árulhatta el a mentáloknak, hogy az alakváltók egy esetleges háborúra törekszenek.

A kocsiját a DarkRiver-irodaház parkolójában hagyta, és bement, hogy Zarával találkozzon. A lány meg akart vele beszélni néhány dolgot, jó egy órát töltöttek együtt.

Zara nem leopárd volt, ezért őt nem vonták be az eseményekbe. Meg fogják védeni, ha arra kerül a sor, de nem volt okuk belerángatni a felfordulásba. Még nem.

Ezért a nő tovább készítette a terveket, és nem is sejtette, hogy az épületeket talán soha nem húzzák majd fel. Ha viszont mégis megtalálják időben Brennát és így elkerülik a katasztrófát, ez a projekt nagyon fontossá válhatott a számukra.

Ennek ellenére Lucas gondolatai majdnem teljes egészében Sascha körül forogtak. Vajon mire készült? A tekintetében szörnyű

eltökéltség volt, amikor kiszállt a kocsiból, és Lucasnak ez nem tetszett. Nagyon makacs volt az a lány.

De ettől még nem volt sérthetetlen.

Tudta, hogy Sascha Duncan valami veszélyes dologra készült, és iszonyatosan dühítette, hogy nem volt joga megállítani őt.

Az énjének párduc fele tombolt, akarta ezt a jogot. Az emberi része is egyetértett. Elég volt a civilizált viselkedésből! Saschát meg fogja jelölni magának.

– Lucas?

A férfi felnézett és meglátta Clayt az ajtóban. Elnézést kért Zárától, és hallótávolságon kívül sétált az őrszemmel.

– Mi történt?

– Lehet, hogy találtunk egy nyomot. Az egyik farkas megszegte a szabályokat és bement a belvárosba szórakozni. Esküszik, hogy megérezte Brenna szagát egy épület mellett.

Lucas tarkóján felborzolódott a szőr.

– Erős volt a szag? – A gyilkos csak nem tartotta Brennát a városban fogva?

– Nem. Gyenge. Mintha olyasvalakitől származott volna, aki a lány közelében volt. – Átadott Lucasnak egy papírcetlit, amin a cím állt. – Az épület a mentáloké, ezért a srác berezelt.

Lucas valahogy már tudta, mi lesz a papíron.

– A Duncan-épület. – Sascha pedig éppen ott volt! Az ösztönei visítottak, hogy azonnal induljon el, és hozza ki onnan a lányt, de tudta, hogy ha így rá terelné a figyelmet, azzal akár meg is öletheti. – Talált még valamit a srác?

Clay megrázta a fejét.

– Csak az ottlakókkal és a személyzettel több mint ötszázan fordulnak meg abban az épületben naponta. Ha ehhez még hozzáadjuk a látogatók számát, gyakorlatilag lehetetlen leszűkíteni a kört. – A farkasok számára szörnyű lehetett, hogy ilyen közel voltak a megoldáshoz, mégis olyan távol. Őt is mardosta a düh, pedig Brenna nem is az ő

falkájához tartozott. – Hawke mit mondott?

– Az emberei megpróbálják feltörni az épület központi számítógépét. A mentál toronyházak regisztrálják minden belépő

személyazonosságát. – Clay felhúzta a szemöldökét. – Sascha ezt az infót egy perc alatt megszerezhetné.

– Nem. Azzal nyilvánvaló nyomot hagyna maga után. – Lucas összegyűrte a kezében lévő papírfecnit. – Valaki bejárta már a terepet?

– Hawke bement. – Clay tekintete mindent elmondott. – Szagnyomot nem talált, de azt mondja, hisz a gyereknek. A srác nem szokott hülyeségeket beszélni.

Lucas az asztalán álló számítógép paneljére nézett.

– Én is dolgozom a számítógépen. – Azzal legalább elfoglalja magát, és nem csak tehetetlenül nézi, ahogy Sascha az életét teszi kockára. – Mondd meg Hawke-nak, hogy azonnal értesítem, ha jutok valamire.

Clay távozott, nem kérdezett semmit Lucas tervével kapcsolatban. Mindketten hittek abban, hogy ki kell ismerni az ellenséget, a mentálok esetében pedig ez a számítógépeket jelentette. A mentálok mindent a komputereikre bíztak, ez volt talán az egyetlen sérülékeny pontjuk.

De mielőtt bármibe fogott volna, biztonságban kellett tudnia Saschát. Elővette a kommunikátorát és beütötte a kódot.

– Hunter úr! Mit tehetek önért?

– Emlékszik, megkértem, hogy nézzen át néhány részletet. Most arra kérem, egy kis ideig még várjon ezzel.

– Miért? Nem azt mondta, hogy a lehető

leghamarabb választ vár?

– Az a gyanúnk, hogy az ön csapatában valaki ellenünk dolgozik. Meg szeretnénk változtatni néhány dolgot, hogy szavatolni tudjuk a gyártás biztonságát. – Nem akarta, hogy a lány kockáztassa az életét, ha a gyilkos ott lehetett a közelében.

– Biztosíthatom, hogy a biztonsági intézkedéseink megkerülhetetlenek. – Sascha nem hátrált meg. – Kérem, ne aggódjon a tervei miatt.

– Az aggódás a véremben van. Legyen óvatos! – Át akart nyúlni a telefonon, hogy magához rántsa Saschát és a párduc védő

ölelésébe zárja.

– Természetesen.

Lucas nagyot káromkodott, amikor a vonal megszakadt. Megpróbált betörni a Duncan- épület központi számítógépébe, és ettől ugyan nem feledkezett meg Sascháról, de legalább lefoglalta magát. Sajnos az volt az érzése, hogy ez a munka másra sem volt jó.

A válaszok nem számítógépeken voltak, hanem a mentálháló elérhetetlen bugyraiban.

Sascha végiggondolta, mire akarta Lucas figyelmeztetni. Azt akarta, vonuljon vissza, mert a gyilkos a Duncan-épületben van? Ettől meg kellett volna rémülnie, de nem félt.

Ahová készült, ott a térbeli távolság nem sokat számított, a halál pedig gyorsabban elérhette, mint egy merénylő pengéje.

Arra készült, hogy életében először feltörjön információt a mentálhálón, a világ legnagyobb adatgyűjtő rendszerében. Minden mentál születése pillanatában felkapcsolódott a mentálhálóra, ez alól nem lehetett kibújni.

Ugyanakkor mivel a mentálok praktikus üzletemberek, már a gyerekeknek megtanítják, hogyan tudnak tűzfalakat felhúzni, hogy a nemkívánatos látogatókat kizárják.

A tűzfalak tartották kordában a gigantikus mentálhálót azzal, hogy körülhatárolták és izolálták minden mentál elméjét. Ugyanakkor minden mentál táplált információkat a mentálhálóra, sőt, voltak olyanok is, akik teljesen nyitva hagyták az elméjüket. Őket azonban szélsőségesnek tartotta mindenki, mert nem volt praktikus úgy élni, hogy az elméden folyamatosan áramlott át az információ. Éppen ezért egy mentál erejét is jelezte az, hogy milyen erős a tűzfala. Senki sem nézett rá ferdén, amikor gyerekként Sascha elkezdte felhúzni az addig ismert legerősebb falakat az elméje köré. És ahogy nőtt, a védelmi vonalai is egyre bonyolultabbak lettek.

Ebben kiváló volt, mintha a védekezőképességek már születése előtt beleivódtak volna az elméjébe. Többen fordultak hozzá tanácsért. Sok mindent megtanított nekik, de megtartott néhány titkot, amikért, ha kitudódtak volna, Saschát a Tanács elé állították volna.

Bár a titoktartást így engedélyezték, sőt díjazták, a Hálóelme minden pillanatban érzékel minden egyes mentált. Ha egy mentál lekapcsolódott a hálóról, azt megkeresték, és az esetek száz százalékában vagy holtan találták, vagy súlyosan sérülten, hogy az elméje az elmúlásra készülve visszahúzódott.

Csak így volt szabad elhagyni a mentálhálót.

Sascha még nem talált erre más utat. Arra azonban rájött, hogyan közlekedhet a mentálhálón anélkül, hogy észrevennék. Már gyerekként ösztönösen játszott ezzel, mintha megsejtette volna, hogy egy nap majd rejtőzködnie kell, hogy megmentse az életét.

Akkor nem ment sehová, ahová egy gyerek nem mehetett. így, még ha el is kapták volna, nem büntették volna meg. Csak egy fejlődő

kardinális szeszélyes erőpróbálgatásának tartották volna.

Ahogy idősebb lett, egyre jobban tudott kísérteni. Az volt a trükk, hogy más elméket követett, nagyon szorosan mögöttük, így bejutott olyan információk mentális szobájába, amelyekhez az elmének, amit követett, hozzáférése volt. Nem volt szükség arra, hogy azt az elmét feltörje.

Mióta rájött, hogy az összeomlás küszöbén áll, elkezdett olyan elméket követni, akik hozzáfértek a Központ titkos, elzárt feljegyzéseihez. Így próbált megszabadulni a rémálmoktól, amikre gyerekkorából emlékezett. Meg akarta győzni magát, hogy gyerekként szörnyűbbnek látta azt a helyet, mint amilyen igazából volt. Attól, amit a feljegyzések között talált, annyira elszörnyedt, hogy onnantól kezdve olyan elméket keresett, akik tudhatják, hogyan lehet kiszakadni a mentálhálóból anélkül, hogy meghalna.

Nem talált semmit sem.

Aznap este egy tanácsnokot akart követni.

Ha lebukik, az azonnali halálos ítéletet jelent a számára. A feladat pedig nem volt könnyű, annak ellenére, hogy nem minden tanácsnok volt kardinális.

A kardinálisok közül sokan ugyanis annyira csak az elméjükben éltek, hogy egyáltalán nem törődtek a politikával. Ugyanakkor néhány nem kardinális mentálnak olyan erős támadó- és védekezőképességei voltak, amik veszélyesebbé tették őket a legtöbb kardinálisnál. A tanácsnokok közül pedig mindenki a halálos kategóriába tartozott.

Sascha vett egy nagy levegőt, lenémította a kommunikációs paneljét, és törökülésbe telepedett az ágyára. Egyszerre, a nagy csendben rátört a magány. Azután, hogy ennyi időt töltött az alakváltókkal, fájón hiányoztak neki az érintések, a nevetés, a kapcsolat.

És legfőképpen Lucas Hunter hiányzott neki.

Valami villant az elméjében, és Sascha érezte az arcán a szőr simítását, hallotta a lombok sustorgását, érezte a szelet az orrában.

Az érzés egy pillanat múlva el is múlt. Vajon csak érzéki emlék volt, vagy...

Megrázta a fejét. Most nem engedhette, hogy bármi elvonja a figyelmét. A párduca számított rá, és a többiek is. Egy lány élete forgott kockán... És már egyáltalán nem volt olyan biztos abban, hogy a saját népe valóban olyan jó. Becsukta a szemét és elmerült az elméjében. Első dolga az volt, hogy kicsusszant a saját tűzfala mögül, és hátrahagyta saját tudatának árnyképét, hogy megtévessze a Hálóelmét. Az így azt fogja hinni, hogy ő odabent van. Egyszerű trükk volt ez, de évekbe tellett, amíg tökéletesítette.

Megbújt a saját elméjének árnyékában.

Ameddig csak ellátott, mindenhol fények ragyogtak. Némelyikek gyengébben, az alacsonyabb rangú mentálok tudatai. Mások viszont úgy fénylettek, mint megannyi apró nap. A kardinálisok. Megnézte a saját tudatának fényét, és eltöprengett azon, mennyire különbözik a többiekétől. Az eltérések serdülőkorában jelentkeztek, addigra elég jó volt már a többrétegű védelem kialakításában ahhoz, hogy elrejtse őket egy hamis burokba. A mentálháló felé az ő elméje is ugyanolyannak tűnt, mint a többi kardinálisé. Csak ő tudta, hogy milyen igazából, odabent: egy szikraszivárvány, amelynek csillagai vidáman pattogtak szét és olvadtak vissza a magba. Ha védőréteg nélkül hagyta volna őket, már az egész mentálhálót megfertőzték volna.

Elfordította a fejét a saját elméje rejtett szépségétől, és a célpontjait kezdte keresni.

Nikita elméjét könnyű volt megtalálnia, mert energianyalábok kötötték össze Sascha tudatával. Ezek jelezték a családi kapcsolatot.

Saschának eszében sem volt az anyját követni. Nem csak azért, mert Nikita elméje túlságosan rá volt hangolódva az övére, de azért is, mert nem hitte, hogy kibírná, ha rájönne, hogy az anyja összejátszik a gyilkost védelmezőkkel.

Ilyesmit egyetlen gyermeknek sem lenne szabad átélnie.

Nikitán kívül hat másik tanácsos volt még.

Páratlan számú, hogy soha ne lehessen döntetlen egy szavazás sem.

Marshall Hyde a leghidegvérűbb ember volt, akivel valaha találkozott. A csillaga egy forgó pengékből álló szélmalom volt. Kardinális volt, és hatvan éve volt rá, hogy a képességeit erősítse.

Tatiana csillaga volt a leghalványabb. A skálán ő 8,7 pontot ért el, de ez megtévesztővolt. Senki sem kerülhetett be a Tanácsba ilyen fiatalon, hacsak nem volt olyan könyörtelen, amilyen csak egy mentál lehetett.

Ott volt még Enrique. A gondolattól Sascha megborzongott. Az utóbbi beszélgetéseikben a tanácsnok személyes érdeklődést mutatott iránta, amit nem tudott megmagyarázni pusztán azzal, hogy Nikitával együtt dolgozik.

Könnyen el tudta róla képzelni, hogy csapdát állít neki. Az ő elméjének még a közelébe sem megy.

Ming LeBon is kardinális volt. Kevésbé tapasztalt ugyan, mint Marshall, de neki is harmincévnyi tapasztalat előnye volt Saschával szemben. Azt beszélték, hogy Ming különösen tehetséges a mentális harcban.

Shoshanna és Henry Scott a skálán 9,5 erősségűek voltak. Az elegáns és kecses Shoshanna volt a Tanács szóvivője, ő jelent meg a tévében és az újságokban. Törékenynek és ártalmatlannak tűnt, de halálos volt, akár egy vipera.

Henry a férje volt. Azért döntöttek úgy, hogy a mentál reprodukciós szerződés helyett emberi házasságot kötnek, hogy elfogadhatóbbnak tűnjenek a nem mentálok szemében. Ezt nem mindenki tudta.

Saschának Nikita mondta el még régen, amikor még azt tervezte, hogy helyet csinál a lányának a Tanácsban. Ez azelőtt volt, hogy mindketten belátták: Sascha hibáját soha nem fogják tudni kijavítani.

Henry volt Sascha célpontja. Bár nagyon erős volt, a házasságában mégis ő volt a gyengébb fél. Az egyetlen tanácsnok, akiben volt alázatosság. Őt is könnyen meg lehetett találni a mentálhálón, még akkor is, ha valaki soha nem találkozott még vele és nem ismerte a mentális jelét.

A munkájának része volt, hogy elérhető

legyen a mentálok számára, akiket a Tanácsban képviselt. Igazából a hozzá vezető

út egy asszisztensekből és őrökből épített aknamező volt.

Nem lesz könnyű munka, gondolta Sascha, és nekilátott lépésről lépésre kísérteni.